Másnap, reggeli tiz óra tájban, Starkos Miklós partra szállt a mólón és
a bankház felé irányozá lépteit. Nem most jelent meg először az üzleti
irodában, hol mindenkor olyan fogadtatásban részesült, mint egy nem
megvetendő kliens.
Pedig Elizundo jól ismerte őt. Sok mindenfélét kellett tudnia élete
felől. Még azt is tudta, hogy azon hazafias lelkű nő fia volt, kiről
egyszer d’Albaret Henriknek beszélt. De senki se tudta és nem is
tudhatta, _mi_ volt a _Karysta_ kapitánya.
Starkos Miklóst nyilván várták. Be is bocsátották mihelyt megjelent. A
negyvennyolcz órával előbb érkezett és Arkádiából keltezett levelet
csakugyan ő irta. Azonnal bevezették tehát az irodába, a hol a bankár
tartózkodott, a ki óvatosságból azonnal bezárta mögötte az ajtót.
Elizundo és kliense egyedül maradtak. Senki sem fogja őket háborgatni.
Senki sem fogja meghallani, mit mondanak egymásnak e párbeszéd alatt.
– Jó napot Elizundo, – mondá a _Karysta_ kapitánya, mialatt egy
karszékre ült, oly fesztelenül, mintha otthon lett volna. – Már csaknem
féléve, mióta nem láttuk egymást, noha ön gyakran hallott hirt felőlem!
Nem is akartam elhaladni Korfu mellett a nélkül, hogy itt meg ne
állapodjam s önnel kezet ne szorítsak.
– Ön nem azért jött, hogy engem lásson s nekem lekötelező dolgokat
mondjon, Starkos Miklós – viszonzá a bankár tompa hangon. – Mit kíván
tőlem?
– Ah! – kiáltá a kapitány – erről ismerek az én öreg Elizundo barátomra!
Semmi érzelgés; az üzlet mindenek előtt. Már nagy ideje lehet annak,
hogy ön bezárta szívét pénztára legtitkosabb fiókjába, – melynek a
kulcsát aztán elvesztette.
– Nem sziveskednék megmondani, miért jött ide és miért írt nekem? –
kérdé Elizundo.
– Voltaképen igaza van, Elizundo. Hagyjunk fel a hiábavalóságokkal.
Legyünk komolyak, ma igen fontos érdekekről kell egymással
beszélgetnünk, melyek nem tűrnek halasztást.
– Az ön levele két ügyről beszél, – mondá a bankár – melyek közül az
egyik rendes összeköttetéseink keretében mozog, a másik pedig engem
személyesen illet.
– Úgy van, Elizundo.
– Beszéljen hát, Starkos Miklós. Mielőbb szeretném ismerni mindkettőt.
Mint látjuk, a bankár nagyon kereken beszélt. Látogatóját kényszeríteni
akarta, hogy minden kitérés és minden körülírás nélkül adja elő
kivánságait. De a kérdések szabatosságával ellentétben állt a hang,
melyen e kérdések elmondattak. Ezen egymással szemközt álló két ember
közül nyilván nem a bankár érezte magát erősebbnek.
A _Karysta_ kapitánya nem is bírta elpalástolni mosolygását, melyet a
bankár – szemei a földre lévén szögezve – nem láthatott.
– Melyik kérdésről beszéljünk előbb? – kérdé Starkos.
– Arról, mely engem személyesen illet! – felelé a bankár eléggé élénken.
– Jobban szeretem azzal kezdeni, mely nem illeti önt személyesen –
viszonzá a kapitány éles hangon.
– Azt se bánom, Starkos Miklós. Miről van szó?
– Egy fogolyszállítmányról, melyet Arkádiában fogunk átvenni.
Kétszázhárom ember van, férfi, asszony és gyermek. Ezeket
elszállíttatjuk Scarpanto-szigetre, a honnét én magam fogom átvinni az
afrikai partokra. Ön jól tudja, Elizundo, miután nem egyszer csináltunk
már egymással ily üzletet, hogy a törökök csak készpénzfizetés mellett
szolgáltatják ki árúikat, vagy pedig oly váltók fejében, melyeknek egy
jó aláírás biztos értéket ad. Eljöttem tehát az ön aláírását kérni és
számolok rá, hogy ön azt nem fogja megtagadni Skopelonak, a ki ide fogja
hozni az elkészített váltókat. – Úgy-e bár nincs a dologban semmiféle
akadály?
