A _Syphanta_, nyolcz nappal a thasosi ütközet után, a török part összes
beszögeléseit és öblöcskéit megmotozván Cavalától Orphanáig, átment a
Contessa-öblön, majd a Deprano hegyfoktól a Paliuri hegyfokig, a Monte
Santo- és Cassandra-öblök előtt elhaladva, végre április 15-ikén a
látóhatárról tünedezni kezdett az Athos hegy, melynek legmagasabb csúcsa
közel kétezer méternyi magasságra emelkedik a tenger felszíne fölött.
Ezen utazás alatt semmiféle gyanus hajóval sem találkozott. Török hajók
gyakrabban mutatkoztak, de a korfui lobogó alatt vitorlázó _Syphanta_
nem lépett velük érintkezésbe, mert hiszen parancsnoka szivesebben
üdvözölte volna e hajókat ágyúlövésekkel, mint kalapleemeléssel. Máskép
állt a dolog néhány kereskedelmi hajóval, ezek szolgáltak bizonyos
értesítésekkel, melyek a korvett missziójára nézve csakis hasznosak
lehettek.
Ily körülmények közt jutott d’Albaret Henrik április 26-án egy
nagyfontosságú tény tudomására. A szövetséges hatalmak kijelentették,
hogy elfognak és letartóztatnak minden fegyveres segítséget, mely a
tengeri úton küldetnék Ibrahim pasa csapatai után. Ezenfelül Oroszország
hivatalosan hadat üzent a szultánnak. Görögország helyzete tehát
folyvást javult s bármily késedelmek következhettek még be, biztosan
közeledett függetlenségének visszahódítása felé.
A korvett április 30-ikán behatolt a szaloniki öböl véghatáráig. Ez volt
a végpont, melyet czirkálásában elért, a szigettenger északnyugati
részén. Még itt is alkalma nyílt üldözőbe venni néhány apróbb
kalózhajót, melyek csak úgy menekülhettek tőle, hogy a partra vetették
magukat. Habár a legénység nem veszett is el az utolsó emberig, legalább
e hajók legnagyobb része használhatatlanná lett.
A _Syphanta_ ekkor délkeleti irányt vett, hogy gondosan megfigyelhesse a
szaloniki öböl déli partjait. De kétségkívül híre futott már
érkezésének, mert egyetlen kalózhajó se mutatkozott, melylyel
elbánhatott volna.
Ekkor egy sajátszerű, sőt megmagyarázhatlan esemény történt a korvett
fedélzetén.
Május 10-én este hét óra tájban d’Albaret Henrik belépett a közös
terembe, mely a _Syphanta_ egész hátulsó részét elfoglalta s egy levelet
talált az asztalon. Felvette, a mennyezetről himbálózó lámpához tartotta
és elolvasta a levélczímet, mely így hangzott:
«D’Albaret Henrik kapitánynak, a _Syphanta_ korvett parancsnokának, a
tengeren.»
D’Albaret Henrik megismerni vélte az írást. Rendkívül hasonlított azon
levélhez, melyet Scio szigetén kapott s melyben értesítették, hogy egy
állomás van üresedésben a korvett fedélzetén. Az oly sajátságos módon és
minden postai szabály ellenére érkezett levél tartalma a következő volt:
«Ha d’Albaret parancsnok hajlandó a szigettenger vizein folytatott
hadjáratának tervét úgy intézni, hogy szeptember hó első felében
Scarpanto-sziget környékén legyen, ez által a közügyet és a rábízott
érdekeket leghathatósabban fogja szolgálni.»
[Illustration: D’ALBARET HENRIK MEGISMERNI VÉLTE AZ IRÁST.]
A levélben ép oly kevéssé volt kelet vagy aláírás, mint azon, melyet
Scio szigetén kapott. S midőn d’Albaret Henrik a kettőt összehasonlítá,
meggyőződött róla, hogy ezt is, amazt is egy és ugyanazon kéz írta.
Hogyan lehessen ezt megmagyarázni? Az első levél postán érkezett. De a
másodikat csakis a hajósszemélyzet valamelyik tagja tehette az asztalra.
Bárki volt is, okvetlenül magánál kellett hordoznia a hadjárat
kezdetétől fogva, hacsak nem a _Syphanta_ legutóbbi állomáshelyeinek
egyikén vette át. Ezenkívül a levél nem volt ott, midőn a parancsnok egy
órával azelőtt elhagyta a közös termet és a fedélzetre ment, megtenni a
szükséges rendelkezéseket éjszakára; következőleg szükségképen a
legutolsó órában került a közös terem asztalára.
D’Albaret Henrik csöngetett.
Egy segédkormányos belépett.
– Ki jött be e terembe, mialatt a fedélzeten voltam? – kérdé d’Albaret
Henrik.
– Senki, parancsnok úr – felelé a kormányos.
– Senki? – De nem léphetett be valaki a nélkül, hogy láttad volna?
– Nem, parancsnok úr, minthogy egy perczig se távoztam az ajtó mellől.
– Jól van.
A segédkormányos katonás üdvözlettel távozott.
– Valóban lehetetlennek látszik, – mondá magában d’Albaret Henrik – hogy
valaki a hajósszemélyzet közül észrevétlenül ide bejöhetett volna. De
vajjon az alkonyat félhomályában nem lopódzhatott-e valaki a külső
erkély folyosójára és nem mászhatott-e be a terem ablakán?
[Illustration: NAUPLIA.]
