Másnap, szeptember 3-án, reggeli tíz óra tájban a _Syphanta_ felszedte
horgonyait és kevés számú vitorlával hajózott ki a scarpantói kikötőből.
A d’Albaret Henrik által visszaváltott foglyok egy része a fedélzet
alatt, a másik az ütegben helyezkedett el. Noha a szigettenger átszelése
csak nehány napot vett igénybe; a tisztek és a legénység egyértelműleg
azt akarták, hogy a szegény emberek lehetőleg kényelmesen legyenek
elszállásolva.
D’Albaret parancsnok már a megelőző napon megtette a kellő
intézkedéseket, hogy útra kelhessen. A tizenháromezer font kifizetését
illetőleg oly biztosítékot nyujtott, a melylyel a kadi teljesen meg volt
elégedve. A foglyok hajóraszállítása minden nehézség nélkül véghez ment
és az északafrikai bagnok kinjainak elviselésére itélt szerencsétlenek
nem egészen három nap mulva partra szállhatnak északi Görögország
valamelyik kikötőjében, a hol többé nem kell félteniök szabadságukat.
De a megszabadulást egyedül annak köszönhették, a ki őket Starkos Miklós
kezei közül megmentette. Hálájukat megható módon nyilvánították, mihelyt
a hajó fedélzetére értek.
Volt köztük egy «pappa», egy öreg pap Leondariból. Szerencsétlen
társaival együtt a hajó hátulsó része felé ment, a hol Elizundo Hadsine
és d’Albaret Henrik állt, néhány tiszt társaságában.
Itt mindnyájan letérdeltek és az aggastyán kinyújtá karjait a parancsnok
felé, e szókkal:
– D’Albaret Henrik, kisérjen mindazok áldása, a kiknek visszaadtad
szabadságukat!
– Barátaim, csupán a kötelességemet teljesítém, – mondá a _Syphanta_
parancsnoka meghatott hangon.
– Igen… mindnyájunk áldása… mindnyájunké és az enyim is, Henrik! – mondá
Hadsine és szintén térdre borult.
D’Albaret Henrik gyorsan felemelé őt, s ekkor e kiáltások: «Éljen
d’Albaret Henrik! éljen Elizundo Hadsine!» harsogtak minden oldalról az
üteg mélyéből a vitorlafákig, a melyeken mintegy ötven matróz állt,
hatalmas hurráhkat hangoztatva.
Csupán egyetlen egy rabnő nem vett részt e tüntetésben, ugyanaz, a ki
tegnap elrejtőzött a batisztánban. Midőn hajóra szállt, minden
igyekezetét oda irányzá, hogy észre ne vegyék a foglyok közt. Ez
sikerült is neki, és többé senki sem ügyelt rá, mihelyt a fedélköz
leghomályosabb szögletébe elrejtőzött. Nyilván azt remélte, hogy
észrevétlenül fogja el is hagyhatni a hajót. Talán ismerte őt valamelyik
tiszt vagy matróz? Mindenesetre fontos okai voltak arra, hogy meg akarja
őrizni inkognitóját azon három vagy négy napig, a melyet az átkelés
igénybe veend.
De ha d’Albaret Henrik megérdemelte a korvett utasainak háláját, mit
érdemelt Elizundo Hadsine azért, mit Korfuból való elutazása óta tett?
Tegnap így szólt: «Henrik, Elizundo Hadsine most már szegény és most már
méltó önhöz.»
Szegénynek, csakugyan szegény volt. Hogy méltó volt-e a fiatal tiszthez?
– itélje meg az olvasó.
Ha d’Albaret Henrik szerette Hadsinet akkor, midőn olyan komoly
események választották el őket egymástól, mennyire kellett szerelmének
fokozódnia, midőn megtudta, hogyan élt a fiatal leány elválásuk
esztendeje alatt!
Mihelyt Elizundo Hadsine megtudta, honnét származott a vagyon, a melyet
atyja örökségül hagyott rá, azonnal elhatározta, hogy az egészet
hadifoglyok visszavásárlására fogja fordítani. A gyalázatos módon
szerzett húsz millióból semmit sem akart megtartani. Tervét csak
Xarissal közölte. Xaris helyeselte az ifjú leány szándékát és a bankház
összes vagyonát csakhamar értékesítették.
