Míg én azonban ekként elmélkedném, az én szeretett urambátyám, a nélkül,
hogy bárcsak akkora búcsút is vett volna tőlem, mint hajdanában
Alvinczytól, szedé sátorfáit és – se tette, se vette – úgy odább állott
a lőcs árával, mintha ott sem volt volna. Arról az egyről biztosítva
vagyok, hogy többet e sáros világban rám nem nyitja az ajtót. – –
Lőn azonban, hogy hetek multával az én Kristóf öcsém hazavetődnék
Pestnek városából; és hazavetődvén, felém sem ütné az orrát.
Máskor rendesen a mely este megjött, másnap már hajnalban, még a második
kakasszó előtt rajtam rontott, s ott pipázott széles egész nap, és
mesélt és hetvenkedett és füllentett jurátusan ecdotákat egész nap.
«Vajh szivének mi lehet keserve», hogy most felém sem szagol?
– Kitérj, a ki áldód van! kiált az egyszeri fuvaros a vele szemközt
jövőnek, mert úgy jársz, mint az a másik járt, a ki nem akart kitérni!
– Hát az a másik hogy járt?
– Én tértem ki az ilyen adtának.
Magam is úgy tettem, hogy miután Kristóf öcsém felém sem jött, én mentem
el hozzá. Jó fiu volt szegény; azt hittem, hogy beteg s beállíték a
tanyájára.
Benyitom az ajtót, belépek a szobába. Hohó! nem jó helyen járok,
gondolám magamban, mert az ágyakon szerteszét steifrockok és főkötők
tanyáztak; az én Kristóf öcsém sohsem hordott ilyeket! S már
visszafordulandó valék, midőn a mellékszobából rám közelg valaki, ki úgy
hasonlított Kristófhoz, mint az utánnyomat az eredetijéhez. Lassú,
kisértetes lépéssel jött; a tíz parancsolat keményített madzaga kilógott
nyakából; csizmái nem voltak kifényesítve, de kaputjának könyöke igen is
ki volt szakadva. Először azt hittem, hogy valami lélek, s ugyancsak
huzódtam a kályha mögé. Végre nekem rohanva megölelt, megnyalt s
fuldokolva rebegé, látva a roppant kérdőjelt arczomon az érintett
főkötők iránt, s hihetőleg egy szóval akarva mindent megmondani:
– Bátyám! Miklós bátyám! atya vagyok!
– Biz öcsém! az nem tréfa dolog, ha úgy van.
– Nem, nem! igazítá magát Kristóf – - akarám mondani, hogy
megházasodtam!
– No, hát mi van ebben szégyenleni való? Apádon is megtörtént ez; ne
búsulj, te is csak kiállod valahogy! vigasztalám az ügyefogyottat, ki is
azonban fejét félrefordítá, s kezével olyszerű mozdulatot tőn, milyennel
az ember jóéjszakát kiván a világnak.
– Régen vagy már ily állapotban? kérdém.
– Két hete! felelé, keserveset sóhajtva.
Uczczu, mézes hetek! gondolám magamban.
– Te, talán nem valami nagyon gazdag a feleséged?
– Két tavalyi sorsjegy, három gombolyag gyapotczérna és egy kanári madár
kaliczkástul minden hozománya.
– Az nem sok. Hanem hihetőleg a rokonsági összeköttetés üti helyre?
– Biz az ám. Egy sógora van czukrászlegény a Kristóf-téren.
– Bizony szép. És kétségkívül igen művelt személy?
– Úgy hiszem.
– Ha te hiszed, én is hiszem. És szép is, nemde?
– Nekem legalább szép.
– És ez elég. Csakhogy magadnak szép. És takarékos? érti a
gazdasszonykodást?
– Hetenként nem használ föl többet két font keményítőnél.
– Azzal él?
Kristóf öcsém fájdalmas oldaltekintetet vetett ama szétterítgetett
steifrockokra. Ily tekintettel kinálhatta vissza hajdanában Judás a 30
ezüst pénzt a farizeusoknak.
– De az csak mégis sok, Kristóf öcsém, hogy így, sem kérdve, sem hallva,
minden előleges kikürtölés és megkivántató pletykaszó nélkül,
mindnyájunk bámulatos álmélkodására, másodmagaddal csöppensz közénk.
Talán jegyben sem jártál?
– Sőt inkább úgy szöktettem el magammal hazulról a feleségemet.
Ezt nevezem én aztán regényesnek. Húsz éves suhancz, ki még a bajuszát
sem tudja kicsapni, neki fog az ábrándozásnak, miben iskolás
gyermekkorában érzelgő aurorák és nefelejtsek nyomán magát kellőleg
félreképezte, álmodik fellegvárakat és tündérkerteket, pedig csak úgy
eszik és iszik, mint más harminczkét fogú teremtése az Istennek; e
mellett semmi jóravaló dolgot nem mível, hanem megásítja hol a holdat,
hol a csillagokat; s a helyett, hogy művelt, lelkes hölgyek társaságát
keresné, alkot magának ætheri ideálokat, kik sem esznek, sem isznak, sem
meg nem öregszenek, s e mellett mindig szellemköntösben járnak, s
végtére a legelső kosztadó gazdájának tizenkét farsangon át otthon
maradt leányával megszökik.
Bezzeg van fejvakarás!
S mikor aztán az embernek a pénze elfogy, bajai pedig meggyülekeznek,
ilyenkor azt mondja az ember, hogy «kiábrándultam».
Nem hiszem, hogy Kristóf öcsém is két hét alatt ki ne ábrándult volna!
