De mégis csak szükség van az ily kiterjedt uradalom kezeléséhez
gazdatiszti személyzetre s az más rendszer mellett még többé pénzbe
kerülhet s hogy az experimentálás a nagy gazdaságokban milyen
veszedelemmel jár, azt ön a saját kárából tapasztalhatta. Ez volt egyik
oka az apátvári uradalom romlásának.
– Elismerem, hogy így van. Az én konzorcziumom azonban nem szándékozik
egyátalában semmiféle gazdálkodási vállalatokba vágni a fejszéjét: neki
meg van a saját rendszere, a mit például Lengyelországban elég szép
sikerrel alkalmazott.
– Miféle rendszer ez?
– Az egész uradalmat, az erdők kivételével, a mikkel más czélt érnek el,
apróbb-nagyobb parczellákra felosztják, a miket azután sok évi
törlesztésre megvesznek az olyan kisebb gazdák, a kik maguk látnak a
gazdaságuk után, s így mérsékelt részletfizetés mellett önálló birtokhoz
jutnak, míg a konzorczium a vételárt ez úton legalább is megkétszerezi.
A főúr arcza lángolt a dühtől. Felugrott a pamlagról s az asztalra ütött
a tenyerével.
– S azt hiszi ön, hogy én erre ráállok? Hogy én ebbe mind hidegvérrel
beleegyezem? Hogy én az ősi várlakomból fürészmalmot hagyok csináltatni,
s a temetvényi czímer helyébe gyár-czégért üttetek fel? Hogy nekem a
királyok szobrain akaszszák fel szárítani az esett dögbőröket? Hogy én
engedem az én hűséges tiszteimet, cselédeimet gyermekeikkel,
feleségeikkel együtt az utczára kiüzetni? s hogy én megbarátkozom valaha
azzal a gondolattal, hogy azt a két Bercsényi-uradalmat, a minek
egyesítése volt egész életem álma, egy bankárcsoport feloszsza ezer
darabra, s árulja morzsánkint a világ minden rongyhadának! Hogy az ősi
hatalmas családok helyett szerteszélylyel kurta nemesek, jött-ment
sehonnai idegenek, dohos parasztok, még talán zsidók is! zsidók! batyus
zsidók! települjenek le ezen a két uradalom földén! Nem! uram! Omoljon
inkább össze mind a két uradalom, s temessen el mind a kettőnket romjai
alá, így legyen egyesítve, egyesítve egy közös ruinává, de nem
szétdarabolva ezer parczellára, hogy abban tót, német, paraszt, zsidó,
bocskoros nemes üsse fel a vaczkát! Nem akarok többet hallani! Bánom,
hogy eddig hallgattam, a mit ön beszélt.
A gróf indulatosan járt alá s fel a puha virágos pokróczon. Diadém úr
pedig új szivarra gyujtott a moderateur-lámpánál s megint visszaült a
hintaszékbe s fujta a füstöt a plafond felé.
Mikor a gróf kidühöngte magát, akkor igen higgadt kedélylyel azt mondá
neki:
– A gróf úr rövidíti az életét az ilyen felgerjedéssel.
– Arra számítok, hogy rövid lesz! viszonzá hevesen Temetvényi. Hogy
addig tart el, a meddig a büszkeségem. De a míg élek, az fogok maradni,
a ki voltam és vagyok. Ha kinyujtóztatnak, akkor aztán nem kérdem, az út
szélére dobják-e ki a koporsómat, hogy őseim kriptájában az új vevő
törkölyös kádjainak helye legyen? De a míg lélekzetet tudok venni, a míg
öt érzékemmel birok, addig magamat e szent falak közül se kicsábíttatni,
se kiriasztatni nem engedem!
Diadém hidegvérrel tette rá a mutatóujját arra a szomorú lajstromra ott
az asztalon.
– S mi fog történni ezekkel itt?
– Várni fognak! Addig fognak várni, a míg a halál azt nem fogja nekik
mondani: «szabad!» A hullámat megrohanhatják, az élő testemet nem! míg
én e megyében, ez országrészben teljhatalmú úr vagyok, addig ezen a
küszöbön csak esedezve léphet be valaki, s a ki nekem kellemetlen, annak
azt mondom: «jöjj máskor!» A kezem vas, a mit megfogtam, azt el nem
eresztem! Ez Temetvényi Ferdinánd grófnak, a kerületi kormányzónak az
utolsó szava önhöz, Herr Commerzienrath!
