Néhány nappal az esőszakok előtt, egy naplemenet után, pompás tünemény
mutatkozott a Nepean és Norfolk közötti tengeren: – az egész vízegyetem
lánghabokká lenni látszék, átvilágítva, mint egy híg chrysopras-özön
villanyos phosphorfénynyel; mely tünemény nem szokatlan a déli
tengerben, s rendesen közelgő vízforgók előjele. A keresztül sugárzott
oceán habjai között a mélyben uszó tengerlakók ezrei látszottak elő,
mintha egy alulról világító tűzforrás ragyogna pikkelyeiken; – minden
szinű korallerdők, a gorgoniák, alcyonok, ftabellák számtalanjai, az
óriás anserina, mely háromszáz lábnyi mélységből emeli föl koronáját a
víz szinére, s a százkarú állatnövényi csodák, mind egymással
összetenyészve, tüntek fel a tengerszín alatt, ismeretlen, megfoghatlan
pompában, rengetegek, mezők, virányok a vizek fenekén!
Az ég e mellett feketekék volt, de tiszta s csillagai annál ragyogóbbak.
A pokolsziget pedig sötéten-hallgatag és félködökbe zárt; egész
területén idegenszerű félcsend honol, olykor kisérteties ijesztő
hangoktól felzavarva; őserdei mélyén az apiaster viszhangzó kiáltásai
jajdulnak néha fel, mint haldokló segélykiáltása; az ónkák nyávognak,
oly hangon, mint mikor eltévedt gyermek szülői után sír, s a sötétben
olykor a jaguár szemei villannak elő a bokrok közől, s a százlábú
scolopender phosphorfényével, mint kisértő lélek mászkál az
akajouleveleken…
A világló tengeren egy fekete pont kezd közelíteni, lassanként csónak
alakját veszi magára s végre öt alakot látni benne, kiknek arczaikat
tenger és ég világítja.
Elől két evező legény ül, arczaik felötlően hasonlóak egymáshoz, talán
testvérek.
A kormánykeréknél köpczös férfi áll és rekedt, durva hangon kiabál és
szitkozódik, majd a szelekre, majd az evezőkre; ez a kormányos.
Közepett az árboczhoz támaszkodik egy férfi, vállán zöld köpeny van
keresztül vetve, szemöldtelen szürke szemei vannak s veres, rövidre
nyirott szakál köriti bizalmatlan kifejezésű májfoltos arczát.
Az ötödik egy hölgy, fejére durva fekete kámzsa borul, – ott ül és nem
látszik élni.
A csónak révbe ér, a férfi, a rövid veres szakállal int a két evezősnek,
azok szolgai készséggel karolják fel a hölgyet, kiszöknek vele a partra
s ott leteszik. A hölgy fejéről lehull a köpeny felső része s arczát és
vállait leleplezi.
Az ős liget, virágos banaánjaival, a gyémánttal hintett ég, a lángoló
phosphortenger, mind oly szépek voltak e perczben, de szebb volt nálok a
hölgy; ifju halavány arczán valami mondhatlan báj malasztja ragyogott, a
mint jobb kezével felmutatott az égre, mely millió szemeivel néz egy
pontra, s egy szemmel mindenüvé, – baljával pedig rámutatott a
parancsoló férfira a hajóban.
A férfi elértette az intést s arczát eltakarta, hogy ne lássa azt.
– Csónakba legények! morga a kormánytartó.
Az egyik hajós beugrott a naszádba, hanem a másik irtózatos
jajordítással vágta magát hanyatt, s képtelenül eltorzított arczczal
harapott karjába; minden izmai vonaglottak.
– Bátyám! az Istenért, mi lelt? kiálta a fiatalabb s a mondhatatlan
kinokat szenvedőt a csónakba emelte, ott mellé térdelt, átölelte és
sírt.
– Amaz pedig nem birt szólani, arcza elkékült, melle a megszakadásig
felfuvódott, szemei kimeredtek s tikkadó arcza rémségesen mosolygott;
igazán pokoli kínjának kelle lenni, – senki sem tudta, mi baja?
A délszigeteken lakik egy féreg, a benszülöttek maringoingnak, az utazók
pokolbeli furiának nevezik. Hosszú, sárga, szőrös, mely az emberek és
állatok tagjaiba fúrva magát, azokat a megdühödésig kínozza.
Az ember ajkai tajtékot kezdtek verni, halála közel volt és bizonyos.