D’Albaret Henrik megvizsgálta az ablakokat, melyek a terem falán voltak
alkalmazva. De az összes ablakok, valamint az ő magánszobájának ablakai
is, belülről voltak bezárva. Teljességgel lehetetlen volt tehát, hogy
valaki kívülről jöhessen be e nyílások egyikén keresztül.
Mindez utóvégre legcsekélyebb nyugtalanságot sem okozott d’Albaret
Henriknek: legföljebb meglepetést és a ki nem elégített kíváncsiság azon
érzetét, mely egy alig megmagyarázható ténynyel szemben vesz rajtunk
erőt. Annyi bizonyos, hogy bármily úton-módon történt is, de a névtelen
levél eljutott rendeltetése helyére és nem mást illetett, mint a
_Syphanta_ parancsnokát. D’Albaret Henrik rövid megfontolás után
elhatározta, hogy e dologról senkinek sem szól, még a másodkapitánynak
sem. Mire való is volna a levél tartalmának közlése? Rejtélyes
levelezője, bárki volt is, bizonyára nem fogja magát megismertetni.
És most, vajjon fogja-e követni a parancsnok a levélben foglalt
tanácsot?
– Minden bizonynyal – mondá magában. – Az, a ki legelőször írt nekem
Scióba, nem csalt meg, midőn azt állította, hogy egy állomást
foglalhatok el a _Syphanta_ tiszti karában, Miért csalna meg most, midőn
felszólít, hogy szeptember hó első hetében Scarpanto-sziget közelében
legyek? E felszólítást csak a rám bízott küldetés érdekében intézhette
hozzám. Igen! Módosítani fogom hadjárati tervemet és a kitűzött napon
ott leszek, a hova hívtak.
D’Albaret Henrik gondosan elzárta a levelet, mely ezen újabb
utasításokat tartalmazta; aztán elővette térképeit és tanulmányozni
kezdte új úti tervét, hogy hasznosan tölthesse el az augusztus hó végéig
hátralevő négy hónapot.
Scarpanto szigete délkeleten, a szigettenger tulsó végén fekszik, vagyis
mintegy száz tengeri mérföldnyire egyenes vonalban. A korvettnek tehát
elég ideje lesz meglátogatni Morea különböző partjait, hol a kalózok oly
könnyen elrejtőzhettek, valamint a Cykladok csoportját, mely az eginai
öböltől Kréta szigetéig terjed.
Egészben véve azon kötelezettség, hogy a kitüzött időben Scarpanto
környékén czirkáljon, csak nagyon csekély mértékben módosította a
d’Albaret parancsnok által előre megállapított uti tervet. A mit
végrehajtani elhatározott, végrehajthatta, a nélkül, hogy programmjából
bármit kitörült volna. Ehhez képest a _Syphanta_, május 20-án, miután
Pelerissa, Peperi, Sarakino és Skantyura szigeteket meglátogatta,
Scyrosba indult kémszemlére.
Scyros a legnagyobbak egyike azon kilencz szigetből álló csoportban,
melyet az ókor talán a kilencz múzsa székhelyeiül jelölhetett volna ki.
A biztos, tágas és jó horgonytalajú Szent György kikötőben a korvett
legénysége könnyen elláthatta magát friss élelmiszerekkel, juhokkal,
fogolymadarakkal, liszttel, árpakásával s azon fölséges borral, mely a
sziget legfőbb jövedelmi forrását képezi. E sziget, melynek neve sűrűn
előfordul a trójai háború félig mythologiai eseményeiben s mely
összefüggésben áll Lycomedes, Achilles és Ulysses dicső nevével,
nemsokára az új görög királyság euboeai heparchiájához csatoltatott.
D’Albaret Henrik apróra megmotozta a Scyros partjain létező számos
beszögelést és öblöcskét, melyekben a kalózok könnyen találhatnak
menhelyet. Mialatt a hajó nehány fonalnyi távolságban horgonyt vetett,
csónakjai egyetlen pontot se hagytak megmotozatlanul.
E szorgos kutatásnak semmi eredménye se lett. A menhelyek el voltak
hagyatva. D’Albaret parancsnok a sziget hatóságaitól csak azon egyetlen
értesítést nyerte, hogy egy hónap előtt, ugyanezen a vidéken, egy
kalóz-lobogó alatt utazó hajó több kereskedelmi hajót megtámadott,
kirabolt és felgyújtott, s hogy e gaztettet általában a hirhedt
Sakratifnek tulajdonítják. De senki se tudta megmondani, milyen alapon
nyugodott ezen állítás; mert még a rejtélyes egyéniség létezése
tekintetében is teljes bizonytalanság uralkodott.
A korvett öt vagy hat napi időzés után elhagyta Scyrost. Május vége felé
a terjedelmes Euboea, más néven Negropontis sziget felé közeledett,
melynek partjait negyven mérföldet meghaladó hosszúságban szorgosan
kikémlelte.
Tudjuk, hogy e sziget egyike volt legelsőknek a felkelők közt az 1821-ki
háboru elején. De a törökök, miután Negropontis fellegvárába
bezárkóztak, itt makacs ellentállást fejtettek ki, s egyidejűleg
Karystos fellegvárában is védelmi állásba helyezkedtek. Később Juszuf
pasa csapatai által felszaporodva kiterjeszkedtek a szigeten és szokásos
mészárlásaikat űzték, mígnem 1823-ban Diamantis görög vezérnek sikerült
gátot vetni garázdálkodásaik elé. Diamantis váratlanul megtámadta a
török katonákat, a legnagyobb részt legyilkoltatta s az életben
maradtakat kényszeríté átkelni a tengerszoroson és Thessáliában keresni
menedéket.
