Az észak-északnyugati irány, melyben a _Karysta_ tovább haladt, lehetővé
tette a festői szépségű ioniai szigeteknek azon szakadatlan lánczolatát
követni, melyek közül egy sem tűnik le a látóhatárról a nélkül, hogy egy
másik azonnal fel ne tűnnék az utas szemei előtt.
A _Karysta_ – szerencséjére – félig kéjutazási yachtnak, félig
kereskedelmi hajónak látszott és valódi rendeltetését legkevésbbé sem
árulta el; – mert különben nem lett volna eszélyes dolog a kapitánytól
ily szabadon kalandozni a britt erődök ágyúi előtt és ő britt felsége
fregattjainak lőtávolában.
Arkádiát csak tizenöt tengeri mérföld választja el Zante szigetétől, a
«Levante virágjától», mint az olaszok költőileg elnevezték. Az öbölből,
melynek vizét e pillanatban a _Karysta_ átszelte, még látni lehet a
Skopos hegy zöldelő ormait is, melyeknek gerinczein olaj- és
narancsfa-ültetvények terülnek el, a Homér és Virgil által megénekelt
sűrű erdőknek a helyén.
A szél, mely a szárazföld felől fújt, igen kedvező volt, és a kis hajó
gyorsan szelte át Zante vizeit, melyek csaknem oly nyugodtak voltak,
mint egy tó tükre.
Este felé elhaladt a főváros előtt, mely a sziget nevét viseli.
E csinos olasz város a trójai Dardanus fia, Zakynthes földjén épült. A
Karysta fedélzetéről csak a lámpák, gyertyák s a tüzek világát lehetett
látni a városban, mely egy félmérföldnyi kiterjedésben fekszik a félkörű
kikötő mögött. A rakpartokról, a velenczei eredetű és háromszáz
lábnyival magasabban épült várkastélyig különböző magasságban szétszórt
világosságok egy óriási csillagzatot képeznek, melynek legfényesebb
csillagai a főutczában levő renaissance korbeli paloták helyét és a
Szent Dénes székesegyházét jelölték.
Starkos Miklós e zantióta lakossággal, melyet a velenczeiekkel, a
francziákkal, az angolokkal, és oroszokkal való sűrű érintkezéseik oly
gyökeresen átalakítottak, nem folytathatott oly természetű kereskedelmi
összeköttetéseket, mint a Peloponnesus török lakosságával.
Nem volt hát miért jelt adni a kikötő őreinek, sem pedig partra
szállania e szigeten, mely két híres költő szülőföldje; az olasz Foscolo
Hugoé, a ki a múlt század végén élt és Salomosé, a ki az újkori
Görögország egyik dicsősége.
A _Karysta_ áthaladt azon keskeny tengerágon, mely Zantet Achaiától és
Elistől elválasztja. Kétségtelen, hogy a fedélzeten nem egy fület
érintettek kellemetlenül azon dalok, melyeket az esti szellő áthozott; –
mindmegannyi barcarola volt az a Lidoról. De bele kellett nyugodni ebbe
is. A hajó tova vitorlázott az olasz dallamok közepette és másnap a
patrasi öbölben volt; e mély beszögellésben, mely a lepantoi öböl
folytatását képezi a korinthi öbölig.
Starkos Miklós a _Karysta_ előrészén állt. Szemei végig jártak Akarnania
partjain, az öböl északi határán. Nagy és elenyészhetlen emlékek voltak
e vidékhez fűzve, melyeknek láttára fel kellett volna dobogni
Görögország gyermekei szivének; ha a gyermek már régóta meg nem tagadta
és el nem árulta volna édes anyját.
[Illustration: ZANTE.]
– Missolunghi! – mondá Skopelo, kinyújtván kezét északkeleti irányban. –
Rossz lakosság! Olyan emberek, a kik inkább a levegőbe hagyják magukat
röpíttetni, hogysem letennék a fegyvert.
Valóban, hét évvel ezelőtt itt semmi keresetük se lett volna a
hadifogoly-vásárlóknak és rabszolga-kereskedőknek. A missolunghii
ostromlottak, tíz hónapi küzdelem után, a fáradságtól megtörve, az
éhségtől kimerülve, a légbe röpítették a várost és az erődöt; inkább,
mintsem megadták volna magukat Ibrahimnak. Férfi, asszony, gyermek,
mindenki elpusztult a felrobbanásban, mely még a győzteseket se kimélte
meg.