Azonban mialatt én őt ilyképen exorcisálnám, megnyilatkozék a
fentisztelt mellékszoba ajtaja s előlenge «a bájtáj kéjviolája», a
szende nő, nem is annyira ætheri szárnyakon, mint inkább igen piszkos
czipőkben; öltözete ugyan szörnyen pongyola volt, hanem meglehetős
szurtos, mindazáltal hajzatának vuklijai borzasztó borzasok valának.
Sovány volt a lelkemadta, mint a vigasztaló szó; nyilván régen lehetett,
mikor még arczain rózsák virítottak, s valának mindkét szemei módnélkül
savószínben; s az még csak hagyján, hogy ajkai fehérek voltak, de hogyha
mosolygott, és pedig egyre-másra mosolygott, s vonásait szerte-széllyel
húzta, és szemeivel epedni akart, s ily epedő mosolylyal az emberfiára
tekintett!…
Bizony nem volt ezen mit megszöktetni, Kristóf öcsém!
Különben az egy csöppet sem látszott őt megzavarni, hogy Kristóf öcsém
engem, ránézve vadidegen létemre bemutatni elfelejtett és hagyott
bennünket egymásra bámulni; hanem sans gêne neki esett a férjek
legboldogítottabbikának s annak nyakát categorice átölelve, nyalábra
fogta őt s a legaffectáltabb gyöngédséggel úgy képen találta csókolni,
azt hittem, hogy lőttek. Ez pedig állt és bámult, mint a kit az út
mellett felejtettek.
– Szeretett, egyetlen Kricsim! sipogá az egyetlen oldalborda, s
ágaskodék fel hozzá és ajkait emelé feléje; ő pedig, az egyetlen Kricsi,
ágaskodék az ég felé, és mondhatatlan vonzalommal csavará félre nyakát a
hitvesi szeretet ilyszerű gyöngéd kifejezései elől.
– Ugyan ne izélj hát, Toncsi, szabódék lefesthetetlen zavarban, rám-rám
pillantva, hogy nézek-e rájuk? Ereszsz el, fáj a fejem.
– Fejed fáj, Kricsi? Szegény Kricsi! Hol fáj? Tartsd, majd megcsókolom.
– Oh barátom, szólék közbe, nagyobb a te boldogságod Mesopotámiánál.
– Igen, Mesopotámia! hebegé szegény fiu. (Képzelem, mint szeretett volna
ott lenni.) Toncsi! látod, minek jösz ki? pongyolában vagy; nem szép,
nem illik; idegen úr van a háznál.
– Oh, mondám, a háziasság szinében legkecsesebbek a nők, legbájosabbak,
legékesebbek. És én különben is sem idegen, sem úr nem vagyok.
– De már mégis…
– Várj, te nem szeretsz engem, Kricsi! kezdé pityergésnek induló hangon
a hölgy. Te irántam meg vagy hidegülve… Te azt akarod, hogy szívem
elrepedjen… Oh, én boldogtalan, oh én szerencsétlen! oh én
legszerencsétlenebb nő a világon!… S itt neki durálva magát, elkezde
sírni és jajgatni, mint a sebes eső; – te – hű – te – len – Kri – kri –
kri – csi!…
(Uram ne hagyj, megázunk! gondolám nekiriadva s servus kapufélfa!
kalapomhoz kapva, rohantam ki az ajtón, végig az udvaron, Kristóf öcsém
pedig utánam. Az utczaajtóban elfogott frakkom szárnyánál fogva s
visszarántott.)
– Csak egy szóra, kedves bátyám, kedves Miklós bátyám!
– Ereszsz, öcsém! nem vagyok kedvelője az operáknak; nem szeretek
semmiféle énekes játékot.
– Csak igen rövid, a mit mondok.
– Kri – kri – Kricsi! hangzék benről érzékeny, kerepelő zokogás.
– Ereszd a frakkom, mert megharapom a kezed.
– Komolyan esdem, édes szeretett Miklós bátyám!
(Jaj mért nem futottam jobban? A szemedből is kilátom, hogy pénz kell!…
Mentem volna én, de a boszorkányrugta fia nekivetette hátát az ajtónak s
nem eresztett.)
– Kedves bátyám! igen nagy a szorultságom. Pénzre van szükségem.
(Mondtam! kiláttam az orra állásából, hogy hova törekszik. Aztán a jó
fiunak az a gyönyörűséges szokása volt, hogy a kapott pénzt soha sem
fizette vissza. A hány ház, annyi szokás.)
– De hát pisetarius regni vagyok-e én, vagy peruviai kincsbánya, hogy az
egész világ bűneit készpénzzel fogom kifizetni?
– Kétszázat irok száz helyett.
– Majd eltisztulsz! Jobb bizony, hogy meghúzod magad és
körülczirkalmazod házi igényeidet, és nyújtozván addig, a meddig a
pokróczod ér, látsz az eke szarva után és nem versz a talpára szántáskor
a jövendő aratásnak, mondám neki, azt hive, hogy majd talán megelégszik
vele, ha pénz helyett tanácscsal fizetem ki.
De csak szorongatott és szuttyongatott, míg végre kereken ki kellett
rukkolnom vele, hogy: nem adhatok, mert nincs!
– Ejnye, ejnye, ejnye! mit csináljak hát? szólt, fejét csóválva.
– Csak engem ereszsz ki, azt csináld.
– Kénytelen leszek Korpahorgyi Márton urambátyámat megkérni.
(Kérdd meg, kérdd! mondám magamban. Az is épen csak egyedül te rád
várakozik.)
Ezzel Kristóf öcsém, annyit se mondva, hogy vigyen a garabonczás,
fideliter hátat fordított, s angol hidegvérrel ott hagyott a faképnél.