Scio sziget, melyet azon időtől fogva többnyire Chiosnak neveznek, az
égei tengerben fekszik, a smyrnai öböltől nyugatra, Lesbostól délre és
Samostól éjszakra, közel Kis-Ázsia partjaihoz, s a szigettenger keleti
részén levő Sporadok szigetcsoportjához tartozik. Kerülete nem kevesebb
negyven mérföldnél. Legmagasabb orma, a Pelinea, ma Illés-hegy,
kétezerötszáz lábnyira emelkedik ki a tenger színe felett.
E sziget városai: Volysso, Pitys, Delphinium, Leukonia, Kaukasa és Scio
közül a legnevezetesebb a legutóbbi, mely egyszersmind főváros is. Itt
szállt partra 1827 október 30-án Fabvier ezredes egy kis csapattal,
melynek tényleges létszáma kétszáz főnyi rendes katonából, kétszáz
lovasból, ezerötszáz scioi zsoldosból, tiz mozsárból és ugyanannyi
ágyúból állt.
Az európai hatalmak közbelépése a navarini ütközet után még nem oldotta
meg végleg a görög kérdést. Angol-, Franczia- és Oroszország az új
királyságnak csakis azon határokat akarta engedélyezni, melyeken túl a
felkelés nem terjeszkedett. E határkiszabással azonban a görög kormány
nem elégedhetett meg, hanem az egész szárazföldi Görögországon kívül
Krétát és Sciót is követelte, melyek autonomiájára nézve szükségesek
voltak. Ehhez képest, míg Miaulis Kréta meghódítására és Dukas a görög
szárazföld megszállására indult, Fabvier az említett napon partra kelt
Maurolimenában, Scio szigetén.
Könnyen érthető, hogy a görögök el akarták venni a törököktől e gyönyörű
szigetet, mely a Sporadok valódi gyöngye. Ege, melynél tisztább nincs
Kis-Ázsiában, csodálatos égaljat ad neki. Sem a hőség, sem a hideg nem
túlságos itt soha. Az üdítő, mérsékelt szellő egészségesebb tartózkodási
helylyé teszi a szigettenger összes szigeteinél. Egy himnuszban, melyet
Homérnak tulajdonítanak, kit Scio szülötteül követel, a költő «nagyon
kövér»-nek nevezi a szigetet. Nyugati részein oly kitünő bora terem,
mely versenyezhet az ókor legjobb boraival és oly édes méz, mely
felülmulja a Hymettus mézét. Keleten a narancs és czitrom annyira
díszlik, hogy hírneve eljut még Nyugat-Európába is. Délen a drága mézga,
és a művészetek különböző ágaiban, sőt az orvosi tudományban is oly
gyakran használt mastyx képezi a sziget gazdag jövedelmi forrását.
Szóval ez isten-áldotta földön a fügefák, datolyapálmák, mandulafák,
granátalmafák és olajfák mellett Európa déli részeinek valamennyi szép
faneme díszlik.
A görög kormány tehát az új királyságba akarta kebelezni e szigetet, s
ezért vállalkozott meghódítására a derék Fabvier, daczára számtalan
csalódásainak, melyekben ugyanazok részesítették, a kikért vérét
ontotta.
Az év utolsó hónapjaiban sem szüntették meg a törökök mészárlásaikat és
rablásaikat, a hellén félszigeten, noha Capo d’Istria partraszállása
Naupliában már jelezve volt. – E diplomata megérkezése hivatva volt
végét vetni a görögök belső viszálykodásainak és egy kézbe
összpontosítani a kormányt. De noha Oroszország fél évvel később
megizente a háborút a szultánnak s ekkép hatalmasan elősegítette az új
királyság megalakulását, Ibrahim még mindig hatalmában tartá a
Peloponnesus egy részét és tengerparti városait. S habár nyolcz hónappal
később, 1828 julius 6-án elhagyni készült e tartományt, melyet annyira
elpusztított s ámbár ugyanazon évi szeptemberben már egyetlen egyiptomi
se volt a görög földön, a vad csordák mégis pusztítottak még bizonyos
ideig Moreában.
