A rege szerint Kréta az istenek bölcsője, a régi Karpathos, most
Scarpanto pedig legmerészebb ellenfeleik, a titánok bölcsője volt. Az
ujkori kalózok ugyan csak az egyszerű halandókat támadják meg, de azért
nem kevésbbé méltó ivadékai ama mythologiai gonosztevőknek, a kik az
Olympot ostromolták. Ez időtájban úgy látszott, mintha minden fajú
kalózok főhadiszállásokul ezt a szigetet választották volna, a melyen
Japet négy fia született, kik Titán és a Föld unokái voltak.
Scarpanto rendkívül alkalmas volt mindazon manőverekre, a melyeket a
kalózmesterség igényelt a szigettengeren. E sziget csaknem egészen
elkülönítve emelkedik ki a tenger délkeleti részén, több mint negyven
mérföldnyire Rhodustól. Magas hegyormai messziről látszanak. Húsz
mérföldnyi kiterjedésű partjait apró öblök és beszögelések szegélyezik,
a melyeket a szirtek végtelen sokasága védelmez. Azon körülmény, hogy a
körüle levő vizek tőle kölcsönözték a nevüket, arra vall, hogy már a
régiek is ép annyira féltek tőle, a mily félelmes az újkori hajósok
előtt. A ki nem nagyon ismerős a karpathi tengerrel, arra nézve ma sem
tanácsos a hajókázás ezeken a vizeken.
Mindazonáltal a Sporadok sorozatának legvégén levő sziget nincs hijával
a jó horgonytalajnak. A Sidro és a Pernisa foktól a Bonandrea és Andemo
fokig az északi partokon számos menhelyet lehet találni. Négy kikötőjét:
Agatát, Porto di Tristanót, Porto Gratot és Porto Malo Natot a levantei
kereskedők gyakran látogatták hajdan, mielőtt Rhodus háttérbe nem
szorította kereskedelmi fontosságukat. Most csak ritkán áll érdekében
néhány hajónak itt horgonyt vetni.
Scarpanto görög sziget, vagy legalább görög lakossággal bir, de az
ottomán birodalomhoz tartozik. A görög királyság végleges megalakulása
után is török fenhatóság alatt kellett maradnia. A kormányzó egy
egyszerű kadi volt, a ki egy megerődített házban lakott, mely az újabb
eredetű Arkassa városka felett állt.
Akkoriban a szigeten számos törököt lehetett találni, a kiket az igazat
megvallva, a lakosság, a mely nem vett volt részt a függetlenségi
harczban, nem is részesített kedvezőtlen fogadtatásban. Scarpanto a
legbűnösebb kereskedelmi műveletek központja lévén, egyenlő
előzékenységgel fogadta az ottomán hajókat és a kalózhajókat is, a
melyek hadifoglyokból álló rakományt szállítottak partra. A kisázsiai,
valamint az északafrikai ügynökök sürgölődtek a piaczán, a hol ez az
emberi árúczikk elárusíttatott. Itt tartották az árveréseket és itt
állapíttatott meg az árfolyam, a kereslet és a kinálat szerint. És meg
kell vallanunk, hogy a kadi is meglehetősen érdekelve volt e
műveletekben, a melyeknél személyesen elnökölt; mivel az ügynökök
kötelességet véltek volna mulasztani, ha át nem engedik neki az
eladásból befolyó összegek bizonyos százalékát.
E szerencsétlenek átszállítását a smyrnai vagy az afrikai bazárokba,
bizonyos hajók eszközölték, a melyek rendszerint a sziget nyugati
partján, az arkassai kikötőben vették át a szállítmányokat. Ha nem volt
elég hajó a kikötőben, akkor egy ügynököt küldtek át a keleti partokra a
kalózokért, a kik szivesen elvállalták a gyűlöletes munkát.
Ez időtájt a Scarpanto keleti partjain létező és csaknem feltalálhatlan
öblöcskében nem kevesebb, mint húsz kisebb-nagyobb hajó vesztegelt,
összesen ezerkét, vagy ezerháromszáz főre rugó legénységgel. E hajóraj
csak a vezér megérkezését várta, hogy újabb bűnös expediczióra induljon.
A _Syphanta_ az arkassai kikötőben, eléggé mély és kitünő horgonytalajon
vetett horgonyt szeptember 2-dikán este. Mikor d’Albaret Henrik a
szigetre megérkezett, aligha sejtette, hogy a czirkálás véletlen esélyei
őt épen a rabszolgakereskedés legfőbb helyére vezették.