De utóvégre is a törökök maradtak előnyben, túlnyomó számuknál fogva.
1826-ban Fabvier ezredes és Regnault de Saint-Jean d’Angely
századparancsnok sikertelen kisérlete után, végleg az egész sziget
uraivá lettek.
Még azon perczben is ott voltak, a midőn a _Syphanta_ elhaladt
Negropontis előtt. D’Albaret hajójának fedélzetéről visszontláthatta
szinhelyét ama vérengző küzdelemnek, melyben ő is személyesen részt
vett.
Bármily veszélyes volt is e vizeken a rendőri feladatot teljesíteni, úgy
szólván a török ágyúk torkában; a korvett mégis folytatta czirkálását és
megsemmisített mintegy húsz kalózhajót, melyek egész a Cykladokig
merészkedtek előnyomulni.
Ezen expediczió junius havának nagy részét igénybe vette. A _Syphanta_
ezután délkelet felé tartott. Junius utolsó napjaiban Andros irányában
volt, mely az Euboea legvégén fekvő Cykladok legelső szigete. E sziget
hazafias lakossága a psaraiakkal egyidejűleg lázadt fel a török uralom
ellen.
D’Albaret parancsnok czélszerűnek tartotta itt irányt változtatni, hogy
a Peloponnesus partjainak közelébe jusson és egyenesen délnyugat felé
tartott. Julius 2-án elérte Zea szigetét, melyet a régiek Ceossas vagy
Cosnak neveztek.
A _Syphanta_ nehány napig időzött Zea kikötőjében, mely e vidéken a
legjobbak egyike. Itt d’Albaret Henrik és tisztjei újra találkoztak
nehánynyal azon vitéz zeoták közül, kik a háború első éveiben bajtársaik
voltak. A korvett a legszivélyesebb fogadtatásban részesült. De miután
semmiféle hajónak se juthatott eszébe, a sziget partjain menedéket
keresni, a _Syphanta_ csakhamar ismét czirkáló útjára kelt és julius
5-dikén megkerülte a Colonna hegyfokot Attika délkeleti csucsán.
E hét vége felé a hajó lassabban haladt előre, a szélcsend miatt, az
eginai öböl irányában, mely mélyen beszögellik a görög földbe egész a
korinthusi földszorosig. Rendkívüli óvatosságra volt szükség. A
_Syphanta_ alig birt haladni. Ha e meglehetősen elhagyatott vizeken
nehány száz csónak megtámadja, nehéz lett volna magát védelmezni. A
legénység folyvást készen is állt minden támadás visszaverésére s ezt
igen helyesen cselekedte.
A legénység látott is nehány csónakot közeledni, melyeknek szándéka nem
lehetett kétséges; de nem mertek szembeszállni a korvett ágyúival és
puskáival.
Julius 10-én szél kerekedett észak felől, – s ez kedvező körülmény volt
a _Syphantá_-ra nézve, mely, miután csaknem közvetlenül elhaladt Damala
városka előtt, gyorsan megkerülte a Skyli hegyfokot a naupliai öböl
végső pontján.
Julius 11-én Hydra s másnap Spezzia előtt jelent meg. Szükségtelen
hosszasan elmondanunk, mily részt vettek e két sziget lakói a
függetlenségi háborúban. A háború elején a hydrióták, a spezzióták és
szomszédaik, az ipsarióták, háromszáznál több kereskedelmi hajóval
birtak. Ezeket átalakították hadihajókká és a török hajórajok ellen
küldték, nem csekély eredmény nélkül. Itt ringatták a Conduriotis,
Tombasis, Miaulis, Orlandos s más előkelő családok bölcsőjét, melyek
előbb vagyonukkal, majd vérükkel rótták le adójukat hazájuk iránt. Innét
indultak ki azon borzasztó gyújtó hajók, melyek csakhamar a törökök
rémeivé lettek. Daczára a belső viszályoknak e két sziget földét soha se
fertőztették meg a török hadak lábnyomai.
Azon időtájt, midőn d’Albaret Henrik odaérkezett, a szigetek lakói
kezdtek visszavonulni a küzdelemtől, melylyel már mindkét fél
meglehetősen alábbhagyott. Nem volt távol az idő, midőn valahára
egyesülhettek az új királysággal, egy-egy heparchiát képezvén Korinth és
Argos tartományokban.
Julius 20-án a korvett a hermopolisi kikötőben vetett horgonyt, Syra
szigetén, mely a Homér által oly szépen megénekelt hű Eumeához tartozik.
A jelen perczben is menhelyeül szolgált mindazoknak, kiket a törökök a
szárazföldről elűztek. Syra, melynek katholikus püspöke mindenkor
Francziaország védnöksége alatt áll, összes segélyforrásait d’Albaret
Henrik rendelkezésére bocsátá. Az ifjú parancsnok saját hazájának
egyetlen kikötőjében se találhatott volna jobb és szivesebb
fogadtatásra.
[Illustration: SYRA.]
Csupán egy bánat keseríté meg e miatt érzett örömét. Miért nem érkezett
három nappal előbb!
