Közepén a Nepean szigetnek van a jó ördög laka, meredek szikla
oldalában, melynek nyilásához hosszú gyékényhágcsón juthatni; a szikla
tetejét három terebélyes theobroma-fa árnyékozza illatos lombjaival.
Ide vezette védettjét Williám. – Különös jellemző gyöngédség volt e
túlságos emberen, hogy a hölgynek semmiféle múlt körülményeiről nem
tudakozódott, sőt nevét sem kérdezé, hanem nevezé őt egyszerűen:
«Fájvirág»-nak.
Az egyik theobroma-fa alá szellős wigwámot készíte számára, friss vizet,
gyümölcsöket és vadakat hordott ide neki, miket a szép hölgy kezei oly
izletes étkekké tudtak elkészíteni.
Így folytak el napok napok után, Fájvirág beleszokni kezdett helyzetébe:
már nem rettegett az éjjeli kiáltozásoktól s az erdőkben bujkáló
gonosztevők tekintetétől.
Lakása hozzáférhetetlen volt, ha Williám távozta után a
gyékény-lajtorját felvoná, s magassága által biztosítva a mérges
bogarak, s a mocsárok éjjeli gőze ellen.
Egy napon magánosan ült Fájvirág wigwámja előtt, kezéből egy szelíd
pávafaj-psophia csipegetett amais-magokat, lábaihoz a völgyből felkúszó
növények indái vonultak, miknek virágharangjain lazur- és aranyszárnyú
lepkék függtek; az esti szellő, felszedve a balzsamnövénynek aromáját,
lengett a magas cacaofák körül, melyeknek ágain tarka paradicsom-madarak
himbálták magukat; a távol pagonyok felett veres gőz lebegett. – Az e
napot megelőző éjt iszonyú orkán dühöngte át, minőt csak a déli
tartományok ismernek; egész erdők irtattak ki töveikből, a tenger
kicsapott a sziget legmagasabb partjaira, letarolt fák között szétzúzott
madarak hevertek fészkeikben. A szél ordításai közben olykor ágyúlövések
is hallatszottak s összes kétségbeesett jajkiáltás, minő egy sülyedő
hajó népségeé. A vész csillapodtával mindjárt sietett a parthoz Williám
s azóta vissza nem tért. – Most mintegy kipihenni látszék magát a
természet, valami szokatlan ez a fényes nappali csend.
– Fájvirág! szólt a szikla alatt Williám ismeretes hangja: bocsásd le a
gyékényt.
A hölgy lebontotta a fa derekához kötött hágcsót s kezét nyújtá az
érkező elébe. De a hágcsón nem az ősz bajtárs jött fel, hanem egy szőke
fürtű ifju, szép, mint Apolló.
– Álom-e ez? kiáltának mindketten, s hogy meggyőződjenek a valóságról,
egymás karjaiba hullottak. Isten, Istenem, lihegé az ifju s kereste az
eget kedvese szemeiben és az üdvöt annak ajkain.
Nagy gyönyörűsége lehetett benne az örök jónak, midőn ily boldog
emberekre lenézhetett. – Még Williám is sírt, mint egy asszony, maga sem
tudta, miért.
Most néhány száraz szót a krónikából:
Nem mondok évszámot – hanem volt idő, midőn bizonyos nemzet, mely elég
keserű poharat megivott, hirtelen azon jó gondolatra jött, hogy mind
azon fiait, kik neki szeretetet és szivük vérét fizették, kebléből
kitagadta s mert csak határain belől kivántak élni, halni: kitiltá
csontjaikat is az országból.
Ily kitüntetésben osztozott Victor, vagy, minthogy magyarul irunk,
legyen neve: Géza.
Családi neve nem akar eszembe jutni, majd talán valakinek eszébe jő, –
addig is nevezzük őt röviden Gézának.
Száműzve hordta a nagy honáldást keblében egyik tengertől a másikig.
Az elzárt paradicsom ajtaján cherubok, vagy mik őrködének.
Ily kéj-utazásai egyikében, midőn Valparaisoban egy éjjel a város
utczáin holdvilágnál bolyongana, egy palota erkélyén nősikoltásokat
hallott; felrohant az erkélyre: – két rabló egy leányt fojtogatott; két
percz mulva az ifju kardja átjárta testöket. A második rabló haldokolva
csúszott lábaihoz s nyögve vont elő kebléből egy erszényt fuldokolva: «a
kormányzó ötven guinet adott», azután kifujta lelkét.
A kormányzót Quarrelsonnak hítták, ki a hölgynek nagybátyja volt s annak
az élet szinpadáról lelépése esetére örököse, mire nézve neki rokoni
kötelessége volt, arról a legbiztosabban gondoskodni.
Ez a hölgy volt Fájvirág, igaz nevén Quarrelson Mária.
A kormányzó nagy darab földön legelső ember volt s így minden törvényen
felül állt; nagyon természetes tehát, hogy senki sem vonhatta őt kérdőre
e gyöngéd gondoskodásért, valamint Máriát sem biztosíthatta senki, hogy
a jövő reggel Valparaisoban fog-e felébredni vagy a menyországban?
S az ifju, kit a föld tulsó oldaláról űzött ide engesztelen sors,
szenvedélyt érzett a hölgy iránt; elmondá neki, hogy szerencsétlensége
nagy, s a hölgy azt felelte, hogy kétfelé osztott teher kevesebb; két
szív könnyebben visel egy fájdalmat, – ők megérték egymást.