– Hosszasabban fogunk Arkassában állomásozni, parancsnok úr? – kérdé
Todros, miután a horgonyvetés megtörtént.
– Nem tudom, – viszonzá d’Albaret Henrik. – Bizonyos körülmények arra
indíthatnak, hogy csakhamar elhagyjuk e kikötőt, de lehetnek oly
körülmények is, a melyek itt visszatartóztathatnak.
– Partra szállhat a legénység?
– Igen, de csak csapatonkint. A legénység felének mindig a _Syphanta_
fedélzetén kell maradnia.
– Értettem, parancsnok úr! – mondá Todros. – Itt inkább török mint görög
földön vagyunk és az óvatosság azt parancsolja, hogy résen legyünk.
Az olvasó emlékezni fog, hogy d’Albaret Henrik semmit se szólt
másod-kapitányának, se tisztjeinek azon indokokról, a melyek miatt
Scarpantóba jött; sem arról, hogy légyottra hívták e szigetre,
szeptember hó első napjaira, egy névtelen levélben, a mely
megmagyarázhatlan módon jutott a hajójára. Ezenfelül azt is remélte,
hogy itt újabb értesítéseket fog kapni, a melyekből megtudhatja, mit vár
rejtélyes levelezője a _Syphantá_tól, a karpathi tenger vizeiben.
De ép ily rejtélyes volt a brigg eltűnése a casosi csatornán túl, abban
a perczben, mikor a _Syphanta_ már-már utolérhetni vélte.
D’Albaret Henrik nem is hagyta abban az üldözést, mielőtt az arkassai
kikötőt el nem érte. Miután a partokhoz közeledett volna annyira, a
mennyire a hajó vizjárása megengedte, feladatául tűzte ki az összes
öblöcskék és beszögelések megvizsgálását. De a számtalan szirt és magas
parti szikla közé igen könnyen elrejtőzhetik olyan hajó, mint a brigg
volt. A hullámtörők e sziklasorompója mögött egy hajóparancsnok, a ki e
szorosokat ismerte, bizvást tévútra vezethette üldözőit, a nélkül, hogy
ő maga a hajótörés veszélyét koczkáztatta volna. Ha tehát a brigg
valamely elrejtett öblöcskébe menekült, ép oly nehéz lett volna
megtalálni, mint a többi kalózhajót, a melynek a sziget ismeretlen
horgonytalajokon menhelyet adott.
A korvett nyomozásai két napig tartottak és eredménytelenek maradtak. A
brigg nem tűnhetett volna el tökéletesebben még akkor sem, ha Casoson
túl hirtelen a víz alá merül. Bármennyire boszankodott is d’Albaret
parancsnok, kénytelen volt lemondani a feltalálás reményéről.
Elhatározta tehát, hogy horgonyt vet az arkassai kikötőben. Itt nem volt
egyéb dolga, mint várni.
Másnap délután három és öt óra közt a kis Arkassa várost egyszerre
ellepte a sziget lakosságának nagy része, nem is említve az európai és
ázsiai idegeneket, a kik ily alkalommal nem hiányozhattak. A nagy vásár
napja volt. A mindenféle korú és rangú szerencsétlenek, a kiket a
törökök legközelebb foglyul ejtettek, most kerültek eladásra.
[Illustration: ÉRTETTEM, PARANCSNOK ÚR!…]
Akkoriban Arkassában egy különös bazár – «batisztán» létezett, a
milyeneket még most is találhatni Észak-Afrika némely városában. Ez volt
az árverés színhelye. A batisztánon e pillanatban körülbelül száz fogoly
volt készletben, férfiak, nők és gyermekek vegyest, kik a legutóbbi
peloponnesusi razziák alkalmával kerültek rablánczra. Egy árnyéktalan
udvaron, a forró napsugarak alatt voltak összeterelve; rongyokra
foszlott ruháik, kétségbeesett arczuk eléggé tanusították, hogy mennyit
szenvedtek. A szerencsétlenek, a kik alig kaptak kevés megromlott ételt
és zavaros vizet ital gyanánt, családonkint csoportosultak addig, míg a
vevők szeszélye el fogja őket szakítani, a nőket férjeiktől, a
gyermekeket atyjuktól és anyjuktól. A legmélyebb szánalmat ébresztették
volna fel mindenkiben, őreiken, a kegyetlen «basi»-kon kívül, a kiket
többé semmiféle fájdalom se volt képes megindítani. És mily csekélységek
voltak még e kínok azokhoz képest, a melyek Algir, Tunis és Tripolis
tizenhat bagnojában vártak reájuk, a hol a halál oly gyors pusztításokat
tett, és a hol az így támadt hézagokat folyvást pótolni kellett.
