Denique – mi tűrés tagadás benne? biz az én kedves Sonkolyi Gergely
urambátyám mokány egy ember volt.
Maig is emlékezem rá, mikor a harasztosban megkergetett, Isten
nyugoszsza meg szegényt; a mint árkon-völgyön keresztül zaklatott, azt
hittem, hogy addig meg sem állok, míg a világ kerítésébe nem ütöm
orromat.
Mintha most is látnám azt a somfanyelű csákányt a kezében, meg azt a
meggyfa-csutoráju makrapipát a szájában, melyet akkor sem vett ki onnét,
midőn káromkodandó volt, tehát akkor sem, midőn a harasztosban hol én
elől, hol ő hátul kergettük egymást.
De minő eloquentiával tudta az emberfiának az apja teremtését eláldani!
a jég-fergeteges égi háború azokhoz képest klarinéthang. – Én sem voltam
az a legény, ki a bátorságot valami különös erénynek tartottam volna, s
midőn a dörgésekből gyaníthatám, hogy majd le is üt: nem vettem tréfára
a dolgot, hanem körültekinték, hogy hol hagyott a kőmíves rést a falon,
s azzal, «illa berek, nádak, erek», próbáljuk meg, hát énbelőlem milyen
insurgens lett volna? vitézül elvasaltam…
De hát hogy nyilvánvalóvá tegyem, miért is kergetett meg engem
tulajdonkép az én kedves Sonkolyi Gergely urambátyám, egy jókora
vargabetüt kell kikanyarítanom emlékezetem tarlóján, s ott kezdenem a
dolgot, a hol minden emberséges ember szokta kezdeni, tudniillik: az
elején.
Tehát – mikor, mikor nem? bizonyosan nem emlékszem rá, hanem annyit
præcise és accurate mondhatok, hogy a franczia háború után és a cholera
előtt volt, – midőn tudniillik engemet az iskolából kicsaptak.
Hja, rosszul viseltem magamat, vétettem az emberiség ellen: nem akartam
vágott orrú csizmát hordani! e nagyszerű bűnöm miatt szépen
kitanácsoltak a padfaragók sorából, – de mégsem viseltem vágott orrú
csizmát…
Haza mentem meghosszabbodott képpel, otthon az apám jól megdögönyözött s
azzal fenyegetett, hogy mészárosinasnak ad; de szerencsétlenségemre a
helybeli húsvágómester azt mondta, hogy ész kell ahoz, – különben most
emeletes házam volna Pesten.
– Ugyan, János gazda, oda vág-e kee, a hova néz? – kérdém egy ízben az
érdemes ökörhóhértól, midőn taglóját épen neki-mérte a marhafőnek, s
rettentően bandzsitott szokása szerint a jobbik szemével az ökörre, a
rosszabbikkal meg énrám nézve.
– Oda bizony, hallja! – felele a nagyratermett férfiu.
– De el is megyek én hát kee mellől.
– Ne féljen, hallja; – szólt s egy csapással megdicsőíté az ökröt.
– Hát mondja meg énnekem, János gazda: mi ész kellett ide?
– Hja, maga ahoz nem ért. Látja, hallja, minálunk egészen másforma a
kétszer kettő, mint a diákoknál.
– Dejszen panaszkodik is a keetek kétszer kettője ellen anyámasszony!
Most ez az ember földesúr.
Én pedig földetlen úr vagyok.
Otthon – mit volt mit tennem? az ember déltől estig csak nem
piszkálhatja a fogát, – kezdtem széttekinteni a faluban. Ez nem volt
nagy mesterség, mert dombon laktunk, honnét az egész compossessoratus
valamennyi boglyáját meg lehetett számlálni, s ha a szérüskertünkben a
nagy kazalra felkuporodtam, onnan épen valamennyi szomszédunk udvarába
beláttam. Itt tapasztalám testi szemeimmel, mikép egynémelyike azon
hölgyeknek, kik ünnepnapon majd elrepülnek, oly czifrák és rátartiak –
otthon könyökig szurtosak, térdig csatakosak, s frizurájuk vetekedik
azon gazdátlan szénaboglyával, melyet minden azon menő csikó megkókál, s
míg odakünn oly kényesen ránczba szedik ajkacskáikat, hogy az ember azt
hinné, az r-t sem tudják határozottan kimondani: bezzeg tudnak odahaza
jégesőzni, hogy szintúgy porzik bele az út… S egy bizonyos háznál,
melynek két ajtaja volt, napirenden szokott lenni, hogy mikor a gazda az
első ajtón kiment, valaki más olyankor a hátulsó ajtón bejött; s mikor a
gazda ismét az első ajtón zörgetett: olyankor az a más valaki a hátulsó
ajtón ismét eltávozott. Mit keresett ott, mit nem? azt nem tudom. Talán
atyafia volt a gazdának, vagy a feleségének.
