jó fiú. Nekem testi-lelki jó barátom volt. Játszó-társam, kutyám, lovam,
gyermekkorom óta. Hanem azért, ha valahol megkaphatom még egyszer a
világban, úgy lelövöm, mint a tököt. Sok bajból kihúzott a derék ember,
ezuttal is neki köszönhetem, hogy kiszabadított a legnagyobb csávából,
hanem azért mégis lelövöm, mint a varjut, a hol megkapom. Mert hogyha
száz esztendeig élne s ez alatt folyvást ragályos betegeket ápolna és
mezítlábos emberek számára csizmát varrna, s holta után ezer esztendeig
mindig postaszolgálatot teljesítene az ég és föld között, még akkor sem
ellensulyozná azt az egy rettenetes bűnét, hogy ő volt az, a ki engemet
öntől, Istennők legjobbika, csalfa módon elválasztott, s ezzel az endori
boszorkánynyal összeboronált! Ezért meg fogom őt ölni! Esküszöm a poklok
minden ördögére, hogy meg fogom őt ölni!
A kormos arcz egészen megelevenült ez új indulatkitöréstől. Pálma
grófnőnek elmult a nevető kedve, a mint a vérbeforgó szemekre tekintett.
Opatovszky Kornél egészen megfeledkezett róla, hogy micsoda furcsa
vitéznek van ezuttal álczázva.
– Grófnő! Pálma grófnő! mondá érzékeny páthoszszal. Hát nézzen az
arczomra és mondja meg, úgy nézek-e én ki, mint a kiről azt lehet
feltenni, hogy az osztrák birodalmat föl akarja forgatni? Komolyan
beszélek. Sok mindenféle nagy bolondságot elkövettem életemben; de erre
az egyre nem gondoltam soha.
Pálma grófnő fejbólintással mutatta, hogy egészen elhiszi ezt neki.
– No lássa! És ezért mégis mintha minden ellenem esküdött volna! Épen
azokban a fatális napokban hozta meg Koczur azt a bizonyos ötezer
forintot, a minek a provenientiáját a grófnő legjobban fogja tudni.
– Én? szólt a grófnő elbámulva, s a fejét rázta tagadólag.
– No! Grófnő! Most már vége a titkolózásnak! Én ismerem az ön nemes
motivumait; de ezuttal most már életről és halálról van szó. Vagy azt
akarja a grófnő tán, hogy engem a vesztőhelyre vigyenek? Vagy legjobb
esetben tíz esztendeig toljam a talyigát Olmüczben? Ezt akarja-e?
A grófnő megijedt.
– Dehogy akarom.
– No, ha nem akarja, hát akkor ismerje el, hogy tudja jól a
provenientiáját annak az ötezer forintnak.
A grófnő kénytelen volt ráhagyni, hogy tudja.
– S megengedi nekem, hogy ezt az egész világgal tudassam?
Ráhagyta, hogy megengedi.
– Hogy megtudja a ministerium, megtudja a császár, megtudja még az
auditor is!
A grófnő el nem tudta gondolni, hogy miféle zöld csoda lehet az, a minek
megtudására a fent elősorolt hatalmasságok olyan igen kiváncsiak; de
csak belenyugodott a különös kivánságba.
Erre aztán gyöngéd mosolygásra fintorult el a látogató kormos ábrázata.
– Akkor nyujtsa nekem legelébb is a kezét grófnő, hadd csókoljam meg
azt. Nyujtsa kérem a kezét! mert azért jöttem ide express, hogy önnek
ezért kezet csókoljak.
Rá kellett szánnia magát a vállalatra.
Kornél egészen ráfektette az arczát a nyujtott kézre.
– Így ni! Oh ez a gyöngéd kezecske volt az én őrangyalom mindig. Ez
szabadít ki engem most is sírom fenekéből, börtönöm mélyéből. Ez a kéz
még engem boldoggá is fog tenni!
Pálma grófnő ugyan örült, mikor visszakaphatta megint a kezét.
– És lássa a grófnő, ezek a semmirekellők mégis azt hiresztelték, hogy
én azt az összeget Garibalditól kaptam a fölkelés organisálására. S
mikor a puttsnak vége volt, az embereket összefogdosták, akkor nekem
estek, megrohantak, elhitették velem, hogy én is compromittálva vagyok s
addig rémítgettek, míg ráhagytam magam beszélni, hogy leirjam azt az
okiratot, a miben saját magamat bolondnak deklarálom.
– Ezt már hallottam egyszer.
– De csak olvassa el még egy kicsit a grófnő azt az irást. Nem
rettenetes ez? Az volt a szerencsém, hogy a gyűrűt nem tudtam lehuzni az
ujjamról, hogy megpecsételjem vele az irást; a nélkül pedig az én
névaláirásom nem érvényes. S ez volt rám nézve a mennyei gondviselés.