Azonban a foglyok nem voltak megfosztva a szabadulás minden reményétől.
Ha a vevők jó üzletet csináltak megvásárlásuk által, nem kevésbbé jó
üzletet csináltak akkor is, midőn visszaadták szabadságukat – igen drága
áron; – főkép azokét, a kiknek értéke bizonyos társadalmi álláson
alapult, a melyet szülőföldükön elfoglaltak. Számos foglyot
szabadítottak ki ekkép a rabszolgaságból, akár nyilvános megvétel útján,
mikor az állam adta el őket elszállíttatásuk előtt, akár midőn a
tulajdonosok egyenesen az illetők családjaival alkudoztak, akár pedig,
midőn az irgalmas szerzet tagjai Európaszerte gyűjtögetett dús
könyöradományokból kiváltották őket még az északafrikai nevezetesebb
városokban is. Az utóbbi időkben igen nagy és ismeretlen eredetű
összegek fordíttattak főleg olyan görög származású rabszolgák
visszavásárlására, a kiket a háború esélyei a legutóbbi hat év alatt az
afrikai és kisázsiai ügynökök kezébe szolgáltattak.
Az arkassai piaczon a nyilvános árverések divatoztak, a melyeken a
bennszülöttek és idegenek egyaránt részt vehettek. De miután épen ezen a
napon a vásárlók csakis az észak afrikai bagnók nevében jelentkeztek, a
foglyok Algirba, Tuniszba vagy Tripoliszba voltak szállítandók, a
szerint, a mint egyik vagy másik ügynök lesz a legtöbbet igérő.
A foglyok két osztályba soroztattak. Az egyik osztály – a nagyobb számú,
– a Peloponnesusból származott. A másikat egy görög hajón ejtették
zsákmányul, a mely Tuniszból szállította a foglyokat Scarpantóba, a
honnét haza szállíttattak volna, szülőföldjükre. Az annyi nyomorúságot
átélt szerencsétlenek sorsa felett a legutolsó kikiáltás fog dönteni és
árverelni lehetett mindaddig, míg az óra ötöt üt. Az arkassai fellegvár
ágyújának eldördülése, a mely jeladás volt a kikötő elzáratására,
egyszersmind az árverés befejezését is jelenté.
Szeptember 3-án tehát az ügynökök jelentékeny számban jelentek meg a
batisztán körül. Sokan közülök Smyrnából és Kis-Ázsia egyéb pontjairól
érkeztek, de mindannyian az északafrikai államok számára dolgoztak.
E nagy keresletet könnyen meg lehetett magyarázni. A legutóbb történt
események arra mutattak, hogy a függetlenségi háborúnak nemsokára vége
lesz. Ibrahim vissza volt szorítva a Peloponnesusba, Maison marsal pedig
körülbelül kétezer főből álló franczia csapatával partra szállt
Moreában. A foglyok kivitele tehát jövőre tetemesen csökkenni fog.
Ennélfogva értékük is előreláthatólag annál inkább növekedhetik, a kadi
nagy megelégedésére.
Az ügynökök reggel meglátogatták a batisztánt és tudták, mihez kell
tartaniok magukat a foglyok mennyisége és minősége tekintetében.
Kétségtelen volt, hogy nagy árakat lesznek kénytelenek értük fizetni.
– Mohamedre mondom! – hangoztatá egy smyrnai űgynök, a ki kartársai
körében szónokolt, – a szép üzletek korszaka elmult. Emlékeztek még azon
időkre, mikor a hajók nem százával, hanem ezrével hordták ide a
foglyokat?
– Igen!… mint például a sciói mészárlások után! – viszonzá egy másik
ügynök. – Egyszerre negyvenezer rabszolga! El se fértek a pontonokon!
– Kétségkívül, – mondá egy harmadik ügynök, a ki nagyon kifejlett
kereskedelmi érzékkel látszott birni. – De mikor nagyon sok a fogoly,
akkor igen nagy a kinálat és a nagy kinálat nagy árcsökkenést idéz elő.
