Oly jól emlékszem azon zordon alkonyatra… A nap vérpirosan sütött be
ablakomon, midőn halványan jött hozzám Marie; szemeiben könyek
ragyogtak; át akartam ölelni; kibontakozott ölelésemből, s reszkető
hangon kért, hogy hagyjam el őt – örökre.
A világ elsötétült szemeim előtt. – Elmondta, miért: hogy anyjának
életét, holt atyjának becsületét akarja vele visszaadni. Eleinte nem
mondta meg, hogy miként; s midőn megmondta: egy érzést állatott ki
velem, melyhez hasonlót nem érzettem még soha, s melyet hogy túléltem,
bizonyítja, hogy a lélek fájdalma a testet meg nem öli…
Én, a jogszerű férj? – ki őt Isten előtt tettem magamévá, ki őt jobban
szerettem, mint üdvösségemet, ki tőle viszontszerettetém, kinek nem volt
álmom, melyben ő meg ne jelent volna; ki annyira megszoktam a
boldogságot, melyet ő általa adott nekem Isten, hogy soha imádkozás
nélkül álomra le nem hajtottam fejemet! s én most ezen földi mennyemet,
lelkem és életem földi üdvösségét elveszítsem, hogy az egy nyomorúnak
lehessen martaléka?! nőmtől, azon egyetlen lénytől, ki az enyém, kiben
az Istent imádom, kiért őrjöngök – megváljak, hogy az egy kéjsóvárnak
lehessen játékszere?!
– Megöllek! kiáltám eszméletvesztve, és – lelkem fájdalmaira mondom –
azt meg is tettem volna, de szívem nem birta tovább terhét, – a földet
érzém beroskadni lábaim alatt, s a fejemre az eget szakadni le; csak egy
fojtó fulladásra emlékszem még, mely mellemet elülte, s aztán hogy fejem
elkezdett zúgni, a világ felfordult velem… Midőn újra felvetém
szemeimet, pamlagomon feküdtem; nehezen jöttem eszméletemhez; csak midőn
az ismert tárgyakat láttam körültem, akkor kezdtem azon meggyőződésre
jönni, hogy ez még nem a másvilág. Fejem Marie ölében feküdt, keze
homlokomat simogatá.
– Iszonyuan álmodtam, Marie, mondám neki, kábult fejemben úgy rémlék,
mintha a megtörténtek csak egy iszonyú álomlátás chimærája voltak volna.
Azt álmodtam, hogy meg akartalak ölni.
És ő nem vette észre, hogy magamon kívül beszélek; egy medaillont vont
elő kebléből, s azt felnyitva, a benne levő kékes-zöld porra mutatott.
Azon pornak nehéz, ismeretlen szaga volt; soha sem fogom elfelejteni.
– Mi ez? kérdém tőle gépileg.
– Ez méreg! felelé s a kis emléket bezárva, ismét keblébe dugá. Mikor el
kell jönni a halálnak, nem szükség, hogy te vezesd őt hozzám. Válaszsz:
akarsz-e halva látni magad előtt, vagy élve egy reményért? – – S itt rám
borult s súgva mondott néhány szót… Mint a galvanismus rázott fel a
nehány szó csüggedt kábulatomból.
Felszökém; valami vegyülete a legnagyobb örömnek – név nincsen számára
találva – járta át minden ízét testemnek. – Ott állt előttem; nemes
elhatározottság arczulatán. Soha sem láttam őt ily szépnek életemben,
kezében, ajkaihoz közel, a halált adó por. Még egyszer kérdezé: Akarod?
Oda szöktem, kiragadtam kezéből a mérget, s térdeit átölelve, ruhája
szegélyzetét csókokkal halmozám. – Eredj, eredj; nem szabad meghalnod,
Marie… nem szabad meghalnod. – Élned kell gyalázat és nyomor között…
élned kell fájdalommal és keserű bánattal… élned kell sokáig.
És én egy, még nem élő lénynek életeért, ki engem atyjának nem fog
nevezhetni soha, de kinek ereiben az én szivem vére foly, feláldozám,
mit sem e világ, sem a jövendő lét többé vissza nem ad – üdvemet.