És egy évvel előbb, csaknem ugyanazon helyre, a hol a függetlenségi
harcz egyik hősét, Bozzaris Márkot eltemették, csüggedten és
kétségbeesetten eljött meghalni lord Byron; kinek tetemei most a
Westminsterben nyugosznak. Csupán a szive maradt a görög földben, melyet
annyira szeretett, s mely csak a költő halála után lett szabaddá.
Starkos Miklós csak egy heves taglejtéssel felelt Skopelo megjegyzésére.
A hajó gyorsan elhagyván a patrasi öblöt, Kefalonia felé közeledett.
Kedvező szél mellett pár óra alatt meg lehet tenni az utat Zante
szigetétől Kefaloniáig. De a _Karysta_ nem is tartott a sziget fővárosa,
Argostoli felé, melynek kikötője nem mély ugyan, de mégis nagyon előnyös
középszerű tonnatartalmú hajók számára. Merészen behatolt a keskeny
csatornába, mely a sziget keleti partjait mossa és este hetedfél óra
tájban Thiaki – a régi Ithaka elé – ért.
E nyolcz mérföld hosszú és másfél mérföld széles, vad, sziklás és
olajjal, borral bővelkedő szigetnek mintegy tizenkétezer lakosa van.
Noha története nincs, neve mégis híres volt az ókorban. Ulysses és
Penelope hazája ez, kiknek emléke maig fennmaradt az Anogi ormain, a
Szent István hegy sziklaüregeiben, az Oetos hegy szakadékai közt, az
eumeai mezőkön és a hollók szikláján, melyet Arethusa forrása költői
vizeinek kellet áztatni.
Az éj beálltával Laertes fiának szigete lassankint eltűnt az árnyékban,
mintegy tizenöt mérföldnyire túl a kefaloniai hegyfokon. Éjfél tájban a
_Karysta_ kissé eltávozott a parttól és hogy elkerülje azon keskeny
szorost, mely Ithaka északi csúcsát Santa Maura déli csúcsától
elválasztja, mintegy két mérföldnyi távolságban tartá magát ezen utóbbi
sziget keleti partjaitól.
Holdvilágnál látni lehetett volna a félhomályban egy fehéres parti
sziklát, mely száznyolczvan lábnyi magasra emelkedik ki a tengerből: a
leukotheai szikla ez, melyet Sappho és Artemis tettek híressé. De a
szigetnek, mely szintén a Leukothea nevet vette fel, napfelkeltekor már
nyoma se látszott és a _Karysta_, összes vitorláit kifeszítve az albán
partok hosszában, sietett Korfu felé.
E napon még körülbelül húsz mérföldnyi utat kellett megtenni, ha Starkos
Miklós még az éj beállta előtt el akart jutni a sziget fővárosának
vizeibe.
A derék kis hajó gyorsan maga mögött hagyta a húsz mérföldnyi
távolságot. A szél meglehetős erővel fújt. A kormányosnak ugyancsak
vigyázni kellett, hogy a kifeszített óriási vitorlatömeggel kellőleg
igazgathassa járművét. Szerencsére az árboczok erősek voltak és a kitünő
minőségű, csaknem egészen új kötélzet rendkívüli ellenállási képességgel
birt. Semmi baj se történt, semmi kár sem esett.
A _Karysta_ úgy röpült tovább, mintha győző akart volna lenni valamely
nemzetközi versenyen.
Így haladtak el a kis Paxo sziget előtt. Északon már feltüntek Korfu
legelső magaslatai. Jobbról az albániai partokon az akrokeraunumi hegyek
csipkézetei látszottak. Az ioniai tenger e meglehetősen látogatott
részében néhány hadihajó is czirkált; részint angol, részint török
lobogó alatt. A _Karysta_ egyiket sem igyekezett jobban kerülni, mint a
másikat. Ha jelt adtak volna neki, hogy oldalt forduljon, habozás nélkül
engedelmeskedett volna; mert se rakomány, se semminemű okirat sem volt
fedélzetén, mely eredetét elárulhatta volna.
Estefelé a hajó kissé szél alá vonult, hogy bejuthasson azon szorosba,
mely Korfu szigetét a szárazföldtől elválasztja. A kormányos a Bianco
hegyfokot igyekezett megkerülni, a sziget déli csúcsán.