Egynémely urambátyámmal pedig megtörtént, hogy mikor későn vetődött haza
ebédelni, jól kimocskolták s odakünn tálaltak neki a cselédekkel a
malomköves asztalnál, s az volt legszebb a dologban, hogy kivált az
ilyenek szoktak nagyra lenni a gazdai tekintélylyel.
Mindezt igen szép és tanuságos volt messziről szemlélni, hanem úgy
került, hogy a sok szemlélet közben valamire, azaz: sajátlag valakire
találtam bukkanni, kinek közelebbrőli láthatása sem volna inyem
ellenére.
Épen házunk szomszédságában lakott az én kedves urambátyám, Sonkolyi
Gergely. – Isten nyugoszsza meg szegényt! – meglehetősen ócska volt már
a háza fedele, – gyermekkoromban sokszor meghúzgáltam a nádlása alját,
nádmézet keresvén benne. Háza falát hol kékre, hol sárgára meszelték,
utoljára pedig kövecsekkel verette ki azt irombán az öreg úr s nem kelle
azt többé meszelni.
Kertek alatt lakott s háza két ablakával fordult az utczára, mely
ablakok szüntelen virító sárga répa-, muskátli-bokrokkal voltak
elszőnyegezve, s a házhéj elején egy négy fülű lyukból két fűzér paprika
piroslott elő, szelid szomszédságában egy kinyuló kaszának. Az udvaron
nagy szederfák álltak, ülőhelyei az udvar baromfiainak, s a
konyhaajtóval szemközt a pinczebejárás bolthajtása díszlett, erősen
befutva az úri tök erős indáival; valamivel odább egy nagy galambdúcz
éktelenkedett, még odább egy rakás ölfa, meg egy sertéshidas, meg egy
nyikorgó kankalikos kút, meg még patvar tudja, mi mindenféle illatos
alkotmány, közbe-közbe terpeszkedő társzekerekkel, ekékkel és boronákkal
egyben, s ha még ezekhez hozzá képzelem azt a kilencz ordas agarat, meg
a tarka tinót és a fehér ludfalkát, – mintha most is előttem látnám
szomszéd urambátyám udvarát.
A kilencz agár szüntelen ott strázsált a pitvarajtóban, ha urambátyám
vadászni nem volt, s gazdagítá képzeletét a konyha rácsajtaján
kiszivárgó gulyáshús-szaggal. – A tűzhelyen pedig rendesen nagy láng
égett, a nagy láng mellett nagy fazekak, s mindezek mellett egy svadron
pirosnál pirosabb vászoncseléd. A körül felaggatott tarka tálakat,
vendelyeket, réz- és bádogkanalakat, mintákat, sodrófákat, szitákat és
serpenyőket képzelje magában mindenki, mint szintén a két első szoba
butorzatát is, melyeket én elő nem számlálhatok, minthogy bennök soha
sem voltam; hanem ha valaki kiváncsi rá, utasítom a megye levéltárába
letett inventariumhoz, a hol ott minden ingóságok a legkisebb
famacskától a legnagyobb festett almáriomig együtt fel vannak jegyezve.
Magam csak a hátulsó szobára emlékszem, arra a kis sötét szobára, a nagy
fehér kemenczével; szögletben állt a ketyegő falióra, oldalt egymásnak
vetve két tornyos nyoszolya, a falon József históriájának képei,
középett széthúzható tölgyfa asztal s egy benyiló nyitott ajtaján át
szemlélhető falra akasztott vadásztarisznya, puska, karikás ostor,
rézcsákány, tarsolyos kard és nyeregszerszám, – egyik sem rozsdásabb,
mint a másik.
Hanem a mi legemlékezetesebb ezek között, egy viselt fekete bőrpamlag; –
hej ez a fekete bőrpamlag volt az…