erőszakkal ki nem szabadulhat ön. A falak mind vasból vannak. A butorok
támlánya bronz, szövete azbeszth, azokat meggyujtani nem lehet.
Dörömbölést csaphat ön, a milyen nagyot akar, s azt a czélját elérheti,
hogy az egész ház összeszaladjon s önt itt találja. Hanem abban az
esetben azt a rossz fordulatot fogja adni sorsának, hogy önt, mint dühös
őrjöngőt fogják megkötözve az őrültek házába szállítani, s az úri
kényelem helyett fogadja önt ott az elzárt ketrecz, a miben a
szerencsétlen örjöngőket tartják.
– De én már is éhes vagyok!
– Akkor engedje ön a gyomrát és az eszét egymással tanácsot ülni. Talán
a gyomra okosabb lesz. Minél hamarább elhatározza önnek a bölcsesége,
hogy azt az iratot, helyesen ellátva, ezen a rácson keresztül kiadja,
annál hamarább útnak indul az én levelem. Öntől függ, hogy siessen, vagy
halasztassa kiszabadulását ebből a nehéz helyzetből.
– Tehát csakugyan azt akarja grófnő, hogy az őrültek házába menjek?
Örökre itt hagyjam a világot? Élve eltemettessem magamat?
E szóknál elkezdett sírni.
Csak az kellett még, hogy az utálat teljes legyen iránta, hogy sírva
fakadjon egy férfi.
– Ah uram, a kik sírnak, azok még élnek. Én attól a naptól fogva, hogy
élve eltemettek, egy könyet sem ejtettem soha. Határozzon! Menjek vagy
maradjak?
Odabenn elhallgattak.
Pár percz mulva a megpecsételt okirat előbújt a rács pálczái között s
odahullott Pálma lábaihoz.
Pálma fölvette azt, megnézte s visszadobta a földre.
Azután kiment a termébe. Egy mozaik asztalon hevertek az érkezett
levelei; azokat megnézegette, félredobálta, egyen kívül, azt az egyet
átolvasva, keblébe dugta. Azután a saját maga által irt levelet letette
az asztalra, a villamcsengetyű gombját megnyomta, és maga lement a
kertjébe, sorbajárni a művirágokat, hány nyilt ki közülük tegnap óta –
tizennégy év óta?
Beszélni nem szokott senkivel, emberrel nem szokott találkozni soha.
Csak másnap nyitott be ismét az irószobába. A csapda üres volt; a
vasajtó felhuzódott. Az asztalon pedig hevert egy gyászjelentés.
«Báró Apátfalvy Opatovszky Kornél
jelenti minden rokonának és ismerőseinek,
hogy a mai napon, hosszas szenvedés
után, örök nyugalomra tért a döblingi
kedélybeteg ápoldában. Béke hamvaira!
A HOLD SZARVÁNAK UTOLSÓ FÉNYPONTJA.
Meghalni és eltemetkezni, édes, nyugodalmas gondolat! De eltemettetni s
azután is számlálni a napokat, a mik még hátra vannak!
Azok között, a kiket ez a szomoru végzet ért, senki sem olyan szánandó
hallott, mint Temetvényi Ferdinánd gróf. A mi körülveszi, az mind
kriptafal; a márványnyal kirakott, a gobelinnel bevont, a művészremekkel
telifestett termek: kriptafal mind. – A ki belép hozzá valami hirt
hozni, az mind halálmadár. – A levél, a mit felbont, gyászjelentés. –
Mikor felrakja az érdemrendeit a mellére: az a sok kereszt egy egész
temetőt képvisel; mindegyik alá ő maga van eltemetve. Sokszorosan van
eltemetve: mint főur, mint gazdag ember, mint világfi, mint apa. Ez, ez
fáj legjobban. De még el akarja tagadni magától. Még keres valami
menedéket az utolsó alakjában, vándorolva egyik alakból a másikba, mint
az indus lelke. A nagyhatalmú államférfi még megvan! Az, a kitől
rettegett az egész felvidék. Három vármegyében kis császár.
Most áll hatalma tetőpontján. Egy messzeágazó összeesküvés az ő
hatalomköre alatt lett felfedezve, elnyomva.
Igaz, hogy az egy simplex embernek az érdeme, a kinek a nevét ő nem
szereti kimondani, hanem az nem jön elő a maga érdemeiért bizonyozni:
talán nem is tudja, hogy azok érdemek. Szereti, ha nem háborgatják. Az
egész dicsőség a kormányzó főur javára marad.