Miután a törökök vagy szövetségeseik a Peloponnesus és Kréta több parti
városát megszállva tartották, nem lehet csodálkozni a felett, hogy a
kalózok nagy számmal czirkáltak a szomszéd vizeken. Ha nagy károkat
okoztak a szigetek között való kereskedést közvetítő hajóknak, ennek nem
az volt az oka, mintha a görög flottillák parancsnokai, a Miaulisok, a
Kanarisok és a Tsamadosok megszüntek volna őket üldözni, de a tengeri
rablók nagy számmal és fáradhatlanok voltak és ezen összes vidékeken
megszünt minden biztonság. A szigettenger lángban állt Krétától Mytilene
szigetéig és Rhodustól Negropontusig.
Végre, a valamennyi nemzet söpredékéből összeverődött rablóbandák Scio
sziget környékét is veszélyeztették és segítségére voltak a pasának, ki
a fellegvárat védelmezte, melynek ostromát Fabvier ezredes a lehető
legkedvezőtlenebb körülmények közt volt megkezdendő.
Olvasóink emlékezni fognak, hogy az ioniai szigetek kereskedői, kiket a
Levante összes állomásainak e fenyegetett állapota nagyon elrémített,
szövetkeztek egy korvett fölszerelésére, melynek feladata volt üldözőbe
venni a kalózokat. A _Syphanta_ öt hét előtt indult el Korfuból a
szigettenger felé. Két vagy három szerencsés eredményű megütközés, több
nagyon gyanus hajó kézrekerítése csak arra ösztönözhette a hajó
kapitányát, hogy művét erélyesen folytassa. Stradena kapitány, ki azóta
megfordult Psara, Skyros, Zea, Lemnos, Paros és Santorin vizeiben, ép
oly vitézséggel mint szerencsével oldotta meg feladatát. Hanem, úgy
látszott, hogy még mindeddig nem találkozhatott a rejtélyes Sacratiffel,
kinek feltünését mindenkor a legvészesebb katasztrófák jelezték. Gyakran
beszéltek róla, de soha sem látta senki.
November 13-ka körül a _Syphantát_ Scio környékén jelezték, sőt egy
elfogott hajót is hozott a sziget kikötőjébe és Fabvier ezredes gyorsan
elbánt a kalóz-hajó legénységével.
De ez időtől fogva semmiféle hír sem érkezett a korvett felől. Senki se
mondhatta meg, mely vidéken üldözi jelenleg a szigettenger rablóit. Sőt
nyugtalankodtak is miatta. E vizeken, melyek tele vannak szigetekkel és
következőleg állomási pontokkal, eddig ritkán múlt el több nap a nélkül,
hogy jelenlétét ne jelezték volna.
Ily körülmények közt ért d’Albaret Henrik Scióba, november 27-én, nyolcz
nappal Korfuból való elindulása után. Régi parancsnokához csatlakozott,
folytatandó a törökök elleni hadakozást.
Elizundo Hadsine eltünése borzasztó csapás volt rá nézve. A fiatal leány
tehát elutasítá Starkos Miklóst, mint hozzá méltatlan nyomorult embert,
de egyszersmind önmagát is méltatlannak itélte ahhoz, a kit szive
választott. Milyen titok lappanghatott ez alatt? Hol lehetett e titkot
keresni? Hadsine életében-e, mely oly nyugodt és tiszta volt? Bizonynyal
nem! Avagy talán atyja életében? De milyen közösség létezhetett Elizundo
bankár és Starkos Miklós kapitány közt?
Ki felelhetett volna e kérdésekre? A bankház el volt hagyatva. Xaris is
kétségkivül a fiatal leánynyal egyidejűleg távozott. D’Albaret Henrik
csak önmagára számíthatott, hogy az Elizundo család titkait földerítse.
