Ki lakja azt a házat ott az erdők mélységes rejtekében, melyhez nem
vezet ösvény, melynek ajtaja előtt maszlag terem, melynek kapujára
denevérek vannak szárnyaiknál fogva felszegezve, melynek ablakában
virágcserepekül emberkoponyákban zöldül a böléndek, oldalai feketék,
megfeketítették az idő és a viharok; teteje mohos, kerítése szuró
tövisbokor; udvara közepén villám-ütött fa áll, melynek odvas töviben
kigyók költik zöld tojásaikat.
Sötét fák ernyői rejtik szem elől e házat.
Az ég nem néz le rá soha.
Egy férfi közelít felé. Izmos termetét fehér dolmány fedi, mely alól
szokatlanul kifejlett izmai hajlásait vehetni ki; egyik kezében sulyos
kopjája van, melylyel az irtatlan bozóton utat tör maga előtt; paripáját
fogva vezeti, előtte két vadászeb fut nyugtalanul szaglálva. A rejtett
házhoz ér. Benn annak udvarán vad vonítás hallik; a paripa ágaskodni
kezd s szilajon rángatja vezetője kezéből a féket. A ház lakója
farkasokat nevel udvarában. – A férfi megköti lovát, s a ház ajtaját
megveri kopjája nyelével. Hallik, hogy a lánczra kötött farkasok mint
rángatják, mint csörgetik lánczaikat dühökben, s fogaikat mint
csattogtatják. A házfal elején van egy kerek ablak, ez ablakból egy
emberfő néz elő.
– Ki vagy? ki hítt ide a rossz lelket látogatni? kiált le éles, süvöltő
hangon a jövevényre, – czerber hallgass, gazdád beszél! A farkasok
morogva némulnak el.
– Nyisd meg ajtódat, szólt nyugodt, szilárd hangon a férfi, Álmay Iván
keres, testvéred unokája.
– Eredj, bódult! nekem nincsen testvérem; csak a kigyók azok, meg a
jégeső és a döghalál, meg a ragya, mely a gabonát elveri; melyik volt
ezek közül a te nagyapád?…
– Eszelős vén, én vagyok Álmay Gábor fia, veled akarok beszélni.
– Meguntad az életet, Álmay Iván, hogy hozzám jöttél? vagy haragban vagy
isteneddel, hogy velem akarsz beszélni?… Tudod-e, hogy az én lehelletem
a pestis, az én szavam az átkok átka? hogy a kit az én tekintetem
megront, azt meg nem gyógyítja többé semmi áldás; a kihez az én kezem
hozzá ér, azt meg nem tisztítja a világ minden szentelt vize többé?…
– Nyiss ajtót! kiálta türelmetlen hangon a férfi. Álmay Iván látta az
ördögöt és a halált ezer alakban és nem félt tőlök.
Az öreg leszállt az ablakból, sajátságos nehéz nyögés volt minden
lélekzete, melyet tőle húsz lépésre lehetett hallani; a farkasokat
leoldá lánczaikról; azután kinyitotta az ajtót. A két fenevad egymás
hátán rohant ki a nyiláson; a jövevény ebei bátran álltak szembe velök,
s vad marakodással rohantak a cserje közé.
– Beléphetsz; mit akarsz? szólt az öreg. Lépj be a gonosz lélek
udvarába, s feltárta csikorgó ajtaját. Az ifju rezzenve lépe hátra.
Rémséges alak állt előtte: nagybátyja a gonosz lélek; kopasz fején
egyetlen hajszál sem volt már; sima és fényes volt az, csak homlokán
voltak egymást szelő redőkben felirva a szenvedélyek hyeroglyphjai; az
éktelen ragya, mely megverte arczát, itt-ott hagyott azon néhány szál
ősz szakált felmagzani, szemei merőn kiültek fejéből, mint a békáé;
szája szegletében egyetlenegy fog volt még, az is farkasfog, mely
vigyorogva tekinte elő, valahányszor megszólamlott. Valami megöröködött
infernalis gúny vonaglott e sötét arcz minden vonásiban; két szertelenül
nagy s a tarkoponyától elálló hegyes fül, valami állatian-ördögi
kinézést adott tekintetének.