S most még ezzel a kezébe jutott sulyos hatalomeszközzel olyat zúzhat
halálos ellensége fejére, a mivel azt egyszerre szétmorzsolhatja.
Meglesz az semmisítve, mint anyag és szellem. Az egész összeesküvést
ennek a fejére lehet olvasni.
Az porrá lesz, ő pedig megszilárdul. Érdemei ismét felvontatják a
lejtőn. Arra pedig igen nagy szükség van, mert nagyon mélyen ment már
aláfelé. Büszkesége, boszuvágya, meggondolatlan merész kisérletei
vagyonát tönkretették. Hitelezői csak azért nem indítanak a vára ellen
ostromot, gonoszabbat, mint a faltörő kosokkal: mert még kezében a
hatalom. De azt már sejti, hogy egészen el van készülve. Még ugyan
ámítgatja magát azzal, hogy magányos, álmatlan óráiban összeállít csalfa
vagyoni mérlegeket, felbecsülve fekvő birtokait eszményi árakra,
kiszámítva: mennyit adhatnának gazdag műszeretők műremekei
gyüjteményeért? Felvesz behajthatatlan tartozásokat aktivái közé, s
aztán kiszámítja belőle, hogy még mindig jól áll. Mikor azonban egy-egy
szorongató teher valami elhatározásra ösztönzi, úgy, hogy rászánja magát
sub camera charitatis egy-egy ismerős főurnak bizalmasan megirni, hogy
kész volna uradalmai közül valamelyiket, kezelési nehézségek miatt,
szabad kézből eladni, azoktól olyan leverő ajánlatokat kap, hogy
szégyenli végigolvasni. A mit pedig a műkincseért igérnek, az ilyen
levelek csak összetépni valók. Kincs az, mikor veszik; – szemét, mikor
eladják. Azt is tapasztalta, hogy kevés az országban a rendezett úr:
inkább szabadulni akar mindenki a birtokától, mint szerezni hozzá; –
külföldi tőkepénz pedig iszonyodik az itteni viszonyoktól. Az olyan
földet, a mely folyvást inog-mozog, – senki sem választja megtelepedési
helyül. Ilyenkor a nagybirtokos, a ki adós, rosszabb a koldusnál. No, de
most már jobb idők következnek! (Minden sülyedő hajó gazdája ezzel
szokta biztatni magát.) Az ország állapotai megszilárdulnak s akkor
ismét helyreáll a magánosok hitele is.
E hiú káprázatokat hogy szétfútta egyszerre az a bolond szél. Az a
bolond szél, a mi egy bolond szájból jön. Opatovszky Kornél tréfásan
gyászos esete a pozsonyi elátkozott kastélyban egyszerre két hatalmas
nagy család ősvárait döntötte halomba.
Mikor ezt az esetet Ferdinánd gróf megértette ügyvéde leveléből, ájultan
rogyott össze.
Jobb is lett volna neki, ha nem hozatja magát életre többé.
Ez a tudósítás ugyanaz a hang volt, a mi a kriptaajtónak a becsapódása.
Most már veszve van minden!
Az az egy ember, a kinek az árán a haza és trónmentő nagy érdemeit meg
lehetett volna szerezni, elfogva, nem mint vakmerő lázító, hanem mint
egy hóbortos bolond, nem az apa által, hanem a leánya által, – nem
Garibaldi veres ingében, hanem a kéményseprő csuhájában, s az elfogás
hire, egész története, körülményei nem egy eldicsekedni való hőstett,
hanem egy nevetni való történet, a miből himet fognak varrni az udvari
pletykakörökben és változatokat mesélni a krajczáros lapokban; nevet már
azon nagy hahotával az egész világ.
Mikor eszméletéhez térve, végiggondolt ezen Temetvényi Ferdinánd, azt
mondá magában: «elhagyom ezt az országot!»
Hiszen olyan könnyű az embernek megutálni a hazáját.
Csak ezt a nagy darab sárt le tudná rázni a lábáról, a mi hozzá van
ragadva!
Ezt a hat négyszög-mérföldre terjedő sárt, a közé keveredett kövekkel,
az ősi kastélyokkal egyben.