E kevély mondásra Diadém úr a zsebébe nyult, kihúzott onnan egy darabka
nyomtatványt s azt sokrétűleg összehajtogatott állapotából
szétbontogatta.
– Tehát «Exczellencz!»
(A kik valaha nyomdai helyiségekben, szerkesztőségi irodákban
megfordultak, már a külső formájáról ráismernének első tekintetre arra a
hosszúkás papirszeletre, a melynek domborveretű üres háta már elárulja a
kefelevonatot, a szélein mindenféle ákombákomok jelentik a correctori
cserkészet vadászati eredményét; az ilyen papirt reggelenkint rendesen a
házi szolga veszi seprűje alá, mint hasznavehetetlen hulladékot;
rendkívüli esetekben azonban az ilyen gyürődött, festékmázolt
papirszeleteket gondosan összegyüjtik, a kézirattal együtt egy
göngyölegbe hengergetik, összekötik, borítékba teszik, a két végén
lepecsételik, s ráirják veres betükkel a napot, a melyen született és
meghalt, s az ilyen klenodiumokkal a padlás tetejéig töltenek meg egy
szobát. Ezek a hivatalos lapok correcturái. Valahány irnok, corrector,
betüszedő, gépész ezen a kulimászos papiroson rajta hagyta a hüvelykujja
önlenyomatát, az mind szent esküvel és kriminális büntetésektől való
rettegéssel van kötelezve, semmit abból, mit a papiron meglátott, még
élő szóval is tovább nem adni; a mi pedig egy ilyen papirlapnak az
elsikkasztását illeti, az már épen a hazaárulás kategóriájába esik.
Ezeket előrebocsátva, elképzelhető, mibe kerülhetett Diadém úrnak a
bécsi hivatalos lap holnap reggel megjelenendő számából az első oldal
correcturáját tizennyolcz órával hamarább megszerezni?)
Valóban az volt ez a gyűrt papir. A bécsi hivatalos lap holnapi számának
első lapja correcturában.
– Tehát exczellencziás uram, kegyeskedjék csak egy pillantást vetni ebbe
az ártatlan lapba! mondá Diadém úr, iróniás alázattal nyujtva át az
iratot Ferdinánd grófnak.
Könnyű volt megtalálni benne azt, a mi ránézve olvasni való volt, mert
alá volt húzva veres irónnal.
«Temetvényi Ferdinánd gróf a mai napon hivatalos állásától felmentetik.»
Semmi egyéb, még csak az sem, hogy «saját kérelmére», annyi sem, hogy
«hajlott kora és egészségi állapota iránti tekintetből», még csak az az
enyhítő vigasztalás sincs ott, hogy «érdemeinek és szolgálatainak
elismerése mellett».
A gróf, mint az agyonlőtt ember, rogyott le a kerevetre.
Hogy ezt vele még csak előre nem is tudatták! Hogy senki sem akadt, a ki
figyelmeztesse, hogy előzze meg a lemondásával ily modorban való
elbocsáttatását. Lehetséges ez? Vajjon ott áll még a papiron? Mikor
másodszor is belenézett a nyomtatványba, csakugyan nem látta azt a sort
maga előtt – könyeitől nem láthatta. – A szemek is megtartották, hogy
kibeszéljék az igazat.
Nagy dolog az, mikor egy férfi könyezik egy másik férfi előtt – egy
gyülölt ellenség előtt – egy nagy ember egy kicsiny ember előtt.
– Mivel érdemeltem ezt? hörgé összeszorított öklével szívéhez nyomva azt
a haláladó papirlapot.