Mária levelet irt Quarrelsonnak, melyben kinyilatkoztatá, hogy a
száműzött idegen sorsához fűzendi a magáét s elbúcsúzék tőle, messze
elutazandó.
Hanem Quarrelson lelke fekete volt, mint azon rabszolgák, kiket
naponként korbácsoltat; azt hitte, miszerint Mária azért akar tőle
megmenekülni, hogy majd a sydnei főkormányszéknél ellene vádat indítson
s a kedveséhez szökő leányt, midőn az éjjel a reá váró csolnakhoz
sietne, elfogta s sajkán elvitte a Nepean szigetre; ott kitette, tudva,
hogy onnét még vissza nem jött senki, s midőn kérdezték tőle, hol van a
leány, előmutatta annak levelét s azt mondá, hogy kedvesével megszökött.
Géza pedig kereste az elveszettet az egész világon.
De jó az Isten. – Küldött egy vihart, mely Gézát a pokolszigetre kiveté,
melynek partján őt a jó ördög megtalálta, az elveszettet.
Sokáig éltek itt mindhárman boldogan, Géza, Mária és vén barátjok, a jó
ördög; egészen elfeledték, hogy a Nepean sziget neve: pokolsziget.
Hanem midőn az első örömek mámora eloszlott, kezdének jönni a
jövendőrőli gondok, a honvágy, vágy a szabad világ után… Sokszor látták
őket szabadon repülő felhők ott ülni néma ábrándban a theobromák susogó
ágai alatt s keserű reménytelenségben merengeni a néptelen tenger puszta
látkörén.
Sokszor megkisérték Géza és Williám, alattomban egy kis csónakot faragni
kőfejszéikkel s midőn félig készen voltak vele, valami gazember
felégette, vagy széthasogatta fáradságos művöket; irigység, vagy a
nepeani hóhér tehette.
Le kelle mondani minden szabadulási reményről.
Egy éjjel azonban szokatlan nyögések verték fel a barlang lakóit
álmaikból; úgy hallatszottak, mintha a föld mélyéből egy haldokló
sóhajtana fel.
– Ez bizonyosan a vakondok, szólt Williám; itt lakik egy oduban a szikla
alatt, nyolcz éve, hogy nem látott napvilágot. Ez a vakondok nyolcz év
előtt híres legény volt a northumberlandi grófságban, nevét nem tudom,
volt neki vagy húsz: minden városban más, ma hosszú szakállú koldus
volt, holnap parfumirozott dandy; délelőtt bérszolga, délben tőzsér,
délután rendőrtiszt, este alakos, éjjel zsebelő; ma vőlegény volt s
holnap mint hajóslegény jelent meg saját felesége előtt, tudtára adandó,
hogy férjét a menyasszony-ajándékkal egyetemben elnyelte a tenger; vagy
tizenkétszer házasodott, feleségei mind élnek; – ugyanannyiszor
tömlöczéből megszökött, hatszor bukást hirdetett, most pedig itt lakik a
föld alatt; azon nyolcz év alatt, hogy ide hozták, ki nem mozdult
odvából; én szoktam neki mahinot-gyökeret lehajigálni, abból élősködik,
különben igen csendesen szokta magát viselni, s még úgy sem sóhajtozott,
mint most, valami baja lehet.
Másnap reggel lementek a vakondok odvába. A nyögések egészen megszüntek.
Az ember halva volt. Ott feküdt összezsugorodtan szűk odujában, különös
alkotmányt szorítva karjai közé. A sötétben nem lehete megismerni,
micsoda; hanem a világosságra felczipelve, kitünt, hogy az gyékényből
mesterileg font naszád, kaucsukkal erősen bevonva s leghosszabb út
vészeire készítve, sajátszerű kormánynyal és hársvitorlákkal. Csak
perczben múlt, hogy az ember tizenharmadszor meg nem szökött börtönéből;
az a percz halálának percze volt, mely e nyolcz évi munkát kigúnyolá.
Hanem a csónak csak egy ember számára készült.
Csak egy szabadulhatott meg!
S ki legyen azon egy?
Hosszas tanakodás után abban egyezének meg, hogy az Williám legyen, ki
elvitorlázva Botany-Baybe, ott a kormányzót tudósítsa, hogy a
Nepean-szigeten méltatlanul szenvedők vannak és őket szabadítsa meg.
Még azon éjjel kedvező széllel tengerre vitte naszádját a jó ördög,
elbúcsúzva bajtársaitól, kis ideig éjszaknak irányozta futását, azután
feszült vitorlával indult meg nyugatnak s kevés idő mulva eltünt szemeik
elől.
El fog-e jutni kisded csónakával a sydnei öbölbe? Nem temetik-e el az
úton a habok? Nem vesz-e el éhen?
Vagy ha megmenekült, fogja-e ő a törvényszéket felkeresni, hogy ott
barátjaiért panaszkodjék s magát újra elfogassa?
Nem fogják-e őt, mint szökevényt, azonnal fenyítésül letartóztatni,
mielőtt panaszát elmondhatná?
S nem hiába fognak-e akkor várni szabadulásra a pokolszigeten hagyott
baráti?