A franczia konzullal beszélgetvén, ettől megtudta, hogy egy sacoléve,
mely a _Karysta_ nevet viselte és görög lobogó alatt vitorlázott, hatvan
órával ezelőtt hagyta el a kikötőt. Ebből azon következtetést kellett
levonnia, hogy a _Karysta_ a korvettnek a kalózokkal vívott küzdelme
alatt Thasos szigetéről elmenekülvén, a szigettenger déli részei felé
vette útját.
– De talán tudják merre tartott? – kérdé d’Albaret Henrik élénken.
– A mint hallottam, – viszonzá a konzul, – a délkeleti szigetek felé
indult, s talán épen Kréta sziget valamelyik kikötője volt a
rendeltetési helye.
– Nem érintkezett ön a kapitányával? – kérdé d’Albaret Henrik.
– Nem, parancsnok úr.
– Nem tudja, vajjon nem Starkos Miklós volt-e a neve?
– Nem tudom.
– És semmi se vallott arra, hogy ez a sacoléve azon kalóz hajórajhoz
tartozik, mely a szigettenger e vidékein garázdálkodik?
– Semmi; de ha csakugyan úgy volna, nem csodálkoznám rajta, hogy Kréta
felé tartott, melynek bizonyos kikötői mindig nyitva állanak a tengeri
rablók előtt.
E hír valódi izgatottságot idézett elő a _Syphanta_ parancsnokánál, mint
minden egyéb, a mi közvetlen vagy közvetett összefüggésben állhatott
Elizundo Hadsine eltünésével. Valóban, balszerencse volt, ily rövid
idővel érkezni a sacoléve eltávozása után. De miután az is délnek
tartott, talán sikerülend a korvettnek, mely szintén ezen irányt fogja
követni, amazt utolérni. Ennélfogva d’Albaret Henrik, a ki égett a
vágytól, szemközt állni Starkos Miklóssal, még julius 21-én este
elhagyta Syrát, miután horgonyait gyönge szél mellett szedette fel, mely
azonban a légmérő állása után itélve, csak erősbödhetett.
Meg kell vallanunk, hogy d’Albaret parancsnok a következő két hét alatt
legalább is ép oly hévvel kereste a sacolévet, mint a kalózokat.
Meggyőződése szerint a _Karysta_ személyzete hasonló elbánást érdemelt,
mint ezek és pedig ugyanazon okoknál fogva. Előforduló esetben majd
meglátja mit tegyen.
Azonban a korvett a legszorosabb fürkészések daczára sem volt képes
megtalálni a sacoléve nyomát. A _Karysta_ nem időzött Naxosban, melynek
összes kikötőit felkutatták.
Azon apró szigetek és szirtek közepette, melyek e szigetet körülveszik,
az eredmény nem volt kedvezőbb. Egyébiránt sehol se mutatkoztak kalózok
e vidéken, melyet különben sűrűn szoktak felkeresni. Pedig a gazdag
Cykladok közti jelentékeny kereskedelmi forgalom és a rablásra való
kilátás különösen ide vonzhatta volna őket.
Ugyanez volt az eset Parosban, melyet csak egy-két tengeri mértföldnyi
szélességű csatorna választ el Naxostól. Parkia, Naussa, Santa Maria,
Agula és Dico kikötői sem részesültek Starkos Miklós látogatásában. A
syrai konzulnak kétségkívül igaza volt; a sacoléve bizonyára a krétai
partok valamelyik pontja felé irányozta útját.
A _Syphanta_ augusztus 9-én a milói kikötőben horgonyzott. E szigetet,
mely a tizennyolczadik század közepén még gazdag volt és a vulkanikus
rázkódtatások következtében szegénységre jutott, jelenleg a talaj
ártalmas kigőzölgései mérgezik meg és népessége mindinkább fogy.
Itt is eredménytelenek maradtak a kutatások. Nem csak hogy a _Karysta_
nem mutatkozott, de alkalom se nyilt üldözőbe venni egyetlen kalózhajót
sem, melyek pedig máskor a Cykladok vizeiben gyakran meg szoktak
fordulni. Valóban jogosan fel lehetett vetni azon kérdést, vajjon a
_Syphanta_ megérkezésének idejekorán való jelzése nem enged-e nekik időt
az elmenekülésre? A korvett elég kárt tett a szigettenger északi részein
tartózkodó kalózokban arra nézve, hogy a déliek ne kivánkozzanak vele
találkozni. Szóval, bármily oknál fogva történt is, – tény az, hogy e
vizeken soha sem uralkodott ily biztonság. Úgy látszott, hogy itt a
kereskedelmi hajók teljes bátorságban közlekedhetnek. Nehány ily
útközben talált hajó parancsnokához d’Albaret Henrik kérdéseket
intézett, de semmiféle kielégítő felvilágosítást sem nyerhetett. E
közben elérkezett augusztus 14-dike. Még csak két hét volt hátra, hogy a
korvett eljuthasson Scarpanto szigetére, szeptember legelső napjaiban. A
_Syphantá_-nak, a Cykladokat elhagyván, csak mintegy hetven vagy
nyolczvan tengeri mértföldnyi utat kellett megtennie, egyenesen dél
felé. E tengert a hosszú Kréta sziget zárja el, melynek örök hóba
burkolt legmagasabb csúcsai már kezdtek feltünedezni a látóhatáron.
D’Albaret parancsnok ezt az irányt választotta. Miután eljutott Kréta
irányába, csak kelet felé kellett fordulnia, hogy Scarpanto elé érjen.
