– Föl! Föl! – kiálta a vén Ivó, ősz haját lebegeté a szél, arczán a
fáklyák fénye pirult. – Első volt az ostromhágcsókon, első a falon, s
kereste a férfit, kivel utoljára megharczoljon, hogy mégis csatában
végezhesse életét…
– Föl! föl! – kiálta Barlavit fia is, felrohant az ismert ablakon,
melyből őrült szerelme, a szűz Milieva szokott hozzá tekinteni, s
kereste bálványát, a tündérarczú leányt.
Míg ezek a házat ostromolták, sietve gyűjté össze Theodora védenczeit az
imaterembe, kik ekkor tudták meg életökben először, hogy mi a félelem?
A terem közepén egy aranyozott medencze volt átlátszó aranyszín vízzel
megtöltve, a medencze oldalára ez volt vágva: AQUA CASTA. «A tisztaság
vize.»
Némán mutatott Theodora a ragyogó nedvre fehér, száraz csontujjával s a
remegve kérdező arczoknak azt felelte: «A halál eljött. – A halál az
Isten angyala… ki megnyitja az eget s szárnyaira veszi az idvezülőket és
oda felviszi. De az égbe csak a tiszták mehetnek… Jaj a tisztátalannak!
– A halál azt nem fogja az angyalok és a boldogultak lelkei közé emelni,
hanem van egy mélység, feneketlen, tele rémülettel és fájdalommal… oda
leveti a tisztátalanokat és esni fognak a napok utolsójáig és meg nem
nyugodni soha. – Ime e nedv a tisztaság vize; ki benne megmossa arczát:
szűz marad és tiszta az Isten előtt.» – Ezt mondta védetteinek Theodora,
a fejedelemnő.