Hetek, havak multak el; naponként várták az elhagyottak a szabadulást s
a mint nőtt az idő, reményök úgy fogyott. Felszámíták, mennyi idő alatt
érhetett Williám Botany-Baybe, mennyi idő kellett arra, hogy
visszaérkezzék. Az idő végtelenül hosszabbra ütött ki; szinte fél
esztendő telt el így kínos várakozásban, midőn egy esős alkonyon
vitorlát látott Géza feltünni a tengeren, mely egyenesen a szigetnek
tartott.
Ki irhatja le az örömet, melyet e látvány a szabadságvágyók szívében
gerjesztett. Sokáig imádkoztak hálaimát, szemeiket az égre függesztve s
midőn azokkal újolag a hajót keresték, az már akkor a révbe érkezett,
benne három férfi ült: egy evezőlegény, egy kormányos és egy
veresszakállú, májfoltos arczú férfiu!
Az örvendők egyszerre égből hullottak alá a pokolba.
– Quarrelson! ordítá dühösen Géza, kőbaltáját ragadva; szemei vadul
forogtak.
– Az Istenért, mit akarsz? kiálta Mária, az ifju térdeit átkarolva.
– Meg fogom őt ölni, vagy meghalok magam, de így nem szabad a sorsnak
csúfot űzni velünk.
– És én? esenge a hölgy.
Az ifju habozott.
E perczben két mozsár-lövés történt, a csónak kikötött, ezúttal közel
mert jönni a parthoz, mert ormán két mozsár volt felállítva, golyókkal
töltve.
Quarrelson kiszállt s sebes léptekkel egyenesen Grundler, a hóhér
lakának tartott s annak ajtaján bement.
A csónakban az evezőlegény maradt, kezében égő, vasnyelű kanóczczal, az
ágyúk előtt ülve; hátul a keréknél a kormányos állt.
– Meg kell téged szabadítaniok, ha emberek, bárha Quarrelson emberei is!
kiálta Géza s eszméletlenül ragadta magával Máriát; pár percz mulva a
parton termett.
Alig, hogy észrevette a kormányos, inte a legénynek, hogy lőjjön rájok;
ez fölemelte kanóczát.
– Az Isten szerelméért! sikolta a hölgy, térdre hullva.
E sikoltásra felrezzent a hajóslegény, merőn rá tekinte a hölgyre –
leereszté kanóczát s hátra fordulva, a kormányosnak fejrázva inte, hogy
nem fog lőni.
Géza közeledett.
– Lőjj! ordítá a kormányos.
A hajóslegény vonakodott.
– Fogsz lőni, gazember? dühönge amaz, vagy téged is a tengerbe vesselek,
mint bátyádat oda vetettem? s ezzel dühösen a legénynek ugrott.
Ez pedig, mintha kigyó csípte volna meg, szökött fel helyéből: «vedd ezt
bátyám emlékeért!» rikoltá s a kanóczczal úgy vágott a kormányos szeme
közé, hogy visszatántorodott az árboczig; itt azonban indulatosan
rántotta elő kését, képe elvörösült s vad boszúval rohant a fegyvertelen
hajóslegényre.
– Ne félj! kiálta Géza, egy ugrással a hajóban teremve, míg kőfejszéje a
kormányos ölésre emelt kezét lezúzta.
– Hurrah! ordítá a hajós, mellénél ragadva a hanyatló kormányost s azt
egy lökéssel a tengerbe taszítva. Két tengeri angyal rohant utána s
percz mulva nehány véres vízhólyag buborékolt fel a víz színére…
A mint Quarrelson belépett Grundler ajtaján, mogorván kelt az fel
moh-ágyáról, fegyverét a belépőre szegezve.
«Rule Brittania» jelszó hangzék Quarrelson szájából.
Grundler vállat vonva ereszté le fegyverét s röviden kérdé? Mit akarsz?
