A tenger és az ég csatában vannak egymással.
A tenger felcsapkod az ég boltozatáig, melyen sem nap, sem csillagok nem
látszanak, mely fekete.
Az ég lesujt viharos szárnyával a tenger mélységes fenekére, s felkölti
a mélyben alvó szörnyeket.
Igy vínak egymással menydörgő háborut, egyik sem csillapul; a vihar
ordítva szántja végig az oceant, míg annak hullámai lázadva emelik fel
tajtékkoronás fejöket ellene.
Ez itéletnapi csattogás közé kétségbeesett embercsoport jajszavai
vegyülnek, elenyésznek, a menydörgés felülmulja azokat.
A tenger árjai egy hajóval laptáznak.
Jaj! százszoros jaj annak, kit az Úr haragja utolért!
Imádkozás, vigasz, búcsúszavak, istenkáromlások! senki sem hallja
egyiket is.
A távolban világító torony vésztüze mutatja a hajótörések szirteit.
A hajót oda kergeti a vész.
Isten irgalmazzon bűnös lelkeiknek!
A vitorlák össze vannak tépve; az árboczok hosszan huzódnak a hajó után
köteleiknél fogva, mint egy korbácsolt szörnyeteg farkai, oldalai
ropognak a hullámcsapásoktól. A hajó körül fehér vészmadarak repkednek
fel-felsivítva, mintha jóslanának neki.
Az utasok nagy része tengeribetegen a hajó mélyében fekszik, s nem bir
mozdulni, hanem érez halálkeserű kínokat, minden hibbanástól. Különösen
egy, egy kopasz vén ember, kinek arczát a halál-félelem iszonyuan
eltorzította, egy elkárhozott tekintete nem lehet az övénél iszonyúbb.
Szemei kiülnek, rémesen forogva a sötétben: – Engem, engem hajítsatok ki
innét! ordított, a tenger meg fog csillapulni; ez a vihar, e vész, mind
én miattam támadt; engem hajítsatok ki neki; én vagyok, kire a czethalak
éheznek, én, én, én…
– Nyugodjál ember és imádkozzál, szólt fölötte egy erős érczhang.
– Nem tudok imádkozni, nem tanultam imádkozni soha, csak káromolni
tudok; vessetek ki.
A megszólító a sötétben az átkozódó szájához nyomta a feszületet.
– Hah! sikolta fel a kétségbeesett, te vagy az áldozó?
– Térítő vagyok, felelt a hang, melyre a vén ember nem ismert rá.
– Meghalok, rebegé ez, meghalok, szólt fuldokolva, s átkarolá a térítő
térdeit, és elkárhozom.
– Az ég irgalma végtelen.
– Oh… nem, nem lehet! én teljes életemben istentelen ember voltam;
örültem a mások siralmainak; vétkeket követtem el, miknek számára nincs
név, és azokat soha meg nem gyóntam; haragban éltem mindig istenemmel;
és most nyomorultan fogok meghalni; ki old fel engemet? Az ember
kétségbeesve fetrengett a padozaton, mint kit belől kigyók mardosnak.
– Megtérni soha sem késő. Térj Istenedhez. A tanítványok, kik a
pusztában eltévelyedtek, bár nincsenek felavatva, egymásnak
meggyónhatják vétkeiket, s feloldhatják azok alul egymást.
– Hajolj le hozzám, susogá a vén. A térítő ajkaihoz tartá fülét, s a
nyavalygó gyónni kezdett.
– Oh, én iszonyú ember voltam!
A hajó nagyot zökkent, s féloldalra fordulva megállt.
– Zátony! ordíták a födözeten kétségbeesve.
