Adj a népnek szabadságot: mindent adtál neki, – tedd rabszolgává:
elvetted mindenét. Szabad nép szeretheti csak fejedelmét, szabad nép
szeretheti Istenét; a ki nem az: az tőlök csak félni tud, s a félelemmel
nem a szeretet rokon.
Azon nép, mely a helyet lakja, hol ezek történtek, régtől fogva él, ha a
nyomor változatainak neve is élet, nyomorúan, napjai aggodalmasak, szive
üres, érzései ferdék, élvezetei keserük; és e nép talán soha sem lesz
boldogabb mert rabszolga, rabja a babonának.
Lelke megszokta és megszerette bilincseit.
Vallás helyett vakhit él szivében, világ helyett köd. A túlvilági üdv
előtte ismeretlen: ő csak a hazajáró lelkeket hiszi, s üldöző rossz
szellemeit.
Földeit rosszul miveli, s átkozza a lidérczet, mely vetései között
dudvát növesztett.
Viskójába belever az eső, lapátot fektet ajtajába, hogy a garabonczástól
megóvja háza táját.
Az eget villámáról ismeri, s félelmesen bámulja, mint hányják a
csillagok hamvaikat, s kérdezi: ki hal meg?
Istene képét földi urakéról másolja, kiknek a könyörgő pór csak
előszobájáig juthat, hogy ott alázatos porba csúszással, valamelyik
másodrangú főlény szószólói védelmét rimánkodásaival kiénekelje.
Az ő számára hiába élt az Istenember, hiába halt meg a keresztfán, – e
nép csak nevéről ismeri őt.
S ez így volt századok előtt.
Ez így lesz századok után.
*
Azon időkben, hogy a vajdasüveget Barlavit tette fejére, a mondott
esemény előtt hetven-hetvenkét évvel, egy dugárus csoport élt a két
capellai hegyek közt; most zsiványoknak neveznék őket, akkor szabad
férfiaknak hitták.
Ott volt lakásuk, hova a sas rakta fészkét, – útjaik a havasok
örökjéghalmain keresztül vezettek, a villám lábaik alatt dörgött, nem
fejük fölött.
Eleinte csak egy csekély vadásztársulat alakjában kezdtek megjelenni,
később hozzájok csatlakoztak mind azok, kiknek keserű emlékein kivül
semmit sem hagyott meg az élet, – nemesek, kiket birtokukból erősebb
szomszédok kiforgattak; jobbágyok, kiket a földesuri kény kunyhóikból
kiüldözött, s Barlavit azt vette észre, hogy falvai kiürülnek, s ellene
hatalmas daczszövetség emeli föl fejét.
Az ember lerázta a polgárisodás bilincseit kezéről, s megtért eredeti
vadságába; aludt a csillagos ég alatt, az erdők vadától vette el
eledelét és öltözetét, kiűzte sziklafészkéből a bérczi sast, hogy
helyébe gyermekeit rejtse, átnézte hegyei ormáról a lábainál terülő
világot, s látta benne nagynak az Istent, nézte az alant mozgó törpék
tömegét, s látta bennök kicsinynek az embert.
Ezen emberek veszedelmesek kezdtek lenni Barlavitra nézve. Ő szeretett
uralkodni, de ezek nem szerettek szolgálni.
Valami járvány lelkesülés lázadt végig a népen, olyszerű, minő később a
kereszthadak alatt lepte el Európát, valami őrjöngő vágy ismeretlen
álomkép után, szent düh, melytől égetve elhagyta a férfiú nejét, az atya
gyermekeit, elhagyta békés tűzhelyét a jobbágy, s melyet megszokott az
édes heverést és a keserű korbácsot, hogy megismerje azt a chimærát,
melynek neve szabadság.
A földek parlagon maradtak, a házak laktalanul.
Ekkor csapott közbe Barlavit, s fogadást tőn, hogy addig le nem teszi a
kardot kezéből, mig őket meg nem alázza. Meg is tartotta szavát, mert
két álló hónapig volt kezébe kötözve kardja; mikor lebontotta azt onnét,
a zendülő bojárok voltak megkötözve.
Sokba került neki a diadal, – lépésenkint kellett elfoglalni tőlök a
sziklatanyát, melybe veszett csaták után vonták magukat, s minden lépés
vérrel lőn megfizetve.
Utoljára csak néhány százan maradtak, a többi hódolt vagy elesett, s
ezek kétségbeesve vonták magukat azon barlangba, melyet rólok maig is
Piatra Kupcsegulinak, martalóczok barlangjának neveznek. Vezérök volt
Demir, az érczszavú; azért nevezték érczszavúnak, mert egy érczkürt
szaván kívül, melyet vastag lánczon hordott derekára kötve, egyéb hangot
ajkáról nem lehete hallani.