[Illustration: A SYPHANTÁT SCIO KÖRNYÉKÉN JELEZTÉK.]
D’Albaret Henrik ekkor arra a gondolatra jött, hogy felkutassa Korfut,
majd az egész szigetet. Hátha Hadsine valamely előtte ismeretlen helyen
keresett menedéket? Csakugyan van a szigeten, itt-ott elszórva nehány
falu, melyekben könnyen lehet biztos menhelyet találni. Benizze, Santa
Decca, Leucimne s még mintegy húsz más falu nyugodalmas rejtekhelyet
kinál. D’Albaret Henrik nem került el egyetlen utat sem, a legszegényebb
helységet is felkutatta és kereste a fiatal leány nyomát, de nem talált
semmit.
Egy jel azonban arra mutatott, hogy Elizundo Hadsine elhagyta Korfu
szigetét. Az alipai kis kikötőben, a sziget nyugat-északnyugati részén
megtudta, hogy a legutóbbi napokban egy könnyü szerkezetü speronare
indult ki a sík tengerre, miután két utast várt, a kiknek számára előre
kibérelték.
De ez még nagyon bizonytalan adat volt. Ezenkivül a tények és az idő
bizonyos összetalálkozásai új tápot adtak a fiatal tiszt aggodalmainak.
Midőn Korfuba visszatért, megtudta, hogy a _Karysta_ is elhagyta a
kikötőt. S a mi még komolyabbá tette a dolgot, Starkos Miklós hajója
ugyanazon nap szedte fel horgonyait, midőn Elizundo Hadsine eltűnt.
Volt-e valamely összefüggés e két esemény közt? Hátha a fiatal leányt
Xaris-sal együtt tőrbe csalták és erőszakosan elrabolták? Ki tudja,
nincs-e e pillanatban a _Karysta_ kapitányának hatalmában?
E gondolatra szinte megtört d’Albaret Henrik szive. De mit tegyen? A
világ melyik pontján keresse Starkos Miklóst? A _Karysta_, melyről nem
tudták honnét jött, sem azt, hogy mi volt rendeltetési helye, méltán
soroztathatott a gyanus természetü hajók közé. Mindazonáltal az ifjú
tiszt kiverte fejéből a gondolatot, mihelyt képes volt magán erőt venni.
Elizundo Hadsine azt mondta, hogy nem méltó hozzá és nem is akarta őt
többé viszont látni, következőleg igen valószinű volt, hogy önkénytesen
távozott el más vidékre, Xaris védelme alatt.
Nos hát, ha így van, d’Albaret Henrik tudni fogja őt feltalálni. Hátha
talán Hadsinét hazaszeretete arra indította, hogy részt vegyen a
harczban, melyben hazájának sorsa fog eldölni? Talán roppant vagyonát,
melylyel szabadon rendelkezhetett, a függetlenségi harcz czéljaira
akarta szentelni? Miért ne követte volna ugyanazon szinhelyeken a
Bobolinák, a Modenák, az Andronikák és más nők példáját, kiket oly
határtalanul csodált?
D’Albaret Henrik, bizonyos levén a felől, hogy Elizundo Hadsine nincs
már Korfuban, elhatározta magát újra elfoglalni helyét a philhellének
csapatában. Fabvier ezredes Scióban volt rendes hadtestével.
Elhatározta, hogy hozzá csatlakozik. Elhagyta az ioniai szigeteket,
átutazott északi Görögországon, megkerülte a patrasi és a lepantoi
öblöket, hajóra szállt az eginai öbölben, nem minden baj nélkül
megmenekült a kalózok elől, kik a Cykladok tengerén garázdálkodtak és
gyors átkelés után Scióba érkezett.