– Lépj be, szólt felvigyorgva a férfira, kinek csak hónaljáig ért.
A férfi belépe az udvarra, melyen szerte buján tenyészett az árvacsalán
és tövises bokrokban a medveszőlő. A vén ember visszakiáltá házi
állatait, mik varázshatású parancsszavára meghunyászkodva jöttek vissza
a berekből s véres sebeiket nyalogatták, azután bezárta az ajtót.
Hosszan nyilt végig az udvaron a sötét külsejű ház, melybe beléptek.
Előbb egy pókhálós tornáczba, onnét egy sötét szobába vezette a ház ura
a jövevényt. Ülj le, mondá neki, vigyorogva… Egy szék sem volt az egész
szobában.
– Ember, szólt a jövevény, kopjáját a szögletbe állítva, s magasra
emelte fejét, hogy szinte gerendáját érte vele az alacsony háznak, hol
van testvérem, Álmay Zoltán?…
A vén csúful bandzsitott a kérdőre.
– Avagy őrzője vagyok-e én a te testvérednek?
– Igen; ugyan e szavakat mondta Kain, mikor agyonütötte atyafiát.
Testvérem egy év óta nyom nélkül elveszett; egy év óta sokat járt
hozzád, mikor még a városban laktál. Egy időben tüntél el vele te is:
tudnod kell, hogy hova lett; tudnod kell és nekem megmondanod.
– Nagy úr lehetsz, hogy úgy parancsolgatsz a magam házánál, szép öcsém;
derekasan megnőttél, az igaz; ha medve volnék, aligha nem félnék tőled.
– Öreg ember, teneked egy pöröd van, melyben halálos vétkeidért a
fejedet keresik.
– Sülyedj el, hogy tudod! Mit akarsz vele?
– Ez a pör most lefolyt s téged elitéltek.
– Ott gebedjenek meg!
– De az itélet végre nem hajtathatik, mert a pör kezdete elől
megszöktél, s most sem tudják, hogy merre vagy?
– Meghaltam, elvitt az ördög! nos hát mit gondolnának egyebet? elég vén
voltam már akkor is.
– Igen, de én tudom hollétedet, s minden perczben fölfedezhetlek.
– Átkozzon meg apád és anyád, hogy felkerestél! verje meg a mirigy
minden csontodat merő fájdalommal! őszülj meg, míg fiatal leendsz, a
bánat miatt! kigyó teremjen gyomrodban, hogy őrülten kiabálj fel a
csillagos égre, mikor más ember aluszik! Háromszor fordulj meg
koporsódban, a miért rám találtál.
– Mondd meg, hova lett testvérem, s azután élj miattam, míg az ég rád
nem szakad, vén káromkodó te.
– Jól van, magad kivántad. Tedd szivedet a darázsfészekbe, bomlott!
Kövess, majd elvezetlek hozzá; csak addig várj, míg felöltözöm. Látod
ezt a mentét, melyet most felöltök? egy mészáros viselte, kit az erdőben
agyonvertek, s kire én rátaláltam; lehúztam róla a ruhát; még csupa új
volt, s magát meg hagytam halni. Azt akarod kérdezni, hogy nem
temettem-e el? De igen. Éjjel kiszabadítottam azt a két farkast,
reggelre el volt temetve az ember… Ugy-e nevetsz, hogy milyen tarka
parókám van? ez onnét van, mert magam készítém, a hozzá való hajat
kivégzettek koponyáiról nyirtam le, azért oly különféle szinű.
– Fenevad!
– Mindjárt készen leszek, csak botomat keresem még elő; egyetlen fa volt
gyümölcshozó az egész erdőben, azt vágtam ki botomnak, s most farkasokat
szelidítek vele. Így. Készen vagyok. Most jer utánam; testvéredhez
vezetlek. – Mentek. Hagyd itt azalatt kutyáidat, nincs szükségünk ily
tág torkú hadra. A mint tova haladtak, jól hallhatták, a két farkas mint
vonít egymásra a zárt ajtón keresztül.
