Senki se tudhatta előre, mily következményei lehetnek ezen eseménynek.
D’Albaret Henrik, mihelyt e hirt megtudta, természetesen nem
gondolhatott egyebet, mint hogy a következmények csakis kedvezők
lehetnek ő reá nézve. Elizundo Hadsine menyegzője mindenesetre el lesz
halasztva. Noha az ifjú leány kétségkívül mély fájdalomba volt merülve,
d’Albaret Henrik még sem habozott megjelenni a halottas háznál; de nem
láthatta Hadsinét, se Xarist. Nem maradt tehát egyéb hátra mint várni.
– Ha Hadsine csak atyja akaratának áldozta fel magát, midőn jegyeséűl
elfogadta Starkos Miklóst, – gondolá magában – akkor e házasság nem fog
megtörténni most, miután az atyja meghalt.
Ezen okoskodás helyes volt, s észszerűleg ez következett belőle, hogy ha
d’Albaret Henrik kilátásai javultak, Starkos Miklós kilátásainak
rosszabbra kellett fordulniok.
Igen természetes tehát, hogy e helyzet, másnap reggel, a _Karysta_
fedélzetén, a kapitány és Skopelo közt megbeszélés tárgyát képezte,
melyet az utóbbi kezdeményezett.
A _Karysta_ másodkapitánya, reggel tiz óra tájban visszatérvén a hajóra,
meghozta a bankár halálának hírét, mely a városban rendkívüli feltünést
keltett.
Az ember azt hihetné, hogy Starkos Miklós, Skopelo legelső szavaira nagy
haragra gerjedt. Nem az történt. A kapitány tudott magán uralkodni és
nem szeretett rekriminálni a bevégzett tények miatt.
– Ah! Elizundo meghalt? – mondá egyszerűen.
– Igen… meghalt.
– Megölte volna magát? – tevé utána Starkos Miklós halkan, mintha
magában beszélt volna.
– Nem, – felelé Skopelo, a ki meghallotta a kapitány megjegyzését, –
dehogy! Az orvosok konstatálták, hogy Elizundot agyszélhűdés érte.
– Rögtön meghalt?
– Körülbelül. Azonnal elvesztette eszméletét és halála előtt egy szót se
birt szólni.
– Annál jobb, hogy így történt, Skopelo.
– Kétségkívül, kapitány, főleg ha az arkádiai üzlet be van fejezve.
– Teljesen be van fejezve, – viszonzá Starkos Miklós. – Váltóinkat
leszámítolta és most már készpénzfizetés mellett átveheted a
fogoly-szállítmányt.
– Ej! az ördögbe, node ideje is volt ám! – kiáltá Skopelo. – De
kapitány, ha ez az üzlet be van fejezve, hogyan állunk a másikkal?
– A másikkal? – felelé Starkos Miklós nyugodtan. – Nos hát, a másik is
be lesz fejezve úgy a mint kell. Nem látom be, mennyiben változott volna
a helyzet. Elizundo Hadsine engedelmeskedni fog halott atyjának ép úgy,
mint az élőnek engedelmeskedett volna és ugyanazon okoknál fogva.
– E szerint kapitány, – mondá Skopelo, – önnek nincs szándékában
felhagyni a tervvel.
– Felhagyni! – kiáltá Starkos Miklós oly hangon, mely eléggé elárulta
azon elhatározását, hogy daczolni fog minden akadálylyal. – Hiszed-e
Skopelo, hogy találkoznék a világon egyetlen ember, a ki hajlandó volna
becsukni a markát, mikor csak fel kell nyitnia, hogy húsz millió bele
pottyanjon.
– Húsz millió! – ismétlé Skopelo mosolyogva csóválván a fejét. – Igen!
épen én is húsz millióra becsültem Elizundo barátunk vagyonának értékét.
– A vagyon készpénzből és kifogástalan értékpapirokból áll, – mondá
Starkos Miklós, – következőleg haladéktalanul pénzzé tehető.
– Mihelyt ön lesz a tulajdonosa, kapitány, mert most ez az egész vagyon
a szép Hadsinere fog szállni…
– A ki pedig az enyim lesz. Ne félj Skopelo. Egy szavammal semmivé
tehetem a bankár becsületét és leánya, az atya halála előtt, ép úgy mint
utána, nagyobbra fogja tartani a becsületet, mint vagyonát. De semmit se
fogok szólni, mert nem lesz rá szükség. Hadsine ép úgy hatalmamban lesz
mindig, mint az atyja volt. Boldognak fogja magát érezni, hogy a húsz
milliót hozományul adhatja Starkos Miklósnak, s ha te ebben kétkedel,
Skopelo, ez csak azt bizonyítja, hogy nem ismered a _Karysta_
kapitányát.