– Mondjunk egymásnak igazat, uram, ezen a keserves éjszakán, szólt
Diadém, a felülkerült ellenség diadalérzetével. Ez nagyon jól meg volt
érdemelve. Önt annyira elvakítá a bosszúállás szenvedélye, hogy nem
látta meg tőle, a mi közvetlen közelében történik. Önt a gyülölet
mániája hamis csapásra vezette, s míg ön ott a maga vadját üldözé, itt
engedte ásni a lába alatt a tűzaknákat. Ön egy őrültet kergetett
keresztül-kasul a világon, a körül összpontosítá egész gyülöletét;
megtette azt egy veszedelmes összeesküvés vezérének, s mikor a rémséges
lázadás kitört és leveretett, a kitörés az ön hibája volt, a leverés
pedig másnak az érdeme: öné maradt a szégyen, hogy egy bolondtól engedte
magát bolonddá tétetni. Most aztán mindenki tudja, hogy a kit ön
főszemélynek tartott e complottban, az egy elmeháborodott, a ki a
veszélyes czélra szánt pénzről azt hitte, hogy az ön leányától kapja
régi szeretete fejében, s a ki ezt egy nevetséges merénylettel a világ
köztudomásává tette. Az pedig, a ki lelke volt annak az összeesküvésnek,
mindennap idejárt az ön kastélyába s együtt pikétezett önnel, s mikor a
terv nem sikerült, akkor megölte magát. Ez olyan blamage önre nézve,
uram, a milyen csak valaha magas állású férfit érhetett. A
következményei nagyon jól meg vannak érdemelve. Ön kivánta, hogy ebben
az órában igazat mondjunk egymásnak, én még csak bocsánatot sem tartozom
ezért kérni, hogy azt teszem.
Temetvényi Ferdinánd felől ugyan beszélhetett Diadém a mit akart, nem
hallott ő abból semmit.
– Elcsaptak engem, mint egy kártevő cselédet! dörmögé halkan maga elé.
– Gróf úr! Finita la comedia. Mind a ketten feneket értünk. Most már
csak az a kérdés, hogy akarjuk-e egymást összeszorítva tartani a víz
alatt, míg mind a ketten megfuladunk, vagy engedjük egyikünknek, a ki
úszni tud, hogy kimeneküljön a partra s a másikat is kivonszolja
magával?
– Mi van még hátra? kérdé Temetvényi Ferdinánd elmélázva.
– Megélni holtig.
– Élni? és nem szeretni többé semmit! És senkit! Elveszteni mindent, és
gyülölni mindent, a mit elvesztettünk.
– Én legalább azt tenném.
– Ön! ön, a ki megbukva nem lesz kisebb, mint volt! Ön, a kinek a
becsültetés nem éltető levegő! Ez a harcz nagyon egyenlőtlen volt!
– Kiegyenlítheti a békekötés.
A gróf fogta a végzetes papirhasábot s elszakgatta azt apró darabokra,
úgy hajította a kandallóba.
– Uram! Az a papiros, a mit szét tetszett tépni, az én tulajdonom volt,
mondá Diadém úr keserű tréfával.
– Megfizetek érte. Mondá Ferdinánd gróf. Holnap mindjárt vagy akármelyik
napon, elhozhatja ön hozzám a jószágvásárló konzorczium megbizottját.
Engedelmes eladót fognak találni bennem.
– Ez ügy tehát közöttünk be van fejezve.
– Tökéletesen. A két uradalom egy complexumban eladható lesz, a
kastélyokból csinálhatnak gyárakat, üvegházat, fürészmalmot. A
gazdatiszteket elűzhetik a világba. Lovakat a csiszárnak, butorokat a
zsibárusnak, ékszereket az antiquáriusnak kótyavetyére bocsáthatnak.
Erdőt, parkot kivághatnak. Rákóczy, Bercsényi, Illésházy emlékezetes
iharfáiból deszkát, léczet fürészelhetnek. A sok ócska márványemlékkőből
meszet égethetnek. Betelepíthetik az egész vidéket Sem, Cham és Jáfet
minden ivadékaival! Én eltagadom, hogy voltam, s feledni fogom, hogy
vagyok. Az ön gondja ezt az üzletet elintézni.
– S ezzel mára be van fejezve az értekezésünk. Kivánja a gróf, hogy most
azonnal visszatérjek, a honnan jöttem?
– Világért sem. Ön itthon van. Tegye magát kényelembe. Itt e
mellékszobában a vetett ágy. Lefekhetik és alhatik, a míg fáradságát
kipiheni. Mikor hivni akar valakit, a csengetyűvel jelt adhat.
Rendelkezésére fog állni a háznál mindenki. Jó éjt.
Azzal felvette az egyik gyertyatartót az asztalról s kifelé indult a
szobájából.