A bankár nem felelt, de hallgatása nem jelenthetett egyebet, mint
belenyugvást a kapitány kivánságába. Különben is az előzmények
lekötötték őt.
– Hozzátehetem, – folytatá Starkos Miklós – hogy az üzlet nem rossz. A
török hadműveletek rossz fordulatot vesznek Görögországban. A navarini
ütközetnek rossz következményei lesznek a törökökre nézve, miután az
európai hatalmak is beavatkoznak. Ha le kell mondaniok a küzdelemről,
nem lesz többé fogoly, nem lesz üzlet és következőleg nyereség se lesz.
Épen azért, a legutolsó szállítmányok, melyeket tőlük kaphatunk, magas
árakon fognak elkelni az afrikai partokon. Következőleg nyereségünk lesz
az üzletből és önnek is. – Számolhatok aláírására?
– Le fogom számítolni váltóit, – felelé a bankár – tehát nem lesz
szüksége aláírásomra.
– A mint tetszik, Elizundo, – mondá a kapitány – de aláírásával is
beértük volna. Azelőtt nem habozott volna aláírni váltóimat.
– Azelőtt máskép volt. Most egészen más nézeteim vannak e dolgokról.
– Ah! valóban? De végre is tegyen tetszése szerint. Hanem többek közt
igaz-e a hír, a melyet hallottam, hogy ön vissza akar vonulni az
üzletektől?
– Igaz, Starkos Miklós, – felelé a bankár szilárdabb hangon – s a mi önt
illeti, ez az utolsó üzlet, melyet együtt kötünk – miután ön annyira
ragaszkodik hozzá, hogy megcsináljam.
– Feltétlenül ragaszkodom hozzá, Elizundo – viszonzá Starkos Miklós
szárazon.
Ezzel felkelt, néhányszor megkerülte az irodát, a nélkül azonban, hogy
nem épen jóakaratú kifejezésű szemeit levette volna a bankárról. Végre
ismét leült vele szemközt.
– Elizundo uram, – mondá gúnyos hangon – ön nagyon gazdag lehet, miután
vissza akar vonulni az üzlettől?
A bankár nem felelt.
– Nos, – folytatá a kapitány – mit fog ön csinálni megtakarított
millióival, melyeket nem vihet el a másvilágra, mert kissé súlyos teher
volna a hosszú útra. Kire fognak szállni, ha ön elköltözött?
Elizundo még mindig hallgatott.
– A leányára fognak szállni, – folytatá Starkos Miklós – a szép Elizundo
Hadsinere. Ő fogja örökölni atyja vagyonát. Semmi sem igazságosabb
ennél! De mit fog ő velük csinálni, egyedül a világon, annyi millió
birtokában?
– A bankár, kissé nehézkesen, felkelt és mintha e vallomás a lelkét
nyomta volna, gyorsan így felelt:
– A leányom nem lesz egyedül.
– Nőül fogja őt adni? – kérdé a kapitány. – És ugyan kihez, ha szabad
kérdeznem? Miféle ember fogja nőül venni akarni Elizundo Hadsinet, ha
megtudja, honnét származik atyja vagyonának nagy része? Sőt hozzáteszem,
lesz-e Elizundo Hadsinének bátorsága valakinek a kezét nyújtani, ha ő
maga is megtudja vagyonának eredetét.
– Hogyan tudná meg? – viszonzá a bankár. – Eddig még nem tudja, és
vajjon ki fogná neki megmondani?
– Én, ha kell.
– Ön?