D’Albaret Henrik kezéhez kapta a levelet, a melyben jegyese bocsánatot
kért és elbucsúzott tőle. Aztán Hadsine derék és hű Xarisa kiséretében
titokban elhagyta Korfut és átkelt a Peloponnesusba.
Akkoriban Ibrahim katonái még kegyetlen háborút viseltek Közép-Morea
lakosai ellen, a kik oly sokat és már oly régóta szenvedtek. Azokat a
szerencsétleneket, a kiket nem mészároltak le, elszállították Messenia
legjelentékenyebb kikötőibe, Patrasba vagy Navarinba. Innét részint a
török kormány által bérelt, részint a kalózok által előállított hajókon
elvitték őket Scarpantóba vagy Smyrnába, a hol állandó rabszolgavásár
létezett.
Elizundo Hadsine és Xaris, azon két hónap alatt, a mely eltünésüket
követte, semmiféle árt se sokalván, több száz foglyot vásároltak vissza
azok közül, a kik még nem hagyták el a messeniai partokat. Azután
főgondjuk volt őket biztonságba helyezni, részint az ioinai szigeteken,
részint északi Görögország szabad területén. Mihelyt ez megtörtént,
mindketten átkeltek Kis-Ázsiába, Smyrnába, a hol a rabszolgakereskedés
nagymérvben virágzott. Ide vitték nagy csapatokban a görög rabokat, a
kiket Elizundo Hadsine mindenekelőtt ki akart szabadítani. Az
északafrikai és ázsiai ügynökök által ajánlott áraknál annyival
magasabbakat kinált, úgy hogy a török hatóságok nyereségesnek találták
vele szerződni. Természetes, hogy az ügynökök kizsákmányolták nagylelkű
szenvedélyét, de több ezer rab neki köszönhette, hogy megszabadult az
afrikai beyek gályáitól.
[Illustration: EGY RÉSZÖK AZ ÜTEGBEN HELYEZKEDETT EL.]
De még több teendő is volt és e perczben támadt Hadsinében az a
gondolat, hogy két különböző úton induljon a kitűzött czél felé.
Csakugyan nem volt elég visszavásárolni a nyilvános piaczokon kiállított
rabokat, vagy drága pénzért kiszabadítani a rabszolgákat a gályákról.
Meg kellett semmisíteni a kalózokat is, a kik e hajókat elfogdosták a
szigettenger valamennyi vizeiben.
Elizundo Hadsine Smyrnában volt, midőn megtudta, mi történt a
_Syphantá_-val. Tudta, hogy mily czélból szerelték fel a korvettet a
korfui kereskedők. Tudta, hogy a hadjárat szerencsésen kezdődött, de
aztán nyomon követé a hír, hogy a _Syphanta_ elveszté a parancsnokát,
több tisztjét és a legénység egy részét, egy véres ütközetben, a kalózok
egyik hajóhada ellen, melyet állítólag Sakratif személyesen vezényelt.
Elizundo Hadsine azonnal érintkezésbe tette magát azzal az ügynökkel, a
ki a _Syphanta_ tulajdonosainak érdekeit képviselte Korfuban. Oly árt
kinált érte, hogy a tulajdonosok elhatározták eladni hajójukat. A
korvett tehát megvásároltatott egy raguzai bankár neve alatt, de
voltaképen Elizundo örökösének tulajdonává lett; az ifjú leány csak a
Bobolinák, a Modenák, a Zachariasok és egyéb derék honleányok példáját
követé, a kiknek a háború kezdetén saját költségükre fölszerelt hajóik
annyi kárt tettek az ottomán hajókban.
Hadsinenek kezdettől fogva az volt a szándéka, hogy a _Syphanta_
parancsnokságát d’Albaret Henriknek ajánlja fel. Egy meghitt embere,
Xaris unokaöcscse, a ki görög eredetű tengerész volt, mint a nagybátyja,
titokban folyvást követte a fiatal tisztet, úgy Korfuban, a hol oly soká
és oly sikertelenül kereste a fiatal leányt, valamint Scióban is, midőn
Fabvier ezredes csapataihoz csatlakozott.