Jobb keveset eladni előnyösebb föltételek mellett, mert a nyereség
ugyanaz marad, noha a költségek tetemesebbek.
– Igen!… főleg Észak-Afrikában!… Tizenkét százalék az összes
jövedelemből a pasát, a kadit vagy a kormányzót illeti.
– Igen, és ezenkívül egy százalékot kell fizetni a mólók és a parti
ütegek fentartási költségeire.
– És még egy százalék vándorol a mi zsebeinkből a marabukéba.
– Ez valóban nagyon súlyos adó, úgy a hajótulajdonosokra, mint ránk
nézve.
Így beszéltek egymás közt az ügynökök, a kiknek még csak sejtelmük se
volt üzleteik gyalázatos voltáról. Mindig ugyanazon panaszok hangzottak,
ugyanazon adók miatt. És kétségkívül tovább folytatták volna a
rekriminácziókat, ha e pillanatban a harangozó jelt nem ad a vásár
megkezdésére.
Fölösleges említenünk, hogy az árverésnél a kadi elnökölt. Ez
kötelességében állt, mint a török kormány képviselőjének, de nem
kevésbbé állt személyes érdekében is. Ott ült, vagyis inkább egész
keleties fesztelenséggel ott hevert nagy vánkosain, egy emelvényen,
melytől a félholddal diszített sátor elzárta a napsugarakat.
Mellette állt a kikiáltó. De nem kell ám hinni, hogy ennek a
hivatalnoknak alkalma nyílt magát rekedtté ordítani. Nem! az efféle
üzletekben az ügynökök időt engedtek maguknak árverési ajánlataikkal. Ha
a végleges odaitélés körül általában élesebb küzdelem fog kifejlődni, ez
valószínűleg csak a legutolsó negyed órában lesz várható.
A kikiáltási árt az egyik smyrnai ügynök állapítá meg, ezer török
fontnyi ajánlatával.
– Ezer török font! – ismétlé a kikiáltó.
Aztán behunyta a szemét, mintha ideje volna szenderegni a legközelebbi
ajánlatig.
Az első órában az árak nem emelkedtek magasabbra két ezer török fontnál,
a mely összeg körülbelül negyvenkétezer franknak felel meg. Az ügynökök
egymásra néztek, figyelmesen vizsgálták egymást és egészen más dolgokról
beszélgettek. Már jó eleve tisztában voltak magukkal. Legmagasabb
ajánlataikat csak az ágyúdörgést megelőző perczekben fogják
koczkáztatni.
De egy új versenytárs megérkezése megváltoztatta a szándékot és
váratlanul sokkal mozgalmasabbá tette az árverést.
Négy óra tájban két férfi jelent meg az arkassai piaczon. Honnét jöttek?
Kétségkívül a sziget keleti oldaláról, legalább erről jött az _araba_, a
mely őket a batisztán kapujáig szállította.
Megjelenésük nagy meglepetést és nyugtalanságot keltett. Az ügynökök
nyilván nem várták oly árverezők megérkezését, a kikkel számolniok kell.
– Allahra mondom! – kiáltá az egyik, – ez maga Starkos Miklós!
– És az átkozott Skopelo, – viszonzá egy másik, – pedig mi azt hittük,
hogy valahol a poklok körül járnak!
Csakugyan e két férfi volt, a kiket igen jól ismertek az arkassai
piaczon. Már több izben roppant üzleteket kötöttek és számos foglyot
vásároltak afrikai rabszolgakereskedők számára. Pénzük soha sem
hiányzott, bár nem igen lehetett tudni, honnét kerítették; de ez az ő
dolguk volt. A mi a kadit illeti, ez csak örülhetett ily hatalmas
versenytársak megjelenése felett.
Skopelonak, a ki e dolgokban igen nagy szakismerettel birt, egy pillanat
elég volt arra, hogy megbecsülje a foglyok értékét. Nehány szót súgott
Starkos Miklós fülébe, a ki igenlőleg intett a fejével.
De bármilyen éles szemei voltak is a _Karysta_ másodkapitányának, mégse
vette észre az irtózat kifejezését, a mely Starkos Miklós láttára, az
egyik rabnő arczán mutatkozott.
Magas termetű, koros nő volt, a batisztán egyik szögletében ült és
hirtelen felemelkedett, mintha valamely láthatatlan erő késztette volna.