Adná akárkinek, a ki megadná az árát, lengyel, cseh, angol, német
grófnak, herczegnek. Egy nagy darabot a hazából. A mit meggyülölt!
(Hogy futnak a várromokkal koronázott hegyek egymás alól!)
A mely napon ezt a rettenetes hirt vette, egy hétig senki sem hajtatott
be a kastély udvarára. Tudták már, hogy szánni kell.
Ő maga ki sem mert menni a falai közül.
Mintegy oktáváján a gyászesetnek, levelet kap a szomszéd uradalmi
kastélyból, a minek czímiratán már fölismeri a levéliró kezét.
Ki kopogtat be legelébb is az eltemetett halottnál? Ugyan ki más, mint a
vakandok?
Diadém kézvonásaira ismert.
Félredobta a levelet fölbontatlanul.
Hát annyira jutott már, hogy az az ember ő hozzá levelet mer írni?
Fölnyergeltette a lovát s kiporoszkált az erdőbe. Összevissza barangolta
a méltóságos nagy vadaskertet.
«Hát ez már mind nem lesz az enyim?»
Az erdei tekervényes út vitte, a merre nem is akart menni, az ősi
várromokhoz. Egyszer csak azt vette észre, hogy odafenn van a Temetvényi
várromoknál.
A hol a kövek mind beszélnek – annak, a ki azt megérti.
Öt század történetét emlegetik fel azok.
Most ennek a történetnek vége.
A tisztes romok teli vannak már firkálva a látogatók neveivel. A
kaputornácz boltozatának zárkövére nagy fekete betükkel van felirva ez a
név: WURST. Közönyös név: akárkié lehet. Valami vándor-társaság
legmerészebb tagja lehetett az, a ki a nevét megörökítette ott. – És
Temetvényi Ferdinánd gróf érzi azt, hogy az ő neve ezeken a köveken még
csak nem is wurst.
A hussziták, a zsebrákok, a kuruczok, a labanczok, a hajdemákok nem
pusztítottak kegyetlenebbül itten, mint az ő tétlen kezei.
Az a még fennálló küszöbpillér is mond neki valamit.
Azon az emlékezetes kézfogón, mielőtt útjára ment volna, azt mondá neki
ez a csodálatos ember, tenyerével erre a bazaltra csapva:
– Ha ön ezt az embert, ezt a Diadémot, magához közel ereszti, húsz
esztendő mulva ez a kő sem lesz az öné és az ivadékaié többé.
Még be sem telt a húsz esztendő s már eljött, a mit mondott.
Hát próféta lakik ebben az emberben?
Minden veszedelem, mely lavinakép sodorta magával egymásután büszkesége
egész egyetemét, ennél az embernél kezdődött.
S most végződik nála.
Tudta ő jól, hogy mi van abban a levélben, a mit eldobott, s nem akart
fölbontani.
Külföldi tőkepénzesek keresnek heverő millióik számára elhelyezésre való
tért. Azokkal van összeköttetése Diadémnak. Azt ő sokszálú
összeköttetéseinél fogva régóta tudta.
Dominiumokat akarnak vásárolni, megszorult, jól eladósodott magyar
főuraktól.
Diadém régóta igyekszik a gondjaira bizott apátvári uradalmat rájuk
sózni, de a tőkepénzesek furfangos emberek. Rájöttek, hogy az apátvári
uradalom a temetvényi nélkül nem más, mint egy elátkozott darab föld, a
mibe minden új birtokos bele fog veszteni s örül, ha mezitláb
kiszaladhat belőle, hanem a két uradalom egyesítve, az már számbavehető
volna.
A halálmadár zörget az ablakon. Érzi, hogy halálos beteg van odabenn.
Bizony temetkezés ennek a vége, uram!
A temetkezés szomorú dolog; még akkor is, mikor az ember itthagyja ezt
az egész szép világot s maga elmegy a föld alá; hát még az a temetkezés,
mikor az ember eltemeti az egész szép világot, – s maga meg itt marad.
Az a fekete küszöb azt mondta neki, hogy a végzetnek teljesülni kell.
Nézzünk szét még egyszer innen a magaslatból, ezen az egész szép
világon: – azután menjünk haza, temessük el azt!
Mikor Ferdinánd gróf visszatévedt a dolgozószobájába – maga sem tudta
hogyan? azt a földre dobott levelet ott találta ismét az asztalán. Talán
csak a rendszerető komornyik tette oda, látva, hogy felbontatlan levél.