Quarrelson szétnéze, ülőhelyet keresve a gunyhóban.
Nem volt abban egyéb egy nyaláb mohnál s egy kőasztalnál.
Grundler furcsa ember volt; hajdan sydnei hóhér, elélemülve azon kegyet
kérte magának, hogy Nepeanra ereszszék, adván vele elegendő lőport és
golyót; különös kedve telt benne embereket vadászni s tudta, hogy a
nepeani lelkekről senki számot nem kér.
– Emlékezni fogsz rá, kezdé Quarrelson, itt e szigeten bizonyos némber
tartózkodik s egy férfiu, kik a jó ördöggel laktak egy tanyán; ez utóbbi
ezelőtt félévvel innét valahogy megszökvén, a kormányszékhez ezeknek
kiszabadításáért folyamodott s a kormányszék törvényes vizsgálatot
szándékozik tenni a Nepean szigeten, mely két hét mulva fog véghezmenni.
Akkorra nem szabad nekik azon két személyt megtalálni, megteheted-e ezt?
Grundler fegyverére mutatott.
– S mit kivánsz érte, ha megteszed?
– Puskapor, rum; volt rövid felelete Grundlernek.
– Tehát áll az alku? két hét alatt?
– Jó! mondá Grundler.
E perczben lövés durrant el s a gunyhó teteje forgácsokban hullott az
alkudók fejére.
– Mi volt ez? kiáltának kirohanva.
A csónak, melyen Quarrelson jött, kétszáz lépésnyire volt a parttól s
duzzadó vitorlákkal távozék attól; benne egy evezőlegény ült, az
árbocznál Mária, a kormánykeréknél Géza.
– Adjon az ég hosszú életet neki; kiálta a távolból Géza Quarrelsonnak s
egy másik köszöntő lövés halomba dönté a tuskó-hajlékot.
– Utánok!! ordítá őrülten Quarrelson, s hanyatthomlok a vizeknek rohant.
Fogjátok el őket! fogjátok el! ide Grundler, lődd agyon őket, lőjj.
Grundler képéhez illeszté fegyverét, czélzott; azután újra leereszté
azt, vállat vonva mondván: – Már messze vannak.
– Mindegy, lőjj! rikácsolá kétségbeesve Quarrelson s térden csúszott a
hóhér után.
– A lőpor drága; felelé az hidegen.
Quarrelson pedig tébolyodottan futkosott a parton, sírt, átkozódott s
magát kétségbeesve verte a földhöz, haját tépte, kövekkel hajigált az
égre; – boszút állt maga magán.
A vitorlás pedig nem sokára Botany-Baybe érkezett, hol a keresettek
megjelenvén, a törvényes vizsgálat elmaradt s így Quarrelson soha sem
szabadult meg a pokolszigetről; emlékeznek ugyan még sok év után is azon
hajósok, kik újabb lakókat szállítottak ide s kiknek nem szabad a
hóhéron kívül egyébbel beszélniök, az pedig már jó ideje, hogy több szót
nem tud, mint «rum és lőpor»; ezek emlékeznek egy őrjöngőre, ki dæmoni
tekintettel dühöngve, jajgatva közelge feléjök, iszonyú átkokban
kifogyhatatlan, midőn őket távozni látja; de annyi bizonyos, hogy azóta
senki vissza a pokolszigetről nem került.
Williám letette ördögi melléknevét s becsületes lakatosmester lett
belőle; Quarrelson bünhödése után végkép lemondott az improvisált
biráskodásról s miután felsőbb helyekről kegyelmet eszközöltek ki
számára, mint istenfélő ember végezte életét.
Géza és Mária mint éltek tovább?
Nem akarom a költői igazságtételt ez által zavarba hozni, hogy további
életök folyamát ide irjam; elég azt tudnunk, hogy elvégre csakugyan
boldogok lettek, ha nem is ezen, de legalább a másvilágon.