A csatorna déli része kiesebb az északinál. Már ez által is szerencsés
ellentétet képez az albán partokkal, melyek akkoriban csaknem kopárok
voltak, a művelés minden nyoma nélkül. Nehány mérfölddel távolabb a
szoros kibővül a korfui part beszögelése által. A sacoléve tehát kissé
rézsút haladhatott előre. E mély és sűrű beszögellések okozzák, hogy a
szigetnek hetvenöt mérföldnyi a kerülete, noha legnagyobb hosszasága nem
több húsz mérföldnél és legnagyobb szélessége hatnál.
A _Karysta_ öt óra tájban bevitorlázott az Ulysses szigetecskéje
közelében azon ágba, mely a Kalikiopulo tavat – vagyis a régi kikötőt a
tengerrel összeköti. Aztán tovább haladt a gyönyörű csatorna mentén,
melynek partjait aloék és agavék diszítik. Itt már fogatok és lovasok is
járnak, a kik ide jönnek egy órányira a városból, a tengeri levegőt
élvezni és azon pompás panorámában gyönyörködni, melynek látóhatárát a
csatorna túlsó partján az albán hegyek képezik. Elhaladt a Kardakio
öböl, a felette emelkedő romok, valamint a «Lord biztosok» nyári
palotája előtt, balra hagyván a Kastrades öbölt, mely körül a hasonnevű
külváros terül el, a Strada Marina utczát, mely inkább sétatérnek volna
mondható, majd a Salvador erődöt és a sziget fővárosának legelső házait.
Azután megkerülte a Sidero fokot, melyen a fellegvár – egy egész kis
katonai város emelkedik; magában foglalván a parancsnok palotáját, a
tiszti lakokat, egy görög kórházat és templomot, melyet az angolok
protestáns templommá alakítottak át. Végre egyenesen nyugatnak fordulva,
megkerülte a San-Nicolo csúcsot, s miután végighaladt volna a part
hosszában, melyen a város északi végének házai emelkednek, a közeli
parttól félmérföldnyire horgonyt vetett.
[Illustration: A LEUKOTHEAI SZIRT.]
A csónakot tengerre bocsátották, Starkos Miklós és Skopelo beszálltak,
miután a kapitány előbb övébe dugott egyet azon kurta pengéjű kések
közül, melyeket Messenia különböző vidékein szoktak használni.
Mindketten partra szálltak a kikötő parancsnokságának hivatalos
helyisége előtt s előmutatták irataikat, melyek teljesen rendben voltak.
Szabadságukban állt tehát odamenni, a hova kedvük tartotta, miután
tizenegy órára légyottot adtak egymásnak, hogy együtt térjenek vissza a
hajóra.
Skopelo, kire a _Karysta_ üzleti érdekei voltak bízva, a város azon
része felé indult, melyben a kereskedők és üzletemberek laknak. E
városrész szűk, tekervényes és két oldalt boltoktól szegélyezett
utczákból áll, melyeknek olasz neveik vannak, s melyekben ép oly zajos
élet uralkodik, mint Nápoly népes városnegyedeiben.
Starkos Miklós az estét arra akarta használni, hogy magát a helyzet
felől tájékozza. Lépteit tehát Korfu legelegánsabb része, az esplanade
felé irányozá.
Az esplanade vagy katonai gyakorlótér két oldalt szép fákkal van
beültetve, s a város és a fellegvár között terül el, mely utóbbitól
széles árok választja el. A benszülöttek és külföldiek sűrű tömegekben
jártak-keltek itt, mintha a tágas tér valamely közünnepélyesség
szinhelye lett volna. Számos futár ment be a palotába, melyet Maitland
tábornok építtetett a tér északi oldalán és ismét kijöttek a Sz.-György
és Sz.-Mihály kapukon, melyek a fehér kőből készült homlokzat két
oldalán vannak. Szünet nélkül folyt a közlekedés a kormányzó palotája és
a fellegvár között, melynek felvonó hidja Schulemburg tábornok szobrával
szemközt, le volt bocsátva.
Starkos Miklós a néptömeg közé vegyült, melyen meglátszott, hogy nagy
izgatottság hatása alatt áll. Nem levén szokása kérdezősködni, beérte
hallgatódzással. Leginkább az lepte meg, hogy a különböző csoportokban
folyvást egy nevet emlegetnek, pedig nem valami rokonszenves jelzők
kiséretében: – Sakratif nevét.