Ez az ember, Hadsine parancsa következtében, matróz minőségben szegődött
a korvettre, azon pillanatban, midőn a legénységet a lemnosi ütközet
után újjászervezték. Ő juttatta d’Albaret Henrik kezeihez a Xaris által
írt két levelet: az elsőt Scióban, a hol tudtára adták, hogy alkalmazást
találhat a _Syphanta_ törzskarában; a másodikat a hajó társalgótermének
asztalára tette le, midőn őrt állt az ajtó előtt. E levélben, mint
tudjuk, a korvett légyottot kapott szeptember első napjaira a scarpantói
vizekben.
Elizundo Hadsine csakugyan ide akart jönni, önfeláldozó és könyörületes
működésének befejezése után. Azt akarta, hogy a _Syphanta_ szállítsa
haza az utolsó rabcsapatot, a melyet vagyona végmaradványai árán fog
kiváltani.
De a következő hat hónap alatt mennyit kellett fáradoznia és mennyi
veszélylyel kellett daczolnia!
A bátor fiatal leány nem habozott Xaris kiséretében elmenni hivatását
teljesítendő, az északafrikai államokba, a kalózoktól hemzsegő
kikötőkbe, a hol Algir meghódításáig a leggonoszabb rablók
garázdálkodtak. Koczkáztatta szabadságát, koczkáztatta életét és daczolt
mindazon veszélyekkel, a melyek szépségénél és fiatalságánál fogva
fenyegették.
Semmi se volt képes visszatartóztatni. Útra kelt.
Apáczaruhában megjelent egymásután Tripoliszban, Tuniszban, Algirban,
sőt az afrikai partok legalsóbbrendű piaczain. Mindenütt, a hol görög
foglyokat adtak el, visszavásárolta a szerencsétleneket, nagy
nyereséggel az illető tulajdonosok javára. Mindenütt, a hol az
emberkereskedők árverésre bocsátották ezeket az emberi nyájakat: Hadsine
megjelent, készpénzzel a kezében. Csak itt szemlélhette igazán egész
borzasztóságában a rabszolgaság nyomorait oly országban, a hol a
szenvedéseket nem korlátozza semmi.
Algir akkoriban még a muzulmánokból és renegátokból álló miliczia uralma
alatt állt. Ez a rablócsapat a középtenger partjait képező három
világrész salakjából verődött össze és a kalózok által foglyokul ejtett
és a keresztények által visszavásárolt rabok elárusításából élt.
Afrikában már a tizenhatodik században közel negyvenezer mindkét nembeli
rabszolga volt, köztük valamennyi nemzet: a franczia, az angol, a német,
a flandriai, a hollandi, a görög, a magyar, az orosz, a lengyel és a
spanyol.
Elizundo Hadsine Algirban a pasa, Tuniszban Ali-Mami, Kulughis és Sidi
Hassan, Tripoliszban Jussif-bey, Galere Patrone és Cicala
gályabörtöneiben kereste főleg azon foglyokat, a kiket a hellén háború
juttatott rabszolgaságra. Mintha valamely talizmán védelmezte volna,
szerencsésen megmenekült minden veszélytől és enyhített mindennemű
nyomort. Az ezer veszedelem közül, a melyeket a dolgok természetes
rendje támasztott körüle, szinte csodás módon szabadult ki. Hat hónap
alatt egy hitvány kis hajón bejárta a partvidék legfélreesőbb pontjait
is, a tripoliszi kormányzóságtól kezdve Tetuanig, a mely azelőtt
szabályosan szervezett kalózköztársaság volt, – Tangerig, melynek
tengeröble a kalózok téli szállásául szolgált, – Saléig, Afrika nyugati
partjain, a hol e szerencsétlen foglyok a föld alatt tizenkét-tizenöt
lábnyi mélységű vermekben laktak.
Elizundo Hadsine, miután hivatását teljesíté és az atyjától öröklött
milliókat elköltötte, végre visszatért Xarissal Európába. Az általa
visszavásárolt legutolsó foglyokkal együtt egy görög hajóra szállt, a
mely Scarpantóba volt indulandó. Itt akart találkozni d’Albaret
Henrikkel. De Tuniszból való útrakelésük után három nappal egy török
hajó elfogta őket; Hadsinét társaival együtt Arkassába vitték, hogy ott
rabszolgául eladhassák azokkal együtt, a kiket megszabadított!