Azonban midőn a _Syphanta_ Milót elhagyta, még délkelet felé tartott,
előrenyomult a Santorin szigetig és fekete parti szirteinek
legelrejtettebb zugait is felkutatta. E veszélyes vidéken minden
pillanatban újabb szirtek bukkanhatnak fel a földalatti vulkanikus tüzek
kitörése következtében. Majd a régi Ida, most Psilanti hegyet vevén
irányjelzőül, a mely hétezer lábnyinál magasabban emelkedik fel Kréta
felett, a korvett egyenesen arra tartott eléggé élénk
nyugat-észak-nyugati széllel, a mely lehetővé tette neki, hogy összes
vitorláit kifeszítse.
Harmadnap, augusztus 15-én a szigettenger e legnagyobb szigetének
magaslatai meglátszottak a látóhatáron, festői körvonalaikkal, a Spada
hegyfoktól a Stavros hegyfokig. A part egy hirtelen előszögelése még
elrejté az öbölt, a melynek partján Kandia főváros fekszik.
– Szándékozik ön horgonyt vetni e sziget valamelyik kikötőjében
parancsnok úr? – kérdé Todros kapitány.
– Kréta még mindig a törökök kezében van s úgy hiszem, hogy itt nincs
semmi keresetünk, – felelé d’Albaret Henrik. – Azon hirek szerint,
melyeket Syrában kaptam, Mustafa katonái, miután Retimot kezükre
kerítették, az egész sziget uraivá lettek, daczára a sphakioták
vitézségének.
– Pedig a sphakioták merész hegyi lakók, – mondá Todros kapitány – és a
háború kezdete óta számos jelét adták bátorságuknak…
– Igen, bátorságuknak és… kapzsiságuknak, Todros, – viszonzá d’Albaret
Henrik. – Alig két hónapja, Kréta sorsa a kezükben volt. Mustafa és
emberei azon a ponton voltak, hogy kiirtassanak; de ekkor
megparancsolta, hogy katonái dobják el ékszereiket, drága fegyvereiket,
szóval dobjanak el mindent, a mi értékes volt náluk; és mialatt a
sphakioták elszéledtek felszedni a zsákmányt, a törökök megmenekültek
ugyanazokon a hegyszorosokon keresztül, a melyekben a halál várt rájuk.
– Ez nagyon szomorú, parancsnok úr, de utóvégre is a krétaiak nem épen
görögök.
Nincs miért csodálkozni a _Syphanta_ görög származású másodkapitányának
e szavain. Nemcsak hogy a krétaiak ő szerinte nem voltak görögök,
bármily nagy lett volna is a vitézségök, de nem is lettek görögökké az
új királyság végleges megalakulása után sem. Valamint Samos, úgy Kréta
is az ottomán uralom alatt maradt 1832-ig, midőn a szultán e szigetet
illető összes jogait átruházta Mehemed Alira.
A dolgok jelen állapotában d’Albaret Henrik parancsnoknak semmiféle
érdekében sem állt, összeköttetésbe lépni Kréta különböző kikötőivel.
Kandia lett az egyiptomi csapatok legfőbb fegyvertárává, innét küldte ki
a pasa félvad csapatait Görögország ellen. A mi pedig Kanea lakosait
illeti, ezek az ottomán hatóságok felbiztatására rossz fogadtatásban
részesítették volna a korfui zászlót, a mely a _Syphanta_ árboczán
lobogott.
Végre d’Albaret Henrik nem kapott volna útbaigazításokat se
Gira-Petrában, se Sudában, se Cisamosban; legalább nem olyanokat, a
melyek képesítették volna arra, hogy czirkálását valamely nevezetesebb
zsákmány ejtésével fejezhette volna be.
– Nem, – mondá Todros kapitánynak, – szükségtelennek látom kémszemlét
tartani az északi partokon, de megkerülhetnők a sziget északnyugati
oldalát és a Spada hegyfokot és egy vagy két napig czirkálhatnánk
Grabusa előtt.
Ez volt a nyilván legczélszerűbb dolog. Grabusa rossz hírben álló
vizeiben talán megtalálhatja a _Syphanta_ egy hónál tovább nélkülözött
alkalmát arra, hogy nehány ágyúlövéssel üdvözölje a szigettenger
kalózait.
Ezenfelül, ha a sacoléve, mint hinni lehetett, Kréta felé vette útját,
nem volt lehetetlen, hogy Grabusánál horgonyt vetett. És ez d’Albaret
parancsnokra nézve újabb ok volt, hogy e kikötőhöz közeledjék.
Ezen időtájban Grabusa még csak egy kalózfészek volt. Körülbelül hét
hónap előtt nem kevesebb mint egy angol-franczia hajóraj és egy csapat
görög rendes katonaság, Maurocordato vezénylete alatt, kellett hozzá,
hogy megfékezze a hitetlenek e menhelyét. És a legkülönösebb a dologban
az, hogy maguk a krétai hatóságok vonakodtak kiadni nehány kalózt, a
kiknek kiadatását az angol parancsnok hajóraja követelte. Az utóbbi úgy
volt kénytelen magának elégtételt szerezni, hogy lövöldöztette a
fellegvárat, felgyújtatott nehány hajót és katonaságot szállíttatott
partra.