E név eleinte kissé felkölteni látszott kiváncsiságát, de nehány percz
mulva vállat vont és tovább ment, lefelé az esplanadeon, a terrasseig,
mely ezt a tenger felől elzárja.
Itt egy csapat kiváncsi ember foglalt helyet egy kis kerek kápolna
körül, melyet nemrég emeltek sir Maitland Tamás emlékére. Néhány évvel
később egy obeliszket állítottak fel egyik utóda, sir Douglas Howard
tiszteletére, hogy társul szolgáljon a jelenlegi lord-főbiztos Adam
Frederik szobrának, melynek helye már ki volt jelölve a kormányzó
palotája előtt. Valószínű, hogy ha Angolország védnöksége véget nem ér,
az ioniai szigeteknek a hellén királyságba való visszakebelezése által;
– Korfu utczáit mindenfelé a kormányzók szobrai lepték volna el. De
azért a korfiotáknak eszökbe se jutott panaszkodni az ércz- és
márványemberek e nagy sokasága miatt, s talán maig is egynél több
közülök vissza kivánná a dolog régi állapotát, még az egyesült királyság
képviselőinek közigazgatási baklövéseivel együtt is.
De ha e tárgyra nézve léteztek is nagyon eltérő vélemények, ha a régi
Corcyra hatvanezer és fővárosának húszezer lakosa közt léteztek is
orthodox keresztyének, görög katholikusok és igen nagy számmal zsidók, a
kik akkoriban egy elszigetelt városrészben laktak, mint valamely
Ghettoban; ha e különböző fajokhoz tartozó typusok körében különféle
felfogások uralkodtak is a különféle érdekek felől: e napon minden
nézeteltérés összeolvadni látszott egy közös érzelemben, egy közös
átokban, melylyel a minduntalan ismételt nevet sujtották:
– Sakratif! Sakratif! Halál Sakratifra a kalózra! – És akár angolul,
olaszul vagy görögül beszéltek is a járó-kelők, és akárhányfélekép
ejtették is ki e gyűlölt nevet; az anathéma, melyet rá szórtak, nem
kevésbbé fejezte ki az irtózat általános érzetét.
Starkos Miklós folyvást hallgatódzott és semmit sem szólt. Szemei a
magas terrasseról végig tekinthettek nagy részén a korfui csatornának,
mely körül van kerítve, mint egy tó; az albániai hegyekig, melyeknek
ormait a leáldozó nap megaranyozta.
A _Karysta_ kapitánya a kikötő felé fordulva, alant nagyon élénk mozgást
vett észre. Számos csónak sietett a hadihajók felé, különféle jeleket
váltottak e hajók és azon lobogós árbocz közt, mely a fellegvárban volt
felállítva. A fellegvár ütegei és kazamatái egészen eltüntek az óriási
aloék fala mögött.
[Illustration: A KARYSTA KAPITÁNYA A KIKÖTŐ FELÉ FORDULT.]
Egy tengerész nem csalódhatott e jelekben, nyilván egy vagy több hajó
készült Korfut elhagyni. Ha csakugyan ilyesmi volt készülőben, meg kell
vallanunk, hogy a korfiota lakosság valóban rendkívüli módon érdeklődött
ezen esemény iránt.
De a nap már leáldozott a sziget magas ormai mögött s az éj csakhamar
beállt; – e szélességi fokok alatt az alkonyat nagyon rövid ideig tart.
Starkos Miklós idején valónak látta elhagyni a terrasset. Visszatért az
esplanadera, elhagyván a bámészkodókat, kiket kiváncsiságuk még
visszatartott a kerek kápolna körül. Aztán nyugodt léptekkel ment azon
házsor arkádjai felé, mely a katonai gyakorlótér nyugoti oldalán épült.
Itt nem hiányoztak a fényesen megvilágított kávéházak, sem az utczára
kiállított széksorok, melyeket már számos kávéházlátogató lepett el, kik
valamennyien többet beszélgettek, mint «fogyasztottak», ha ugyan szabad
e modern kifejezést az ötven év előtt élt korfiotákra alkalmaznunk.
Starkos Miklós egy kis asztal mellé ült azon elhatározással, hogy minden
szóra fog figyelni, melyet a szomszéd asztaloknál váltanak.