E perczben a parti sűrűségből egy kő repült ki, s egyet zúgva a
levegőben, a kormányost úgy találta oldalban, hogy a kerékhez
tántorodott.
– Evezőre gyorsan; kiálta ez, szörnyen megrettenve; mondtam, hogy ne
jőjjünk a parthoz ily közel!
De a hajósnak csak testvére iránt volt figyelme.
Egy újabb kő fütyült ki a bokrokból, s a kormányos orrát laposra ütötte.
– Veszedelem-áldottát! ordítá ez, fogd az evezőt s hagyd meghalni azt a
dühödtet! s ezzel a legényt a padok közé lökte, testvérét pedig lerugta
a hajófenékbe; a haldokló megfogta reszketeg kezével a kományos ruháját,
s egy görcsös vonaglással magához rántotta őt, s hályogos szemeit
rámereszté… A kormányos, egy viharok közt megkövült tengerész, lefejté
lábairól a haldokló kezeit, azután fölemelé őt gallérjánál fogva, s
egyet lódítva rajta, a tengerbe kivetette. – Két tengeri angyal (czápa)
rohant utána, s percz mulva néhány véres vízhólyag buborékolt fel a víz
szinére.
– Szegény bátyám! sóhajta az egyedül maradt legény, mindkét evezőt
kezébe véve. Néhány köny gördült durva mellényére.
A kormányos pedig, a mint ismét helyére lépett, újabb parittyakővel
találkozott, mely karját bénítá meg, – még egy hajítás s véres homlokkal
zuhant végig a csónakban, fuldokolva: Oh el vagyunk veszve!
A fenyegető veszély felriasztá a paracsnokot merengéseiből, hirtelen
leveté köpenyét, a kormányküllőt kezébe kapta: «evezz» parancsolt; a
csónak megfordult, a szél vitorláiba feszült, még néhány kő repült
utánok s perczek mulva csak egy fehér sirály alakja lebegett a sötét
világú tengeren.
A halavány hölgy a gyermekded arczczal együtt maradt az ismeretlen
partokon.
Leült a mohos sziklapartra, gyönyörű fejét könyökére hajtá, s
tekintetével a messze láthatáron, hol ég és tenger összeolvadnak,
merengett; olyan volt e vadon puszta helyen, mint fehér hableány a mesék
világából, ki kétes csillagfénynél a lábai alatt zúgó tengerben
gyönyörködik, s hallgatja a doradok æoli zengzetét.
Hirtelen durva kéz érinté vállát, hátratekintett, – egy férfi állt
előtte, széles athletai termet, ősz, kuszált hajakkal és szénfekete
szakállal; feje körül pikkelyes armadillabőr volt tekerve, vállain
fekete foltos agoutibőr átkötve, egyik kezében tartotta nehéz
parittyáját, másikban fekete piros szinű almabogyót, hosszú zöld
szárral.
– Ez az upasfa gyümölcse! így szólt komoly merev hangon a hölgyhöz, a ki
ezt megizleli, annak nem fáj többé az élet. – De még sem! – ez igen erős
kín, noha rövid; szólt, mintegy magában tusakodva az ember, s a hölgynek
nyujtott halálmérget annak kezéből kiragadta s a tengerbe dobta. Van
könnyebb módja is a halálnak, folytatá egész jószivűséggel, – amott egy
völgyben buzog egy meleg forrás, fölötte szüntelen nehéz kék gőzök
lebegnek, az ember ide lehajtja fejét, egyet lélekzik, s a másvilágon
fog felébredni, ez legkönnyebb neme a halálnak.
A hölgy rettegve nézett a szörnyű tanácsok adójára, s kezei önkénytelen
fonódtak imádkozásra össze.
A férfi szomorúan mosolygott.
– Itt nincs kihez imádkozni, monda, itt nincs oltár, nincs törvényszék,
nincsen gondviselés; itt az élet egy hosszú halál; mentül hosszabb,
annál keserübb; s húsz év alatt te vagy az első nő, kinek szemei a
pokolszigetet meglátták.
A hölgy mondhatatlan iszonynyal kérdé a rejtélyes embertől: Kik laknak
itt?
A kérdezett borzasztó nyugodtan felelt: A botany-bayi elitéltek!
A hölgy folyvást növekedő aggodalommal függeszté rá kérdő tekintetét,
mintha iszonyú sejtelme volna, melynek eszméje még nincs tökélyre
ébredve gondolataiban.