Starkos Miklós oly önérzetesen beszélt, hogy másodkapitánya, a ki
különben nem igen volt az illuzióknak nagy barátja, hinni kezdte, hogy a
megelőző este történt esemény nem fogja akadályozni az üzlet megkötését.
Csupán egy kis késedelem lesz a dologban, ennyi az egész.
Mily hosszú lesz e késedelem? Ez volt az egyedüli kérdés, mely Skopelót
és Starkos Miklóst nyugtalanítá, noha ez utóbbi semmi áron sem akarta
bevallani. Nem mulasztá el megjelenni másnap a gazdag bankár temetésén,
mely nagyon egyszerűen volt rendezve, feltünően kevés számú ember
jelenlétében. Itt találkozott d’Albaret Henrikkel, de a két férfi csupán
néhány pillantást váltott egymással, egyéb semmi sem történt.
Az Elizundo halálát közvetlenűl követett öt nap alatt a _Karysta_
kapitánya hasztalan igyekezett az ifjú leányhoz bejutni. A bankház
ajtaja zárva volt minden ember előtt, mintha csak az egész ház kihalt
volna a bankárral.
Egyébiránt d’Albaret Henrik se volt szerencsésebb Starkos Miklósnál.
Hadsineval nem közlekedhetett se látogatás se levél útján. Már azon
kezdett tünődni, vajjon az ifjú leány nem hagyta-e el Korfut Xaris
kiséretében, a kit szintén sehol sem lehetett látni.
A _Karysta_ kapitánya korántsem mondott le terveiről, sőt mindenütt azt
beszélte, hogy annak megvalósulása csupán el van halasztva. E
magaviselet és Skopelo manöverei következtében, ki e hírt szándékosan
terjesztette, senki se kételkedett Starkos Miklós és Elizundo Hadsine
házasságában. Csupán arra kellett várni, hogy a gyász legelső napjai
elmuljanak s talán hogy a bankház pénzügyi helyzete szabályszerűleg
tisztába hozassék.
A mi a bankár által hátrahagyott vagyont illeti, mindenki tudta, hogy az
óriási volt. Sőt a városi pletykák már meg is ötszörözték értékét. Igen;
erősen állították, hogy Elizundo hagyatéka nem kevesebbre rúg száz
milliónál! Milyen gazdag örökösnő volt az ifjú Hadsine és milyen boldog
ember az a Starkos Miklós, a kinek odaigérték a kezét! Csupán erről
beszéltek nemcsak Korfuban és két külvárosában, de a sziget legutolsó
falujában is. A bámészkodók seregestül tódultak a Strada Realeba. Ha
egyebet nem is láthattak, legalább látni akarták a hires házat, a melybe
annyi pénz vándorolt be s a melyben oly temérdek pénznek kellett
maradnia, miután bizony csak nagyon kevés szivárgott ki belőle.
Tény az, hogy a vagyon nagyon tetemes volt. Közel húsz millióra rugott,
és mint Starkos Miklós mondta Skopelonak, legutolsó beszélgetésük
alkalmával, a hagyaték könnyen elárusítható értékpapirokból, nem pedig
fekvő birtokból állt.
Mindezt megtudta Hadsine és vele együtt Xaris is, a bankár halálát
követő legelső napokban. De egyszersmind azt is megtudták, mily módon
szerezte Elizundo e vagyont. Xaris eléggé gyakorlott volt a
bankügyekben, hogy számot adhasson magának a bankház üzleteinek
természetéről, mihelyt a könyvek és levelezések és egyéb iratok
rendelkezésére bocsáttattak. Elizundonak kétségkívül az volt a szándéka,
hogy később mindezen okmányokat megsemmisítse, de a halál váratlanul
lepte meg. Az okmányok itt voltak és fennhangon beszéltek.
Hadsine és Xaris most már nagyon is jól tudták, honnét származtak a
milliók. Nem kellett többé kutatniok, mily gyülöletes üzletek, mennyi
nyomorúság volt az alapja e gazdagságnak. Világos volt elöttük, hogyan
és miért tartotta Starkos Miklós hatalmában Elizundot. Bűntársak voltak.
A kalóz egyetlen szavával megbecsteleníthette volna a bankárt! Aztán ha
jónak látta volna eltünni, senki sem akadhatott volna nyomába.
Hallgatását fizetteté meg az atyával, kinek leányát elrabolta.
– A nyomorult!… a nyomorult! – kiáltá Xaris.
– Hallgass! – viszonzá Hadsine.