Ő a sors intésének vette azt.
Eszébe jutottak, a míg a borítékot felszakítá, azok a mindenféle mesék
megmérgezett levelekről, a mikkel nagy potentátokat halálra küldöztek.
Ebben is méreg volt: rosszabb annál, a mivel Ferrara herczeg gyilkolta
meg az ellenségeit.
Diadém egyenesen a lényegen kezdte. – Van egy hatalmas conzortium, mely
50–100–200 millió forinttal rendelkezik. Szándéka Magyarországon nagy
uradalmakat vásárolni; olyan uradalmakat, a mik terjedelmeiknél fogva
mostani birtokosaiknak keveset jövedelmeznek. Fényes feltételek
igértetnek. Lehet azok között válogatni. A temetvényi uradalom egyike
azoknak, a miknek megszerzéséért a conzortium még rendkívüli áldozatokra
is kész. Azonkívül, hogy a mostani birtokos minden passiváit, a hol csak
léteznek, átvállalja, az ingó vagyont becsár szerint kifizeti, még
biztosítja számára életfogytiglan ugyanazt a virtuális jövedelmet, a mit
jelenleg a birtokából tiszta haszonkép húz.
Nagy szó!
A jelenlegi jövedelem egészen rámegy az adósságtörlesztésre és a
kamatokra (s az az adósság olyan, mint a polyp, mentül jobban
törlesztik, annál jobban nő.) Akkor pedig az egész jövedelem megvolna,
lehetne élni gond nélkül – egész holtig. – Azontúl pedig – nem
következik semmi.
Hatékony volt az a méreg!
A gróf behivatta a titkárját s elkezdett neki levelet diktálni. Hármat
elrontott, míg a negyedikkel csakugyan meg volt elégedve. Kegyes volt
találkozót adni Diadém úrnak és még az éjjelre, miután holnap korán
hivatalos körútra kell mennie.
Nem volt ugyan semmiféle körutra menetele, csak azért rendelte éjszakára
a bankárt, hogy akkor sötét van, nem látják, ha idejön. Émelygett attól
a gondolattól, hogy ennek az embernek a csizmái még egyszer az ő
kastélya parquettejein csikorogjanak.
Hanem abban ugyan alaposan megcsalódott mikor azt hitte, hogy ha ő
Diadém urat éjszakára hivja meg a várába, hát akkor abból majd titkos
találkozó lesz. Volt rá gondja a bankárnak, hogy felvonulása egészen
feltünő legyen. Négylovas előfogattal jött, minden ló nyakán csengővel,
a hintó mellett lovas pandurok nyargaltak, előtte pedig fáklyavivő
tizenkét paraszt ügetett, a kiket mind a szolgabirótól rekvirált,
előmutatva neki a gróf meghivó levelét. Még akkor Temetvényi Ferdinánd
olyan nagy hatalom volt, hogy mindent megtettek, a mit csak óhajtásképen
elárult.
Ilyenformán egész fáklyásmenet volt Diadém úr éjszakai látogatása
Temetvényi Ferdinánd kastélyában; csak a zene hiányzott hozzá, hogy
teljes diadalmenet legyen.
Diadém úr, a gróffal találkozva, sietett annak a fintorgó ábrázatján
mutatkozó kérdezősködéseket megelőzni.
– Rosszak az utak arra mifelénk, kegyelmes uram, az ember minden nyomon
nyakát szegheti. Aztán meg az a sok csavargó zsivány itt az erdőkben.
Hisz kegyelmes uram legjobban fogja azt tudni.
A kegyelmes uramnak mind a két tárgy olyan kellemetlen volt, hogy inkább
nem beszélt róluk semmit.
– Térjünk egyenesen a tárgyra, uram, az én időm rövid. – Hanem mielőtt
hozzáfognánk, egyezzünk meg egy dologban. Ön olyan jól ismer engemet,
mint én önt. Mindkettőnkre nézve tökéletesen idővesztegetés és
haszontalan szópazarlás volna minden olyan frázis, a mivel azt akarnók
egyikünk a másikkal elhitetni, hogy valami önkényt jövő jóakarat
kerített bennünket össze, a mi viszonzásra vár. Tudjuk mindaketten, hogy
bennünket egy sokszorosan összebonyolódott balsors gubancza tart
egymáshoz kötve s mindkettőnknek érdekében áll ezt a gubanczot
szétfejteni, ha az nem megy, szétvagdalni. Azért tehát fogadjuk fel
egymásnak, hogy az alatt az idő alatt, a mit most együtt töltünk,
félreteszszük a diplomatát és a financiert, s nem mondunk egymásnak
egyebet, mint igazat, akármilyen keserű fog is az lenni.