– Én iszonyú ember voltam; nincs az a törvény, Isten vagy ember kezével
irott, melyet át nem hágtam volna. Istent nem imádtam, hanem pénzt és a
poklot; botránya voltam az imádkozóknak; vérrokonaimat halálra üldözém;
árvák utolsó falatját raboltam el; sírt áskáltam mások jó hirének. És
most meg fogok halni. Volt énnekem négy fiam, kiket én magam neveltem,
és minő gonddal, minő figyelemmel! magam vezettem őket mind oda, hol
valami gonoszat lehete tanulni; magam tanítám őket gyűlölni, csalni az
embereket, üldözni a vérökből való vért és ártani mindenkinek; boszút,
irigységet és tettetést csepegteték lelkeikbe, s hogy foganatos legyen,
példát mutattam nekik mindezekre magam. És most meg fogok halni, meg
fogok halni!… Volt nekem egy testvérem és annak több gyermekei és
unokái; de volt kivált egy köztök, kit a «rémületlen Ivánnak» neveztek,
s kit én jobban gyűlöltem magát, mint valamennyit együtt; ő nagylelkű
volt, én alávaló; ő bátor, én gyáva; ő deli, én utálatos; ő egy cherub,
én egy belial; ezért gyűlöltem őt jobban, mint az egész világot, s
megtanítottam gyermekimet, rá irigykedni. Mikor testvérem unokája, Iván,
elutazott, én is adtam mellé utikiséretet: négy fiamat. Mikor
elindultak, megeskettem őket nagy átok alatt, hogy a gyűlölt
unokatestvér veszni fog. – Két hó multán legöregebb fiam levelét
olvasám, melyben azt irja, hogy a londoni feltámasztók szörnyü emberek.
Egy titkos pinczében feküdt fiam megkötözve, körülvéve a borzalom
embereitől, kik halálos szuroktapaszt akartak arczára ragasztani, hogy
megfojtván, holttestét eladják a boncztudósoknak; már érzette a halál
félelmeit, szemeit annak irtózata elől lehunyta, midőn hirtelen
lövéseket és zűrzavaros hangokat hallott; gyilkosai szétfutottak, őt
pedig egy erős kar felragadta s vitte könnyeden a levegőn keresztül, s
mikor megszabadítván, letevé, e szókat súgta fülébe: «Álmay Iván!»
Többet nem irt fiam, s azóta hirét sem hallottam. Fél év mulva második
fiamtól vettem tudósítást, melyben kegyes gondolatokat nyilvánít, melyek
egyedüli foglalatossága, mióta a perui földrengéskor képtelen
bátorsággal menté őt ki a hulló omladékok közül Álmay Iván… Végül
javalja a bűnbánatot s hogy őt elfeledjem. Harmadik fiam pedig egészen
elfelejtett; másoktól kelle meghallanom, hogy algieri rabságból váltá őt
ki nagy pénzösszegen egy gazdag úr, ki ismét nem volt más, mint a
százszor utált Álmay Iván, ki míg rokonaitól halálra kerestetett,
azoknak őrangyala volt minden balsorsaik között. S három fiam nem
állotta ki a kisértetet, becsületes ember lett belőlök. És én elátkoztam
őket, lelkeiket a pokolnak, testeiket a kétségbeesett erőszakos
halálnak. Csak legkisebbik fiam maradt tanításaimhoz hű; ő rá hiába
tékozolta jótéteményeit, nagylelküségét Iván. Roszszal fizetett neki
érte. Szeretetért gyűlöletet, csókért döfést. Most egy fiam sincs; a
legkisebbik, kettőt méreggel vesztett el közülök, a harmadikat
leorgyilkolta, maga pedig hóhér keze által mult ki a világból. S mindezt
én tevém, én okoztam. És most meg fogok halni, meg fogok halni!
– Indulgeat tibi Deus, suttogá a térítő, s kezét kinyujtá, a bűnöst
megáldandó.
– Oh nem, nem! szólt ez, eltolva magától az áldó kezét, még ez
csekélység, s elkezde kaczagni. (Azt állítják, hogy azok, kik az
ördögtől vannak megszállva, a legünnepélyesb helyeken: templomban,
temetéseknél, gyónásközben, sőt halálvonaglásaikban is kaczagnak.)