Fabvier a fiatal tisztet oly szivélyes fogadtatásban részesíté, mely
eléggé mutatta, mennyire becsüli őt. A merész katona az ifjú századosban
nemcsak hű bajtársat látott, hanem egyszersmind bizalmas barátot is, a
kivel közölhette kellemetlen ügyeit, melyeknek nem volt hijával. Az
ostromló hadtest jelentékeny részét képező zsoldos csapatok
fegyelmezetlensége, a rendetlenül, vagy épen nem fizetett zsold, a
scioták által előidézett kellemetlenségek stb. nagy mértékben nehezíték
és késleltették hadműveleteit. Mindazonáltal Scio fellegvárának ostroma
már el volt kezdve, d’Albaret Henrik azonban még jókor érkezett, hogy
részt vehessen az előnyomulási munkálatokban. A szövetséges hatalmak két
izben meghagyták Fabvier ezredesnek, hogy hagyjon fel előkészületeivel,
de az ezredes, kit a hellén kormány nyiltan támogatott, nem is
hederített a meghagyásokra és háborítlanúl folytatá előkészületeit.
Az ostromot nemsokára ostromzárrá változtatták át, de oly tökéletlenül,
hogy az ostromlottak folyvást kaphattak élelmi és lőszereket. Bármint
volt is, talán sikerült volna Fabviernek hatalmába keríteni a
fellegvárat, ha hadserege az éhség miatt napról-napra nem szélyedt volna
el a szigeten rabolni, s magát élelmezni. Ily körülmények közt történt,
hogy egy öt hajóból álló török hajóraj az ostromzár vonalon áttörve
behatolt Scio kikötőjébe és az ostromlottaknak kétezer ötszáz főnyi
segítséget hozott. Igaz, hogy valamivel később Miaulis is megjelent
hajóhadával Fabvier ezredes segítségére, de későn érkezvén, vissza
kellett vonulnia.
A görög admirállal együtt nehány hajó érkezett önkéntesekkel, kik a
scioi ostromló hadtest erősítésére voltak rendeltetve.
Egy nő is csatlakozott hozzájuk.
Andronika, miután a Peloponnesusban a legutolsó óráig harczolt Ibrahim
katonái ellen, részt akart venni a háború befejezésében is, a mint részt
vett a kezdetében. Ezért jött Scioba és el volt szánva, ha kell,
meghalni e szigeten, melyet a görögök új királyságukhoz akartak
csatolni. Ez rá nézve mintegy kiengesztelődés lett volna azon gonosz
tettekért, melyeket méltatlan fia ugyancsak itt követett el, az 1822-iki
borzasztó vérengzések alkalmával.
Akkoriban a szultán e rettenetes ítéletet mondta ki Scióra: tűz, vas,
rabszolgaság. A végrehajtással Kara-Ali kapudán pasa volt megbizva.
Végre is hajtotta. Vérengző csordái partra szálltak a szigeten. A
tizenkét évesnél idősebb férfiakat és a negyven évesnél idősebb
asszonyokat könyörtelenül lemészárolták. A többit rabszolgákká tették és
el akarták vinni a smyrnai és az északafrikai vásárokra. A harminczezer
török ekkép tűzzel, vassal elpusztította az egész szigetet.
Huszonháromezer sciotát gyilkoltak le. Negyvenhétezer ember volt
eladásra szánva.
[Illustration: SCIO OSTROMA MEG VOLT KEZDVE.]
Ekkor lépett közbe Starkos Miklós. Czinkosai és ő, miután kivették
részüket a mészárlásból és rablásból, főügynökeivé lettek e gyalázatos
kereskedésnek, mely egy óriási embercsordát szolgáltatott ki az ottomán
kapzsiságnak. A szerencsétlen rabszolgák ezreit e renegát hajói
szállították el Kis-Ázsia és északi Afrika partjaira. Starkos Miklós e
gyalázatos műveletek által lépett összeköttetésbe Elizundo bankárral, s
innét eredtek azon roppant nyereségek, melyekből az oroszlánrész Hadsine
atyjának jutott.