Út nem volt, merre mentek, házmagas cserje, sűrűn összegubanczolt
folyondárbozót között vezeté keresztül látogatóját az erdei vén; a
sűrűben nem lehete két lépésnyire látni, s olykor a fákat behálózott
venyigefal közt négykézláb kellett keresztülmászniok. A nap hevesen
sütött s az irtatlan növényország sokszerű lehelletétől fülledt volt a
levegő. Végre úgy tetszék az ifjunak, mintha hegynek mennének fölfelé, s
olykor gránit-darabokba botlott bele, mik a cserje közt hevertek, s az
ég itt-ott kezdett keresztül kékleni a falevelek között. Mindig
magasabban haladtak; már kezdé a szél lengedezését érezni a fák között,
s kis idő mulva egy szabad térre jutottak, mely egy sziklás hegy teteje
volt, honnét a tulsó oldalon meredek sziklafal vezetett egy még mélyebb
völgy torkolatába alá; ide vezette az öreg a jövevényt.
– Nézz oda le, látod ott alant ama magányos fenyőszált?
– Látom, sűrű bozót tömődik körülötte.
– Fogd e távcsőt, s nézz vele oda a bozótba, – mit látsz?
– E cső végtelenül nagyít; fákat látok és a fákon leveleket; egyebet
semmit.
– Légy türelemmel, majd később nézz oda; addig mulasd magadat, nézd a
lemenő napot s a távol vidéket; nézd, amott a távolban egy város ég,
gyönyörködjél benne; minő szép világítás, kár, hogy több nem ég.
Az ifju, karjait összefonva néze szét a messze vidéken, melynek távola
kékesen vonult odább szemei előtt, míg legtova kéklő felhők és hegyek
halvány árnyképei fogák el a láthatárt.
– Most nézz oda, szólt a vén.
Az ifju oda irányzá látcsövét, s bámulva törlé szemeit, mint ki nem akar
hinni.
– Nos, mit látsz?
– Egy nő jelent meg a berek sűrűjében; valóban nem csalatkozom: egy
hölgy gyászruhában, arczán fekete fátyol.
– Tovább, tovább! mit csinál ott?
– Oda megy a fenyőhöz, letérdel elébe, a fenyő mellett egy hársfa nőtt
ki, azt fátyolán át megcsókolja. – A hárs megrázza ágait s sárga
leveleket hullat a hölgy ölébe. – Ő felszedi a levelet s keblébe rejti.
– Minő gyöngéd, mily kellemes alak! az ember álomlátásnak hinné;
olyszerű, mint azok a képek, miket a fata morgana a levegőben mutogat,
szivárványos gloriától körözve; a leáldozó nap ráveti aranyfényét karcsú
termetére, melyről a gyászköpeny lehullt, s könnyű habfehér öltönye mint
verőfényes hófelleg foly alá gömbölyű tagjain. Kezeit összeteszi.
Imádkozik. Keble pihegni látszik. Sír, mellét veri, arczát lehajtja a
fűbe. Most erre fordul, fejét égnek emeli, a gyászfátyol fellebben…
arcza… hah!
A vén kiütötte a férfi kezéből a távcsövet; lehullt a mélységbe, s a
hölgy és a vén fenyő és a fiatal hárs, mint egy varázsütésre, a
messzeségbe vesztek.
– Ki ez a nő? kérdé ámultan a férfi.
– Nem nő, csak menyasszony.
– Kinek menyasszonya?
– Vőlegényének, a kit sirat.
– Miért siratja?
– Hahaha! Mert meghalt és el van temetve.
– Szegény boldogtalan leány!
– Azt gondolod? Miért volna boldogtalan? maga akarta, hogy így legyen;
nagyon szerette vőlegényét, s mert azt hitte, hogy azt más is szereti,
hogy más ne szerethesse, megölte őt. Ezen a helyen, hol te állsz most,
lőtte őt keresztül; vére most is ott feketül a sziklán, s eltemette ama
fa töviben. Czélt ért; már most kizárólag birja vőlegényét, nem féltheti
senkitől, biztos lehet róla, hogy ha ő elhagyja, az nem fog másokra
kacsintani; miért volna hát boldogtalan?
Az ifju feszülten néze puszta szemmel a tájra; nem vehete ki semmit.
– De ember, én testvéremet jöttem keresni; azt igérted, hogy hozzá
vezetsz.