Xaris elhallgatott, mert jól érezte, hogy szavai nemcsak Starkos Miklóst
sujtják.
Azonban a helyzet kibonyolítását nem lehetett elodázni. Elizundo
Hadsinenek kellett magára vállalni, hogy a kibonyolítást mindnyájuk
érdekében siettesse.
Elizundo halála után hatodnapra, este hét óra tájban Xaris a rakpart
lépcsőjénél várta Starkos Miklóst és felkérte, hogy azonnal jöjjön a
bankár házához.
Merész állítást koczkáztatnánk, ha azt mondanók, hogy e meghivás nagyon
szeretetreméltó hangon volt mondva. Xaris hangja minden volt inkább,
mint nyájas és biztató, midőn megszólítá a _Karysta_ kapitányát. De
Starkos Miklós nem az az ember volt, a kit efféle csekélység kihoz a
sodrából. Elkisérte Xarist a házhoz, hol azonnal bevezették az irodába.
A szomszédok, kik Starkos Miklóst belépni látták az eddig oly makacsul
elzárt házba, többé nem is kételkedtek rajta, hogy a kapitány kilátásai
a legkedvezőbbek voltak.
Starkos Miklós, Elizundo irodájában találta Hadsinét. Az iróasztal előtt
ült, melyen számos levél, okmány és könyv hevert. A kapitány ebből azt
következtette, hogy az ifjú leány már megismerkedett a bankház ügyeinek
állásával; és ebben nem is csalódott. De azt kérdezte magában, vajjon
tudja-e már, mily viszonyban állt a bankár a szigettenger kalózaival?
Elizundo Hadsine felkelt helyéről, midőn a kapitány belépett, a mi
feleslegessé tette, hogy látogatóját székkel megkinálja, és intett
Xarisnak, hogy hagyja őket magukra. Az ifjú leány gyászba volt öltözve.
Komoly arcza és a virrasztásban kifáradt szemei nagy testi kimerültségre
vallottak, de legcsekélyebb erkölcsi levertséget sem árultak el. E
párbeszédnél, melynek szükségképen nagyon komoly következményei lesznek
mindazokra nézve, kik szóba fognak kerűlni, a nyugalomnak egy perczre
sem szabad őt elhagyni.
– Itt vagyok Elizundo Hadsine és parancsára állok, – mondá a kapitány. –
Miért hivatott ide?
– Két okból, Starkos Miklós, – felelé az ifju leány, a ki egyenesen a
czélhoz akart érni. – Mindenekelőtt azt akartam önnek mondani, hogy
házasságunk tervét, melyet, mint ön jól tudja, atyám rám erőszakolt,
végkép elejtettnek kell tekintenie.
– Erre csak azt felelem, – viszonzá Starkos Miklós nyugodtan, – hogy
Elizundo Hadsine talán nem gondolta meg szavainak következményeit, midőn
így beszél.
– Meggondoltam, – mondá az ifjú leány, – és ön meg fogja érteni, hogy
elhatározásom megmásíthatatlan, miután semmi se titok előttem többé,
azon üzletek természetét illetőleg, melyeket az Elizundo-ház kötött
önnel és az ön társaival, Starkos Miklós.
A _Karysta_ kapitányára nagyon kellemetlenül hatott e szabatos válasz.
Kétségkívül el volt rá készülve, hogy Elizundo Hadsine ki fogja neki
adni formaszerint a kosarat, de egyszersmind arra is számolt, hogy meg
fogja törni ellentállását, felfedezvén előtte, hogy mi volt az atyja és
mily viszonyban állt vele. És ime a fiatal leány már mindent tudott.
Egyik fegyvere, s talán a legjobb valamennyi közül, kettétört a kezében.
Mindazonáltal nem tartá magát lefegyverezettnek és kissé gúnyos hangon
mondá:
– E szerint, ön ismeri az Elizundo-ház ügyeit és daczára, hogy ismeri,
igy beszél velem?
– Így beszélek, Starkos Miklós és mindig így fogok beszélni, mert a
kötelességem így parancsolja.
– Azt kell-e tehát hinnem, hogy d’Albaret Henrik százados…
– Ne keverje e dologba d’Albaret Henrik nevét, – viszonzá Hadsine
élénken.
Aztán erőt véve magán, minden szükségtelen provokácziót elkerülendő,
utána tevé:
– Ön jól tudja, Starkos Miklós, hogy d’Albaret százados sohasem egyezne
bele, hogy nőül vegye Elizundo bankár leányát.
– Ez csak azt bizonyítaná, hogy nagyon kényes.
– Ez azt bizonyítja, hogy becsületes ember.