Andronika nagyon is jól tudta, mily részt vett Starkos Miklós a sciói
mészárlásokban és mily szerepet játszott ezen iszonyú körülmények közt.
Ezért akart ide jönni, a hol ezerszer is megátkozták volna, ha tudják,
hogy ő e nyomorult ember anyja. Úgy tartotta, hogy fiának bűneiért
bűnhödik ha a szigeten harczol és vérét ontja a scioták ügyéért.
De mihelyt Andronika partra szállt Scio szigetén, csaknem
elkerülhetlenné vált, hogy előbb-utóbb ne találkozzék d’Albaret
Henrikkel. És csakugyan Andronika, nehány nappal megérkezése után,
január 13-án egészen váratlanul megpillantá a fiatal tisztet, a ki
életét mentette volt meg a chaidarii csatában.
A nő feléje sietett tárt karokkal és felkiáltott:
– D’Albaret Henrik!
– Ön!… Andronika… ön! – mondá az ifjú tiszt. – Ön itt?
– Igen, – felelé a nő. – Nem ott van-e az én helyem, a hol még harczolni
kell elnyomóink ellen?
– Andronika, – viszonzá d’Albaret Henrik, – legyen büszke hazájára.
Legyen büszke e haza gyermekeire, kik azt önnel együtt védelmezték.
Rövid idő mulva egyetlen török katona sem lesz görög földön.
– Tudom d’Albaret Henrik! vajha az Isten megóvná életemet e napig.
S ekkor Andronika elmondá élettörténetét azon időponttól fogva, midőn a
chaidarii csata után elváltak egymástól. Elbeszélte utazását
szülőföldjére a Mainába, melyet még egyszer s utoljára látni óhajtott,
majd élményeit a peloponnesusi hadseregnél és megérkezését Scióba.
D’Albaret Henrik is elbeszélte, mily körülmények közt került Korfuba,
mily összeköttetésben állt Elizundo bankárral, beszélt tervezett és
meghiúsult házasságáról, Hadsine eltünéséről és azon reménységéről, hogy
sikerülni fog őt egykor feltalálni.
– Igen, d’Albaret Henrik – viszonzá Andronika. – És ha ön ma még nem is
tudja, mily titok nehezül a fiatal leány életére, a felől biztos lehet,
hogy ő méltó önhöz. Igen, ön viszont fogja őt látni és oly boldogok
lesznek, a mint mindketten megérdemlik.
– De mondja meg Andronika, – kérdé d’Albaret Henrik, – nem ismerte ön
Elizundo bankárt?
– Nem, – felelé Andronika, – Hogyan ismerném, és miért kérdi ön ezt
tőlem?
– Azért, mert gyakran volt alkalmam az ön nevét említeni előtte, –
felelé az ifjú tiszt, – s e név nagyon sajátságos módon vonta magára
figyelmét mindannyiszor. Egy izben megkérdezte, nem tudom-e, mi történt
önnel, elválásunk óta.
– Én nem ismertem őt d’Albaret Henrik, sőt még említtetni se hallottam
Elizundo bankár nevét soha.
– Akkor hát ez alatt is titok lappang, melyet nem tudok magamnak
megmagyarázni, s mely kétségkívül soha sem lesz felderítve, miután
Elizundo nincs többé.
D’Albaret Henrik elhallgatott. Korfui emlékei fölmerültek lelkében.
Eszébe jutott mindaz, a mit szenvednie kellett, s a mit még ezután fog
szenvedni Hadsinetól távol.
Aztán újra Andronikához fordult e szókkal:
– És mit szándékozik ön tenni, ha a háború be lesz fejezve?
– Az Isten akkor megkegyelmez nekem, – felelé Andronika, – és elszólit e
világról, melyben hogy élnem kellett, eléggé gyötör miatta
lelkiismeretem.
– Gyötri a lelkiismerete, Andronika?
– Igen.