Itt a barlangban védte magát keserű elszántsággal a maroknyi had… s nem
adta meg magát.
Ott haltak meg gyermekei éhen lábai előtt, falat kenyeret nem tudott
nekik adni, maga is csontvázzá aszott… de nem adta meg magát.
Sokan a barlangon átfolyó patak tejét ivák, s rémítő kinok közt haltak
meg tőle… de a maroknyi nép nem adta meg magát.
Ekkor Barlavitnak furcsa ötlete jött: kénkővel tölt kosarakat gyujtatott
meg a barlang nyilása előtt… a szél beverte az öldöklő füstöt az üregbe…
nehéz fuldoklások hallatszottak odabenn, s szaggatott hörgések
kiáltának: kegyelem! – a nép megadta magát… de már akkor csak hetvenen
voltak életben, a többi örökálmait aludta.
Csak kettő nem esengett: Demir a vezér és menyasszonya Márcze Záre.
Szép volt még akkor a leány és fiatal. Karcsú termete volt és sarkát
verő hajtekercsei, és szemei mint csillagos éjben a tengerszem…
Nyugodtan borult vőlegénye vállára, szivéhez szorítá gömbölyü karjaival
őt, bátorítólag nézve fel szemei közé s várta a halált.
Ekkor azt parancsolta Barlavit a meghódoltaknak, hogy adják ki
főnöküket… rabszolgáknak nem kell fő, nekik csak kéz kell, melylyel
dolgozzanak és lábak, melyeken békóikat viseljék.
A csapat nem ismerte magát többé; rárohant vezérére, hogy azt
megkötözze.
Szomorúan tekinte végig rajtok Demir, megrázta büszkén fejét s még
egyszer megfuvá kürtjét, menyasszonyát elsimítá kebléről s magát az
örvénybe levetette.
Ez történt hetven évvel azon éjszaka előtt, melyben Barlavit unokája,
Adonis, Márcze Záre barlangját felkereste.
A meghódolt nép elnyomottabb lett mint valaha.
Ismét megszokta árpa- és tönkölykenyerét, ronda vityillóit, a hajdu
parancsszavát és a rendszeresített babonát, miket őseitől öröklött.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hogy hova lett Márcze Záre: sokáig nem tudta senki. Egyszer azonban a
mint több gyermek az angusvölgyi falvakból a sziklákon madárfészkeket
keresett, egy sovány, száraz nőalak jelent meg előttök, haja közé kigyók
voltak fonva, öltözetén zöldült a penész, arcza sárga volt, mintha
koporsóból kelt volna föl, s azt mondá a gyermekeknek, hogy a halottak
ünnepének éjjelén nagy dögmirigy fogja meglepni a földet, mely megöl
minden férfit, gyermeket és vénet, kiket a két Capellahegy között talál,
csak azokat nem, kik a Piatra Kupcseguliban keresnek menedéket.
A gyermekek haza futottak, s nem került két nap, hogy e vakhir gyökeret
vert.
Őszutó második napján nem maradt egy férfi, a csecsemő gyermekek sem, a
falvakban: mind a barlangba gyültek, melyből már akkorra kihordták a
farkasok a temetlenül hagyott csontokat.
Az örvény torkába kilencz sziklalépcső volt bevágva.
És mikor senki sem hiányzott a férfiakból s hallgatva mindenki magában
mondogatta őrimáit: ekkor az örvény mélyéből ismeretes hang rivallt fel,
– Demir érczszava. A magas boltozat bágyadtan verte vissza az enyésző
hangot. S utána egy suttogó szó azon hetven férfi közül, kik Demirt
elárulák, egyet nevénél hítt.
Borzadva távozott mindenki a megnevezettől.
– Jer, – sugá a vérfagyasztó hang.
És a szerencsétlen, mintegy rossz sorsától taszítva, megindult a
hivásra, lement a lépcsőkön és többé vissza nem jött.
A megrögzött babona a hetven áruló közül évenként megkérte áldozatát.
Igy történt ez évről-évre. Csak egy volt már hátra, a vén Ivó. Száz éven
felül volt már ekkor, mely életidő nem ritkaság e hegyes vidéken; látta
társait egyenként lemenni maga előtt a halálos lépcsőkön s
megbarátkozott e gondolattal.
A férfinép, mint szokta öröklött babonából, összegyűlt a barlangban
november másodikán; tudta mindenki, hogy a sors kire jő, s szomorúan
nézte a fehér hajakat, melyeket utoljára kellett látnia. Ivó hasonlított
fehér hajával a capellai havas-királyhoz. Mankó helyett egy csorba
kardot viselt, melynek élét kiverték az idők.