– Mindjárt gondoltam, folytatá búskomoly nyájassággal a férfi, minővel
egy sírból visszatérő szellem álomképe beszél rokonához, mindjárt láttam
ártatlan arczodon, hogy nem a törvény keze volt az, mely téged ide
küldött; s volna kezemben úgy a halál, mint egy időben, szólt,
megcsóvált parittyájára nézve, négy lény közől, kik téged ide hoztak,
egy nem tért volna vissza, de lehet, hogy egy sem; te iszonyú helyre
jöttél; ez helye mind azon gonosztevőknek, kik vétkeket követtek el,
miket titkolni kell az álladalomnak, nehogy a nép megismerje, hogy oly
bűn is létezik; ott ama berekben egy méregkeverő lakik; közelebb ama
barlangban egy apagyilkos; túl amott a kék köveken azon ember, ki hét
feleségét halálra csiklándozta; ezen gobea-fonadékok között tanyáz a
szivevő, ki hat szűzet megölt, hogy sziveiket kitépje, s azt hiszi, hogy
ha a hetediket megölné, repülni fogna, mint a madár; s fenn ama dombon
van tuskó-hajléka a nepeani hóhérnak, kinek kedvencz mulatsága, a kit
elől-utól talál, agyonlövöldözni… s benn a savannákon nem egy
vérgyalázó, stellionatus, fanaticus gyilkoló, lélekkalmár lakik: bűnök
nevei, miket érteni irtózat! vad férfiak mind, kik mindnyájan külön
laknak és félve kerülik egymást, kinek számára a föld mérget terem, az
ég üldöző musquitokat… és te ilyen helyre jutottál!
– És te?
– Azt kérded, hogy hát én ki vagyok? kit húsz évi halálra büntetett a
törvény keze: az én nevem «a jó ördög». Hah! ismerik e nevet Angolhon
évkönyvei. Húsz évvel ezelőtt élt a yorki grófságban egy üstfoltozó;
neve volt akkor Bark Williám! rossz volt akkor is a világ, mint mindig,
hamis birák paizsa volt a törvény, orgazda volt a biró, és az itélet
káromkodás; ekkor kezdték Bark Williámot a jó ördögnek nevezni; együgyű
ördög volt ő, törvényeket nem tanult, csak azt látta, hogy míg a nagy
tolvaj karonfogva jár a törvénykezelővel, addig a kis tolvajt
felakasztják; míg a dobzódó ajtajánál éhező árvák és özvegyek sírnak s
hiában kérnek a juryház kapuja fölött kifaragott igazság szobrától
védelmet és pártfogást: addig az háborítatlan költi el ezeknek utolsó
falatját! a jó ördög látta azt, s vette lőszerét, golyót tett belé,
itéletet hozott a vádlottak fölött s azt végrehajtá; – így estek el
itéletei következtében számra tizenegyen, kik mind nagy urak voltak
szegény emberek filléreiből, s kik miatt húsz év óta lakja a
pokolszigetet a jó ördög. Oh ha meggondolom, hogy ezt az életet, melyet
hosszúra nyujt az ostoba remény, itt kell e nagy sírban végig
nyomorognom, melyből sem halál, sem feltámadás ki nem szabadít! – Oh
jer, ismerd meg azon helyet, hol a halál forrása fakad, tenéked
paradicsomot adhat még egy más világ, nekem – ki tudja mit?
A hölgy erélyes mosolylyal tette gyöngéd kezét a vad férfi ideges
karjára s szólt: – Nekem ott fenn van egy védelmezőm: meghalt atyám;
álmaimban sokszor megjelenik, fejemet megsimogatja és az öröküdvek
honából hoz le vigasztalást; ezen szellem hangja susogja nekem, hogy még
nincs ideje a meghalásnak, majd ha lesz, azt is meg fogja mondani; ezen
ég, ezen csillagok mind azt mondják nekem, hogy még napok vannak hátra,
mikben vérnek és könynek kell folyni az igazság sujtoló kezétől; a
világból poklot csinálnak az emberek, mi pedig, ördög barátom,
csináljunk világot a pokolból – és legyen bizalmunk.
A fanaticus gyilkoló bámulva nyujtá vastag feltört kezét a hölgynek,
másik kezével végig futott a homlokán; látszott, hogy eddig alvó eszmék
ébrednek agyában. – Igen! kiálta indulatosan, dacz nekik! legyen
boldogság ott, hova ők iszonyokat ültettek, reményleni fogunk és –
egymást biztatni a csüggedésben.