És a szerencsétlen anya csaknem kimondta, hogy már élete magában is bűn
volt, miután _oly_ fiút szült a világra.
De csakhamar elűzte e gondolatot.
– A mi önt illeti, d’Albaret Henrik, ön még fiatal és az Isten hosszúra
fogja nyújtani életét. Használja arra, hogy feltalálja azt, a kit
elvesztett és a ki önt szereti.
– Igen, Andronika, én keresni fogom őt mindenütt, valamint keresni fogom
a gyűlölt vetélytársat is, a ki közénk furakodott.
– Ki volt ez az ember? – Kérdé Andronika.
– Egy kapitány, egy gyanus hajó parancsnoka, – felelé d’Albaret Henrik;
– mihelyt Hadsine eltűnt, ő is elhagyta Korfut.
– Mi a neve?
– Starkos Miklós.
[Illustration: «ÖN MÉG FIATAL D’ALBARET HENRIK!»]
– Ő!…
Csak egy szó hija volt, hogy Andronika elárulja titkát, és megvallja,
hogy ő a Starkos Miklós anyja!
E név, melyet d’Albaret Henrik oly váratlanul ejtett ki, leírhatatlan
rémületet idézett elő nála. Bármennyire tudott is magán uralkodni, fia
nevének hallatára szörnyen elhalványult. Tehát Starkos Miklós okozta
mind azon szerencsétlenséget, mely ez ifjút érte, a ki az ő életét
megmentette, a saját élete koczkáztatásával!
De d’Albaret Henrik figyelmét se kerülte el a hatás, melyet Starkos
Miklós neve Andronikára gyakorolt. Igen természetesen kiváncsi volt
tudni az okát.
– Mi baja?… Mi baja? – kérdé. – Miért zavarodott meg ennyire a _Karysta_
kapitánya nevének hallatára. Szóljon!… szóljon!… ismeri azt, a ki e
nevet viseli?
– Nem, d’Albaret Henrik, nem, – felelé Andronika, önkénytelenül hebegve.
– De igen!… ön ismeri!… Andronika, könyörgöm, mondja meg, ki ez az
ember… mit tett… hol van e perczben… hol találhatnám fel?
– Nem tudom.
– Igen… ön tudja!… ön tudja Andronika és nem akarja nekem megmondani…
nekem! nekem!… Talán egyetlen szavával nyomára vezetne… Talán Hadsine
nyomára is… és ön nem akar szólni!
– D’Albaret Henrik, – viszonzá Andronika oly hangon, melynek szilárdsága
többé nem hazudtolta meg magát, – én nem tudok semmit… Nem tudom merre
van az a kapitány… Nem ismerem Starkos Miklóst!
E szókkal elhagyta az ifjú tisztet, a ki a legnagyobb felindulás hatása
alatt állt. De e percztől fogva sikertelen volt minden iparkodása,
Andronikával találkozni. A bátor nő kétségkívül átment Scióról a görög
szárazföldre. D’Albaret Henriknek le kellett mondani a reményről, hogy
vele találkozhassék.
Fabvier ezredes hadjárata is nem sokára bevégződött minden eredmény
nélkül.
A szökések csakhamar nagyon gyakoriakká lettek az ostromló seregben. A
katonák, daczára tisztjeik könyörgéseinek, hajóra keltek és elhagyták a
szigetet. A tüzérek, kikre Fabvier mindenekfelett számított, cserben
hagyták ágyúikat. Semmit sem lehetett tenni e csüggedéssel szemben, mely
erőt vett a legjobbakon is.
Fel kellett tehát hagyni az ostrommal és visszatérni Syrába, a hol ezt a
szerencsétlen expedicziót szervezték. Fabvier ezredes itt, hősies
harczainak jutalmául, nem kapott egyebet szemrehányásoknál s a
legfeketébb hálátlanság tanujeleinél.