Fiai és unokái sírva bucsúztak el tőle, az örvény széléig kisérték, s
onnét félénken vonultak vissza, midőn az idéző kürthang, mint egy
ismeretlen fenevad ordítása, megrivallt erősebben és visszhangzóbban,
mint valaha.
Az agg az első lépcsőre lépett. Lelépett a másodikra, akkor egy alak
jött fel a lépcsőkön vele szemközt – egy ifjú, baljában kürt, jobbjában
kard, derekán láncz; az a kürt, az a láncz és az a kard Demiré voltak.
A vén ember hátra tántorodott, vezérét vélte eléje lépni, pedig az
Adonis volt, Barlavit unokája.
Eléje térdelt, őrjöngve csókolta lábáról a port, s kérte parancsát a
megjelenőnek.
Adonis inte neki, hogy kövesse őt.
S midőn a vén azon kardot suhogni látta, melynek rozsdafoltjai alatt
most is a főurak vére feketül, visszaemlékezék a dicsőség éveire, s
elfeledé, hogy kardja csorba és hogy kezei nem bírják azt megemelni. –
Csatára! – ordítá túlmagasztos hangon. – A vérpatak napjai újra
kezdődnek. Demir föltámadt! csatára!
A nép – a szalmaláng – utána rivallá: csatára!
A kürt közbe harsogott.
Egy óra mulva a capellai néma ház ostrom alatt állt.
*
Ez a ház kolostor volt.
Barlavit építette akkor, mikor egy őrült nő azt jövendölé neki, hogy
unokáiban fogja megverni az Isten.
Adonis és Milieva voltak unokái; a leányt születése óta kolostorban
tartá, mely bölcső és sír volt egyszerre e gyermeknek.
Mióta megépült a ház, csak akkor egyszer nyilt meg ajtaja, midőn mostani
lakói beleköltöztek; azontúl zárva maradt.
Egyetlen nyilt ablakán éjenkint egy ládát eresztettek alá, melyben
Barlavit intézkedéséből az élelemszereket vonták újra föl; ha a
fölhúzott láda üresen maradandott: az annak jele lett volna, hogy
Barlavit nem él, s akkor a klastrom ismét megnyilhatott.
A kolostori szent szüzek mind kevés különbséggel egyidejűek voltak
Milievával, s minthogy csecsemőkoruk óta ott a falak közt növekedtek s
czellájukon és a kolostor udvarára boruló egen kivül soha semmit
születésöktől fogva nem láttak: nem ismerték a falaikon kivül terülő
roppant világot, nem tudták, hogy e világot emberek lakják, egymást
szeretők és üldözők, – nem tudták, hogy az angyalokon és nőkön kívül még
ördögök és férfiak is vannak e világon… Csak Milieva számára volt egy
ablak nyitva, melyen át végigtekinthetett a nem ismert világegyetemen, s
melyen át unokatestvére Adonis meglátta őt, s eszét vesztette miatta.
Külön czellája volt mindenkinek, hol éjeit és nappalait egyedül tölté;
csak reggelenkint gyültek egy közös terembe össze, hol rejtett
hangműszerek andalító fuvolahangokban zendülének meg, s az optikai
művészet felvilági csillaglakók alakjait lebegteté végig előttök, s
Theodora, a fejedelemnő, a mennyről s annak gyönyöreiről beszélt nékiek.
Minő gondolatjaik, minő álmaik lehettek ez eleitől magukba vonult
lényeknek, kik az eszmélet legelső fokától egész azon korig, melyben a
szív már virágait kezdi teremni, nem láttak, nem hallottak, nem ismertek
egyebet, mint eget, angyalokat, hymnust és a szentek életét?
Hova s micsoda irányban fejlett az az erő, mely az emberben mint indulat
és szenvedély tünteti fel hatalmát, miután bennök csak föl, csak az
ábrándok világába volt kihatása? minő világot alkothatott magának az a
lélek, mely szünteleni magába vonultságában nyugtalan tetterejének csak
önmagából teremthette táplálékát, s miután nem volt ismeret, melyet
felhasználhatott volna, a semmiből egészen új világot kellett teremtenie
magának?
*
Előálmait aludta a környék.
Néma volt a természet, minő lehetett az özönvíz utolsó éjszakáján;
egyedül bujdosott fehér felhői között a hold, s a föld és férgei
nyugodtak, midőn ijedve kelt föl ágyából a néma zárda fejedelemnője,
Theodora; úgy hallá álmában, mintha sűrű és durva lépések dobognának a
csöndes lak körül.
Hallgatózott.