– És miért?
– Azért, mert becsületes ember nem vesz nőül egy örökösnőt, a kinek
atyja kalózok bankárja volt. Nem! egy becsületes ember nem fogadhat el
gyalázatos úton szerzett vagyont.
– De – mondá Starkos Miklós, – nekem úgy látszik, hogy oly dolgokról
beszélünk, a melyek legkevésbbé se tartoznak az eldöntendő kérdésre.
– E kérdés el van döntve.
– Engedje megjegyeznem, hogy Elizundo Hadsine nem d’Albaret százados,
hanem Starkos kapitány jegyese volt. Atyja halálának ép oly kevéssé
szabad az ő szándékát megváltoztatni, a mint az enyimet nem változtatta
meg.
– Én atyámnak engedelmeskedtem, – engedelmeskedtem anélkül, hogy
ismertem volna azon okokat, melyek őt arra kényszerítették, hogy engem
feláldozzon. Most már tudom, hogy engedelmességem által a becsületét
mentettem volna meg.
– Nos hát, ha ezt tudja, – mondá Starkos.
– Tudom, – vágott a szavába Hadsine, – tudom, hogy ön volt bűntársa,
tudom, hogy ön vonta őt bele a gyűlöletes üzletekbe, tudom, hogy ön
hozta a milliókat e házba, mely azelőtt becsületes volt. Tudom, hogy ön
atyámat kétségkívül gyalázatának felfedezésével fenyegette, ha
vonakodnék önnek nőül adni leányát. Valóban, hihette ön valaha, Starkos
Miklós, hogy midőn beleegyeztem önnek nyujtani kezemet, egyebet tettem,
mint atyámnak engedelmeskedtem?
– Jól van, Elizundo Hadsine, ön tehát mindent tud. De ha atyjának
becsülete drága volt ön előtt életében, törődnie kell azzal halála után
is és ha ön csakugyan vonakodik teljesíteni nekem tett igéretét…
[Illustration: NE KEVERJE A DOLOGRA D’ALBARET HENRIK NEVÉT.]
– Akkor ön mindent köztudomásra fog hozni, Starkos Miklós! – kiáltá a
fiatal leány az undor és megvetés oly erős kifejezésével, hogy a
szemtelen ember homloka mintha elpirult volna tőle.
– Igen… mindent; – felelé.
– Ön azt nem fogja tenni, Starkos Miklós.
– És miért ne tenném?
– Mert ez által önmagát is bevádolná.
– Magamat bevádolni, Elizundo Hadsine! Hát azt hiszi ön, hogy ezen
üzletek az én nevem alatt köttettek valaha? Azt hiszi ön, hogy Starkos
Miklós barangol a szigettengeren és űz kereskedést a hadi foglyokkal?
Nem! Én nem fogom magamat kompromittálni ha beszélek, s ha ön
rákényszerít, beszélni fogok!
Az ifjú leány a kapitány arczára nézett. Szemeit, melyek a becsületesség
bátorságával birtak, nem sütötte le Starkos Miklós szemei előtt, bármily
borzasztó kifejezés tükrözé is magát ezekben.
– Starkos Miklós, – mondá, – egy szavammal lefegyverezhetném önt, mert
ön nem irántam való rokonszenvből, vagy szerelemből követelte e
házasságot, hanem csupán azért, hogy atyám vagyonát kezére kerítse.
Igen, így szólhatnék önhöz: Ön csak a milliókat akarja. Nos hát, itt
vannak… vigye el… távozzék… és ne lássam önt soha többé!… De én ezt nem
fogom mondani Starkos Miklós!… E milliókat, melyeket örököltem, nem
fogja ön megkapni!… Meg fogom tartani… oly czélra fordítom, a milyenre
nekem tetszeni fog! Nem! ön nem kapja meg!… És most, távozzék e
szobából, távozzék e házból!… Távozzék!
Elizundo Hadsine kinyujtott karjával, felemelt fejével megátkozni
látszott a kapitányt, a mint megátkozta Andronika pár héttel ezelőtt, az
apai ház küszöbén. Starkos Miklós meghátrált ugyan anyja elől, de
ezúttal elszántan tett egy lépést az ifjú leány felé.
[Illustration: KÉT ACZÉLKAR MEGRAGADTA STARKOS MIKLÓST.]
– Elizundo Hadsine! – mondá halk hangon, – igen, nekem kellenek e
milliók… Bármily áron is kellenek és… meg fogom kapni.
– Nem… inkább megsemmisítem, inkább a tengerbe dobom! – viszonzá
Hadsine.