A rossz világból száműzött angyal és a pokolszigeti jó ördög kezet
fogtak, hogy egymást védni fogják! – Atyám segíts! sóhajtá a hölgy, égre
tekintve.
S elindultak mindketten Williám laka felé.
Tövises sűrűségek között csavargott egyenetlen útjok, néhol egy redves
fától vagy a lámpásbogár fényétől bevilágítva; a bozótból vampirok
repkedtek elő s lábaik alatt jéghideg kigyók mozdultak meg sziszegve.
Mentül beljebb haladtak, a rengeteg annál sűrűbb, a fák annál
magasabbak, s mindennemű kuszó növényekkel és cserjékkel
összebonyolódottak kezdtek lenni; a keskeny út, mely nem volt egyéb,
mint az ember-magas haraszton keresztültiport nyomás, mély völgyön
vezetett keresztül, melynek egyik oldalát mohos sziklafal, másikat sűrű
gobea- és lián-fonadékok képezték. Az ég nem látszott itt a felül
összenőtt bataták ágaitól: sötét volt. A mint itt hallgatva nyomultak
előre, a mint Williám, a hölgyet kezénél vezetve, előretörtetett,
hirtelen a sötétben egy az útban keresztülfekvő tömegbe botlott, mely
erre bivali horkanással felébredt. – Két izzó szem világított a
sötétben.
– Vissza! csitt! szólt suttogva a jó ördög, a hölgyet szorgosan rejtve
háta mögé, ez a szívevő! ennek világítanak a szemei, úgy, mint a
tigrisé.
A hölgy zsibbadtan a félelemtől szorult vezetőjéhez közelebb.
A két fénylő szem újra elhunyt, s egy alvó hortyogása kezde hallatszani.
– Megint elaludt a barom, szólt Williám, meg találtam őt rugni… De hogy
épen ide az útba kellett feküdnie; bárcsak valami állat a torkába
mászna. Jer, lépjünk rajta keresztül. S már most óvatosan lépte át a
szívevőt, azután hölgyének nyújtá kezét. Alszik, nem vett észre;
vigyázz, rá ne lépj!
De a szívevő nem aludt, hanem azon perczben, melyben a jó ördög a
hölgyet át akarta rajta emelni, rivalgó vad ordítással felszökött
fektéből s a hölgyre rohant.
– Ohó, fattyu, ne oly hamar! dörgé Williám, s megkapta hátul az óriási
szörny nyakába kötött bőrpalástot, azon egy hatalmas kanyarintást tett
hátrafelé s a nemember hörögve bukott a sűrű cserje közé, azután egy
állatias üvöltéssel újra fellökte magát, dühösen ragadva meg
favastagságú karjaival a jó ördögöt. Összeölelkeztek. Lépéseik alatt
dübörgött a föld, a mint mindketten roppant erővel dulakodtak szótlanul,
lélekzetöket visszafojtva. Végre zuhanás hallatszott. Mindketten
elestek. Williám könyöke egy tuskóba ütődött s jobb karja zsibbadtan
csúszott le ellenfele oldaláról; az óriás felülkerült, hanem palástja
Williám bal kezében maradt, ki azt ellene nyakára fojtani törekedett s
annál fogva, mint lánczos ebet rántotta vissza mindannyiszor, midőn az
veszett vérszomjjal lódult a futni nem biró hölgy felé.
Még egy erőfeszített rándulást tőn – a kötéllé facsart bőr elszakadt.
– Megállj! ordítá kétségbeesve Williám, nem birva zsibbadt keze miatt
felkelni.
– Atyám, segíts! sikoltá a hölgy. S a szikla felett egy lövés dördült
el; az óriás mindkét kezével agyához kapott, azután fejtetőre a sűrű
bokrok közé zuhant; – kis ideig tartó nehéz vergődés hallatszott még a
cserje között, később nyögő vonaglás, azután semmi.
A szikla-párkányzaton pedig csillagfénynél távozó férfi látszott,
mogorva egykedvű léptekkel ballagva; ruhája szürke katonakabát s vállára
hosszú puska volt vetve. A nélkül, hogy feléjök nézett volna, ismét
csendes, apatheticus mozdulatokkal tovább ment.
Williám hallgatva nézett rá, míg eltünt szemei elől, azután sürgetve
ragadta meg a hölgy kezét. – Siessünk, mondá, ez sem barátunk; vak
szerencse, hogy ez eszelős helyett minket nem lőtt le. Ez Grundler, a
nepeani hóhér.