– No megesett nekem szegény fejemnek a diószegi vásár, Miklós öcsém!
most én már akár lefeküdjem és egy szót se szóljak többet! ily szavakkal
ronta be hozzám tens Korpahorgyi Márton urambátyám, s úgy vetette végig
magát bőrpamlagomon, hogy ijedtemben majd tüzet kiáltottam.
Az igaz, hogy nem is a legkeresztyénibb színben volt a jó úr. Majd a
szájába hágott, oly hosszú képeket csinált, s bajuszának szálai
ugyancsak álltak a világ mind az öt része felé, míg másfélhetes
botolatlan szakálla, mint a kukoricza-tarló berzenkedett tüskés
elhatalmazottságában.
Egyik ezüst sarkantyújának le volt törve taréja, s üstgombos mellénye
egy gombbal lejebb volt gombolva, mint istenigazában kellett volna
lennie. – Szóval: az egész úron úgy állt a világ dicsősége, mintha
vasvillával hányták volna rá.
Ott aztán a helyett, hogy szép csendesen megült volna, elkezdett képeket
metélni; huzta, vonta minden vonásait, mint csak tehetségében állt;
szemeivel egyszerre lefelé is, felfelé is iparkodott nézni, s oly
czifrákat sóhajtott, hogy kottára lehetett volna szedni.
– De pedig engem, urambátyám, többet meg ne ijeszszen, protestálok, vagy
úgy elszaladok, mint három regement katona.
Erre ismét nagyot fohászkodott.
– De hát mi leli, az Istenért? hisz oly savanyú képeket csinál, mint a
született vadalma! nem iszik egy kis ürömessentiát?
– Hej! dehogy iszom, dehogy iszom ürömessentiát!
– Mi baja hát? A sarkantyúja veszett el?
– Dehogy sarkantyú, dehogy sarkantyú!
– Vagy pipája tört el?
– Dehogy pipa, dehogy pipa! Hanem öcsém, Miklós öcsém, most már csak
csináljatok számomra epitaphiumot; mert én meghaltam és el vagyok
temetve.
– Ej, urambátyám, már ki venne minden tréfát olyan nagyra? más
becsületes emberen is megtörtént ám már az ilyesmi; – azért, hogy a tens
vármegye sequestrumot rendelt urambátyám javaira, nem illik ám mindjárt
a Dunának menni.
– Hej, öcsém! ez most a legkisebbik bajom a világon. Akkor az igaz,
mikor még hevenyében kaptam, erősen affligált; csunya skandalum is,
mikor az embernek vénségére rendelnek instructort, s föltettem erősen,
hogy elölöm magamat; – el is öltem, az angyalfáját! de azt nem gondoltam
soha, hogy oly veszett fegyverrel öljem el magamat, mint a milyet
választottam.
– Szökött katona legyek, ha értem, mit beszél urambátyám! tán a háza ég?
– Biz ég, csakhogy nem látni a füstjét!
– No vagy tán csak a Zsófi halt meg, a hűséges szakácsné?
– Oh, uram! ne vigy a kisértetbe! majd gonoszat mondtam, felelt a
tisztelt úr, s véghetetlen zavarában úgy össze-vissza rágta
pipacsutoráját, hogy nem maradt azon csutorai ábrázat. Az még csak szép
lett volna tőle, hogyha meghalt volna, de sőt inkább nagyon is él.
– A tatárt! tán csak nem ment férjhez?
E kérdésre az öreg úr neki-esett mind a tíz körmével hajának s kezdte
azt vakarni kérlelhetlenül, mintha mindegyik szála egy-egy Zsófi volt
volna.
– Férjhez bizony! felelé nagyvégtére, s csavarta bajuszát jobbra, balra,
de férjhez ám, az angyalfáját! magam vettem el!
Engem olykor igazi rohamos kaczagásgörcsök bántanak. Ha egyszer valami
ördögség eszembe jut, akkor én, utcza, nem utcza, elkezdek röhögni és
tombolni, mint ki a kötélről szabadult el; s nincs az a prédikácziós
halott, kinek kedveért komolyan tudjam magamat viselni; s ha néha
karakán dolgokat álmodom, felugrom, s mintha mindegyik talpamat három
ördöginas csiklandozná, fényes egymagamban fölkaczagom a holtakat
sírjaikból.
Beszélhetnek aztán nekem a marengói ütközetről, szathmári restoratióról,
német literaturáról, s a világ minden egyéb szomoruságáról: nekem végig
kell állanom az egész rohamot, míg a csuklások és oldalnyilalások utól
nem érnek.