– Én. Figyeljen rám, Elizundo! és tartsa eszében szavaimat, – felelé a
_Karysta_ kapitánya szándékos arczátlansággal – mert többé nem fogom
ismételni azt, a mit most mondok. Ön főleg általam szerezte óriási
vagyonát a velem együtt véghez vitt óriási műveletekből, melyeknél a
fejemet koczkáztattam. A rabolt szállítmányok és a függetlenségi háború
alatt vásárolt és eladott rabszolgák értékesítéséből dugta zsebre azon
nyereségeket, melyeknek összege milliókra rúg. Nos, az igazság azt
követeli, hogy e milliók rám szálljanak vissza! Ön jól tudja, hogy nekem
nincsenek előitéleteim. Én nem fogom öntől kérdezni, honnét származik
vagyona. A háború után magam is vissza fogok vonulni az üzletektől. De
én sem akarok egyedül maradni az életben s ezért követelem, – értsen meg
jól, követelem, hogy Elizundo Hadsine Starkos Miklós nejévé legyen.
A bankár visszahanyatlott székére. Érezte, hogy ezen ember kezében van,
a ki régóta bűntársa volt. Tudta, hogy a _Karysta_ kapitánya semmitől se
fog visszariadni, hogy czélját elérje. Nem kétkedett felőle, hogy
szükség esetén képes elbeszélni a bankház egész multját. Hogy Elizundo,
még botrány koczkáztatásával is, tagadólag felelhessen Starkos
Miklósnak, csupán egy dolgot mondhatott, és azt némi habozás után ki is
mondta:
– Leányom nem lehet az öné, Starkos Miklós, mert másé lesz.
– Másé? – kiáltá Starkos Miklós. – Valóban, épen jókor érkeztem! Ah!
Elizundo bankár leánya férjhez megy?
– Öt nap mulva.
– És kihez? – kérdé a kapitány dühtől reszkető hangon.
– Egy franczia tiszthez.
– Egy franczia tiszthez? – Kétségkívül azon philhellenek egyikéhez, a
kik idejöttek Görögország segítségére.
– Igen.
– És mi a neve?
– D’Albaret Henrik százados.
– Nos hát Elizundo uram, – mondá Starkos Miklós, közvetlen a bankár elé
lépve és mereven a szeme közé nézve – ismétlem önnek, hogy mikor ez a
D’Albaret Henrik százados meg fogja tudni, kicsoda ön, többé nem veendi
nőül az ön leányát. És midőn az ön leánya meg fogja tudni atyja
vagyonának eredetét, többé nem is gondolhat rá, hogy D’Albaret Henrik
százados nejévé legyen. Ha tehát ön még ma fel nem bontja a tervezett
házasságot, holnap a jegyesek tudni fognak mindent! Igen! igen!… az
ördög nevére mondom, mindent fognak tudni!
A bankár még egyszer felkelt helyéről. Mereven nézett a _Karysta_
kapitányára s a félreismerhetlen kétségbeesés hangján így szólt:
– Jól van! – Öngyilkossá leszek, Starkos Miklós, akkor leányomnak nem
lesz többé oka magát miattam szégyenleni.
– Ellenkezőleg, – felelé a kapitány – ép annyi oka lesz a jövőben, mint
volt a multban, mert az ön halála se fog változtatni azon a tényen, hogy
Elizundo a szigettenger kalózainak bankára volt.
Elizundo megtörten rogyott székére és nem bírt válaszolni. A kapitány
tovább folytatá:
– S ezért nem lesz Elizundo Hadsine D’Albaret Henrik nejévé s ezért
fogja őt nőül venni Starkos Miklós, akár tetszik a leánynak, akár nem.
A párbeszéd még félóráig tartott s az egyik részről esdeklésekből, a
másikról fenyegetésekből állt. Bizonyára nem szerelemből akarta Starkos
Miklós feleségül venni Elizundo leányát, hanem azon milliók miatt,
melyeket ez az ember bírni óhajtott, s ezért semmiféle érv se volt képes
megmásítani akaratát.