– És ön, gróf úr? kérdé Diadém.
Temetvényi Ferdinánd hideg megvetéssel tekinte rá, s válaszul csak
annyit mondott neki: «Jó éjt».
Otthagyta Diadémot a dolgozó-szobájában és eltávozott.
A bankár nem várt több felszólítást; a hogy utasítva volt, a
mellékszobában felkereste a vetett ágyat, levetkőzött és lefeküdt.
Az Temetvényi Ferdinándnak a saját ágya volt. Az az ágy, a mire olyan
kényes volt a főur, hogy akárhová utazott, annak a vánkosait és a
szarvasbőr takaróját mindenüve magával vitte, nehogy olyan készségre
kelljen lepihennie, a melyen valaki más feküdt valaha.
Jó volt az most Diadém urnak. Késő reggelig is aludt rajta.
Mikor fölébredve, csöngetett a komornyiknak, s az már a kész reggelivel
lépett be hozzá, azt kérdé a feszesre kivasalt, simára borotvált uri
cselédtől:
– Hát a gróf úr fölkelt-e már?
– Nem szolgálhatok vele.
– Hát nem ön szolgál fel ő exczellencziájánál?
– Ő exczellencziája nem aludt a kastélyban; az éjjel átköltözött a
vendégfogadóba, ott nyittatott magának «egy» szobát, s visszaküldte a
hajduját is: a korcsmáros pinczérje és szobaleánya teljesítik körülötte
a szolgálatot.
… Temetvényi Ferdinánd nem fog többé őseinek kisérteteivel egy födél
alatt aludni.
EXODUS.
Temetvényi Ferdinánd aztán ki nem jött többé abból a vendéglői szobából,
a melyikbe beszállásolta magát, ott várta be a dolgok lefolyását. Diadém
úr ellenben ott maradt a várkastélyban s onnan intézte az ügykezelést.
Minden reggel és este eljött híven értesíteni a grófot a fejlemények
felől. Az egész ügy a legkedvezőbb folyamatban van, a consortium igen
coulans, a föltételek a legkedvezőbbek, a gróf meg lehet velük elégedve.
Az ő jövendője fényesen biztosítva van.
Ferdinánd gróf nagyszerű volt az önzésében. Szerette ugyan azt sértett
büszkeségnek, világgyülöletnek nevezni. Szeretett gyönyörködni abban a
gondolatban, hogy a midőn ő semmivé lesz, vele együtt száz meg száz
család lát egyszerre keserves, sanyarú napokat. Olyan lesz a bukása,
mint mikor a félezredéves szálfa kidől a gyökeréből, s estében végig
zuzza az egész pagonyt.
Onnan a vendéglő ablakából sorban végig lehetett látni a tiszti lakokon,
a mikben az ő uradalmi hivatalnokai laktak. A gróf a lezárt redőnyök
mögül keserű kedvteléssel kémlelt végig az átellenben levő házakon, mi
történik azokon belül? Megtudták-e már azoknak a lakói, hogy az uradalom
el van adva, hogy ők földönfutókká lettek? Semmi külső jel sem mutatta a
változást. A tiszti lakok kapuin csak úgy jártak ki és be a hintók, mint
azelőtt; a felpiperézett hölgyek sétáltak a fasorok alatt, s a nyitott
ablakon át kihangzott a zongoraszó és énekhang. Különösen csodálkozott a
gróf azon, hogy a veszélyt érző urak maguk nem kisértik meg, hogy őt
felkeressék. Az ugyan hasztalan igyekezet volna, mert ő nála zárt ajtót
találnának – és még inkább zárt szivet; de mégis tudná, hogy kivánnak
tőle valamit, a mit el lehet utasítani.
Addig még tudta őket szánni, a míg az a nehéz csapás nem érte kevély
lelkét; de a mióta őt magát oly kegyelet nélkül elvetették, elégtétel
volt megalázott dölyfének, hogy mások is ki lesznek taszítva a hideg,
közönyös világba. Szenvedjenek ők is! Az apró emberek! – Mi a kicsiny
emberek insége? Vízbe esett hangya. Egy fűszál kimenti. De a nagy ember
insége partra dobott czethal. Ki adhatja annak vissza a tengert?
Mikor kezdik hát már rá azt a sirást? chorusban, ensemble! Mikor kezdik
el a kivándorlást? Processióban, átkozódva en debandade!