Egy vagy két lépést tett is előre és azon a ponton állt, hogy
felsikoltson… De volt ereje magát visszatartóztatni. Aztán lassan
visszament és beburkolván magát sarkig érő szegényes köpenyébe, leült
egy fogoly-csoport mögé, a hol teljesen elrejtőzhetett. Nyilván nem érte
be azzal, hogy az arczát eltakarta, az egész alakját el akarta rejteni
Starkos Miklós elől.
[Illustration: «HÁROM EZER FONT» ISMÉTLÉ A KIKIÁLTÓ.]
Az ügynökök figyelemmel kisérték, de nem szólították meg a _Karysta_
kapitányát, a ki őket észre se látszott venni. Vajjon el akarja-e előlük
vásárolni ezeket a foglyokat? Méltán félhettek ettől mindazok, a kik
ismerték Starkos Miklós összeköttetéseit az északafrikai pasákkal és
beyekkel.
A kételyek ez irányban csakhamar eloszlottak. E perczben a kikiáltó
felkelt és fenhangon ismétlé a legutóbb ajánlott összeget.
– Két ezer font!
– Két ezer ötszáz! – mondá Skopelo a főnöke nevében.
– Két ezer ötszáz! – ismétlé a kikiáltó.
A társalgás újból elkezdődött a különböző csoportok közt, a melyek
gyanakodva tekintettek egymásra.
Egy negyedóra mult el. Skopelo után senki se tett ajánlatot. Starkos
Miklós közönyösen és büszkén sétálgatott a batisztán körül. Senki se
kételkedhetett, hogy utoljára is az övé lesz a győzelem, még pedig
különösebb küzdelem nélkül.
Azonban a smyrnai ügynök, miután két vagy három pajtásával beszélt
volna, újabb ajánlatot tett, kétezer hétszáz ötven fonttal.
– Kétezer hétszáz ötven font! – ismétlé a kikiáltó.
– Három ezer!
Ezúttal maga Starkos Miklós szólalt meg.
Vajjon mi történt? – Miért lépett be személyesen a küzdelembe? Honnét
volt az, hogy egyébkor annyira hideg hangja heves felindulást árult el,
a mely magát Skopelot is meglepte? Mindjárt megtudjuk.
Starkos Miklós nehány percz előtt átlépte a batisztán sorompóját és a
rabok közt járkált. Mikor az öreg asszony arra látta közeledni, még
inkább beburkolta magát a köpenyébe, úgy hogy teljességgel nem láthatta
az arczát.
De figyelmét egyszerre más két fogoly ragadta meg, a kik külön csoportot
képeznek. Starkos Miklós megállt, mintha lábai gyökeret vertek volna a
földben.
Előtte, egy magas termetü férfi mellett, egy fiatal leány feküdt a
földön, a fáradtságtól kimerülve.
A férfi hirtelen fölegyenesedett, a mint Starkos Miklóst megpillantá. A
fiatal leány is fölvetette a szemeit. De a _Karysta_ kapitányát
meglátván, visszahökkent.
– Hadsine! – kiáltá Starkos Miklós.
Elizundo Hadsine volt, a kit Xaris átkarolt, mintha meg akarta volna
védelmezni.
– Ő az! – mondá Starkos Miklós.
Hadsine kibontakozott Xaris karjai közül és szemébe nézett atyja egykori
kliensének.
E pillanatban történt, hogy Starkos Miklós, a ki nem is iparkodott
megtudni, hogyan kerülhetett Elizundo bankár leánya az arkassai vásárra,
izgatott hangon odakiáltotta a háromezer fontos ajánlatot.
– Háromezer font! – ismétlé a kikiáltó.
Ekkor valamivel több volt fél ötnél. Még huszonöt percz és az ágyú meg
fog dördülni és a rabok odaitéltetnek a legutolsó igérőnek.
De az ügynökök már is tanácskoztak egymással és készültek elhagyni a
vásárt, el levén határozva, nem igérni magasabb árt. Bizonyosnak
látszott tehát, hogy a _Karysta_ kapitánya versenyzők hiányában a
helyzet ura marad, de a smyrnai ügynök még egyszer megkisérlé folytatni
a küzdelmet.
– Háromezer ötszáz font! – kiáltá.
– Négyezer! – felelt rá rögtön Starkos Miklós.
