Erre egy mennydörgési zuhanat… A keresztviselő szirt elszaggatta olvadó
pántjait, s a meredekből alárohanva, az alatta levő barlagnyilást –
betemette.
Csak egy keskeny nyilás maradt szabadon, az is csak azért maradt, hogy
azon keresztül Márcze Záre, kiket eltemetett, azokat megátkozhassa.
Besüvöltött hozzájok:
«Én vagyok Márcze Záre! ki vészt és fájdalmakat szülök mindazokra, kik a
tenger és a Fruscagora között laknak. – Meghaltok mind. – Én vagyok
Márcze Záre, ki hetven év előtt megesküdtem a sötétben ordító örvénynek,
hogy vőlegényem halálaért boszut állok azokon, kik azt okozák. –
Meghaltok mind. – Én vagyok Márcze Záre, ki azon kürtért, mely Demir
helyett beszélt, az örvény bőgő sziklái közé, a halállevegővel teljes
odvak mélyére leszálltam, ki e hangokkal apáitokat a halálba lehíttam,
ki e kürtöt Barlavit unokájának adtam, hogy általa titeket, őtet ti
általatok veszítsem el. – Meghaltok mind. – Én vagyok Márcze Záre, ki
vészt és halált osztok mindazoknak, kik a tenger és Fruscagora hegye
között laknak, nők és férfiak.»
Ezt mondta a kilenczven éves menyasszony; s maig is ha olykor a föld
megrázkódik terhei alatt, ha a vetéseket jégeső vágja el, ha a forgószél
a templomok tetejét sodorja el, ha a falvakat dögmirigy vagy éhhalál
üríti ki: megemlékezik a nép Márcze Záre nevére s gyermekeit rettegni
tanítja tőle.
*
A felgyujtott zárda pedig magasló lángokban lobogott fel a fergeteges
égre, lassanként elnémuló, magasztos bús hymnus hangjait hordták fel a
lángok a csillagokhoz – mintha a vakhit szörnye óriási oltáron szűz
lelkeket áldozott volna véráldozatokban gyönyörködő bálványistenének.
A lángok vörösre festék az eget, a körül uralkodó havasok jégcsúcsait s
a szomszéd várat, hol Barlavit lakott.
Besütöttek az ablakon, mely alvószobája ablaka volt, s felkölték
álmaiból.
Zordon tekintettel bámult ki ablakán, s látta, mint szolgál szövétnekül
a környéknek az a ház, hová unokáját bezárta. – Ősz haját szétkuszálta
az irtózat és a vihar.
– Ébredjetek! ordítá, s rohant a bástyatoronyba, a tűzharangot
félreverni, mely szomorú kondulásaival lehangzék a háborodott vidékre, s
fölverte a berkeiben alvó bölényt s az emberszívben alvó nyugalmat.
Senki sem jött segíteni.
Bástyásait ordítá Barlavit, hitta fiát Adonist, vasalljait s a
bojárokat.
Senki sem jött.
Minden, ki férfi nevet viselt, ősi babonából a zsiványbarlangba gyült ez
éjjel; a falvakon csak nők és leányok maradtak.
Hallott ugyan neszt, mintha a föld alól kiáltanának fel hozzá, mintha
élve eltemetettek kaparnák koporsójuk fedelét: de nem tudta, honnét jön
e moraj. Kilencz falu női lettek árvák és özvegyek.
Azok pedig, mélyen a szirt keblébe temetve, hasztalan erőködtek a
sziklát a nyilásról elemelni, még hasztalanabbul rimánkodtak babonás
szellemeikhez, hogy azt gördítsék el onnét. Elhengerítette ugyan azt
később egy hatalmas földindulás, csakhogy ez háromszáz esztendő mulva
történt, s most igen szép kővé vált csontokat találni a barlangon
átfolyó érczes patakban, s ezüst kardmarkolatokat, mikről a vasat leette
a rozsda.
Ugyanazon földrengés a vellebiti várat is halomba döntötte, miután az
Barlavit kimultával úr és lakók nélkül maradott.
Ez eset után kipusztult falvaival igen kegyesen bánt a vajda,
holttetemeit ezért hordozták körül bucsújárással; hanem később egy
babona terjedt el, mely azt mondta felőle, hogy az eltünt
férfinemzetséget ördöngös mesterségekkel ő rontotta meg: ezért kiásták
másodszor koporsójából s megégették.
Ugyanazon földrengés borította el a vellebiti völgyet terméketlen
sziklafölddel, s kiölt belőle minden életet.
Kopáran állanak a szirtek, a vár falai roskadoznak, a völgy hallgatag.
Szürke felhők vonulnak át a bérczek felett. Hideg sóhaj kél előttük,
utánuk.