A Piatra Kupcseguli egy nagyszerű csepkőbarlang a Fruscagora hegy
tövében. Keskeny nyilásból nehéz szagú savanyú forrás buzog ki, mely
mindent, mit keresztül foly, kővé változtat. – Az egész Vellebit e
barlang szétágazó odvaitól látszik összevissza furva lenni, miknek
tömkelegét még nem járta be emberi nyom, örök rejtélyül állanak nyitva
azok évezredek óta; belsejökből dermesztő hideg szél fuvall, s az
egymásra dülő kőrétegek közül tejfehér patak folydogál, melynek a
barlangon kívül semmi nyoma… valami gypszakna folyadéka lehet.
Mindjárt a bejárásnál nagy templomi terembe jut az ember, melynek
szövétnekfény be nem éri boltozatát, a magasló sötétben vesz az el,
beláthatatlanul, míg a lecsepegő stalactit ide lenn a legcsodásabb
alakokat teremti, mintha valamelyik Demiurgus készítene itt fia számára
gyermekjátékokat; itt egy kristály-oltár átlátszó mennyezettel, amott
egy jéggé fagyott zuhatag, – magas, a boltozatig emelkedő oszlopok
csarnokai közt grotesk, idomtalan mammuth-alakok, a legkülönczebb
természetszeszély-alkotta bálvány-szobrok egymásnak előlgetve s egymást
támogatva, teszik egyetemét a roppant gnóm palotának.
E terem közepe táján szédítő mély üreg tátong, melynek feneke – mint a
boltozat – be nem látható. Mélyében szüntelen forr, szüntelen zúg
valami, mintha az állati hangok legvadabbjai vegyülnének egy összes
hangviharrá, mely koronkint el-elcsendesül, majd ismét orkáni bőgéssel
támad újra fel… hihetőleg valamely periodikus zuhatag ár-apálya okozta e
tüneményt.
Olykor látni e mély sziklaörvényben reszketeg fénylőpontokat, mik a
sziklahasadékok közt föltünedeznek, szeszélyes kanyargások közt
tánczolnak hosszan elnyúlva a kiálló csúcsokon, mint a mesés
hegyszalamanderek, s többször a rejtett aknák vad levegője közé tévedve,
roppant lánggal és pukkanással töltik be az üreget, mely után, mint
álmából felháborított szellem, a mélységből hófehér kénfüst emelkedik
ki. Ugyane tünemény mutatkozik, ha az örvénybe kanóczot vetnek; mely
kisérlet azonban azon veszélylyel van összekötve, hogy ilyenkor a
földalatti rázkódás miatt a boltozatról roppant stalactit tömegek válnak
alá, s a kisérlőt könnyen eltemethetik.
Jelenleg a savanyú érczpatakban, mely a barlangon keresztül foly, igen
szép kővé vált csontokat találni, s ezüstös kardmarkolatokat, mikről a
vasat leette a rozsda.
E barlang örvényében lakott kétszáz év előtt egy vén leány, neve Márcze
Záre. A köznép maig is hiszi lételét, s ha olykor a föld megrázkódik
terhei alatt, ha a vetéseket jégeső vágja el, ha a falvakat dögmirigy
vagy éhhalál üríti ki: megemlékezik Márcze Záre nevére s gyermekeit
félni tanítja tőle.
Hetven évig lakott ez örvény odvaiban Márcze Záre, szítta az aknák
romlott levegőjét, nézte az örökké tartó sötétséget, s virrasztott az
örvény zúgásai mellett.
Mentül nyomorúbb, annál hosszabb az élet. Az eltakart tűz lassan ég, de
sokáig. Márcze Záre élethossza a mesés végtelenben vész el.
Kevesen látták őt, s kiknek félemeletes perczek megmutatták alakját:
szörnyű dolgokat tudtak felőle mesélni. Aknáját ritkán hagyta el, s csak
legsötétebb holdvilágtalan éjszakákon, a mikor lappangva vonult végig a
vidéken, meglátogatta az éhbeteg farkast berkeiben, s behallgatózott a
babonás pór ablakán, s megszedte a harmatot a violamaszlag éjjel nyiló
virágkelyheiből.
Hanem őt sokszor meglátogatták ijesztő tanyáján; – ha valaki ellenségén
akart boszut állani, ha valaki nőt akart elcsábítani, vagy ha nők
ráuntak férjeikre, szóval ha valakinek rosz tanácsra volt szüksége,
felkereste a vén leány tanyáját, üszköt vetett le az örvénybe, s ha
hulló sziklák agyon nem ütötték: meghallá Márcze Záre hangját.
