Pár nap mulva egy és ugyanazon szellem szállván meg az új házasokat,
Márton bátyát tudniillik és Kristóf öcst: fölbúbozák szerelmetes
házastársaikat, kiki a maga módja szerint, s azokat hónuk alá véve,
menének, a szokott bemutatási viziteket lerovandók.
Az utczán találkozék a két pár; egyik a jobb soron, másik a bal soron
haladott, s lévén köztük végetlen tengere a sárnak, csak messziről
emelgették egymásra a kalapot.
A közben nézett mind a két úr a másik úr karjába csimpajkodó nőszemélyre
gyanús szemekkel, egyik sem tudván a másiknak feleséges voltát; még
erősebben nézte egymást a két úri ifjasszonyság, s egyedül ez
oldaltekintetből is kirítt a szakácsné és a szobaleány.
Mint kinevették egymást! mint mutattak ujjal egymásra!
A kövér mondá: «ni az a létra!» A sovány mondá: «ni az a gömböcz, az a
tüttüs!»
Zsófi mondá: – Bizony borítót kötött föl az a dáma.
Toncsi mondá: – Ejh ha! ez az asszonyság most is rása-szoknyát hord.
Zsófi: – Tzha! Lapulevelet hord napernyő helyett.
Toncsi: – Esernyőt tart fel a fényes nap ellen.
Zsófi: – Aztán tollat tett fel kalapja mellé, mint a Gyurka kocsis.
Toncsi: – Beh feltalálta bokrétázni a fejkötőjét, mintha vőfélyné volna.
Zsófi: – Ni, de kényesen lép, mintha tojásokon járna.
Toncsi: – Minő parasztosan kullog, mintha csizma volna a lábán.
Míg szemmel érheték egymást, folyt az észrevétel. Majdan mindkét
felekezet haza vezetvén élete megczukrozóját, vágtatott magányosan
egymást meglátogatni.
Ismét az utczán találkozának.
No volt csókolódás és ölelkedés!
Mindenik azt hitte magában: pénzt fog ez nekem adni mai nap, megérdemli,
hogy szépen bánjak vele.
– Ah! hogy van, édes uramöcsém?
– Hát kedves urambátyám?
– Frissen, köszönöm.
– No, én is igen jól!
– Hála Istennek!
– Hála Istennek!
– Mint óhajtottam összejönni kedves uramöcsémmel.
– Én még inkább kedves urambátyámmal.
– Szeretett öcsém!
– Drága urambátyám!
– Mint örülök, nem birok magammal.
Ismét ölelkedés, ismét csókolódás.
– Hanem, édes uramöcsém, kezde gömbölyűre vigyorult arczczal Márton úr,
ki a tatár volt az a tót lajtorja, a kivel az elébb láttam erre sétálni?
olyan hosszú, mint a gyertya gyertyatartóstul! Beh formátlan alak!
döczögé kaczagva, hogy a könyei csorogtak.
– Biz az, édes urambátyám, felelé Kristóf úr hosszú képpel, tulajdon
nőm.
No, meghült Márton úrban a lélek!
Jójczakát pénzkérés, gondolá magában. Kristóf úrnak azonban eszébe
jutott szintén a pénzkérés, s jónak látva zsebre rakni a bókot, mosolygó
képet készült mutatni, viszont jó kedvvel kérdezé:
– Hát az a csodaállat ugyan ki lehet, a ki urambátyámat kisérte az
elébb?
– Jaj öcsém, az a feleségem.
– Magamat ajánlom.
– Alázatos szolgája.
Úgy elment e szóra az én két vitézem, jobbra az egyik, a másik balfelé,
hogy tán azóta sem jöttek többet össze.
Évek multán ismét meglátogattam őket. Márton úr ült a karosszékben, két
kis poronty kapaszkodott, egyik a nyakába, másik az üstökébe; a pipát
majd torkába üté a visító fajzat; vala pedig mindkettőnek sarkantyús
csizmája. Zsófi asszony sétálni volt ilyenkor egy emberséges dragonyos
hadnagy biztos felvigyázása alatt.
Kövérségnek híre sem volt az öreg úrnál, sőt inkább példásan
meghúzódott; a gondosan hizlalt tetemből nem maradt egyéb, mint a nagy
gömbölyű fej – a mult idők emlékeül.
Kristóf öcsém pedig akkora szakállt eresztett, mint egy nyirfa-seprü és
kabátja soha kefélve nem volt, mióta megházasodott.
Hogy meglátogattam, kis zsámolyon ült, s felesége rokkájáról a fonalat
motólálta le gyalog motólán, s szörnyen integetett, hogy meg ne zavarjam
a pászma számításában.
Jaj tinéktek, agglegények!
Jaj tinéktek, hűbele balázsai a házasságnak!