Természetes volt tehát az a jelentés, hogy a szövetséges hajóraj
eltávozása óta a kalózok leginkább Grabusában kerestek menhelyet, a hol
ily véletlen pártfogókat találtak. D’Albaret Henrik tehát elhatározta,
hogy Kréta déli partjai hosszában fog Scarpanto felé menni, úgy, hogy
Grabusa előtt elhaladjon. Ily értelemben adta ki parancsát, a melyet
Todros kapitány végrehajtani sietett.
Az időjárás kedvező volt. Egyáltalában e kellemes égalj alatt a tél
deczemberben kezdődik és januárban végződik. Szerencsés föld az a Kréta
szigete, Minos király és Dedalos mérnök hazája! Hippokrates is ide küldé
gazdag klienseit, midőn Görögországot bebarangolta, tanítván a gyógyítás
művészetét.
A _Syphanta_ útját oly módon irányozta, hogy megkerülte a Spada fokot, a
mely a kaneai és a kisamoi öböl közt elterülő földnyelv legvégén
fekszik. Este volt, midőn a hegyfokot meghaladták. Éjjel – a tiszta és
világos keleti éjszakák egyikén – megkerülték a sziget csúcsát. A szél
kissé irányt változtatott és ez elég volt ahhoz, hogy a korvett ismét
délnek vehesse útját és reggel gyönge vitorlaerővel elérkezhessék a
grabusai kikötő bejárata elé.
D’Albaret parancsnok hat napig nem szünt meg szemmel tartani a sziget
nyugati partjait Grabusa és Kisamo közt. Több kereskedelmi hajó hagyta
el ezen idő alatt a kikötőt. A _Syphanta_ jeleket adott egynémelyiknek
közülök és semmi ok nem volt a nyert válaszokat gyanusaknak tartani.
Különben a hajók parancsnokai nagyon tartózkodólag feleltek mindazon
kérdésekre, a melyek a kalózokra vonatkoztak, a kik netalán menhelyet
találtak Grabusában. A feleletekből ki lehetett olvasni, hogy az illetők
féltek, nehogy kompromittálják magukat. D’Albaret Henrik még azt se
tudhatta meg biztosan, vajjon a _Karysta_ nincs-e e pillanatban a
kikötőben.
Ekkor a korvett kibővíté kutatásainak területét. Kémszemlét tartott a
Grabusa és a Crio fok között levő partok körül. Majd aug. 22-én, kedvező
széllel, mely nappal növekedett és este ismét csillapult, megkerülte a
hegyfokot és lehető közelségben haladt el a lybiai tenger partjai
mellett, a melyek kevésbbé szakadozottak és kevésbbé vannak hegyfokokkal
és beszögellésekkel megszakítva, mint a krétai tenger partjai a sziget
túlsó oldalán. Az északi látóhatár felé kibontakozott az asprovunai
hegyek lánczolata, s a belőle legmagasabban kiemelkedő Ida hegy, melynek
örök hava ellentáll a szigettenger napsugarainak.
A korvett, a nélkül, hogy horgonyt vetett volna a part apró kikötőiben,
egy fél tengeri mérföldnyire több izben megállót tartott Rumeli, Anapoli
és Spakia előtt, de a hajóőrök egyetlen kalózhajót se jeleztek a sziget
környékén. A _Syphanta_ augusztus 27-én, miután a messarai nagy öböl
körvonalai hosszában elhaladt volna, megkerülte a Matala fokot, Kréta
legdélibb pontját. A sziget szélessége e helyen alig van három
mérföldnyi. Úgy látszott, hogy e kémszemle a legcsekélyebb hasznot se
fogja a czirkálással eredményezni. E szélességi fokon kevés hajó szokott
átkelni a lybiai tengeren. Rendszerint vagy északibb irányban
vitorláznak el, a sziget-tengeren keresztül, vagy inkább délnek, az
egyptomi partok közelében. Alig lehetett egyebet látni a sziklák mellett
kikötött halászbárkáknál és koronkint nehányat azon hosszú hajók közül,
a melyek tengeri csigákat szállítanak. E puhányok meglehetősen keresett
árúczikket képeznek és roppant szállítmányokat küldenek belőlük az
összes szigetekre.
Miután a korvett semmit sem talált a partvidék azon részén, a melyet a
Matala fok rekeszt el, s a hol sok apró szigetecske közt annyi apró hajó
elrejtőzhetik; nem volt valószínű, hogy a sors jobban fog neki kedvezni
a déli partvidék tulsó felén. D’Albaret Henrik tehát azon a ponton állt,
hogy elszánja magát egyenesen útra kelni Scarpanto felé, ha mindjárt
korábban érkeznék is oda, mint a rejtélyes levél írója kivánta. De
augusztus 29-én este szándékát egyszerre megváltoztatta.
Hat óra volt. A parancsnok, a másodkapitány és nehány tiszt a
fedélzetről nézte a Matala fokot. E pillanatban az árbocz tetején levő
őrök egyike elkiáltotta magát: «Hajó, elől, balfelől!»
A távcsöveket azonnal a kijelölt oldal felé irányozták, nehány tengeri
mérföldnyire a korvett elé.
– Csakugyan, – mondá d’Albaret parancsnok, – egy hajó, a mely a part
mentén vitorlázik…
– S a mely a partokat jól ismerheti, miután annyira közel jár hozzájuk!
– tevé utána Todros kapitány.
– Felvonta a lobogóját?
– Nem, parancsnok úr, – felelte az egyik tiszt.
– Kérdezze meg az őröktől, lehet-e tudni a hajó nemzetiségét?