Hiszi a grófnő, hogy van mennyei gondviselés?
A grófnő olyan csodálatos tekintetet vetett rá, a miből még a bolond is
megértett annyit, hogy igen rossz helyen alkalmazta ezt a kérdést, egy
élve eltemetett embertől kérdezi ezt – a sírásó!
– No ha végig meg fogja hallgatni ezt az én esetemet – sőt mondhatnám:
«a mi esetünket», mert mindnyájan bele vagyunk abba foglalva, akkor meg
fog róla győződni a grófnő, hogy igaz az, a mit a «Fehérek»-ben mond az
a nem tudom, hogy hivják? Sir Patriknak, hogy «van, sir Patrik», s azzal
főbelövi. De, hogy legjobban megértse a grófnő a dolgot, ime olvassa el
Koczurnak ezt a levelét, a mit kutyafuttában irt hozzám. Olvassa el,
kérem.
Pálma émelyítő undort érzett e levél olvasása után. Annyi visszás
érzelmet, annyi gyülöletes emléket keltett az szivében.
– Így tépték ők össze két szerető szivnek boldogságát! kiálta föl
elkeseredéssel a kéményseprő. De van gondviselés az égben! Van, Pálma
grófnő. A gyalázatos csalás napfényre került. Én felderítettem azt,
hahaha! A Loreley!
S itt elkezdte össze-vissza hadarni a megtörténteket, hogy szedte ő rá
Atalantát a vízbeejtett gyűrűvel, hogy kereste az azt éjjeli
fáklyafénynél a tó hinárjai között, három perczig kitartva a víz alatt,
hogy árulta el ez által, hogy az egész vízbefulási scénája kicsinált
komédia volt! Pálma csak a szavakat hallotta, de értelmükre nem
hallgatott. Oly rút, oly zavart, oly utálatos volt előtte az egész
történet, hogy nem birta azt lelkébe befogadni. Rá sem birt nézni a
beszélőre, fejét félrefordította tőle s megtagadta minden érzékének,
hogy vele foglalkozzék.
Így aztán csak azon vette egyszer észre magát, hogy a kéményseprő a
lábainál térdel és kezét megragadja.
– Mit akar ön?
– Azt akarom önnek megmondani, hogy most már szabad vagyok. Isteni és
emberi törvények szerint szabad. A kivel az oltár előtt megesküdtem, az
nem az volt, a kinek magát kiadta. E csalás megsemmisíti a házasságot.
Nekem nincs nőm többé, nem is volt. Kezemet annak adhatom, a kinek
akarom. Az egész egy átkozott álom volt, semmi más. Én az vagyok, a ki
tizenöt év előtt voltam, az ön vőlegénye és ön az én menyasszonyom.
Pálma grófnő megdermedt e tekintet előtt. Most kezdte megérteni, hogy ez
komoly bolondság.
Opatovszky Kornél fölemelkedett térdéről s méltóságteljes állásba vágta
magát.
– Báró Apátváry Opatovszky Kornél eljött, jóvátenni hibáját s egy új
jobb élettel helyrehozni az elmultat, a gonoszt. Én voltam az, a ki
miatt az angyalok legjobbika önkényt kereste föl élve a sírboltot; én
leszek az, ki a sírbolt ajtaját feltöröm, hogy őt az életnek újra
visszaadjam.
Vette észre a grófnő arczvonásain, hogy annak nem csekély idegenkedése
van a kéményen keresztül emelkedni az elhagyott szép világra,
szabadítója vezetése mellett. Azt hivé, hogy jó lesz neki gyöngéd
bókokkal meglágyítani a szivét.
– Az igaz, Pálma grófnő, hogy azóta egy kis idő elmult, de becsületemre
mondom, hogy Pálma grófnő most is olyan szép, mint akkor volt, oly
szeretetreméltó, s esküszöm a magam részéről, hogy én is képes vagyok
egy nőt boldogítani.
Pálma grófnő rémülten tapasztalá, hogy kisértete egyre bátrabb kezd
lenni, már kezével a vállát érinti s szemei egészen keresztbe állnak.
Fölgerjedt a haragja s eltaszította őt magától:
– Hallgasson ön és hagyjon el!
De ez nem volt olyan egyszerű «apage Satanas»-sal elűzhető gonosz lélek.
– Mondtam, grófnő, hogy én ma itten vagy valami nagyon okosat, vagy
valami nagyon bolondot fogok elkövetni; szólt Kornél báró, s most már
odaült Pálma grófnő mellé a pamlagra. Azt, hogy én idejöttem és még
milyen úton jöttem ide, ön maga idézte elő.