D’Albaret Henrik el volt határozva Sciót a vezérrel együtt elhagyni. De
a szigettenger melyik pontja felé irányozza kutatásait? Még nem volt
magával tisztában ez iránt, midőn egy véletlen esemény véget vetett
habozásának.
Egy nappal előbb, mintsem hajóra akart kelni, hogy átszállíttassa magát
a görög szárazföldre, levelet kapott a postán.
A levél a korinthusi postabélyeggel volt ellátva, d’Albaret Henrik
századosnak volt czímezve s a következő sorokat tartalmazta:
«A korfui _Syphanta_ korvett törzskarában egy állomás van üresedésben.
Nem volna kedve d’Albaret kapitánynak e hajóra szállni és folytatni a
Sacratif és a sziget-tenger kalózai ellen megkezdett hadjáratot?
«A _Syphanta_ márczius hónap legelső napjaiban az Anapomera hegyfok
vizeiben fog tartózkodni és csónakja folyvást a hegyfok tövében, az Ora
öblöcskében lesz.»
«D’Albaret Henrik százados azt tegye, a mit hazaszeretete parancsol.»
Az aláírás hiányzott. A kézirás ismeretlen volt. Semmi sem árulta el az
ifjú tiszt előtt, ki lehetett a levél irója.
Mindenesetre e sorok legalább hírt hoztak a korvett felől, melyről már
bizonyos idő óta nem hallottak beszélni. Ezenkivül d’Albaret Henriknek
alkalma nyilt újra gyakorolni a tengerész-mesterséget. Végre pedig
lehetővé lett rá nézve üldözőbe venni Sakratifot s talán megszabadítani
tőle a szigettengert, – sőt talán, – s ez nem csekély befolyást
gyakorolt elhatározására, – alkalom kinálkozhatott e vizeken találkozni
Starkos Miklóssal és hajójával.
D’Albaret Henrik tehát rögtön elhatározta magát, elfogadni a névtelen
levélben foglalt ajánlatot. Elbucsúzott Fabvier ezredestől, ugyanakkor
midőn ez elindult Syra felé; aztán egy kis hajót bérelt ki és útra kelt
a sziget északi pontjára.
Az átkelés nem tarthatott soká, főleg miután jó délkeleti szél fújt; a
hajócska elhaladt a koloquintai kikötő előtt, az anossai szigetek és a
Pampaka hegyfok közt. E hegyfokon túl egyenesen az orai hegyfok felé
tartott és a part mellett haladt előre, a hasonnevű öblöcske irányában.
D’Albaret Henrik márczius elsején délután szállt partra.
– Én d’Albaret Henrik százados vagyok, – mondá a fiatal tiszt a csónak
legénységét vezénylő tisztnek.
Egy csónak várt rá a parti szirt alatt. A sík tengeren egy korvett
horgonyzott.
– A hajóra akar szállni d’Albaret Henrik százados úr? – kérdé az
altiszt.
[Illustration: EGY CSOLNAK VÁRT RÁ A PARTI SZIRT ALATT.]
– Azonnal.
A csónak elindult, s a hat evezős hatalmas evezőcsapásai csakhamar
átszállították a korvettre, mely legföljebb egy tengeri mérföldnyire
horgonyzott.
Mihelyt d’Albaret Henrik csónakja a hajó baloldalához ért, egy éles
fütty hallatszott, majd egy ágyúlövés dördült el, melyet más kettő
nyomon követett. Azon perczben, midőn az ifjú tiszt a fedélzetre lépett,
az egész legénység, mely úgy volt felállítva, mint díszszemléknél
szokás, fegyvereivel tisztelgett és a korfui lobogót felvonták az
árboczra.
A korvett másodkapitánya ekkor előlépett s erős hangon, hogy mindenki
meghallhassa, így szólt:
– A _Syphanta_ tisztjei és legénysége szerencséseknek érzik magukat, a
hajó fedélzetén üdvözölhetni d’Albaret Henrik parancsnokot!