– Ráállok, exczellencziás uram.
– Akkor hagyjuk el legelőbb is a titulaturákat, mert az sem igaz. Én nem
vagyok annak belső titkos tanácsosa, a kinek ön épen nem
commerzienrathja. Hazugság minden czím. Beszéljünk úgy, mint két ember,
a ki párbajt vív minden tanuk nélkül s a föltételek fölött egyezkedik.
– Nem bánom, uram.
– Tehát tessék helyet foglalni. – Kiván ön theázni, vagy vacsorált már?
– Útközben a szeredásból és a pinczetokból elláttam magamat: nem kivánok
itt se enni, se inni.
– Tart tőle, hogy itt meg is mérgezhetnék?
– Oh kérem…
– Csak ki az igazat!
– No, hát úgy van.
– Lássa ön, hogy megy ez már! Azonban, ha tetszik önnek, rágyujthat a
saját szivarjára.
Temetvényi maga ment előre a jó példával, s szivarját szájába dugva,
hanyatt veté magát az ottománra; a mit Diadém úr azzal viszonzott, hogy
ő meg a hintaszékbe dobta le magát, s ha a gróf a támlányra rakta föl a
lábait, ő meg a két keze közé fogta a térdét s úgy himbálta magát, –
azután fútták egymás szeme közé a füstöt.
– Ön egy levelet írt hozzám, kezdé a gróf, a mit én eleinte fel sem
akartam bontani, később azonban mást gondoltam s ennek a következtében
kérettem önt ide, hogy magyarázzuk ki egymás előtt magunkat.
– Én kezdjem?
– Nem. Én lövök előbb. – Én vagyok a kihivó. Nekünk, uram, mind a
kettőnknek igen szépen sikerült az életünk czélja, a mit magunk elé
kitüztünk, bárha külömböző utakon. Egy vagyonára és nevére méltatlan
fiatal embernek a tönkrejuttatása. Én boszuból tettem ezt, ön
spekulatióból.
– Exczellencz!
– Nos? Valami nem igazat mondtam? Jó! Ha félrelőttem, most önön a sor:
lőjjön vissza.
– Úgy tudom, hogy a spekulatio mind a kettőnk részéről megvolt.
– Talált a golyó! Köszönöm. Úgy van. Csakhogy én nem akartam a dolog
genesisét ilyen messziről kezdeni. Ön arra figyelmeztet, hogy hiszen én
is azt akartam, amit ön, ebből a két nagy uradalomból, a mi valaha
Bercsényi fejedelmi birtoka volt, egyet csinálni, én a leányom áldozata
árán, házasság útján: egy bolondságáról hiressé leendő új család
számára; ön pedig egy kalandornő keze által, a ki önnek is szeretője
volt, egy pénztársulat számára, a mely szédelgéseiről fog egykor hiressé
lenni. A boszú csak akkor lépett föl nálam tényezőül, mikor a spekulatio
el lett hibázva. Igazat mondtam?
– Igen.
– Most önön a sor.
– A kész tervet valóban én rontottam el.
– No lám, milyen szépen megértjük egymást. Én azóta mindent elkövettem,
hogy önökre nézve a létezést lehetetlenné tegyem itt ezen a földön. Volt
hozzá hatalmam.
– Mi pedig mindent elkövettünk, hogy azt a ránk nézve oly veszedelmes
hatalmat aláássuk.
– Sikerült-e?
– Azt majd megmondom a beszélgetésünk végén.
– Az én munkám sikerült. Az apátvári uradalom tönkrejutva. Gazdája a
bolondok házába zárva, s az utolsó hitbizományi tőke annak a menhely
igazgatóságának kiszolgáltatva; úgy, hogy ön és az a kalandornő még
ehhez sem juthattak hozzá.
– Ez nem az ön műve volt, uram.
– Hát kié?
– Egy harmadik emberé, a kiben sokszor elbotlottunk mind a ketten.