Starkos Miklós megragadta az ifjú leány karját. A harag elbódította;
többé nem bírt magán uralkodni. Szemei elhomályosodtak; képes lett volna
őt megölni.
Elizundo Hadsine egy pillanat alatt látta mindezt. Meghalni! Mit bánta ő
ezt most! A haláltól meg nem ijedt volna… De az erélyes fiatal leány már
rendelkezett magáról… elítélte magát az életre.
– Xaris! – kiáltá.
Az ajtó kinyilt, Xaris megjelent.
– Xaris, lökd ki ezt az embert.
Starkos Miklósnak annyi ideje se volt, hogy hátraforduljon, midőn már
két aczélkar megragadta. A lélegzete elakadt. Beszélni, kiáltani akart…
Ép oly kevéssé sikerült ez neki, mint kiszabadulni a borzasztó
ölelésből. Aztán félig megfojtva, összezúzva, még az ordításra is
képtelenné téve, kilökték a ház ajtaja elé.
Xaris e szókat kiáltotta utána:
– Nem öllek meg, mert ő nem parancsolta, hogy megöljelek. De ha
parancsolni fogja, megteszem.
Ezzel becsapta az ajtót.
Ez időtájt az utcza már néptelen volt. Senki se látta a mi történt,
vagyis hogy Starkos Miklóst kilökték Elizundo bankár házából. De látták
őt oda belépni és ez elég volt, mert az következett belőle, hogy
d’Albaret Henrik megtudván, hogy vetélytársát fogadták, midőn őt
elutasították; azt kellett gondolnia, hogy a _Karysta_ kapitánya
továbbra is a fiatal leány jegyese maradt.
Mily csapás volt ez rá nézve! Starkos Miklóst fogadják azon háznál,
melytől őt egy kérlelhetetlen tilalom távol tartja! Az első pillanatban
hajlandó volt – és ki ne lett volna az ő helyén? – megátkozni Hadsinet.
De erőt vett magán, szerelme diadalmaskodott haragján és noha a látszat
a fiatal leány ellen szólt, mégis így kiáltott fel:
– Nem! nem! ez lehetetlen!… Ő azon emberé legyen!… Ez nem történhetik!…
Ez nem fog megtörténni!
Starkos Miklós azonban, daczára Elizundo Hadsine előtt kiejtett
fenyegetéseinek, elhatározta, hogy hallgatni fog és nem fedezi fel a
titkot, mely a bankár életére nehezült. Ily módon biztosítá cselekvési
szabadságát; a leleplezésekre még mindig lesz idő, ha a körülmények úgy
hoznák magukkal.
Ebben állapodtak meg Skopelóval. A _Karysta_ másodkapitánya előtt semmit
se titkolt el az Elizundo Hadsinénál tett látogatása alkalmával
történtekből, Skopelo helyeselte azon eljárást, hogy egyelőre hallgatni
fog, de a mellett azt is megjegyezte, hogy a dolgok oly fordulatot
vesznek, mely terveikre nézve nem épen kedvező. Főleg az nyugtalanítá,
hogy az örökösnő nem akarta a milliók átengedésével megvásárolni
titoktartásukat. Miért? Valóban nem volt képes megérteni.
A következő napokon, november 12-ig, Starkos Miklós egy órára se hagyta
el hajóját. Fontolgatta, találgatta a különböző módokat, melyeknek
segélyével czélt érhetne. Ezenkívül egy kissé számított szerencséjére
is, mely bűnös életében mind e napig oly híven szolgálta… Ezúttal
azonban hiába számított rá.
D’Albaret Henrik nem kevésbbé elvonultan élt. Nem újította meg
kisérleteit az ifjú leányt láthatni. De azért nem esett kétségbe.
November 12-én este egy levelet hoztak a szállodába. Sejtelme azt súgta,
hogy e levelet Elizundo Hadsine írta. Felbontotta, megnézte az aláírást:
nem csalódott.
A levél csak néhány sort tartalmazott, a fiatal leány kézirásával s így
hangzott:
«Henrik!
«Atyám halála visszaadta szabadságomat, de önnek le kell mondani rólam!
Elizundo leánya nem méltó önhöz. Soha se leszek Starkos Miklósé, a ki
egy nyomorult ember, de az öné sem lehetek, mert ön becsületes ember. –
Bocsásson meg! Isten önnel!
«_Elizundo Hadsine._»
D’Albaret Henrik, e sorokat olvasván, időt se vett magának a
gondolkozásra, hanem szaladt a Strada Realeba.
A ház be volt zárva és el volt hagyatva, mintha Elizundo Hadsine
eltávozott volna belőle, hű Xarisával, hogy soha többé vissza se térjen.