Marie női hivatása legszebbik reményében érzé magát; s én – az apa –
kitéptem a szivemhez nőtt szivet, s nőmet átadtam a gyalázat életének. –
De nem…
A marquis úr rosszul számolt. – Magam vivém nőmet hozzá, s midőn egyedül
voltunk, azt mondám neki, hogy én e hölgynek testvére vagyok, s
megkérdém: akarja-e őt törvényes nejéül? A marquis, egy hosszú szőke
ember, gúnymosolylyal néze le rám s fogát piszkálgatá; azután egy csomó
irást vetett elébem, Marie atyjának adósleveleit, kijelentvén, miszerint
reméli, hogy gazdagon ki vagyok fizetve. De én nem az voltam, ki sokat
szokott tétovázni: pisztolyt irányoztam a marquis úr fejének… s ez
megtette hatását. Látá, hogy kelepczébe került; azt is látta, hogy oly
emberrel van dolga, ki az élettel már számot vetett és semmitől és
senkitől nem tart, és semmit nem remél többé.
Még több megnyugtató okai is lehettek a marquis úrnak kérésem
teljesítésére töltött fegyveremen kívül, de a mikkel nem akarom e tiszta
lapokat befertőztetni. A marquis úr már két feleségét temette el, kik
mind igen gyanús halállal múltak ki a világból; a hír azt súgta, hogy ő
nagysága igen könnyű szerrel tudott túladni megunt házastársain. – Marie
leendett a harmadik. A marquis pokoli hidegvérrel nyujtá kezét és
igérte, hogy rááll. Künn barátom a lelkész várakozott, ki titkunkba be
lévén avatva, saját mindene koczkáztatásával az egybekelést
megerősítette; a szerződést aláirtuk, keletét négy hónappal előbbre
téve, – s Marie C* úr nője lett.
De még nem itt van vége a tragœdiának. Féltem, hogy a marquis azon
pillanatban, midőn megtudja, hogy nem leányt, hanem nőt vett feleségül,
harmadszor teendi magát özvegygyé, s még aznap kerestem ürügyet,
melynélfogva vele összetűzhessek. Ez nem volt nehéz; – félre híttam, egy
tőle eltanult gúnymosolylyal tudtára adám, hogy Marieval minő viszonyban
állok. A nyomorult ember dühbe jött. Elfelejté, hogy rangja magasabb,
mint az enyém, s párbajra hítt. – És én, – megöltem őt.
Marie pedig özvegysége hatodik havában egy fiunak lett anyja, ki
nevezteték marquis C* S.-nak, – míg nekem futnom kellett s elrejteni
magam a világ elől, nehogy megtudják, hogy Marie velem legtávolabb
ismeretségben is vala.
A minap, a mint erdőkön, berkeken keresztül bujdosám, fáradtan egy
felállított oszlop alá leheveredve, elszunnyadtam; késő éjszaka volt; a
mint felébredtem, fényesen sütött a nap; körülöttem a madarak zengték
reggeli dalukat; a táblás oszlopot hirdetményfának néztem; egy körlevél
volt akkor is rá felszegezve. – Oda mentem, elolvasám. Egy gonosztevő
személyleirása volt, ki C* M. marquis urat orozva meggyilkolá, s kinek
fejére kétszáz tallér jutalom volt feltéve.
E szót «orozva» kitörültem a hirdetményből s tovább bujdokoltam.
1772. Dec. 23.
Szélvészes az éj, – az égnek nincsen csillaga, – széles fehér pusztaság
a föld, – a havas förgetegben farkasok üvöltnek; – e széles fehér
pusztaságban, e havas förgetegben egyedül bujdosom én, egyedül,
magányosan, míg egy terebélyes fához érek. E fának ágain egykor lomb
zöldelt, most jégcsapok és zúz fehérlik rajtok. Tövéhez ülök és
elgondolom, hogy egykor e fa alatt minő boldog voltam, és hogy most minő
boldogtalan vagyok; búsan kérdezem magamban: miért van ez így?