– Hozzá vezetlek, csak légy türelemmel; nézz az égre, fergeteg lesz;
addig nem mehetünk le a szikláról, míg az el nem mulik; a zápor árja
elsodorhatna bennünket; huzódjunk addig is e kiálló bércz alá.
Az öreg jól jövendölt: az átfült levegőben pillanatgyorsan kezdtek
támadni fellegek, haragosan feketék, tornyosodók; távolról tompa
döbörgés hallatszott; a lombok elkezdtek zúgni; a vadonban mindig
erősebb vihar kezdett üvölteni. A rengeteg lakói felzajdultak délutáni
fuladt álmaikból; a soknemű tollasok felrivalgó sivításai, az erdei páva
kiáltása, a kivert vadbika bömbölése, a szél ordításával vegyülve,
itéletnapi hangokat adtak.
A felhőtömegen keresztül világító nap kétes félhomályt öntött lementében
az egészre, mely azon mértékben sötétült, melyben a vihar ereje
növekedett.
Felhőszakadás volt készülőben.
Nagy cseppek kezdtek hullani, s erős kénkőszag hatotta át az egész
athmosphaerát.
A táj mindig sötétebb lett, a szél mindig hangosabb. A nap lement.
A feketével bevont égen, a vihartól nem igazgatott irányban, két
sárgásfakó felhőtömeg sietett egymással szemközt, mint két mágnestű
ellenkező sarkai, vonzatva egymástól; egyik jobbra-balra szórva kigyózó,
nyilhegyű lángokat, mik iszonyú csattogással hullottak az erdős
hegyekre; a másik egyes szétsugárzó szikrákat pattantva, s szokatlan
jégzörgést árulva el gyomrában; a menydörgések iszonyu hangjai a
szikla-amphitheatrum s a távolabb hegyek oldalaitól visszaverve,
harsogva zengtek végig a kietlenen; majd mintha a hegyeket dobálná egy
óriási kéz egymás tetejére, majd mintha a föld gyomra vajudnék tele
lelánczolt gigászokkal.
Olykor a villám-lobbanásnál feketén tüntek fel a szomszéd bérczek, mik
ezelőtt fél órával még aranyosak voltak.
A jégeső zörögve vágott alá a berekre, s pattogva hullt le a sziklák
kopasz fejéről.
Nagyon távolról látszott egy égő helység északfénye; olykor a félrevert
harangok szavát idáig kapkodta a szél.
Ezalatt rohanva sietett össze a két villanyos felhő; úgy látszék, mintha
két hatalmas tündér vína fenn a magasban villámos harczokat. Épen a vén
fenyő fölött érkeztek össze, mely küzdve paskolta magas sudarával a
birkózó szélvészt. – Az egész látkör lángba borult, az erdő égni
látszott, egy képtelen csattanás és ropogás reszketteté meg az eget és a
földet. A villám tövig széthasította a vén fenyőt.
– Szent Isten! kiálta az ifju előrohanva, a hölgy tán most is ott van!
– Mit se félj, szólt az öreg, add kezedet; most van ideje, most vezetlek
el testvéredhez, kövess.
A magas szurokfenyő teljes pompájában égett, mint a rengeteg nagyszerü
fáklyája, vörös lángokkal világítva be a környéket; a szurkos lombok kék
zsarámokban hullanak le ágairól, mint pokoli tűzeső, míg a roppant
szálfa, mint egyetlen toronymagas láng, lobogott fel a felhőkkel terhes
égre.
Sietve csúszott alá a két férfi a sziklafalon, elől a vén, utána az
ifju. Életveszélylyel értek alá a völgybe, melyet a megáradt bakony-ér
egészen elöntött.
– Csak utánam; te úgysem szoktál félni, kiálta az öreg, s az égő
fenyőhöz sietett; ott megállt. A fa recsegve égett feje fölött; lábát
egy kőre tette, mely a fenyő tövében hevert. E követ hengerítsd el
innét, szólt az ifjunak.
Ez elhengeríté azt.
– Egy deszkafedő van alatta, azt emeld fel; mit látsz ott?
– Egy csontvázat.
– Azon csontváz koponyája…
– Át van furva golyótól.
– Azon csontváz ujján…
– Egy achat-gyűrű van, közepén három turmalinnal… Irgalmas ég!
– Azt a gyűrűt viselte testvéred, Álmay Zoltán…