Elizundo Hadsine semmit sem tudott azon levélről, mely a _Karysta_
kapitányának megérkezését bejelenté, de e naptól fogva atyját a
szokottnál szomorúbbnak, komorabbnak látta, mintha valamely titkos bánat
gyötörte volna. Ennélfogva nem is küzdhette le élénk nyugtalanságát,
midőn Starkos Miklós megjelent a bankháznál. Ismerte ezen egyént, kit
gyakrabban látott házukhoz jönni a háború utóbbi éveiben. Starkos Miklós
mindenkor oly undort ébresztett benne, melyről nem bírt magának számot
adni. Úgy rémlett előtte, mintha bizonyos pillantásokat vetett volna rá,
melyektől a szó szoros értelmében irtózott; noha a kapitány soha sem
intézett hozzá néhány jelentéktelen szónál egyebet, olyanokat, mint a
bankház bármelyik régibb kliense. De nem kerülte el az ifjú leány
figyelmét, hogy atyja a _Karysta_ kapitányának látogatásai után bizonyos
ideig mindenkor rendkívül levert, sőt mondhatni rémült volt. Innét
származott ellenszenve Starkos Miklós ellen, melyet eddigelé legalább
semmi sem igazolt.
[Illustration: ELIZUNDO MEGTÖRTEN ROGYOTT LE SZÉKÉRE.]
Elizundo Hadsine még nem beszélt ezen emberről d’Albaret Henrikkel. A
viszony, mely a bankházhoz fűzte, nem lehetett egyéb üzleti viszonynál,
már pedig Elizundo üzleteinek minőségét nem ismerte, mivel azokról soha
se volt szó köztük. A fiatal tiszt tehát nem tudott semmit azon
összeköttetésekről, melyek a bankár és Starkos Miklós közt léteztek, de
még azon viszonyról sem, mely ez embert összefűzte ama derék és bátor
nővel, kinek életét megmentette Chaidarinál s kit csupán Andronika néven
ismert.
De valamint Hadsinenek, úgy Xarisnak is több ízben volt alkalma Starkos
Miklóst látni és fogadni a Strada Realén levő irodában. Ő is hasonló
ellenszenvet érzett iránta, mint a fiatal leány. Csakhogy erélyes és
elszánt természeténél fogva ezen érzelem nála máskép nyilvánult. – Mig
Elizundo Hadsine került Minden alkalmat ezen emberrel találkozni, addig
Xaris inkább keresett volna ilyen alkalmakat, azon feltétel alatt, hogy
«összetörhesse az oldalbordáit», mint mondani szokta.
– Igaz, hogy ehhez nincs jogom, – gondolá magában – de talán ez is lesz
valamikor.
Mindezekből az következik, hogy a _Karysta_ kapitányának látogatását
Elizundonál nem jó szemmel nézte sem Xaris, sem a fiatal leány. Sőt
ellenkezőleg, nagy megkönnyebbülést is éreztek mindketten, midőn Starkos
Miklós, a hosszas párbeszéd után, melyből semmi se szivárgott ki,
elhagyta a házat s elindult a kikötő felé.
Elizundo egy óránál tovább bezárkózva maradt irodájában. Még csak
mozdulni se hallották. De a kiadott parancsnak engedelmeskedni kellett,
se leányának, se Xarisnak nem volt szabad belépni hozzá, hacsak nem
hívja valamelyiküket. Miután pedig a látogatás ezúttal sokáig tartott,
nyugtalanságuk is egyenes arányban növekedett az eltelt idővel.
Egyszerre megszólalt Elizundo csengetyűje, – de félénk és nem biztos
kézre valló csöngetés volt ez.
Xaris e jelre felnyitotta az ajtót, mely többé nem volt belülről bezárva
és szemközt állt a bankárral.
Elizundo még mindig összeroskadva ült a karszéken, mint oly ember, a ki
heves harczot vívott önmagával. Fölemelte fejét, Xarisra tekintett,
mintha nehezére esnék megismerni a hű embert, aztán kezével végig
simítván homlokát, elfojtott hangon ejté ki e nevet:
– Hadsine.
Xaris intett fejével és kiment. A következő perczben az ifjú leány atyja
előtt állt, ki azonnal, minden bevezetés nélkül, de a földre szegezett
szemekkel és a felindulástól remegő hangon így szólt hozzá:
– Hadsine! le kell… le kell mondanod azon tervről, hogy d’Albaret Henrik
százados nejévé légy!
– Mit mond atyám? – kiáltá az ifjú leány, kit e váratlan csapás a szívén
talált.