Így jártam ezuttal; urambátyám megházasodott, elvette gazdasszonyát; – a
dolog a Dunába ugrással határos. De hisz tehettem én róla, hogy a
helyett, hogy őt vigasztaltam és illendően megsirattam volna, azon vevém
észre magamat, hogy lelkemből neveték rajta?
(Valamelyik római császár – nem káptalan a fejem, hogy a nevére
emlékezzem – a fölötti kaczagtában halt meg, hogy szamarát borostyánt
rágni látta; ugyan szerencsém, hogy nem vagyok római császár, mert a
borostyánt rágó szamarak száma nem kettő.)
Eleget akartam magamat türtőztetni, de valahányszor glédába állítottam
arczomat, komolyságom cserépedénye mindannyiszor széttörött.
Majd azt kelle látnom, mint sétál tens urambátyám a székes-városban,
kényes, feszes csizmában, pengő sarkantyukkal, csúful kikátrányozott
bajuszszal, zsinóros mentében, nagy nádpálczával, még nagyobb
büszkeséggel, karjába pedig pogányul csimpajkodik valami köpczös
tagbaszakadt fehér személy; fején akkora főkötő, mint egy oláh kerék;
piros kezén zöld téli keztyű; lábán sárga czipő, tarka harisnya; piros
viganó rajta, nagy virágu kék selyem kendővel átkötve dereka, kit is a
tens úr mint szeretett hitvesét mutogat be minden ismerőinek, végtelenre
nyúlt «szeretnék a bőrömből kibujdosni» ábrázattal.
Majd ismét azt látom, mint ül a tens úr odahaza, fülére huzott fehér
hálósüveg alatt, sárga flanellrekliben, papucsos lábával mechanice
fujtatva egy himbáló bölcső mozgásainak alapját, s énekelve a visító
surculus masculusnak ama hires marsot, melynek refrainje ez: «Mikor én
még nőtlen voltam». – Míg künn a konyhában egy capitalis hallabreda
metél az ezüst sarkantyúkkal czifra tésztát, ki is vagyon sárga
bőrködmenbe, kurta kék viganóba és magassarkú piros csizmákba
öltöztetve, s a kinek kezeügyébe eső sodrófára épen oly sejtelmes
pillanatokkal tekintget az érdemes családapa a halósüveg lobancza alól,
mint szokott emberséges ember a felesége kezeügyében levő sodrófára
tekinteni.
Végre pedig, oh keserves jajszó! látok egy pár cserhajú tenyeret, melyek
mint kérlelhetetlen nemesis ragaszkodnak bizonyos fülekbe; és hallok
hangokat, minőket hallani, ha az öreg dobot ütik, s minők a tapsolások
hangjai, ha az embernek a két tenyere közé valakinek másnak a két
zifferblattja vetődik, kisérve a száraz fergeteg harsogásitól; és azt
mondja rá minden ember: úgy kell neked! ime történik tenéked
igazságkiszolgáltatás itt a földön, és megiszod levét azon levesnek,
melyet magadnak főztél, és aluszol a fejed alján úgy, a mint vetetted
magadnak!
– Hát még te is kinevetsz? hát még te sem sajnálsz? szól közbe siránkozó
hangon a martyromságra kijelölt.
– Nem én. Sőt inkább mondom, hogy Allah igaz és Mahomed az ő prófétája!
Ön meglelte érdemkeresztjét, úgymint a megérdemelt keresztet. Emlékezzék
ön vissza első feleségére, arra a szép, kedves, kedélygazdag nőre, kit
ön magától elkergetett, hogy rakonczátlanságait szabadabban űzhesse; kit
fél város imádott, s kit ön eltaszított magától; és hasonlítsa azt
mostani oldalbordájához, kiért az egész város kaczagni fogja önt, s kit
ön nem fog magától elűzhetni. Allah igaz és Mahomed az ő prófétája!
Emlékezzék ön második feleségére, a türelmes, szende teremtésre, ki
szelid megadással tűrte önnek méltatlan bántalmait; ki jó, engedékeny és
nélkülöző volt, s utóbb is önnek zsarnok kezéből halál ő felsége
országába menekült; és hasonlítsa azt a mostanihoz, ki minden nap újabb
boszusággal fogja önnek borsozni ételét, italát, s kit nem fog ön
lerázhatni magáról, hanem a ki hozzá lesz varrva önnek gallérához, és
ülni és nehézkedni fog önnek nyakára még a másvilágon is, mint örökké
hurczolandó puttony. Allah igaz és Mahomed az ő prófétája!
