… A nap melegen süt; a rengeteg madarai vígan énekelnek és a tücsök
czirpel…
A bozótból vén fakó szinű medve vergődik elő, lomha félszegséggel töri
magát a tövises savarbokrok között keresztül, mik számtalan körmökkel
csimpajkodnak viseltes bundájába; morog s hátulsó lábait rázza erősen,
melyre hosszan utána nyúló szederinak tekergőztek; odalátogat a bükkhöz,
a vadméh szaga csábítja oda; betekint a köpübe, s morgó örvendezéssel
nyul be annak szűk nyilásán keztyűs kezével, aztán kihúzza azt, s a
ráragadt sejtet, mézestül és fulánkostul együtt, befalja, s tovább
sétál, kedélyesen kapkodva a felé szállongó darázsok után.
Majd karcsú dámvad látogat el a bakonyérhez, nézi magát benne,
gyönyörködik koronájában, s kényes szörpölve iszik annak kristályából, s
tovább szökell, a sziklák lombjait legelve.
Majd elbúsult vadkan jő haragos csörtetéssel, fekete sörtéje fel van
borzolva hátán; a tiszta bakonyért tócsává heveri, s meghorkanva túrja
fel annak virágos partjait, s iszaposan csörtet tovább a sűrű bozótban.
A vadgalamb suhogva száll ágról-ágra, megpihentében szerelmes búgással
csalogatva párját.
A hallgató természet vadvirágait méhek és lepék ezrei döngik körül.
Ember keze nem öntözi, ember keze nem tépi le a virágokat.
Ilyen lehetett a teremtés, hatodik napja előtt: vidám, viruló, boldog.
A hatodik napon teremteték az ember.
A hetedik napon megnyugszik Isten a világ alkotásától.