– Az is igaz. Most azután csak két elvitázhatatlan tény emelkedik
egymással szemközt, az elsőbbség szomorú jogáért versengve: az, hogy
mindakét uradalom, a temetvényi is, meg az apátvári is, a tönkrejutás
szélén áll. Mi semmi összetörni valót nem hagyunk fenn egymásnak.
– Úgy van. Ezt aláirom.
– Most aztán így gondolkozik ön. Ez a vén Temetvényi nem sokáig viheti;
de én is a feneket értem már, ideje, hogy együtt felmerüljünk a víz
szinére. Csináljunk együtt egy üzletet.
– Egészen úgy van.
– Egyesítsük a két ruinált uradalmat egy darabban, az egy kis német
herczegséggel felér, keressünk egy vevőtársaságot hozzá, s aztán
csináljunk egy olyan kötést, a mi mind a kettőnkre nézve kedvező lesz.
Körülbelől így áll.
– Szabad öntől legelőbb is egyet kérdenem? Micsoda joga van önnek a maga
részéről az apátvári uradalommal tetszése szerint rendelkezni? Még az,
hogy ön az őrült birtokos gondnoka, erre nem hatalmazza fel. Annak még
van egy fia is.
– Azt az apja kitagadta mindenből.
– Az ősi birtokból.
– A Reichsgesetzblatt szerint tehette.
– Azonban még egy leánya is van.
– Az pedig nekem eljegyzett mátkám.
A grófnak a szájából kiesett a szivar bámulatában.
– Micsoda? Az a gyermek? Hány esztendős?
– Valami tizennégy. Mire ez a dolog rendbejő, lesz tizenöt, addig az
angol szüzeknél marad nevelőben.
– S az anyja akaratából megy önhöz?
– Természetesen.
– S tud a gyermek erről valamit?
– Imád az engem.
– Herr Commerzienrath!
– Igazán mondom. Bálványa vagyok. Menjünk tovább. Az apátvári uradalom
eladását rendbehozni az én gondom. Beszéljünk csak a temetvényi
uradalomról.
– Ön engem itt e levélben azzal biztat, hogy lesz egy tőkepénzes
társulat, a mely elvállalja minden adósságomat s azonfelül számomra azt
a tiszta jövedelmet, a mit jelenleg hajt az uradalom, életfogytiglan
biztosítja. Már most mondja meg ön az igazat: engemet akar-e ön meg
csalni, vagy azt a társaságot?
– Uram!
– Nehéz kérdést adtam fel úgy-e? Talán jobb lett volna így tennem fel:
«mind a kettőt?» Tessék rá igazat mondani.
– Mondom azt. Egyiket sem.
– Van önnek tudomása arról, hogy mennyire mennek az én adósságaim?
– Van-e önnek?
– Most meg ön adott fel nekem olyan kérdést, a mire nehéz igazat
mondani. Ezt én magam sem tudom.
– No, hát én tudom. Itt a lajstrom.
Ferdinánd gróf elbámult azon, a mit maga előtt látott. Összes
adósságainak pontos, részletes kimutatását. Ez nagy munka lehetett arra
nézve, a ki ezt mindenünnen egybegyűjtve összeállította. Hogy mélyen
benn uszik, azt eddig is sejtette, de hogy ennyire, a szája széléig
érjen a hullám, arról nem volt fogalma. Végigfutott a részleteken,
nincs-e valami tévedés a dologban? Mind igazi adatok voltak azok. Sokról
megfeledkezett ő ezek közül, nagyobb kölcsönökről, a mikkel olyan
előkelő uraknak tartozott, a kik barátságból nyugodtan maradnak,
bankároknak, a kik befolyását igénybe veszik s ezért a kamatokat is
évről-évre függni hagyják a fán; azután voltak ott mindenféle
kifizetetlen tartozások megyei közmunkák fejében, a miket a vállalkozók
nem mertek sürgetni, rettegve a hatalmas kormányközeg neheztelésétől;
ezek most mind élő alakot öltöttek, s előtte álltak, mint egy rettenetes
koponyapyramid; de nem levágott fejekből, hanem olyanokból, a mik
harapnak és esznek.
Szédült bele, mikor a végösszeget meglátta.
– Ez nagyon sok… suttogá. Megállta az igazmondást.