– Valóban, – mondá egy hajótulajdonos a Strada Marinából, – nincs többé
biztonság a kereskedelem számára, az ember nem mer értékes rakományt
küldeni a levantei állomásokra.
– És nemsokára, – tevé utána társa, egyike azon vastag angoloknak, a kik
mindig egy gyapjuzsákon látszanak ülni, mint felsőházuk elnöke, –
nemsokára legénységet se lehet majd találni, mely rászánja magát, hogy a
szigettengeren vitorlázó hajókon szolgálatot vállaljon.
– Oh! az a Sakratif!… az a Sakratif, – ismétlék a különböző csoportokban
nagy elkeseredéssel.
– Ez a név arra való, hogy kiszárítsa a torkot, – gondolá magában a
kávéház tulajdonosa, és hogy előmozdítsa a frissítők fogyasztását.
– Hány órakor indul el a _Syphanta?_ – kérdé az angol kereskedő.
– Nyolcz órakor, viszonzá a korfui hajótulajdonos. De – tevé utána oly
hangon, mely nem árult el feltétlen bizalmat, – nem elég elindulni,
hanem meg is kell érkezni a rendeltetés helyére.
– Ej! majd megérkezik! – kiáltá egy másik korfiota. – Az csak nem
történhetik, hogy egy kalóz sakkban tartsa az angol tengerészetet…
– És a görög tengerészetet és a franczia tengerészetet és az olasz
tengerészetet, – tevé utána nagy hidegvérűséggel egy angol tiszt, a ki
azt akarta, hogy mindegyik államnak része legyen e kellemetlen
állapotban.
– De, – mondá a kereskedő, fölkelve helyéről, – az óra közeleg s ha
jelen akarunk lenni a _Syphanta_ elindulásánál, talán ideje volna az
esplanadera mennünk!
– Ó nem, – mondá a másik, – nem oly sietős a dolog. Különben is egy
ágyúlövéssel jelt adnak, mikor a horgonyt kezdik felszedni.
Ezzel a beszélgetők, nagy egyetértéssel, tovább szidták és átkozták
Sakratifet.
Starkos Miklós kétségkívül kedvezőnek találta a perczet a közbeszólásra,
s a nélkül, hogy kiejtése legkevésbbé is elárulta volna délgörögországi
születését, szavait szomszédaihoz intézve, így szólt:
– Uraim, szabad e kérdeznem, miféle hajó az a _Syphanta_, melyről ma
mindenki beszél?
– A _Syphanta_ egy korvett, uram, – volt a felelet, – melyet angol,
franczia és korfui kereskedőkből álló társaság vásárolt és szerelt fel.
Legénysége e különböző nemzetiségbeli hajósokból van összeállítva és
parancsnoka a vitéz Stradena kapitány, kinek talán sikerülni fog az, a
mi Angolország és Francziaország hadihajóinak nem sikerült.
– Ah! hát egy korvett az, a mely el fog indulni!… És mely világrész
felé?
– Bárhova, a hol a hirhedt Sakratifot megtalálhatja, elfoghatja és
felakasztathatja.
– Nem volnának szivesek megmondani – viszonzá Starkos Miklós, – hogy ki
az a hirhedt Sakratif?
– Ön még kérdezi, hogy ki az a Sakratif? – kiáltá a korfiota álmélkodva,
kinek az angol is segítségére sietett, egy meglepetett «aoh!»-val
hangsúlyozván válaszát.
Tény az, hogy valóságos tüneménynek lehetett tartani az oly embert, a ki
nem tudta, hogy ki az a Sakratif, még pedig nem tudta akkor, midőn neve
Korfuban mindenki ajkán volt.
A _Karysta_ kapitánya azonnal észrevette, mily hatást idézett elő
tudatlansága és sietett is magát megértetni.
– Én idegen vagyok, uram. Ma érkeztem Zárából vagyis az Adriai-tenger
másik végéről, s nincs tudomásom azokról, a mik az ioniai szigeteken
történnek.
– Mondja inkább, azokról, a mik a szigettengeren történnek! – kiáltá a
korfiota, – mert valóban Sakratif az egész szigettengert kalózkodásainak
színhelyévé tette!
– Ah! hát valami kalózról van szó! – mondá Starkos Miklós.
