A természetben tavasz van, a nap alkonyra jár, az erdő zöld.
Legmélyében, legsötétebb berke közepén, melyet ritkán tapos meg emberi
nyom, épített a természet egy nagyszerű amphitheatrumot, egy terjedelmes
félkört, kékes rovátkolt szirttömegekből, melyeknek ormára öles
sziklalépcsők vezetnek, honnét társaiktól kiszorított kőrisfák
hajladoznak le a szédítő mélység fölé, mintha minden perczben le
készülnének rohanni.
A sziklák tövében olykor egy kristálytiszta bakonyér bukik fel, s apró
szeszélyes zuhatagokat képezve, az egymásra dőlt fatörzsök s azokat
benőtt folyondárok és páfránerdők között ismét elenyész.
Az ősvadon járhatatlan; egymásba forrott faderekak, tövises bozóttal
összenőve, miknek irtatlan lombozata nem hagy napvilágot sütni a földre,
melynek örökké nyirkos felszinén a vadszeder és iszalag fonadékai alatt
méreggombák és viperák fogamzanak; sötét, vad, idegen miattok a berek,
sátoros éjszakájában itt-ott fehérlik elő, mint ingó kisértet, egy-egy
gyásznyár hófehér dereka. A szélnek csak zúgását hallani odafenn a fák
koronái között; nyomása nem bir utat verni magának ide, csak néha nyári
délutánokon választ ki magának egyes tölgyeket a villám, mikbe lecsap,
miknek üszkös csonkája feketén marad ott a vihar emlékeül, míg töviből
ki nem rohad, vagy az iszalag be nem növi.
E vadon közepéből egy vén, igen vén fenyő nyulik fel magányosan; két
ember át nem ölelheti derekát, csúcsa felnőtt az ég felhői közé, körüle
több fenyő mértföldek területén nem látható. Sötét feketezöld gallyai
lelapulnak a körüle tenyésző csemetékhez, mik melléje simulnak, mintha
ez volna a rengeteg ősanyja, mely ifju unokáit vén karjaival vihar és
nap heve ellen védelmezi. Dereka körül a borág vörös venyigéi
csavarognak, sokszoros fonadékkal szőve be görcsös ágait. Lombjai közt
énekes madársereg fészkel; tövében az erdei hangya készíti palotáját;
kérges derekához vén bükk támaszkodik; odvas, lombtalan, kidült taplós
oldalát zöld moha és sokidomú gombák lepik, míg derekán a félig nyilt
oduból vadméhek szállonganak ki és be, az erdők virágait döngve
látogatók. – Szorosan a fenyő töve mellől egy fiatal hársfa nőtt ki,
karcsú, nyulánk, sárga, szívalakú levelei játszva lebegnek a szélcsendes
légben; sima kérgébe emberi kezek véstek sebeket, egy keresztet és
nehány betüt.
✝ A. I. H. S. Z. 1814. maj. 24.