A tiszt végrehajtotta a parancsot és nehány percz mulva jelentette a
választ, a mely úgy hangzott, hogy semmiféle lobogó sem látható az
idegen hajó árboczán.
Még eléggé világos volt, hogyha a nemzetiségét nem is, de a
teherképességét meg lehessen itélni.
Egy brigg volt, erősen hátrafelé hajló főárboczczal. A rendkívül hosszú,
karcsú és rendkívül sok vitorlával ellátott hajó, a mennyire ily
távolból megitélni lehetett, körülbelül hét vagy nyolczszáz tonna
teherképességgel és kivételes gyors járással bírhatott. De a legjobb
távcsövek segélyével se lehetett megismerni, vajjon volt-e hadi
fölszerelése, volt-e tüzérség a fedélzetén és voltak-e e perczben
deszkákkal eltakart ágyúrések a párkányzatán.
Körülbelül négy tengeri mérföldnyi távolság volt abban a perczben a
brigg és a korvett közt. Ezenkívül a nap is eltűnt az asprovunai
magaslatok mögött, az este beköszöntött és lenn már mély homály
uralkodott.
– Furcsa egy hajó! – mondá Todros kapitány.
[Illustration: «HAJÓ, ELŐL, BALFELŐL!»]
– Az ember azt hinné, hogy a Planta sziget és a part közt akar keresztül
menni! – jegyzé meg az egyik tiszt.
– Igen, mintha sajnálná, hogy meglátták és el akarna rejtőzni, –
viszonzá a másodkapitány.
D’Albaret Henrik nem felelt, de nyilván osztá tisztjei véleményét. A
brigg manövrirozása e pillanatban nagy mértékben felébreszté gyanuját.
– Todros kapitány, – mondá végre, – nagy érdekünkben áll e hajó nyomát
ma éjjel el nem veszteni. Úgy kell intéznünk a dolgot, hogy hajnalig a
közelében maradjunk. De neki nem szabad bennünket látni. Oltassa ki hát
a tüzeket a hajón.
A másodkapitány ehhez képest intézkedett. Figyelemmel kisérték a hajót,
a mennyire a magas partok miatt lehetséges volt. Mikor az éj teljesen
beállt, a brigg is eltűnt és semmiféle világosság se látszott, a melynél
fogva hollétét meg lehetett volna állapítani.
Másnap D’Albaret Henrik, a hajnal legelső óráiban már a _Syphanta_
előrészén állt és várta, hogy a ködök eloszoljanak a tenger tükréről.
Hét óra tájban a köd szétoszlott és valamennyi látcső kelet felé volt
irányozva.
A brigg még mindig a part hosszában vitorlázott tova, az Alikaporitha
fok irányában, körülbelül hat tengeri mérföldnyire a korvett előtt. Az
éjjeli órák alatt tehát tetemes előnyt nyert, még pedig a nélkül, hogy
több vitorlát feszített volna ki.
– Egy hajó, a mely menekülni akar, nem így szokott tenni – jegyzé meg a
másodkapitány.
– Mindegy! – viszonzá a parancsnok. – Iparkodjunk közelebbről
megtekinteni. Todros kapitány! a brigg után fogunk indulni.
A vitorlamester füttyentésére a felső vitorlákat kifeszítették, a mi
által a korvett sebessége jelentékenyen növekedett.
[Illustration: «FURCSA EGY HAJÓ!» MONDÁ TODROS KAPITÁNY.]
De a brigg kétségkívül meg akarta tartani az eddigi távolságot, mert
szintén két vitorlával többet feszített ki. Habár nem akarta, hogy a
_Syphanta_ a közelébe jusson, nyilván azt sem óhajtotta, hogy egészen
elmaradjon tőle. Mindazonáltal oly közel járt a parthoz, a mint csak
lehetett.
Reggel tíz óra tájban a korvett két mérföldnyire megközelíté az idegen
hajót, talán azért, mert a szél kedvezőbb volt rá nézve, vagy talán mert
a brigg parancsnoka is úgy akarta.
Most már jobb körülmények közt lehetett megszemlélni a brigget. Húsz
ágyú volt a fedélzetén és fedélzetközének (entrepont) is kellett lennie,
noha nagyon mélyen járt a vízben.
– Fel kell vonni a lobogót! – mondá d’Albaret Henrik.
A lobogót felvonták az árbocz csúcsára egy ágyúlövés kiséretében. Ez azt
jelentette, hogy a korvett tudni akarja az előtte járó hajó
nemzetiségét. De e jeladásra nem következett semmiféle válasz. A brigg
nem változtatta meg irányát, nem módosítá gyorsaságát és megkerülni
készült a keratoni öbölt.
– Ez a ficzkó nem igen udvarias! – mondák a matrózok.
– De talán óvatos, – jegyzé meg egy vén árboczőr. – Hátrahajlott
főárbocza olyanforma mint egy kalap, melyet az ember a fülén visel és
nem akar koptatni azzal, hogy a más emberek köszöntését viszonozza.
Egy második ágyúlövés is eldördült a korvett jobb oldalán, de
eredménytelenül. A brigg nem bontá ki lobogóját és nyugodtan tovább
folytatta útját, annyit sem törődve a jeladásokkal, mintha a korvett a
tenger fenekén lett volna.
Ekkor valódi verseny támadt a két hajó közt. A _Syphanta_ kifeszítette
összes vitorláit. De a brigg is követte ezt a példát és a távolság nem
csökkent a két hajó közt.