Künn a hullámok kezdék bontani az erősen álló hajót.
– Hallgasd tovább: Háboru ütött ki, és én nagy vágyat éreztem magamban,
látni, mint gyilkolják egymást az emberek a törvények nevében és ott
örülni a kiomló vérnek és jajgatásoknak; s e közben az ellenség kezébe
estem, több fölkelt nemesekkel együtt, kik közt volt Iván testvére,
Almay Zoltán. Történt ezen fogságom ideje alatt, hogy hazámnak ellensége
egy felhivást szándékolt intézni a néphez, melyben azt fejedelmei ellen
felkelésre és vele egyesülésre kecsegteti, csábító meséket mondva arany
dicsőségről, ősi önálló thronusról s más szivszédítő dolgokról.
Összehivának bennünket, szegény foglyokat, s a szabadságot kezdék
előttünk emlegetni, honn hagyott búsongó családainkat; s mikor látták,
hogy szemeink megteltek könyűinkkel, ama felhivást adák előnkbe és
igérének szabadságot mindnyájunknak, ha lesz, ki azt az országban szét
fogja hordani, s kiraggatja az utczák szegleteire, s a népnek
szétosztogatja… összenéztek a szegény magyar foglyok könyes szemeikkel,
megölelték egymást, s visszanyujták kezeiket a békók elé; nem volt
közöttük, ki tudott volna lenni honáruló, csak egy… az az egy én voltam.
A térítő undorodva vonta el kezét a gyónó fejéről.
Ez folytatá: Én elfogadtam az ajánlatot, s megesküdtem, hogy e felhivást
terjeszteni fogom; esküvésemet ez egyszer meg is tartám. Jutalmul azt
igérték, hogy fogolytársaimat is szabadon bocsátják; de én mást
kivántam, azt: hogy ők soha meg ne szabaduljanak. Tudtam, hogy mit
várhatok különben azon enthusiastáktól, kik bennem a hazaárulót ismerik.
Ez volt ama nevezetes proclamatio, melyet N* saját keze aláirásával,
több száz példányban ragasztott fel P*, s több városok falaira, melyet
onnét a magyarok lehasogatván, a sárba tapodtak… Azonban én szabad
voltam és ellenségem fogoly, s örömem iszonyú volt, de rövid; egy este,
midőn lefeküdtem, zörgettek ablakomon; holdvilágos éj volt. A mint
kitekintek, egy rettegett hang ezt súgá fülembe: «Jó éjszakát, áruló!»
Ez Zoltán volt. Mint szabadult meg, maig sem tudom; oly jól eltéve
hittem őt… Iszonyú félelem fogott el és nem láttam szabadulást; és… és,
mit soha nem tevék, imádkoztam… de az ördöghöz! és ez meghallgatott, s
adott jó tanácsot… Egy unokaleányom volt, Viola, a nép előtt fogadott
leányomnak híttam, mert gyűlöltem minden rokoni nevet. Szép volt a
leány, de olyan szép, a minővel csak a pokol ajándékozhatja meg a
világot; és én tudtam használni szépségét. Nem akartam, hogy a vallás és
erkölcs neveit valaha megismerje, s hogy azok mégis szivébe jutottak,
annak oka nem vagyok; hanem akartam, hogy tudjon énekelni, mint egy
Syrén, tánczolni, kaczérkodni, öltözetekben hivalkodni; s midőn ekként
lángérzéseit a csábítás varázsával felfegyverzettem, készültem a
nemesebb hajlamokból, mikkel ártatlan szive akaratom ellenére telve
volt, szedni zsákmányaimat; iránta a leggyöngédebb érzéseket
nyilvánítottam; sokszor tudatám vele, hogy kivülem senkije sincs, s nem
volt kivánsága, mit nem teljesítettem volna; rabja voltam szeszélyeinek,
s tapasztalám, hogy unokám a legnemesebb vonzalommal hálálta meg
színlett atyai érzetimet. Ragaszkodott hozzám, s mikor 17 éves volt, a