– Meg kell lenni, Hadsine! – ismétlé Elizundo.
– Aztán meg fogja ön nekem mondani, miért vonja vissza szavát tőlem és
tőle? – kérdé az ifjú leány. – Ön tudja, hogy nem szokásom akaratával
feleselni s ezúttal se fogom azt tenni! De végre is meg fogja-e mondani,
hogy miért kell lemondanom d’Albaret Henrikkel való házasságomról.
– Azért, Hadsine, mert… mert más férfi nejévé kell lenned – suttogá
Elizundo.
Bármily halkan beszélt is, leánya meghallotta.
– Más férfi nejévé! – mondá, nem kevésbé lesujtva a második csapástól,
mint volt az elsőtől. – És ki az?
– Starkos kapitány.
– Ez az ember! – ez az ember!
E szók önkéntelenül lebbentek el Hadsine ajkairól, ki az asztalba
kapaszkodott, hogy le ne rogyjék.
S aztán e határozat szülte felháborodás utolsó fellobbanásában így
szólt:
– Atyám, e parancsban, melyet ön nekem, talán akarata ellenére ad, van
valami, a mit nem tudok magamnak megfejteni. Valamely titok lappang
alatta, melyet ön vonakodik nekem megmondani.
– Ne kérdezz semmit! – kiáltá Elizundo. – Semmit!
– Semmit, atyám?… Legyen!… De ha azért, hogy akaratodat teljesítsem,
lemondok d’Albaret Henrikről, ha mindjárt életembe kerül is… Starkos
Miklós neje nem lehetek… Ezt nem követelheti tőlem.
– Meg kell lenni, Hadsine! – ismétlé Elizundo.
– A boldogságom forog koczkán! – kiáltá az ifjú leány.
– És az én becsületem!
– Függhet-e Elizundo becsülete mástól, mint tőle magától?
– Igen… és ez a más… Starkos Miklós.
E szók után a bankár felkelt, merev szemekkel, eltorzult arczczal,
mintha gutaütés kerülgetné.
Hadsine e látványnyal szemben visszanyerte egész lelki erejét, s valóban
volt is rá szüksége, hogy távozás közben így szólhasson:
– Jól van, atyám… engedelmeskedni fogok!
Élete végkép meg volt rontva; – de megértette, hogy valamely borzasztó
titok lappang atyja összeköttetése alatt a _Karysta_ kapitányával.
Megértette, hogy mindketten e gyűlöletes ember hatalmában vannak!…
Meghajtotta fejét és feláldozta magát. Ezen önfeláldozást atyja
becsülete követelte.
[Illustration: EGY NŐCSELÉD FELELT D’ALBARETNEK.]
Xaris karjai közé fogta fel a csaknem elájult leányt és szobájába
vezette. Itt megtudta tőle a történteket és hogy milyen lemondásba
nyugodott bele… Mondanunk sem kell, mennyire fokozódott gyűlölete
Starkos Miklós iránt.
Egy óra mulva d’Albaret Henrik, szokása szerint, megjelent a bankháznál.
A nőcselédek egyike azt felelte neki, hogy Elizundo Hadsine nem fogad
látogatást. Erre a bankárt akarta látni… A bankár nem fogadhatta el.
Xarissal akart beszélni… Xaris nem volt az irodában.
D’Albaret Henrik nagy nyugtalanságtól gyötörve tért vissza szállodájába.
Sohase kapott ily feleleteket. Elhatározta, hogy este újból visszatér és
nagy aggodalmak közt várt.
Este hat óra tájban egy levelet adtak át neki a szállodában. Megnézte a
czímet és megismerte Elizundo kézírását.
A levél csak a következő sorokat tartalmazta:
«D’Albaret Henrik úr kéretik semmiseknek és nem történteknek tekinteni
azon terveket, melyek Elizundo bankár leányával való házasságára
vonatkoztak. Bizonyos okoknál fogva, melyek személyét legkevésbé sem
illetik, e házasság nem történhetik meg és d’Albaret Henrik szíveskedjék
megszüntetni látogatásait a bankháznál.