– Ennek valamely ördöngös gép lehet a hasában, – mondá a vén árboczőr.
Annyi bizonyos, hogy a korvett fedélzetén kezdett mindenki dühös lenni,
nem csupán a legénység, de a tisztek is és valamennyi közt leginkább a
türelmetlen Todros. Oda adta volna érte zsákmányjutalékát, ha a brigg
mellé kerülhetne, akármilyen nemzetiségbeli legyen is!
A _Syphanta_ elején egy nagyon messze hordó ágyú állt, a mely egy
harminczfontos golyót közel két tengeri mérföldnyire ki tudott röpíteni.
D’Albaret parancsnok – a ki nyugodtnak látszott – parancsot adott, hogy
még egy ágyút süssenek el.
A lövés eldördült, de a golyó mintegy húsz ölnyire a brigg mögött a
vizbe zuhant.
A brigg azzal felelt, hogy legfelső vitorláit is kifeszítette és
csakhamar megint nagyobb lett a távolság közte és a korvett közt. Nem
lehet tehát utolérni sem vitorlával, sem ágyúgolyóval? és le kell-e
mondani az üldözésről? Ez igen megalázó volna olyan gyorsjárású hajóra,
a milyen a _Syphanta_ volt.
E közben beállt az éjszaka. A korvett ekkor körülbelül a Peristera fok
irányában volt. A szél nagyobb erővel feltámadt, annyira, hogy
szükségesnek látszott a legfelső vitorlákat bevonni. A parancsnok azt
hitte, hogy másnap reggel semmit se fog látni a briggből, még
árboczainak csúcsát se, a melyet a keleti látóhatár, vagy a part
valamelyik előszögelése fog eltakarni.
Tévedett.
Napfelkeltekor a brigg még mindig ott volt előttük, egyenlő távolságban.
Az ember azt hitte volna, hogy sebességét a korvettéhez képest
szabályozza.
– Akár csak vontatna bennünket, – mondá egy matróz a hajó orrán.
E megjegyzés egészen találó volt.
E pillanatban a brigg, a mely behatolt a kuphonisi csatornába a
hasonnevű sziget és Kréta szigete közt, megkerülte a kakialithi fokot és
elérte Kréta keleti partjait.
Vajjon valamelyik kikötőbe fog-e menekülni, avagy el fog tűnni a
partvidék szűk csatornái egyikében?
Nem történt sem ez, sem az.
Reggel hét órakor a brigg egyenesen északkeleti irányba fordult és
nekiment a nyilt tengernek.
– Vajjon Scarpanto volna-e utazási czélja? – kérdé magában d’Albaret
Henrik meglepetve.
S a mindinkább erősbödő szélben, mely vitorlafái egy részének épségét
fenyegette, tovább folytatta a vég nélküli üldözést, a melynek
abbanhagyását küldetésének érdeke és hajójának becsülete egyiránt
tiltotta.
A szigettenger e részében, mely a szélrózsa minden irányában nyitva áll;
a tágas, nyilt tengeren, melyet Kréta hegyei nem fedeznek többé, a
_Syphanta_ eleinte bizonyos előnyt látszott kivívni a brigg felett.
Délután egy óra tájban a távolság már három mérföldnyinél csekélyebb
volt a két hajó közt. A korvettről még egy pár golyót lőttek, melyek
azonban nem értek a czélpontig és legkevésbbé se módosították a brigg
magatartását.
Scarpanto ormai már feltűntek a látóhatáron, a kis Caso sziget mögött, a
mely úgy függ Scarpanto csúcsán, mint Sziczilia Olaszországén.
[Illustration: LEGFELJEBB KÉT MÉRFÖLDNYI TÁVOLSÁG VOLT A KÉT HAJÓ KÖZT.]
D’Albaret parancsnok, a tisztek és a legénység ekkor remélhették, hogy
végre meg fognak ismerkedni a rejtélyes hajóval, a mely elég
udvariatlanul nem felelt sem a jeladásra, sem az ágyúgolyókra.
De este öt óra tájban a szél lecsillapult és a brigg megint visszanyerte
előbbi előnyét.
– Ah! a nyomorult!… Az ördög vele van!… meg fog menekülni! – kiáltá
Todros kapitány.
S ekkor mindent megkisérlettek, a mit egy tapasztalt tengerész tehet,
hajója járásának gyorsítására: a vitorlákat megnedvesítették, hogy a
szövetük sűrűbbé legyen, _hamakokat_ akasztottak fel, a melyeknek ingása
kedvező befolyást gyakorolhat a sebességére. Némi eredmény mutatkozott
is. Este hét óra tájban, valamivel naplemente után, legföljebb két
mérföldnyi volt a távolság a hajók között.
De e szélességi fokon az éjszaka gyorsan beáll, s az estalkony rövid
ideig tart. A korvett sebességét még fokozni kellett volna, hogy a
brigget az éj beállta előtt utolérhesse.
A brigg e pillanatban a Casopulo szigetecskék és a Casos sziget közt
ment keresztül, majd az utóbbi mögött bekanyarodott ama szűk csatornába,
a mely e szigetet Scarpantótól elválasztja, s a korvett legénysége itt
többé nem láthatta.
Fél óra mulva a _Syphanta_ is ugyanazon helyre ért, lehetőleg közel
vitorlázván el a part mellett. Még eléggé világos volt arra, hogy ily
nagyságú hajót több mérföldnyi távolságban is meg lehessen látni. A
brigg eltűnt.