Azon nedv az aranyozott medenczében – választóvíz volt; ki benne
megmosdott: éktelenebb lett, mint kit a természet csúfolt meg.
És a szüzek egyenkint oda járultak, megcsókolták Theodora kezét s
fátyolaikat levetve, megmosták a nedvben arczukat, és a fátyolt újra
visszaereszték.
Utoljára jött Milieva; angyali szemeiben a galamb szelidsége mosolygott,
egy tenger ragyogott bennök, tengere a legtisztább ártatlanságnak;
felemelte fátyolát s gyöngéd, remek szép arczát belemártotta az iszonyú
nedvbe.
Elcsendesültek.
Csak olykor lebbenté meg az arczokat rejtő fátyolt fájdalmas nehéz
fohász, a rettenetes ércznedv mondhatatlan kínokkal kezdte széttépni
arczaikat.
Ez alatt a bojárok bevették a védtelen lakot.
A vén Ivó minden szobán átrohant, hogy egy férfit találjon ellenségül, –
a czellák üresek voltak… sehol semmi nyoma fegyvernek vagy paizsnak,
melyből gyanítható volna, hogy ott valaha férfi lakott.
Adonis is kereste kedvesét, s így jött össze Ivóval a szent szüzek
imateremében.
Adonis ráismert a termetre, melynek körrajzai szivébe voltak nyomva; oda
rohant, átölelte a remegő leányt, fátyolát felvetette, hogy arczát
megcsókolja.
De nem csókolta meg.
Az egy percz előtti tündérarcz iszonyúan el volt éktelenítve, fekélyes
hólyagok voltak a rózsák helyén, a szemek be voltak dagadva, a homlok
égett, sárga, az ajkak feketék valának.
Adonis szemei előtt elborult a világ, térdei megtörtek… aléltan és
eszméletlenül rogyott a hideg kövezetre.
A martyrnők mind – mind iszonyúan el voltak éktelenítve.
Földhöz szegezte a vad ostromlókat a rémület… a fegyver kihullott
kezeikből, iszonyúan meg voltak csalatva.
– Nők ellen, – fuldoklá fölháborodottan Ivó. – Mit tevénk, uram Isten,
mit cselekedtünk!
A halál képe nem lehet oly iszonyatos, mint e nőké volt, – nem a
kárhozaté oly kétségbeesett, mint a férfiaké.
E közben világosodni kezde a terem, – a boltozat gerendái égtek.
A férfiak észrevették, hogy az ifjú vezér hajfürtei nem feketék, minők
Demiré voltak, hanem szőkék, mint Barlavit fiáé.
Ezt nem látták azelőtt a sötétben.
– Átok reád! – ordítá magánkívül Ivó, dühösen rohanva az aléltan ott
fekvő gyermekre, – átok nemzetségedre! s vállára ragadva rohant ki vele,
a nép utána, és a nép után az átok. Perczek mulva a Piatra Kupcseguli
öble nyelte el mindnyájokat.
Épen fölötte a barlang torkolatának, meredek, szaggatott hegyoldalban
mered föl egy roppant szikladarab, látszik, hogy hajdan egy több
mázsányi tömegnek kellett tőle elválva leszakadni, mely tömeget a
sziklaoldalhoz erős vaskapcsok foglalák, miknek maig is látni rozsdaette
maradványaikat. Azon levált tömeg egy sziklacsúcs vala, melyre
valamelyik ős várúr szent fogadásból roppant vaskeresztet állíttatott
fel, melyet miután feltettek, vették észre, hogy annak terhe miatt a
sziklahajlás a hegyoldalból le akar szakadni, s e végett erős
vaspántokat vertek a két sziklába, melyek azokat összetartották. A
szikla épen fölötte volt a Piatra Kupcseguli nyilásának.
Midőn a nép nagy zajjal bevonult a barlangba, s lármája sajátszerű
zúgásként hangzott elő az öblözetes üreg szűk nyilásán: fenn azon
szikladarabon egy sötét alak ült e vaskereszt alatt; ősz haja közé
kigyók voltak fonva, ruháján zöldült a penész, arcza halottszínű volt és
kiszáradt.
Márcze Záre volt.
A sziklát tartó vaspántokat gyantával és kovacsfolyattal rétegezte be,
mely az aranyat és vasat is megolvasztja, aztán meggyujtotta azt, s
leszállva a szikláról, nézte, mint válik az el lassanként a
hegymeredektől. A kapcsok izzani, nyulni kezdtek, a vaskereszt mindig
jobban hajlott alá, a két szirt közötti repedés tágult… Márcze Záre
nevetett.
A barlangból vad zsivaj hangzott föl.
Mindig nagyobb… mindig hangosabb.