– Az, hogy a tartozás sok, még nem volna baj, folytatá Diadém. A nagyobb
veszedelem az, hogy a passiváknak fedezetül szolgáló activák értéke
évről-évre hanyatlik. Az intensiv gazdaságra évről-évre kevesebb költség
fordíttatik, annálfogva folyvást apad a bevétel is. Ellenben az
improductiv kiadások egyre szaporodnak: az adó növekedik s abban az
arányban száll arithmetikai progressióban az uradalmak értéke alább.
Tapasztalhatta ön, kiknél kéz alatt tudakozódott, folyvást kisebb árakat
kináltak. Ha pedig kényszerített eladásra kerül egy nagy úri birtok, az
épen egyértelmű a tökéletes ruinával. Ebben az országban heverő tőkepénz
nincs. A kótyavetyén pedig készpénzzel kell fizetni: ötödrész árban ütik
el a kalapácscsal a legszebb birtokot.
– Ön tehát idegen tőkét remél erre a vásárra megnyerhetni.
– A tőke készen van; a szerződést bármikor meg lehet kötni.
– Az ön levelében jelzett föltételek alatt?
– Igen.
– S hogyan hiszi ön azt, hogy egy tőkepénzes, a ki én utánam ebbe az
uradalomba beül, azonfelül, hogy a vételárt azonnal átadja a
hitelezőimnek, még nekem is egész netto-jövedelmét holtomiglan fizesse s
mindamellett a tőkepénzének a kamatjait is megkapja?
– Erre ugyan azt felelhetném, hogy az az ő dolga. Azonban hát itt most
azért vagyunk, hogy minden igazat megmondjunk, a mi iránt hozzánk
kérdést intéznek. Tehát legelőször is, amit önnek évenkint fizetni
ajánlkoznak, az csak átmeneti kiadás.
– Értem. Azt hiszik, hogy öreg ember vagyok már, nem sokáig élek.
Azonban hát halálesetre spekulálni nem jó. Én már sok fiatal egyéniséget
láttam magam előtt a gyászszekéren kivitetni. És sok fiatal vállalatot
is.
– Ez is számításba van véve. S ha a fiatal emberek és a fiatal
vállalatok nem vigyáznak az egészségükre, hát meghalnak, ez az ő dolguk.
Az én konzorcziumom azonban se nem fiatal, se nem beteg. Régóta folytat
hasonló vállalatokat Oroszországban, Lengyelországban s jól érzi magát
mellette. Legelőször is a konzorcziumnak nincsenek nemes szenvedélyei, a
mik nagy vadaskertek fentartásában, parkokban, palotákban,
versenyparipákban lelik kedvtelésüket: a kiadások rovata egyszerre
tetemesen megapad az új gazda kezében.
– Álljunk meg egy szóra, szólt közbe Ferdinánd gróf A nagy vadaskertek
egyúttal rengeteg erdők, mi lesz azokból őrizés, továbbművelés nélkül? A
palotákban vagy lakni kell valakinek, vagy omladékká lesznek; mit gondol
ön?
– Nem féltem én az embereimet. Az erdők értékesítve lesznek, mint
épület-anyag, a nagy tömör épületeket meg igen könnyű lesz átalakítani
gőzfürészmalmokká, szeszfőző gyárakká. Lehet azoknak praktikus hasznát
venni.
Ferdinánd gróf nagyot fohászkodott. A temetvényi várfalakból
fürészmalom! A kápolnában szeszfőző-kazán az oltár helyén!
– Azután a vevő konzorczium nem fog egy egész légió ingyenélőt tartani
drága fizetéssel, a ki mind ezüstről eszik s hintóban parádéz; az egész
költséges gazdatiszti apparátus avult intézmény, lomtárba kerül.
Ferdinánd gróf nagyon elgondolkozott.
Egy egész serege az ő kenyerén élő hivatalnokoknak a szélnek eresztve!
Némelyik együtt vénült meg vele, a legtöbbet ő neveltette, ő volt a
keresztapja, bérmáló apja, násznagya: valamennyinek örök hivatala volt
az ő uradalmában, lakásuk valóságos otthonná berendezve. Nem ismerték a
nélkülözést soha, nem a sanyarúságot, megszokták, hogy urak legyenek.
Most mindezeket kitenni az országútra: keressetek más bolondot! Menjetek
koldulni vagy kapálni! Egy tollvonással száz meg száz embertől venni el
a kenyeret, hajlékot, jövendőt!