– Hogyan? uram!
– No már megint nem akarja tudni. Hát ki volt az, a ki innen az egész
világtól elzárt házból az én sorsomat figyelemmel kisérte? és a midőn
észrevette, hogy sorsom rossz fordulatot vett, ki volt az, a ki
megszabadító kezét kinyujtotta utánam, hogy fölemeljen? Ki volt az, a ki
azokat a gyönge ötezer forintokat Illavaynak külte, hogy azokat Koczur
által részben az én becsületbeli adósságaim törlesztésére saját
magamnak, részben elzüllött gyermekeim neveltetésére azoknak a
másikaknak kézbesítse? Nem ön volt-e az grófnő?
Pálma előtt most kezdett már világosodni! Azt hitte, hogy most már
egészen érti ez orozva udvarlás indokait. És most aztán már utálta ezt
az embert. Először félt tőle, azután szánta, most már megvetette. Úgy
volt vele, mint a hogy idegen kutyával szokott lenni az ember; eleinte
attól fél, hogy megharapja, azután meg attól, hogy megcsókolja, azon is
aggódik, hogy hátha meg van veszve? míg utoljára rájön, hogy ez a kutya
éhes!
A míg azt hitte róla, hogy futó bolond, volt némi tekintettel iránta;
most megtudta, hogy ez okos ember s ezzel ki lett szolgáltatva egész
kegyetlen boszujának.
Mert a halottak boszuállók, kivált ha nők.
Abban a rémületben, hogy egy őrjöngő ember erőszakos szenvedélyének
martalékául van ejtve, még volt valami hizelgő rá nézve: ez a
veszélyérzet még hevesebb dobogásra intette szivét; de az a tudat, hogy
egy tönkrejutott préda botlik bele végső gyámoltalanságában abba a mentő
gondolatba, hogy régi menyasszonyát azért a kis megtakarított pénzért
felkeresse, ez csupa jegeczczé változtatta kedélyét, a mi ott karczol, a
hol hozzáérnek. Most már nem lesz hozzá irgalommal.
Opatovszky megdöbbenésnek vette ezt az elmerevült tekintetet Pálma
arczán, növelni szándékozott a hatást.
– Grófnő! Ön elárulta a szivét. Elárulta, hogy az érez. Velem tudatva
lett ez az érzés. Engem felköltöttek eddigi álmomból. Azt az asszonyt, a
kiről azt hittem, hogy feleségem, elkergettem magamtól. De még üldözni
is fogom törvény szerint, mint csalót. Engemet önnek az elárult jósága
egészen új emberré alkotott. Ne kivánja ön, hogy visszaalakítsam magamat
az elhagyott emberré. Én magammal játszani nem engedek! Én ide betörtem
úgy, a hogy tudtam. Itt vagyok. S innen el nem megyek a nélkül, hogy
czélt érjek. Ön összehivhatja az embereit, azoknak ugyan elébb bezárt
ajtókat kell keresztül törni, s bemutathat nekik, mint vagy eljegyzett
vőlegényét, vagy mint becsülete elrablóját. Választhat tetszése szerint.
S azzal szerét ejtette, hogy Pálma hajából kihuzza a fésüt, s leomló
hosszú szőke hajfonadékai egyikét kezébe kerítse.
Pálma tudott uralkodni kedélyén.
– Ön tehát mindent tud, suttogá csendesen; nem kellett volna ezt
elárulniok azoknak, a kikre bízva volt. Azt hittem, hogy jól el tudtam
azt titkolni. Tudják sokan, hogy nekem egész kis könyvtáram van
takarékpénztári könyvecskékből. Hanem azt nem tudja senki, hogy ezekre a
könyvekre az ön gyermekeinek a neve van felirva.
– Oh az szükségtelen. Az egészen fölösleges, grófnő. Minek a gyermekek
nevei oda? Én azokat ki akarom tagadni. Anyjostól el akarom űzni. Nekem
nincs rájok semmi szükségem. Minek volna azokra pazarolni az ön
jótéteményeit; protestált Kornél báró egész méltó felgerjedésével egy,
rossz gyermekei miatt elbúsult atyai szivnek. Dolgozzanak! Majd,
duskálkodni! Dolgozzanak!
– Hiszen még addig sokat dolgozhatnak, szólt fél mosolygó arczczal Pálma
grófnő, mert csak halálom után jutnának hozzá; az én családomban pedig a
férjhez nem ment nők iszonyú sokáig szoktak élni. Ezt a felfedezést
azonban csak azért tettem önnek, hogy meggyőzzem róla, mennyire volt
gondja a szegény élő-halottnak az iránt, a ki őt eltemette.