Skopelo, a ki nem látta Hadsinét, teljességgel nem értette a kapitány
megmagyarázhatlan hevét. Szerinte az «árúczikk» értéke máris meg volt
haladva, még pedig tetemesen, a négyezer fontos ajánlattal. Nagyon
tünődött magában a felett, hogy vajjon mi izgathatja annyira Starkos
Miklóst erre a rossz üzletre.
A kikiáltó utolsó szavaira hosszas szünet következett. Maga a smyrnai
ügynök is abba hagyta a küzdelmet, társai intésére. Most már senki sem
kételkedhetett, hogy a végleges nyertes Starkos Miklós lesz, a kinek
diadalához már csak néhány percz kellett.
Ezt Xaris is belátta és még szorosabban átkarolta a fiatal leányt. Előbb
meg kell őt ölniök, hogy elválaszthassák tőle.
E perczben a mély csönd közepette egy csengő hang hallatszott, mely e
szókat kiáltotta oda a kikiáltónak:
– Ötezer font!
Starkos Miklós hátrafordult.
A batisztán bejárása elé egy csapat tengerész érkezett. Egy tiszt állt
előttük.
– D’Albaret Henrik! – kiáltá Starkos Miklós. – D’Albaret Henrik… itt…
Scarpanton!
A _Syphanta_ parancsnokát véletlen hozta ide. Még azt se tudta, hogy e
napon – vagyis huszonnégy órával a szigetre való megérkezése után –
rabszolgavásár lesz Scarpanto fővárosában. Másfelől, miután a _Karystát_
nem találta a kikötőben, kétségkívül ő is ép annyira meg volt lepetve a
felett, hogy Starkos Miklóst Arkassában találta, mint ez, hogy őt itt
látja.
Starkos Miklós nem tudta, hogy d’Albaret Henrik a korvett parancsnoka,
noha tudta, hogy a _Syphanta_ Arkassa előtt vetett horgonyt.
Az olvasó könnyen elképzelheti, milyen érzelmek uralkodtak a két
ellenfél keblében, midőn szemközt álltak egymással.
D’Albaret Henrik azért elegyedett az árverésbe, mert a batisztánban levő
rabok közt megpillantá Hadsinet és Xarist, – Hadsinet, a ki most
mindjárt Starkos Miklós hatalmába került volna vissza. De Hadsine is
meghallotta és meglátta egykori jegyesét és odarohant volna hozzá, ha az
őrök vissza nem tartóztatják.
D’Albaret Henrik egy intéssel megnyugtatá és türelemre inté a fiatal
leányt. Bármennyire el is volt keseredve gyülölt vetélytársa láttára,
mégis uralkodott érzelmein. Igen, ha mindjárt egész vagyonát fel is kell
áldoznia, ki fogja ragadni Starkos Miklós körmei közül az arkassai
piaczra összeterelt rabokat és köztük azt, a kit oly régen keresett és
nem remélt többé viszontláthatni!
A küzdelem mindenesetre heves lesz. Starkos Miklós ugyan nem tudta
megérteni, hogyan lehet Elizundo Hadsine a foglyok közt, de azért a
fiatal leány előtte még mindig a korfui bankár gazdag örököse volt. A
milliók nem tünhettek el vele együtt. Mindig rendelkezésére fognak
állni, hogy visszaválthassa magát attól, a kinek rabszolgálójává lesz.
Semmit se koczkáztat tehát, bármilyen nagy összeget igérjen. Starkos
Miklós el is határozta, hogy ezt fogja tenni, még pedig annál nagyobb
szenvedélylyel, mert hiszen vetélytársa és boldog vetélytársa ellen
küzdött.
– Hatezer font! – kiáltá.
– Hétezer! – mondá a _Syphanta_ parancsnoka, a nélkül, hogy még csak a
fejét is fordította volna Starkos Miklós felé.
A kadi csak örülhetett a dolgok ilyetén fordulata felett; a két
versenyző jelenlétében nem is igyekezett elpalástolni megelégedését,
mely keleties komolysága alól is kirítt.
Mialatt a kapzsi tisztviselő már számítani kezdte az őt illető
százalékot, másfelől Skopelo kezdte elveszteni önuralmát. Megismerte
d’Albaret Henriket, majd Elizundo Hadsinet is. Ha Starkos Miklós, a
gyülölettől ösztönöztetve, még tovább makacskodik, az üzlet, mely
bizonyos fokig előnyös lett volna, nagyon roszszá lehet; főleg, ha a
fiatal leány talán már elvesztette a vagyonát is, ép úgy, mint a
szabadságát, a mi épen nem volt lehetetlen.