– Kalózról, zsiványról, tengeri rablóról! – viszonzá a vastag angol. –
Igen, Sakratif megérdemli mindezen neveket, sőt még mindazokat, a
melyeket ki kellene gondolni ily gonosztevő jellemzésére.
Erre az angol nagyot fujt és lélegzetet vett, aztán tovább folytatá:
– Csak azon csodálkozom, uram, hogy létezhetik európai ember, a ki nem
tudja, hogy ki az a Sakratif!
– Oh uram, – viszonzá Starkos Miklós, – e név nem egészen ismeretlen
előttem, higyje el, de nem tudtam, hogy e név volt az, a mely
forrongásba hozta az egész várost. Talán e kalóz látogatása fenyegeti
Korfut!
– No csak azt próbálja! – kiáltá a kereskedő. – Soha se bátorkodnék
lábát a mi szigetünkre tenni!
– Ugyan! valóban! – mondá a _Karysta_ kapitánya.
– Bizonynyal nem, uram, s ha mégis megtenné, a bitófák, igen, a bitófák
maguktól nőnének ki a földből a sziget minden zugában, hogy őt útközben
elcsipjék és kötélre kerítsék.
– De hát miért van e nagy felindulás? – kérdé Starkos Miklós. – Alig egy
óra előtt érkeztem ide és nem vagyok képes magamnak e rendkívüli
izgatottságot megmagyarázni.
– Megmondom az okát, uram, – felelé az angol. – Sakratif körülbelül egy
hónap előtt kézre kerített két kereskedelmi hajót, a _Three Brotherst_
és a _Carnaticot_, s a kik a legénységből életben maradtak, eladta a
tripolisi piaczokon.
– Tyhű! – viszonzá Starkos Miklós, – ez egy igen komoly eset, melyet ez
a Sakratif könnyen megbánhat.
– Ekkor történt, – folytatá a korfiota, – hogy több kereskedő
szövetkezett egy rendkívül gyors járású hadi korvett felszerelésére,
melynek válogatott legénységét egy merész tengerész, Stradena kapitány
vezényli, a ki üldözőbe fogja venni Sakratifot. Ezúttal remélhető, hogy
a kalóz, a ki a szigettenger egész kereskedelmét rémületben tartja, nem
fogja sorsát kikerülni.
– Valóban, nehéz dolga lesz, – viszonzá Starkos Miklós.
– És, – tevé utána az angol, – azért van az egész város oly nagy
izgalomban, azért siet mindenki az esplanade felé, mert az összes
lakosság jelen akar lenni a _Syphanta_ elindulásánál, melyet sok ezer
hurrah fog üdvözölni, midőn majd végig megy a korfui csatornán.
Starkos Miklós megtudott mindent, a mit tudni akart. Köszönetet mondott
a nyert felvilágosításokért, felkelt s újra a tömeg közé vegyült, mely
az esplanadeot ellepte.
Nem volt túlzás, a mit az angolok és a korfioták mondtak, sőt nagyon is
igaz volt! Sakratif már nehány év óta vérlázító tettek által okozott
rémületet mindenfelé. Nagyszámú és minden nemzetiségbeli hajót támadott
már meg az ép oly vakmerő mint vérengző kalóz. Honnét jött? Milyen
származású volt? Az északafrikai partokról származó tengeri rablók
osztályához tartozott-e? ki tudta volna megmondani. Senki sem ismerte.
Soha se látta senki. Soha ember még nem tért vissza azok közül, kik
ágyúi elé kerültek. Részint megölték, részint eladták rabszolgákul. Ki
jelölhette volna meg a hajót, a melyen tartózkodott? Szünet nélkül hajót
változtatott. Majd gyors menetű levantei briggen támadott, majd azon
könnyű korvettek egyikén, melyekkel sebességben nem lehetett versenyezni
s mindig fekete lobogó alatt harczolt.
Ha egyszer-másszor megtörtént, hogy ily találkozások alkalmával nem ő
volt az erősebbik és valamely félelmes hadihajó elől a futásban kellett
menekülést keresnie, mindannyiszor hirtelen eltűnt. És mely ismeretlen
menhelyen, a szigettenger melyik elrejtett zugában kisérlették volna meg
őt utólérni? Ismerte a legtitkosabb átjárókat és csatornákat is a
partokon, melyeknek a hydrographiája akkoriban még sok kivánni valót
hagyott hátra.
