Késő éjszaka lett, mire a kalandorok Álmay Manó házához visszavergődtek.
Ez volt neve az erdei vénnek, ki magát gonosz léleknek nevezé.
Az is volt. Megvénhedett a vétkezésben s a bűnhöz hozzászokott, mint más
a kenyérevéshez.
Éjszaka volt és sötét. Ismét a sűrű bozóton kellett keresztültörniök,
melynek tövises tömkelegében kisértetien-fehér csillámmal villogott
néhol elő a veres bükkfa, s mint elszórt phosphorcsillagok a szent
János-bogarak.
Az ifju hagyta magát vezetni az öregtől, ki mikor néha hátratekintett,
szemei vörös fényben villogtak, mint a farkaséi.
Végre a rejtett lakhoz értek. Iván paripája víg nyerítéssel fogadta
gazdáját, s a két eb nyugodtan feküdt az ajtóban, egymásra hajtva
fejeiket.
– Öreg, szólt a férfi, köszönöm, hogy testvéremhez elvezettél, most
vezess el annak gyilkosához.
A vén ördög arczát nem lehete látni a sötétben, de lehete hallani
szívbántó kaczaját, mely a rengeteg madarait fölverte álmaikból.
– Maradt-e még otthon testvéred, szép öcsém? mert attól tartok, hogy ha
ily késő éjszaka indulsz el a vadonban, holnap meg az fogja tőlem
követelni, hogy hová tettelek? pedig a hollók egyenek meg, ha híttalak
akármelyiteket is; maradj nálam holnapig, hisz ismered vendégszeretetem,
– no, ne tétovázz, megbántanád rokoni érzelmeimet, ha itt nem maradnál.
Az ifju azon reményben, hogy ez átkos titoknak nyomára jövend, elfogadta
a gúnyos ajánlatot, s betért az öreggel együtt a házba; nem vette észre,
hogy beléptükkor már a farkasok lánczra voltak kötve, hogy valakinek még
kell lakni a rossz lelken kívül a házban; azon gyűrű, melyet testvére
ujjáról lehúzott, keblébe volt rejtve, az nyomta nagyon szívét, azon
gondolkozott.
Az öreg magukra zárta az ajtót, azután betért a tornáczba, egy
szurokléczet meggyujtva, azt az ifju kezébe adta, s azzal egy
mellékajtót megnyitva, őt egy oldalszobába átküldé. Itt lesz hálótermed,
mondá neki bájos nyájassággal, s az ifjut bámulásával együtt magára
hagyta.
Körültekinte… úgy tetszék, mintha tündérkertbe lépett volna: a falak
zöld ágakkal voltak befedve, miken még érzett a friss esőcseppek
illatja; a föld friss fűvel és ezerjó virágokkal volt behintve; fehér
tányérokban, kéklő nefelejtskoszorúk között, illatos virágbokréták
pompáztak, miknek szirmain aranyzöld szárnyú bogárkák pihentek; egy
szegletben vadrózsa-levelekből vetett ágyon egy nagy fehér kandur
nyújtózkodott, olykor tréfásan enyelgve egy mellette pihenő gerliczével,
mely le-leszállt a kandur fejére, s szeliden csapkodta a hentergő
játéktársat piros szárnyaival, oly szelid volt mind a kettő.
A szoba mélyiben égszin menyezetű ágy volt felvetve, melynek tetejéről
szomorufűzágak csüngtek alá, s a vadborostyán virágtalan indái, mik zöld
himzetekként bonyolultak a leeregetett fehér habzó ágyszőnyegek redőibe.
A boltozatról olajmécses függött alá, mely rózsaszinű üvegharanggal volt
lefedve.
Az ifju nem birta eszméit összeegyeztetni. Érzé, hogy nem álmodik, s meg
nem foghatá, mint lehet ily egyszerűen bájos rejteke az undorító külsejű
háznak s az ördöggel egy idős házi gazdának.
Helyet keresett, hová a kezében levő szurokfáklyát letehesse, s miután
azt sehova sem tűzhette le, kioltá, s az egész szobán csak az éji mécses
önte szét könnyű rózsaszín félhomályt.
Oda ment a menyezetes ágyhoz. Azt hitte, hogy az az övé. A mezei virágok
lélekaltató illatától részeg volt a levegő, s a gerle turbékolni
kezdett… Félresimítá az ágy függönyeit… minden vére szivéhez szaladt,
szemei elveszték látásukat, lélekzete elállt… Egy alvó hölgy feküdt ott
fehér vánkosai között; gyönyörű fehér pongyola habzotta körül bájos
termetét, el-elárulva a gömbölyű vállakat, a hattyu-kart, és a szeliden,
galambian lihegő kebelt. Arczán könnyű szinezetben olvadt szét az álom
gyöngéd pirja, s félig nyilt korallajkai virág-illatot szíttak be,
ambrát leheltek vissza, könnyeden lebegtetve a szabadon hullámzó fekete
hajzat selymét.
Az ifju nem érze vért ereiben, hanem lángokat; most tudá meg, hol lakik
az ember lelke – a szívben. Csak szivében érze életet, – örök életet.
E lángoló érzések közül egy valami magyarázhatlan homályos sejtelem
iparkodott felküzdeni magát, hideg, óvó érintéssel nyulva a tomboló
szívhez, intő, tartóztató, mint az őrangyal keze, el-elmerülve az
indulatok lávájában, majd ismét felnyujtva intő kezét, alig láthatóan,
alig érezhetően.
– Vissza! kiálta szétcsapva maga körül az ifju, mintegy eltépve a
varázst, mely lelkét meglánczolá, – el, el innét, kiálta, forró
homlokára tapasztva kezeit, ki a szabadba! s a függönyöket összerántá és
visszafordult és öklét kitörni készülő szívére feszíté.
Kulcsnyikorgás hallatszott az ajtóban… A gonosz lélek rájok zárta az
ajtót.
– Oh! kiálta elszédülve az ifju, s eszeveszetten rogyott térdeire.