Félre is hivta Starkos Miklóst és néhány bölcs figyelmeztetést
koczkáztatott alázatos hangon. De szavai oly fogadtatásban részesültek,
hogy nem merte a kisérletet megújítani. Most már a _Karysta_ kapitánya
maga árverelt, maga kiáltotta ki az összegeket, sértő és szemtelen
hangon.
Képzelhetni, hogy az ügynökök, látván, hogy kemény csata fejlődik ki,
ott maradtak és izgatott figyelemmel kisérték a küzdelem minden
mozzanatát. A kiváncsiak tömegének érdeklődése nagy lármában nyilvánult.
Legtöbben közülök ismerték a sacoléva kapitányát, de egyikök sem ismerte
a _Syphanta_ parancsnokát. Még csak azt se tudták, hogy mit keres
Scarpanto vizeiben a korfui lobogó alatt vitorlázó korvett. De a háború
kezdete óta annyi mindenféle és minden nemzetbeli hajó foglalkozott
rabszolga szállítással, hogy egyáltalában nem volt lehetetlen hogy a
_Syphanta_ is ezt a mesterséget űzi. Tehát akár d’Albaret Henrik
vásárolja meg a foglyokat, akár Starkos Miklós, a szerencsétlenek
mindenkép rabszolgák maradnak.
A kérdés azonban öt percz alatt mindenesetre el fog dőlni.
A kikiáltó által közhirré tett legutolsó ajánlatra, Starkos Miklós e
szókkal felelt:
– Nyolczezer font.
– Kilenczezer! – mondá d’Albaret Henrik.
[Illustration: «JER»… MONDÁ SKOPELÓNAK.]
Újabb csönd következett. A _Syphanta_ parancsnoka, a ki teljesen tudott
magán uralkodni, a szemeivel kisérte Starkos Miklóst, a ki dühösen járt
fel s alá a nélkül, hogy Skopelo meg merte volna szólítani. Különben
most már semmiféle tekintet se fékezhette volna az árverési dühöt.
– Tizezer font! – kiáltá Starkos Miklós.
– Tizenegyezer – felelé d’Albaret Henrik.
– Tizenkétezer! – vágott vissza nyomban Starkos Miklós.
D’Albaret parancsnok nem felelt azonnal. Nem mintha habozott volna, de
látta a mint Skopelo Starkos Miklóshoz rohant, hogy megakadályozza
őrjöngésében, – s e közbelépés egy pillanatra másfelé fordítá a
_Karysta_ kapitányának figyelmét.
Ugyanabban a perczben, az öreg rabnő, a ki eddig oly makacsul
elrejtőzött, megint fölegyenesedett, mintha az jutott volna eszébe, hogy
megmutassa arczát Starkos Miklós előtt…
E pillanatban az arkassai fellegvár ormán egy láng villant meg, fehér
gőzök közt, de mielőtt az ágyúdörgés robaja a batisztánig elhatolhatott
volna, d’Albaret Henrik csengő és erős hangja újból megszólalt:
– Tizenháromezer font!
Nyomban rá az ágyúdörgés is hallatszott, a melyre számtalan
hurrahkiáltás következett.
Starkos oly hevesen taszítá el Skopelót, hogy az hanyatt esett… Most már
késő volt! Starkos Miklósnak nem volt joga tovább árverelni! Elizundo
Hadsine kisiklott a kezei közül és kétségkívül örökre!
– Jer! – mondá Skopelónak tompa hangon.
S aztán e szókat dörmögé magában:
– Olcsóbban is megkaphatjuk.
Aztán mindketten felültek az arabába, a mely őket ideszállította és
eltüntek azon út kanyarulatánál, a mely a sziget belseje felé vitt.
Elizundo Hadsine és Xaris már átlépték a batisztán sorompóját. A fiatal
leány d’Albaret Henrik karjaiba dőlt, a ki őt a szivére szorítá és így
szólt hozzá!
– Hadsine! Hadsine! – Egész vagyonomat feláldoztam volna, hogy önt
megválthassam.
– A mint én feláldoztam a magamét, hogy megváltsam a nevem becsületét, –
viszonzá a fiatal leány. – Igen, igen, Henrik! – Elizundo Hadsine most
már szegény, és most már méltó önhöz!