Egy szép reggel azután látta a vendéglői szögletszoba ablakából, hogy a
házakat feldiszítik koszorukkal, fenyőfüzérekkel s a várba felvivő úton
diadalkaput emelnek, a minek homlokzatán messzeviritó bazsarózsákból
rakják ki ezt a szót: «Willkommen!»
Diadem úr meghozta a felvilágosítást a főurnak.
– Ma érkeznek meg a consortium teljhatalmú megbizottai a szerződést
aláirni az adásvevést végrehajtani s egyuttal a birtokot átvenni.
– S az én gazdatisztjeim ennek örülnek olyan nagyon?
– No igen.
– Talán gondoskodott a sorsukról a conzortium?
– Annál okosabbat tudott tenni. Mint említém, a társulat az uradalmat
parcellázni fogja. A gazdatisztek mindannyian igen kedvező föltételek
mellett vállalkoznak egyes jószágdarabok megvételére, s ekkép ők kezelő
tisztekből birtokos urakká válnak, zsellérekből házi urak lesznek s
azontúl csak saját szorgalmuktól és ügyességüktől függ, hogy
tisztességesen megéljenek.
Ez már elviselhetetlen volt a grófra nézve. Tehát még csak siratni sem
fogják, mikor elmulik erről a földről. Elfeledik, mikor semmivé lesz.
Semmivel sem emlegetik meg, még csak azzal sem, hogy megátkozzák.
Elmehet, meghalhat; senkit sem tesz vele szerencsétlenné. Úgy omlik
össze, mint a reves fa; pudva, targaly, szu-őrledékhalommá, a mit rögtön
befut a szederinda. Nem fáj az, a mi neki fáj, senkinek ezen a világon.
Sem egy szék, sem egy sziv nem marad üresen, mikor ő eltávozik belőle. A
«Willkommen!» bazsarózsái a milyen őszinte örömmel kiáltják az érkező új
gazdáknak «hozott Isten», épen úgy mondják az eltávozónak: «menj Isten
hirével!»
– Hol parancsolja a gróf, hogy a meghatalmazottak találkozzanak?
– Akárhol, csak a várkastélyban nem.
– Már pedig itt a vendéglőben nem lehet ez ünnepélyes ténynek
végbemenni.
– Tudom. Annak ott kell megtörténni a helyszinén, hogy az eladó birtokos
a vásárlónak a symbolistikus hantot a kezébe adhassa. Azért igen jó hely
lesz erre a várkertben levő nagy palakő-asztal, a vén borókafa alatt;
ott elvégezhetünk mindent.
– S hogyan rendelkezett a gróf a várkastélyban levő értékes ingóságok
iránt?
– El kell mindent árverezni.
– A nagy családi képekre nézve?
– Lesznek zsibárusok, a kik megveszik, a rámák kedveért.
– Hát a családi oklevéltár?
– Sajtost kell hivatni: fontszámra elviheti.
– Semmi emléket sem akar magával vinni a gróf?
– Semmit, semmit! A mi senkinek sem kell, dobják a szemétre!
– Jól van. A mint a küldöttek megérkeznek, ide fogok sietni.
– Rendelkezésükre állok.
Azt pedig, mikor azok megérkeztek, megtudhatta a gróf a nagy
mozsárdurrogásból, a mi örvendetes jövetelüket hiresztelé, meg a nagy
muzsikaszóból, a nép vivátozásából s a bandérium robogásából. Volt ott
parádé annyi, akár egy főispáni installatiónál.
Kiváncsian nézte végig a redőnyös ablakból az egész czeremóniát.
Ugyanazok az emberek, a kik annyi ünnepélyes alkalommal az ő hintaja
fölhágójánál kalaplevéve görnyedeztek s reszketteték a levegőt
magasztaló phrasisokkal, hajlongtak most az idegen alakok előtt és
harsogtatták talán ugyanazon phrasisokat.
S hogy töri magát a tovagördülő hintók után ez a nép! Apraja, nagyja. Jó
ennek minden, a mi új.
A várkastélyban valószinüleg a volt jószágigazgató fogadja az új gazdák
képviselőit. Míg azok az utiköntösből átöltöznek, jó idő telik bele.
Csak már elmulnék ez a nap!