– Mind bölcsen tudom én ezt, szép öcsém; szánom, bánom vétkeimet; de már
mit tehetek róla? benne vagyok a credóban, s jól tudom, hogy ez egyszer
nem én leszek az kettőnk közől, ki a másikat kibőjtöli a világból.
Látod, kétségbe voltam esve; megboszantottak azok a drágalátos
atyámfiai, a kik kezeimet törvényesen megköttették, s boszút akartam
rajtok állani. Nagy beteg voltam; azt hittem, elhalok; minden jótévő
lélek elpártolt mellőlem. Tudtam, hogy ez a Zsófi is csak addig marad
ott, míg van mit lopni tőlem, halálom esetére semmit sem várhatva, mert
nincs annyi keresményem, mennyit egy szunyog a lábán elvihessen. Ekkor
azt súgta belém valami sátán, hogy vegyem el a leányt; így magamnak
holtig hűséges ápolót, örököseimnek holtom után kelletlen osztálytársat
szerzek; – s úgy tevék. De meg is adtam az árát! Fölgyógyultam. Bár ne
gyógyultam volna! úgy csak a vízi betegséggel lett volna bajom, míg így
Jób patriarcha minden kínszenvedésein keresztül fetrengek; akkor csak az
orvosságot kellett volna innom, míg most iszom a naponkénti
feketelevest, a mitől pedig meg sem gyógyulok; úgy legfölebb is egyszer
haltam volna meg életemben, míg így naponként ki kell állnom a keserű
halált.
– Biz itten nincs választás, csak a türelem és a kötél vége között.
– Könnyű neked beszélni onnan az üveges hintóból; de vennéd csak vagy
egy hétre az en bőrömet magadra, tudom megemlegetnéd a magyarok Istenét.
– Köszönöm a jószándékot, de nem élek vele. No de legalább
vigasztalhatja magát azzal urambátyám, hogy jó gazdasszonyra tett szert,
a ki majd maga sem irtózik megfogni a dolog végit, nagyra nem vágyik,
nem czifrálkodik, s urambátyámat szépen megbecsüli.
– Holnapig se hidd azt, öcsém. Őrizkedik biz az, nehogy valamikép
valamit dolgozni találjon: mégcsak a konyhára se néz ki, mióta teins
asszonynyá lett, s ha kozmás az étek, engem mocskol értte; úgy iszsza a
kávét, mint a rántott levest; s ki tud czifra lenni, ha ő nem? a minap
valahol a megboldogult Regélőből talált tíz év előtti divatképekre s
most majd kihuz érte, hogy neki oly öltönyöket szerezzek; aztán maga
készít ez magának divatot, melyből tanulhatnának a grönlandi eszkimók
is. A mi a becsülést illeti, megbecsül az engem, mint Balázs a hurkát;
ha nekifog, a hátam is sajog bele, úgy megbecsül. S aztán mit csináljak?
Ezer a kivánsága, nálam pedig legkevesebb a festék;[1] most is vagy száz
forintra volna szükségem…
– (Hej! megszeppentem én. Hát hinc illae lacrymæ? ezért volt a hosszas
előszó? látlak!)
– Bizony, kedves urambátyám, vágék közbe, veszedelmes időket élünk;
irmag a pénz, alig akad meg imitt-amott a szegény embernél egy-két
garas; nagy a nyomoruság, nincs kereset; magamnak is épen ötven forintot
kellene egy pár nap alatt kifizetnem, s majd kezemet lábamat eszem meg,
hogy honnét teremtek elő ily óriási összeget?
No! savanyú képet vágott Márton bátya e vigasztalásra. Csak nincsen is
annál nagyobb vexa, mintha valakitől pénzt akar kérni az ember, aztán
nagy feneket kerít a dolognak, előadva a kényszerítő szükséget, az
általános nyomort, drágaságot, pénzszűkét, s amaz épen hasonló, sőt két
akkora panaszokkal veszi tele a száját. Ekkor aztán kérj tőle! Még amaz
fordul felül; úgy jársz vele, hogy még te szánod meg, s te adsz neki.
– Hm! hm! biz az baj, monda végkép aláhangolt intonatioval a harmadszor
nősült úr; nincs mit tennem egyéb, mint Kristóf öcsémet körülkapni; ez
most adta el az árpáját, szép pénzt kapott érte; nem hiszem, hogy meg ne
embereljen.
(Ez a bizonyos Kristóf öcsém egy majorennis parlagi gavallér volt, kit
épen e napokban vártunk haza Pestről, hova ügyvédi vizsgálatát letenni
rándult. Képzelhetik, a kik az ilyesmit próbálták, hogy olyankor mekkora
pénzeket szokott az ember Pestről visszahozni!)