A szabadítás művének, a melyre Elizundo Hadsine vállalkozott, nagyban és
egészben az volt az eredménye, hogy több ezer rabot vásárolt vissza azon
a pénzen, a melyet a rabszolgakereskedés jövedelmezett. Az ifjú leány
most már teljesen vagyontalanná lett, de legalább a lehetőség határai
közt jóvátette azt a sok szerencsétlenséget, a melyet atyja okozott.
D’Albaret Henrik csak most tudta meg mindezt. Igen; a szegény Hadsine
most már méltó lett volna hozzá és Henrik kész volt magát az övéhez
hasonló szegénységre kárhoztatni, hogy kiszabadíthassa őt Starkos Miklós
kezei közül.
A _Syphanta_ legénysége másnap hajnalban megpillantá Kréta szigetét és
útját a szigettenger északnyugati része felé irányozta. D’Albaret
parancsnok Görögország keleti partjaira szándékozott eljutni Euboea
sziget irányában. Itt a foglyok akár Negropontisban, akár Eginában
teljes biztonságban szállhattak partra, mert a törökök már vissza voltak
szorítva a Peloponnesusba. Egyébiránt ez időtájban Ibrahimnak egy
katonája se volt már a hellén félszigeten.
A szegény emberek, a kiket a _Syphanta_ fedélzetén a lehető legjobban
elláttak mindennel, már is kezdék kiheverni átélt borzasztó
szenvedéseiket. Nappal a gyermekek, az anyák és a férjek, a kiket örökös
elválás fenyegetett, most ismét egyesülve a fedélzeten gyűltek egybe és
mohón szívták a szigettenger friss levegőjét. Ők is mindnyájan tudták,
mi mindent tett Elizundo Hadsine és midőn az ifjú leány, d’Albaret
Henrik karjára támaszkodva, elhaladt mellettük, minden oldalról a hála
tanujelei nyilvánultak a legmeghatóbb módon.
Szeptember 4-ikén, a kora hajnali órákban, Kréta hegycsúcsai eltűntek a
látóhatárról; de a szél csillapulván, a korvett e napon csak nagyon
kevéssé haladhatott előre, noha összes vitorláit kifeszítette. De
utóvégre is huszonnégy, vagy legfeljebb negyvennyolcz órai késedelem nem
a világ. A tenger csöndes, az idő fölséges volt. Semmi se látszott arra
mutatni, hogy az időjárás egyhamar megváltozzék. «Csak menni hagyni»
kellett a hajót, a mint a tengerészek mondani szokták; majd véget ér az
utazás, mikor az istennek tetszeni fog.
A csöndes hajókázás csak kedvezhetett a társalgásnak a hajón. A
legénységnek kevés dolga volt. Csak az őrök voltak elfoglalva, a kiknek
kötelességükben állt a látóhatáron felmerülő szigeteket vagy hajókat
jelezni.
Hadsine és d’Albaret néha órákig ültek egymás mellett egy padon, a hajó
hátulsó részén. Nem a multról beszélgettek többé, hanem a jövőről,
melynek ezentúl urai voltak. Nemsokára megvalósulandó terveket
készítettek, melyeket mindenkor közöltek a derék Xarissal, a kit a
családhoz tartozónak tekintettek. Elhatározták, hogy a menyegzőt
megtartják, mihelyt görög földre érnek. Elizundo Hadsine ügyei nem
okozhattak nehézségeket, se halasztást.
[Illustration: A HÁLA TANUJELEI NYILVÁNULTAK.]
Az emberbaráti hivatás teljesítésében töltött esztendő nagyon egyszerűvé
tett mindent; az egybekelés után d’Albaret Henrik a korvett
parancsnokságát Todros kapitánynak szándékozott átadni, hogy rövid időre
elvihesse nejét Francziaországba, honnét ismét vissza fognak térni
Hadsine hazájába.
Épen ma este is ezekről a dolgokról beszélgettek. A szellő alig
dagasztotta a _Syphanta_ legfelső vitorláit. A nap leáldozása nagyszerű
volt; néhány aranyzöld sugár látszott még a kissé ködbe borult nyugati
látóhatár felett. Az ellenkező oldalon a keleti égboltozat legelső
csillagai ragyogtak. A tenger reszkedt a villófénytől. Az éj
csodaszépnek igérkezett.