Türelmetlenül várta, hogy Diadém úr érte jöjjön.
Végre elégördült annak a hintaja. A bankár egész díszben volt öltözve,
fehér nyakravalóval, fekete frakkban. A gróf nem cserélte fel a
vadász-zekéjét; abban jelent meg a nehéz szertartáson.
Vártak már a virginiai borókafa pagonyában.
Ez volt kedvencz tanyája utolsó ősének. Abba a nagy palakő-asztalba
valamennyi szép asszonynak a neve be van karczolva, a kivel a főur
valaha ez asztalnál mariaget játszott. Nagy szerencséje volt ennél a
játéknál: nem a kártyában, hanem az asszonyokban.
Az utolsó játszmát játszszák most rajta.
Drága játszma!
Milliókat és milliókat számlálnak le, csupa franczia louisd’orokban a
természetes palakőre. Ugyanazokhoz az eladó birtokos csak az ujjai
hegyét érinti, annak a jeléül, hogy átvette. A háta mögött ott állnak az
általános hitelező bank megbizottai, s beseprik az aranytekercseket a
«tömeg» számára.
Aztán, volt: nincs…
Az asztal üresen marad.
A szerződést aláirják, az eladó és vevők, két példányban. Azután
aláirják a meghivott tanuk és szomszédok.
Ferdinánd gróf az arczaikra sem néz azoknak, a kik a tollat egymás
kezéből szedik ki, hogy neveiket oda kacskaringozzák. Bizonyosan
ismerősökre találna közöttük.
Mikor a szerződésre mind alá vannak irva a nevek, be is kellene azokat
porozni. Diadém úr felvesz az útról egy csipetet abból a finom fehér
kovarczhomokból, a mit messze vidékről hoztak ide az utakra s azzal
porzózza be a nedves irást.
Akkor aztán Temetvényi Ferdinánd lehajol a földre s felvéve egy kis
fekete hantocskát, kezébe adja azt a vevőtársaság meghatalmazottjának.
Consummatum est…
A felhők árnyéka fut végig a napsütötte mezőkön.
Ez a felhőárny a Temetvényi név.
A gróf nem lát maga előtt egyebet, mint azt a nagy palakő táblát, meg a
keze alá adott okiratokat.
Egy nagy gránát almafa hajlik oda a természetes iróasztal fölé. (Üveg
födél alatt teleltetett növény.) Egy piros virág oda hull róla épen a
keze alá. Valami más kéz elveszi azt onnan, s ő látja, hogy valami
idegen ember azt a gomblyukába tűzi. Ez már annak az idegen embernek a
tulajdona. A nevét nem tudja, kinek hívják? Hallja félfüllel, hogy a
háta mögött arról beszélnek, hogyan lehetne ezt a gránát almafát innen
Bécsbe felvitetni, mert itt nem tartanak a számára kertészt, üvegházat.
Azután még egy pótszerződés is van; de azt már hosszú idővesztegetés
volna átnézni. Az ingóbingók sorsáról intézkednek abban. Mindenről
gondoskodva lett tisztességesen. Vannak műértő vásárlók, a kik nagyban
összevesznek mindent, tizedrész árban. A kiköltöző ráhagyja: nem törődik
vele. Még arra sem scrupulosus, hogy vajon az a valaki, a ki a remek
faragványú Szűz-Mária-szobrot megveszi, mely előtt valamikor Pálma
grófnő oly kétségbeesetten térdelt imádkozva, nem semita ivadék-e? Csak
egyszer dobban nagyot a szive, mikor egy eléje tolt irás alatt ezt a
nevet pillantja meg: «Illavay». Erre mégis széttekint maga körül.
Ott látja azt az alakot a nagy borókafához támaszkodva.
Ez az egy még fáj neki. Szeretne keserű lenni.
– Ah, eljött a jóslata végében gyönyörködni! szól hozzá (magyarul: a
többi urak azt nem értik). Úgy volt nemde? Hogy ön ráütött a tenyerével
arra a kőre s azt mondta: «húsz év mulva ez a kő sem lesz az önöké
többé!» S még csak a tizenötödik járja! Hozta Isten.
Illavay még csak a vállát sem vette el a faderékról, a melyhez
támaszkodott, csak úgy dörmögött vissza.