legcsábítóbb külsővel, a legforróbb indulatokkal, még senkit sem
szeretett, mint az öreg apját, kit gyűlölnie kellett volna… Tehát 17
éves volt Viola, midőn Zoltán a fogságból megszabadult. Tudtam alkalmat
szerezni, melyben Zoltán megláthassa unokámat… Kellett-e neki több egy
látásnál, hogy őt a legszenvedélyesebben megszeresse? úgy lőn és én azt
hittem, hogy meg vagyok mentve; Viola is szerette őt, s egy estve,
piruló arczát mellemre rejtve, tett róla dobogó kebellel vallomást, hogy
a magas homloku ifju szivével és kezével kinálta meg. Elérzékenyülést
szinlék és Zoltánt magamhoz hivatám; midőn együtt voltunk, kegyes
arczczal nyilvánítottam örömömet, hogy e keletkező frigy a két családot
annyi ideig rongált viszálkodásoknak mindenkorra véget vetend, s
jobbomat nyujtám elé, mondva: «Bocsássuk meg egymásnak a bántalmakat, s
feledjük a multakat kölcsönösen»… Azt hittem, hogy ki Violát szereti, el
fogja ő érte feledni menybeli üdvösségét is. Nem ismertem az embert. A
nélkül, hogy kezemet elfogadta volna, így szólt: Mindent megbocsátok,
csak az árulást nem! Pedig csak ez egy volt, mitől iszonyodtam. «Viola,
szólék unokámhoz, akarsz egy férfi neje lenni, ki nagyapádat a
vesztőhelyre taszította? akarod-e azon ember nevét viselni, ki a tiédet
szenynyel és vérfoltokkal gyalázta meg? anyja lenni azon gyermekeknek,
kiknek ősüket édes apjuk iszonyú halálra kereste?» Viola nem értette,
hogy mit beszélek. Nézd, szólék, ezen ember szörnyü pört akar indítani
ellenem, melynek vége gályarabság vagy vesztőhely; s ugyanezen ember
kezedet kéri, azon kezet, melyet én annyiszor bálványozva csókoltam, s
jegyajándékul ez ősz ingadozó fejet!… De mit tesz az, hadd vesszenek az
öregek, eleget éltek; akaszszák fel magukat! Ha férjed kezén öregapád
vére tapad, mit tesz az? ő azért forrón fog ölelni vele; nagyapádat a
bitófa alá temetik, téged illatos menyasszonyágy fogad; azon öreget, ki
téged karjain hordozott, sárral fogják hajigálni, és te, mikor elviszik
őt ablakod előtt, azt kérdezended: «Ki az a vén gonosztevő? soha sem
láttam őt.» Viola Zoltán nyakába borult, s könyben úszó szemeit igaz
fájdalommal emelve hozzá, fulladozó hangon esdekle: Zoltán, bocsáss megy
nagyatyámnak. Kőbálvány indult volna meg könyűitől, de Zoltán nem. Ki
egy honárulónak megbocsát, maga is áruló; mondá vérfagylaló hangon.
Engem is meg akarsz-e ölni? zokogá Viola. Zoltán félrefordult; nem
akarta, hogy könyeit lássa valaki, s mikor arczát visszafordítá,
halavány volt, mint a fal. Akarsz-e engem követni? kérdé Violától. «Csak
nagyapámmal!» «Ez határozott szándékod?» «Igen» szólt a jó leány,
kezemet megfogva. Újra éledni kezdtem. Ellenem azonban nehéz fohászszal
lépett Violához, kezét megcsókolá. A jobb világban látjuk egymást, mondá
s eltávozott. Másnap hallám, hogy megindíttatott ellenem a főbenjáró
pör, de már ekkor rejtve voltam, s Viola egy levelet kapott Zoltántól,
melyben kijelenti, hogy miután nekem meg nem bocsáthatván, őt nem
birhatja, öngyilkolás végzendi életét május 24-én délután, s kéri őt,
hogy a körülményesen leirt helyen fekvendő holttestét temetetlen ne
hagyja, egyszersmind gazdag vagyonait neki hagyta végrendeletében.