D’Albaret Henrik és Hadsine teljes mértékben élvezték a gyönyörű est
varázsát. A korvett barázdáját csak néhány tajtékcsipke jelölte. A
csöndet csupán egy-egy vitorla redőinek egymáshoz való csapódása
szakította félbe. A két szerelmes nem látott egyebet egymásnál. Csak
akkor tértek magukhoz, midőn d’Albaret Henrik ismételten hallotta magát
megszólíttatni.
Xaris állt előtte.
– Parancsnok úr! – mondá Xaris már harmadszor.
– Mi baj, barátom? – kérdé d’Albaret Henrik, észrevevén Xaris habozását.
– Mit akarsz, jó Xaris? – kérdé Hadsine.
– Valamit akarnék mondani, parancsnok úr.
– Mit?
– Lássa, ezeknek a derék embereknek, a kiket most a hazájukba szállít,
egy gondolatuk támadt és engem bíztak meg, hogy azt önnel közöljem.
– Nos, hát halljuk, Xaris.
[Illustration: ÉLVEZTÉK A GYÖNYÖRŰ EST VARÁZSÁT.]
– Elmondom, parancsnok úr. Mindnyájan tudják, hogy ön nőül fogja venni
Hadsinet…
– Kétségkívül – viszonzá d’Albaret Henrik mosolyogva. – Ez már senki
előtt se titok.
– Nos hát, ezek a derék emberek igen boldogoknak éreznék magukat, ha az
önök egybekelésének tanui lehetnének…
– Tanui lesznek, Xaris, tanui lesznek! és soha se lett volna
menyasszonynak az övéhez hasonló nászkisérete, ha össze lehetne gyűjteni
mindazokat, a kiket a rabszolgaságból kiszabadított!
– Ó Henrik! – szólt közbe a fiatal leány.
– A parancsnok úrnak igaza van – mondá Xaris. – A korvett utasai tehát
mindenesetre jelen lesznek és…
– Mihelyt görög földre lépünk, azonnal meg fogom őket hívni a
menyegzőmre – mondá d’Albaret Henrik.
– Nagyon jól van, parancsnok úr, de ezeknek a derék embereknek az első
gondolat után egy második gondolatuk is támadt.
– A második is olyan jó, mint az első?
– Még jobb. Azt gondolták, hogy az esküvőt a _Syphanta_ fedélzetén
kellene megtartani. Hiszen ez a derék korvett, a mely őket a hazájukba
visszaszállítja, szintén egy darab görög föld!
– Úgy legyen, Xaris – mondá d’Albaret Henrik. – Beleegyezik ön, kedves
Hadsine?
Hadsine felelet helyett a kezét nyujtá neki.
– Jól feleltél! – mondá Xaris.
– Megmondhatja a _Syphanta_ utasainak, hogy kivánságuk teljesülni fog –
mondá d’Albaret Henrik.
– Értettem, parancsnok úr… De – tevé utána Xaris némi habozás után – ez
még nem minden.
– Beszélj, Xaris – mondá az ifjú leány.
– Az utasoknak az első jó gondolat és a második jobb gondolat után egy
harmadik gondolatuk is támadt, a melyet kitünőnek tartanak.
– Igazán! még egy harmadik gondolatuk is támadt! – mondá d’Albaret
Henrik. – Halljuk a harmadik gondolatot.
– Azt szeretnék, hogy a menyegző ne csak a korvett fedélzetén tartassék
meg, hanem egyszersmind a sík tengeren is, még pedig holnap! – Van a
hajón egy öreg pap…
Xaris szavait hirtelen félbeszakítá az árboczőr hangja.
– Hajók a szél irányában!
D’Albaret Henrik azonnal felkelt és Todros kapitányhoz ment, a ki már a
kijelölt irány felé nézett.
Körülbelül tizenkét, különböző nagyságú hajóból álló hajóraj mutatkozott
kelet felől, nem egészen hat tengeri mérföldnyi távolságban. A
_Syphanta_ a szélcsend miatt csaknem egészen mozdulatlanul állt,
következőleg a hajórajnak, a melyet a korvettig el nem hatolható szellő
utolsó fuvallatai hajtottak előre, előbb-utóbb okvetlenül utól kellett
érnie Elizundo Hadsine hajóját.