De Sakratif nemcsak jó tengerész, hanem rettentő támadó ellenfél is
volt. Mindig oly legénység állván rendelkezésére, mely semmi elől sem
hátrált meg, soha sem mulasztotta el kiadni embereinek az «ördög
részét», vagyis nehány órai gyilkolást és rablást. Társai mentek is
utána, bárhova vezette őket. Végrehajtották parancsait, bármit követelt
is tőlük. Valamennyien leölették volna magukat érette. A legiszonyúbb
kinokkal való fenyegetés se bírta volna őket rá, hogy elárulják
vezérüket, a ki valódi igézetet gyakorolt rájuk. Ritkaság, hogy ily
emberek támadásának ellenállhasson egy hajó, főleg egy kereskedelmi
hajó, melyen gyakran hiányoznak a védelmi eszközök.
Annyi bizonyos, hogy Sakratif, ha minden ügyessége daczára véletlenűl
rajta üt egy hadi hajó, inkább a légbe röpítette, mintsem megadta volna
magát. Sőt azt is beszélték róla, hogy egy ily találkozásnál golyói
elfogyván, a hajó fedélzetét ellepett holttestek levágott fejeivel
töltette meg ágyúit.
Ilyen ember volt az, a kit a _Syphanta_ üldözőbe akart venni, ilyen volt
a félelmetes kalóz, kinek gyűlölt neve annyi felindulást okozott
Korfuban.
Nemsokára ágyúlövés dördült el. A fellegvár felett élénk lángtól
megvilágított füstfelhő emelkedett fel. Ez volt a jeladás az indulásra.
A _Syphanta_ felszedte horgonyát és készen állt bevitorlázni a korfui
csatornába, hogy onnét tovább menjen az ioniai tenger déli vidékei felé.
Mindenki az esplanade túlsó oldala, sir Maitland emlékkápolnája felé
sietett.
Starkos Miklós, kit talán a puszta kiváncsiságnál erősebb érzés vonzott,
csakhamar a nézők legelső sorában volt.
A hold sugaraitól megvilágítva nemsokára megjelent a korvett,
őrtüzeivel. Lassan hatolt előre, megkerülendő a Bianco hegyfokot, mely a
sziget déli csúcsán nyúlik előre. A fellegvárban egy második ágyúlövés
dördült el, majd egy harmadik, s feleletül szintén három lövés dörgött,
melyek megvilágították a _Syphanta_ jobboldalát. A lövésekre ezerszeres
hurrah riadt fel: a legutolsók akkor értek el a korvetthez, midőn
elhagyta a Kardakio öbölt.
Aztán ismét csöndesség lett mindenfelé. A nép lassankint elszéledvén a
Katrades külváros felé, szabad helyet engedett azon néhány sétálónak,
kit valamely üzleti érdek vagy egyéb még visszatartott az esplanadeon.
Starkos Miklós, gondolatokba merülve, még körülbelül egy óráig maradt a
csaknem teljesen elhagyatott katonai gyakorlótéren. De nem volt csönd az
ő fejében, sem a szivében. Szemei élénk tűzben égtek, melyet szempillái
sem voltak képesek elpalástolni. Tekintete, mintegy ösztönszerűleg, a
korvett felé irányult, mely épen most tünt el a sziget homályos tömege
mögött.
Midőn a szent Spiridion templom órája tizenegyet ütött, Starkos
Miklósnak eszébe jutott a légyott, melyet Skopelonak adott a
kikötő-parancsnokság hivatalos helyisége előtt. Elindult tehát azon
utczákon végig, melyek az új erődhöz vezetnek és csakhamar a rakpartra
érkezett.
[Illustration: HÁROM LÖVÉS MEGVILÁGITOTTA A SYPHANTA JOBB OLDALÁT.]
Skopelo itt várt rá.
A _Karysta_ kapitánya odasietett hozzá.
– A _Syphanta_ korvett elindult! – mondá.
– Ugyan! – kiáltott fel Skopelo.
– Igen, üldözőbe venni Sakratifot!
– Ez vagy egy másik, az mindegy! – felelé Skopelo egyszerűen és a
csónakra mutatott, mely a lépcső lábánál lebegett.
Nehány percz mulva a csónak a _Karystához_ ért, Starkos Miklós
felsietett a fedélzetre e szókkal:
– Holnap, Elizundónál.
[Illustration: «A SYPHANTA ELINDULT», MONDÁ STARKOS.]