– Ha olvasná a gróf úr az iratot, a mit a kezében tart, megtudná, hogy
miért jöttem ide.
A gróf végigfutott az iraton: irónikus mosoly fintorítá el arczát.
– Aha! Ön megveszi a Temetvényi család ősi képeit, rámástól, nehogy a
bécsi zsibvásárra kerüljenek. Ez derék nagylelküség öntől. Hanem hát
édes barátom, ezek a képek sokkal magasabbak, semhogy az ön lakházának
szobáiban elférjenek. Inkább vágasson el belőlük, minthogy stukkaturt
töressen miattuk.
– Nem magamnak vásárlom össze e képeket, gróf úr, hanem megbizásból egy
urhölgy számára, a ki el akarja azokat tenni egy olyan csendes helyre, a
hol nem fogja őket többé háborgatni senki.
– Ahá! A pozsonyi bezárt kapujú ház fogadja be őket! A hová csak a
kéményen át mehetnek be a látogatók. Annak a falai lesznek feldiszítve
velük. Az élő kisértet együtt akar lenni a festett kisértetekkel. Jó
társaságban lesznek együtt. No lássa, ez nekem is eszembe juthatott
volna. Úgy látszik, hogy a halottaknak jobb emlékező tehetségük van,
mint az élőknek. Szivesen oda adnám neki valamennyit ajándékba; de a
bukott embernek nem szabad többé elajándékozni semmit. Nézzük csak:
micsoda árt igérnek önök e klenodiumokért? Ah, hisz ez egész műértőleg
van felbecsülve! Valóban szép kis összeg! Talán még felül is mulja azt,
a mibe hajdan a megrendelőknek került. Aláirom, hogy ne irnám? Ilyen jó
vásárlóm nem akadt a földi lények között, mint ez a földöntúli. Hanem
egyet ajánlok önnek, s ha lehet, fogadja el. Ne fizessék ki önök nekem
ezt az összeget, most, hanem tartsák ott maguknál és aztán majd mikor
évek mulva, (mert mi sokáig fogunk élni: mi élő halottak) nekem nem lesz
már semmim a földön, mikor ez az uri társaság, a mely itt most ezt a
birtokot megvásárolja, maga is tönkre fog menni, s ezek a vigan pezsgőző
urak mind egytül-egyig vagy főbe-lövik magukat, vagy Amerikába szöknek,
vagy a börtönbe kerülnek, s az én életjáradékomat nem lesz a ki fizesse;
hát akkor, nehogy koldulni legyek kénytelen, majd apródonkint adogassák
ki a számomra a pozsonyi bezárt ház ablakán az őseim képeinek az árát.
Helyesli ön? Elfogadja? Igen! No látja, hát úgy-e, hogy milyen
elővigyázó, okos ember lett belőlem?
Illavay szomoruan fordította félre a fejét s nem felelt neki semmit. A
franczia urak azt hitték, hogy alkudoznak egymással.
– Még egyet, édes barátom, szólt a gróf Illavayhoz. Valahol, az egyik
bezárt folyosó hátterében fog ön találni egy rámában levő
férfi-arczképet, a minek az arczát bajos dolog már megismerni. Valaki,
úgy látszik, Flóber-féle szalonpisztolylyal czélba lövöldözött erre a
képre, olyan az már, mint a rosta. Ki ne dobassa ön ezt a szemétre. Ön
és még valaki emlékezni fognak arra, hogy miféle alak volt ez valaha, s
ki fogják találni, hogy az, a ki ezt így keresztül-kasul lyuggatta,
milyen poklot viselt a szivében.
De még ezt is olyan csendesen, oly változatlan arczczal mondta, hogy az
idegenek nem sejthették, miről van szó. Egy ereklyéről.
Ezzel aztán sietett elintézni az ügyet a consortium küldötteivel.
Minden annak rendi szerint be lett fejezve.
A hitelezők nagyja is ki lett elégítve.
A mi még javára maradt a grófnak, az cheque-ekben átadatott neki.
Tekintélyes összeg volt. A hogy veszszük. Kicsiny embernek kapitális,
nagy embernek koldusfillér. Eltette a tárczájába.
Most aztán el innen! A milyen gyorsan csak a postalovak nyargalhatnak!
Könnyű lesz az utazása, semmit se visz innen magával.