Sötéthez szokott szemei a legfeketébb éjen át megismerék a kérdezőt, s
éjjeli kóborlásai megtudaták vele mind azt a gondot, mely éjjel aludni
nem tud; azért a nélkül, hogy az idéző nevét, vagy kivánatát kérdezte
volna, elmondá a sötét lény tanácsát. Jaj volt annak, ki azt
megfogadta!…
E barlangba hozta szenvedélyeit Adonis.
Hárfája darabjaiból tüzet rakott az örvény fölött. A máglya versenyt
égett szivével, a stalactitszobrok ragyogtak.
Ekkor egy üszköt vőn kezébe, vele a kietlen mélységbe levilágított, s
ajkai elkékültek, midőn a nevet kimondá: Márcze Záre; s a lángoló
hasábot az örvénybe levetette.
Iszonyú dördülés hallatszott: a rögtöni levegő-nyomás kioltá a kis
tüzet; – körüle sötét lett, mint a világ teremtése előtt lehetett.
És a sötétben, kiválva a mélyben dühöngő zuhatag üvöltéséből, egy erősen
lihegő asthmatikus hang szólalt meg, valami bántó, sohajszerű suttogás,
minőt nehéz álmaiban tapasztal az ember, midőn a hangot véli látni, s a
néma tüneménynek szavait szivén keresztül érzi. – Én vagyok Márcze Záre
– szólt a hang. Én láttam a férget, mely a sötétben születik, én láttam
a gondolatot szived fenekén. Te Barlavit unokája vagy, a szőke lantos. –
Te szereted azon lányt, ki a néma házban lakik.
Az ifjú megdöbbenve kapott szivéhez, mintha a félelmes lény szemei elől
akarná azt eltakarni.
A vén leány többször látta őt zivataros éjszakákon ülni a néma ház
küszöbén, a mint szőke hajáról a zápor vize, szemeiből a könyek
csorogtak alá.
– De te nem fogod őt birhatni, mert azon házból, a ki bement, soha
vissza nem jött; te pedig annak küszöbét át nem fogod lépni soha.
Az ifjú fájdalmasan sohajtott.
– Szerencsétlen lész, akár birod őt, akár nem; – vért fogsz sírni, –
szomorú fájdalmaidat könyeiddel itatod és elhervadsz… Álom nem jő
szemeidre halálod órájáig, akkor is a kétségbeesés lesz, mely szemeidet
lefogja: benned a Barlavit név kihal… Az a hölgy pedig, kinek égő szemei
és csábító termete halálos ágyad előtt megjelennek: nevetni fogja
kínjaidat, s egy más, náladnál boldogabb karjai közt a mennyországot
ismerni addig, míg te szivedben a gyehennát viseled. Pazarlani fogja
azon kéjeket, miknek legkisebbikeért lelkedet odadnád; s míg te künn a
néma ház ajtajánál kínjaidban őrjöngesz, addig ő benn a házban őrjöngeni
fog gyönyöreiben.
– Oh! – rikolta eszmélet-vesztve az ifjú, s a körüle ülő sötétségnek
rohant. Ha e perczben a világ kezében lett volna: összezuzandá azt.
– Vigyázz! – süvölte körüle a hang, – az örvény szélén állasz.
Az ifjú borzadva álla meg.
– Jer, kövess.
Egy jéghideg csontkéz ért kezéhez, s vezette az örvény felé, melynek
mélyébe a sziklába vágott lépcsősor vezetett. E lépcsőzetnek kilencz
foka volt, a kilenczedik után meredeken megy le a sziklafal, s alant a
száz ölnyi mélységben a zuhatag árja omlik.
Az ifjú csak szenvedélyei szavát hallotta, s hagyta magát vakon vezetni
a lépcsőkön alá. Márcze Záre egy penészes lánczot adott kezébe, s
suttogva hítta maga után. – Lehete hallani lépéseit, kopogását, a mint a
lépcsőkön haladt; hat – hét – nyolcz – kilencz! – Egy sikoltás! – A
kilenczedikről is lelépett. – Alant száz ölnyi mélységben a zuhatag árja
omlik.
Sokáig nem hallatszott semmi nesz, csak a stalactit csepegése kongott,
mint félrevert harangok kondulása. Kis idő mulva azonban, nehéz vergődés
kezde hallatszani, – Adonist nem hagyta ily korán elveszni rossz sorsa;
a mint lábával a mélységbe lelépett, hirtelen ragadta meg mindkét
kezével a lánczot, melynek egyik vége a sziklához volt szegezve, s
annálfogva maradt függve a feneketlen örvény fölött. Lassankint érzé
terhe alatt nyúlni a lánczot, mintha szakadni készülne az.