Tudtam, mi szándéka volt a fiatalnak; hivé, hogy e kisértést a leány nem
fogja kiállhatni, s miután após és szerető halála közt kell választania,
sietni fog a leirt helyre, hogy kedvese életét megtartsa; de nem úgy
lett: a megirt óra előtt felkerestem a nevezett erdőt, s a várakozó
vőlegényt, mielőtt Violával beszélhetett volna, agyonlőttem… Unokám
halva találta kedvesét, s őt egy fa alá temetve, gyakran járt oda
egyedül a legsűrűbb rengetegbe, halottját siratni. Az erdőt lakó
fenevadak nem bántották, de bántottam én. Oda vonultam a rengetegbe, egy
elhagyott erdészlakba; neki úgy mondám, hogy az ő kedveért, pedig a
törvény kezei elől rejtőztem oda. Ekkor kellett történnie, hogy a
meghalt testvére, Iván, hosszú utazásaiból megtért, s addig keresett,
míg rám akadt, s testvérét követelte tőlem vissza. Én elvezettem őt
annak sírjához; azt hazudtam neki, hogy ama hölgy, ki azt siratni jár,
ölte meg testvérét szerelemféltésből; azután szinről-szinre mutattam meg
neki leányomat. Hahaha! Midőn egy órában halálos szerelmet és halálos
boszút esküdött egy és ugyanazon lénynek!
– Oh! kiálta fel metsző fájdalommal a gyóntató, kezét arczára tapasztva.
– Minő jelenet volt az a templomban, mikor Iván Violának, ki másodszor
lőn menyasszony, eltemetett első vőlegénye gyűrűjét adta át, hahaha!
– Ne tovább, szólt a gyóntató, ne tovább. Isten bocsássa meg vétkeidet,
nyomorult!
A hajó belseje világosodni kezdett, a hullámok betörték oldalát, s
tolulni kezdtek belsejébe.
– Oldozd fel lelkem bilincseiből! rimánkodék a vén, látva a halált.
– Sit tibi Deus misericors! szólt, két kezét fejére téve a térítő;
azután felvitte őt a fedélzetre, s bevárta, míg egy rohanó hullám
mindkettőjöket lesöpörte onnét.
Úszott vétkes terhével a tajtékzó habok közt; hosszas vergődés után
jutott a közel sziget partjára, melyen virágok termettek; s itt
mindketten térdre hulltak, hálát adni a megszabadulásért. A hajó
romokban feküdt a zátonyon; embereit holtan hányták ki a habok a partra.
Tüzet gyujtottak. A térítő, a nap fáradalmaitól ellankadva, elaludt
mellette; a vén ember ébren maradt, nézte a tűz lángjánál megszabadítója
arczát. Borzadva ismert rá. Álmay Iván volt az, ki ellen ő annyit
vétkezett. Álmay Iván, ki ő vele annyi jót tett. A vén ember egy nagy
követ keresett elő, s azzal a nagy kővel összezúzta az alvó koponyáját s
testét beledobta a vízbe.
S évek mulva, midőn Iván csontjait egyenként kihányták a habok, s testén
megosztoztak az elemek, még akkor is élt Philadelphiában egy
köztisztelettel jutalmazott férfi, a becsület-rend nagy keresztese,
gazdag polgár és elismert erényű keresztyén; holta után roppant pyramis
nyomja sírját, melyen érdemei arany betükkel vannak felirva. Ez az ember
volt Álmay Manó.
* * *
Ki meri mondani, hogy nem lesz másvilág?!