Gyönyörű hely az Isten háza; malasztos, vigasztalást termő hely!
Ide jön a kesergő, a kinek szíve beteg és meggyógyítja szivét, megvidul.
Ide jön a tévelygő, a vétkek embere, s megtisztul, megtér, szent lesz
belőle.
Ide jön az üldözött, az oltár küszöbére lép és az oltár megvédelmezi őt.
Mikor az ember a világba jő, mikor születik, elhozzák őt az Úrnak házába
és az Isten szava áldást mond a született életére, talán egyetlent, mely
őt a sírig elkiséri.
S midőn a szívnek kinyílnak virágai, mikor megjön a szív tavasza, a
szerelem: itt szenteli meg azt a szeretet istene áldás lehelletével,
hogy miután a paradicsomból kiüzetett az ember, szívében viselhesse a
paradicsomot.
Ki nem apadó forrás az Isten áldása; meríthet belőle gazdag és szegény,
de az ember iszapot hány bele, hogy más ne meríthessen belőle; vagy
mérges epéjét önti közé, hogy a ki iszik abból, meghaljon tőle.
* * *
Az orgona ezüst fuvolahangjai szétrezgének; az Isten szolgája, az
áldozó, megszólalt, magasztos, ünnepélyes hangon:
– Szereted-e e szűzet, kinek kezét fogod?
Az ifju nemes, büszke tekintettel mondá: Szeretem. Hangja tiszta volt és
nem reszketett.
– Szereted-e e férfit, kinek kezét fogod? kérdé az áldozó.
A hölgy szemérmes epedéssel emelé föl félig szemeit a mellette térdelő
ifju szemeihez s felelé: Szeretem. Hangján érzeni lehetett a melegséget,
melylyel kimondatott.
– Úgy áldjon meg benneteket az áldások Istene!
A népség körültük sírt örömében; hátuk mögött egy vén kopasz ember
kaczagott boszújában.
Egy hölgy és egy férfi térdeltek az oltár zsámolyán, kezeik szorosan
összefűzve, szíveik még szorosabban.
Az ifju magas, szelid, komoly tekintetű; arcza vonásairól a bátorság és
jószivűség nagy betükkel olvashatók, termete izmos, deli; hátra szórt
szőke haján a festett ablakokon átömlő napsugár játszik.
Egész nép imádkozik érte, hogy boldog legyen, mert atyja volt az
árvának, védelmezője az üldözőnek s vigasztalója a szomorúnak.
Mellette ifju menyasszonya, oly szép, mint az angyalok mosolygása; oly
szép, mint a legszebb reménység… Ki festette le valaha a hajnalcsillagot
ragyogtában? az jőjjön ide és fesse le az ő arczát.
E szende félénk mosolygás a fehér rózsa szirmaival egyszinű arczon; e
sima derült homlok, ezen hajnalmosolygású ajkak és e szemek, örvényei
ismeretlen kéjnek és fájdalomnak, sötétek és mégis mint sugárzanak a
mélyen piruló arcz fölött!
Bár ne lett volna oly szép e hölgy! Bár ne született volna e világra
soha!
Hátuk mögött egy agg élemedett ember áll. A hölgy fogadott apja. Egy
kopasz vén ember, ki tarkóján felemás parókát visel, arczán botrányos
vonásokat és szemeiben istenkáromlást.
Az egyház falain különböző alakok vannak festve: rossz lelkek és elesett
angyalok alakjai, miket cherubok vernek lángpallosokkal; ott van a
sátán, mely a Megváltót kisérti és az ördögök, miket az apostol a
megszállottakból kiűz; vigyorgó, sanda arczok, a gúny, az irigység, a
káröröm, a csáb és a tettetés, denevér-szárnyaikkal; monstrumok, az
alvilág szörnyei; lángok közt repkedők, letiporva az asszonynak magva
által, ki lábával undok fejeikre gázol; felmagasztalt phantasia
szüleményei.
A vén kopasz, mialatt unokája szerelmet esküszik, az ördögvonásokat
próbálgatja utánozni saját arczán. Sikerül neki tökéletesen. Jaj annak,
ki rá néz, mert megbotránkozik! Ismét gúnyarczokat metél a hozzá
lemosolygó szentek szemei közé.
A templom hátterében illatos viaszgyertyák égnek.
A kopasz ember tüsszög és fulladoz a töményfüsttől.
Az áldozó gyűrűt váltat a szeretőkkel.
A vén ember arcza e pillanatban valamennyi ördög vonásait mind együtt
képviseli. Oda lép nesztelenül az ifjuhoz s fülébe súgja: – Add
menyasszonyodnak azon gyűrűt, melyet megholt testvéred viselt, s ne
keresd annak gyilkosát többé; tudod, azt mondja az imádság: «miképen mi
is megbocsátunk stb.»