D’Albaret Henrik elővette látcsövét és figyelmesen vizsgálta a hajók
mozdulatait.
– Todros kapitány, – mondá végre, társához fordulva – ez a hajóraj még
sokkal messzebb van, hogysem tisztában lehetnénk szándékai és ereje
felől.
– Tökéletesen igaza van, parancsnok úr, – viszonzá Todros – és e
holdvilágtalan éjszakán, a mely nagyon sötét lesz, szintén nem fogjuk
megtudni azt, a minek megtudása annyira érdekünkben áll. Várnunk kell
tehát holnapig.
– Igen, várnunk kell, – mondá d’Albaret Henrik – de miután ez a vidék
korántsem biztos, adjon parancsot, hogy embereink gondosan őrködjenek.
Ezenkívül meg kell tenni a szükséges óvintézkedéseket azon esetre, ha e
hajók a _Syphantá_-hoz közelednének.
Todros kapitány kiadta a kellő rendeleteket, a melyek azonnal
végrehajtattak. A korvett fedélzetén résen állt mindenki.
Szükségtelen említenünk, hogy a bekövetkezhető eshetőségekkel szemben
későbbre halasztották a menyegző megünneplésére vonatkozó
elhatározásukat. Hadsine, d’Albaret Henrik kérésére, visszavonult a
kabinjába.
A fedélzeten egész éjjel keveset aludtak. A jelzett hajóraj közelléte
alapos okot adott a nyugtalanságra. A míg csak lehetséges volt,
figyelemmel kisérték mozdulatait. De kilencz óra tájban köd támadt és
csakhamar eltakarta a gyanus hajókat.
Másnap napkeltekor még meglehetősen sűrű párák rejtették el a keleti
látóhatárt. Teljes szélcsend lévén, e párák nem oszlottak szét tíz óra
előtt. De mögöttük semmiféle gyanus tünemény se volt észrevehető. Mikor
a párák eloszlottak, a hajóraj már alig volt négy mérföldnyi távolságra
a korvett mögött. Következőleg két tengeri mérföldnyivel közeledett
tegnap óta a _Syphantá_-hoz és csak azért nem többel, mert a köd miatt
nem mozoghatott szabadon. A hajóraj tizenkét hajóból állt, melyek a
hosszú gályaevezők segélyével egymás mellett haladtak előre. A korvett,
a mely sokkal nagyobb volt, hogysem evezőkkel segíthetett volna magán,
csaknem mozdulatlanul állt folyvást ugyanazon a helyen; kénytelen volt
várni, a nélkül, hogy egyetlen mozdulatot tehetett volna.
A hajóraj szándékai felől semmiféle kétség se maradhatott fenn.
[Illustration: «RIADÓT VERETNI!» KIÁLTÁ D’ALBARET HENRIK.]
– Nagyon gyanús hajók! – mondá Todros kapitány.
– Annyival gyanusabbak, – viszonzá d’Albaret Henrik – mivel ráismertem a
briggre, a melyet hasztalan üldöztünk a krétai vizekben.
A _Syphanta_ parancsnoka nem tévedt. A hajók közt legelől járt a brigg,
a mely oly sajátságos módon tűnt fel Scarpanto mellett. Mozdulatait
olyformán irányzá, hogy el ne váljon a többi hajótól, a melyek
vezénylete alatt álltak.
E közben egy kis szélfuvalat emelkedett kelet felől, mely a hajóraj
haladását még inkább elősegíté, de e fuvalatok, a melyek a tenger vize
felett ellebbenve a vizet valamivel zöldebbé tették, a korvett mögött
néhány fonalnyira elenyésztek.
Egyszerre d’Albaret Henrik leereszté a látcsövét.
– Riadót veretni! – kiáltá.
Látta, a mint a brigg előrészén fehér füst tolul elő egy ágyúcsőből és a
főárboczon egy lobogó bontakozott ki ugyanazon pillanatban, midőn az
ágyúlövés dördülése a korvetthez ért.
A lobogó fekete hátterén egy tűzvörös S betü világított.
Sakratif kalóz lobogója volt.