E percz óta szörnyen kezdte magát genirozni Márton úr előttem. Sokszor
jár így az ember: előfog valakit, azt elkezdi égtől földig magasztalni;
nevezi szépnek, jónak, okosnak; úgy megdicséri, mintha szerelmes volna
bele; azután beavatja őt szíve legmélyebb titkaiba, megajándékozza őt
bizalmával, melyért amaz viszont jó tanácsokkal szolgál neki, s mikor
látja, hogy az embernek legjobban ragyog az arcza a sok dicsérettől,
félre hívja őt egy komoly szóra: «Lelkem ideálja! nem adnál tíz pengőt?»
Mire amaz így szól: Egyetlen barátom! megőszülök sajnálkozásomban, hogy
most az egyszer nem szolgálhatok.
Mint sajnálja ilyenkor az ember, hogy annyit fáradt vele, hogy annyi
szép szót rá vesztegetett, s mint fumigálja a következő perczben,
roppant oldalrugásokkal a csalatkozások, bizalommali visszaélés és
hűtlen álbarátok ellen!
Azért ez rossz politika; jobb ennél rögtön és egyszerre megrohanni az
embert, ki is az első meglepetés zavarában, mielőtt kifogást tudna
tenni, azon veszi észre magát, hogy hitelezővé lett; míg, hogyha
előleges czélzások és nekikerülések által előre megérzi a
puskaporszagot: positurába teszi és védi magát, vagy megszalad.
Lám, mire nem tanítja az embert a praxis!
Láttam én már olyan embert is, a ki a mely perczben becsületére fogadta,
hogy egy garasnak sincsen birtokában, sőt birkózván birkózik az
éhenhalással, ugyanabban esküvel állítá, hogy ki Dárius kincseit
fölásná, épen csak oda jutna, mintha vele cserélne tárczát; amazzal
rászedendő, ezzel a már rászedett hitelezőit vigasztalá.
Szinte kétkedni kezdék már azon is, vajjon az egész házasulási
lamentatio nem csupa fogás volt-e az öreg úrtól, ki teljes életében
nevezetes volt pénzhetnémségéről? De egy tekintet nagypénteki arczára
eloszlatá minden gyanumat; nem, ily igazi fájdalom, ily benső keserűség,
ily csüggedt resignatio más arczon nem produkálható, mint
megfeleségesedettén! Lehet tettetni mindent: szenvedélyt, nyugalmat,
szomorúságot, örömet, haragot, elszántságot; de a megfeleségesedés
utánozhatlan. El lehet titkolni minden nyavalyát az embernek, még a
köhögést és az értelemhiányt is: kopaszságot, sánta lábat, füleknek
hosszúságát; de a megfeleségesedés eltitkolhatatlan. Homlokára van ez
írva, mint Kainnak a testvérölés; kilóg minden mozdulatából, mint
megannyi érdemkeresztje a papucsrendnek; elől-hátul csüng a nyakában,
mint a «szomorú történet», mit az utczán sípláda mellett pálczával
mutogatnak.
Az ilyen ember egy eleven halotti búcsúztató, melynek textusa ez:
«Megházasodtam! elvettem a szakácsnémat!»
Ettől ne kérj semmit, ettől ne várj semmit, erre ne bizzál semmit; mert
ez semmit nem ad, semmit nem tud, semmihez nem ért. Nem a fülével hall,
nem a szemével lát, hanem mindazáltal a hátával érez. Ötödik kerék a
kocsiban, nullája a társadalomnak, ki se nem oszt, se nem sokszoroz.
Szegény! megházasodott, elvette a szakácsnéját!
Úgy kellett neki!
Elvált a hű, szerető nőtől, kinek szívnemességében vén napjai nyugalmát,
örömét, vigasztalását találta volna, s meglánczolá őt a nemesis egy
nehéz kolonczhoz, ki orczapirulásnak korbácsával fogja exequálni rajta a
kamatra lerakott bűnök tömegeit, ki gyötreni, boszantani, zsarolni fogja
őt holta napjáig, s holta után elfeledni és meg nem siratni.
Jaj tinéktek, agglegények! Jaj tinéktek, férjzsarnokok.
Minden fa megtermi gyümölcsét, és a mely fa gyümölcsöt nem hoz: az
kivágatik és tűzre tétetik.
Jaj tinéktek! Mert mikor a tavasz elközeledik, a szarvasok elhányják az
ő szarvaikat és a természetbuvárok nem tudják, hová lesznek azon
szarvak; hanem hisz annál jobban tudhatjátok ti!