– Ön nemes szivű, grófnő! Tudtam én azt! Én tudom, mit vesztettem akkor,
mikor önt elvesztettem. Ha akkor rossz ördögöm ki nem veri planetámat a
sphærájából, most hatalmas ember volnék, talán nagykövet valamely
küludvarnál, egyesült birtokaink felérnének egy német herczegséggel.
– Most már ne beszéljünk erről, uram; hanem értekezzünk a magunk
dolgáról komolyan. Önnek a házassága meg lesz semmisítve, ez bizonyos.
Akkor ön visszatérhet oda, a honnan önt, mint mondá, egy rossz álom
eltérítette. Hogy én megbocsátottam önnek, arról már ön többet tud, mint
én akartam. De hát az atyám? Hogy fog ön azzal kibékülni?
– Ah! Az öreg úr is meg fog hajolni a bevégzett tények előtt.
– Önnek a vagyoni helyzete nagyon zilált?
– Bizony e tekintetben Temetvényi grófnak sincs mivel kérkedni, neki is
épen a szája széléig ér.
– Ne értse félre, a mit mondok. Két főúr, a ki már annyira meg van
alázva, hogy a hitelezőjének még az előszobájában levegye a kalapját,
még akkor is lehet egymással szemben olyan büszke, hogy fölcsapja a
kalapot a fejére, ha hozzá hasonló másik látogatására jön. Én csak
magamról beszélek. Rám nézve volna az végtelenül megalázó, ha azt
mondaná a világ: «ime a régi jegyese visszatért hozzá akkor, a mikor már
vagyonilag tönkrejutott, elvette őt a pénzeért». Ezt nem szabad a
világnak sem önről, sem én rólam mondani. Önnek előbb rendeznie kell
vagyoni állapotait; kiszabadulni terhelő kötelezettségeiből; tisztázni
legalább egy részét uradalmainak, hogy mikor egy rangjához méltó új
asszonyt visz a házhoz, az a ház minden benne levővel együtt az ön igazi
sajátja legyen, nem igényper alatt levő executio-tárgy.
Opatovszky feltolta a fejéről a kéményseprő sisakot, hogy megvakarhassa
a füle tövét. Ez sehogy se akar belemenni a fejébe.
– Hogyan? kérem. Nyöszörgé nyefegő hangon.
– Igen egyszerű módon, felelt Pálma nyugalommal. Én a menyasszonyi
hozományomat nem az esküvő után, hanem az esküvő előtt bocsátom önnek
rendelkezésére. Nem tudom, mennyire mehetnek önnek a tartozásai, de azt
hiszem, hogy az én tőkepénzeim bőven fogják azokat fedezni.
Kornél báró hevülni kezdett ettől a szótól.
– Ön átvesz tőlem most annyit, a mennyit szükségesnek talál, hogy
birtokát rendezze. Ha egyszer aztán ezzel helyben van, akkor egész
fölénynyel jelenhetik meg Temetvényi gróf előtt, mint rendezett birtokú
gavallér, ajánlatát megújítani s az egész világ tudni fogja, hogy ön
vett el engem; nem én vettem el önt. Nos, uram, el fogja ön ereszteni
hajtekercsemet?
– Ha ön a kezét adja érte cserébe.
– Előbb feleljen ön. Elfogadja-e az én ajánlatomat?
– Micsoda ajánlatát?
– Azt, hogy ön most rögtön átveszi tőlem a menyasszonyi hozományomat;
visszamegy vele azon az úton, a melyen idejött, s azután, ha ismét
eljön, négylovas hintón fog az udvaromra bejáratni?
A «négylovas hintó» tette meg! De régen nem volt már Kornél bárónak
ebből egyebe, mint a megmaradt hosszú ostor, a négylóhoz való, a mivel
olykor a parkon végig sétálva, nagyokat szokott pattogtatni s mondogatta
hozzá: «gyi te Szellő, hallóh Alborac!»
Nagyon kiváncsisággerjesztő az az ajánlat, hogy vessen az ember egy
pillantást abba a mesemondta könyvtárba, a hol csupa ezeres, tízezeres,
százezres betéti könyvek vannak egymás mellé állítva sorba s
tanulmányozza rajtuk az összeadás tudományát, azzal a kellemes érzéssel,
hogy mindez a menyasszonyának hozománya. A költők sokat beszélnek arról
a tündéri gyönyörről, a mit a menyasszonytól anticipando még a menyegző
előtt nyujtott kegyosztás okoz a férfiszivnek; hát ha még egyszer ilyen
reális alapokon nyugvó bizalomnyilvánulásról van szó.
Vajjon mennyi lehet ottan? Az emberek milliókról beszélnek.
Pálma grófnő elővette zsebéből a Wertheimpénztár kulcsait s odanyujtá
azokat Kornélnak.
Ezért aztán megszabadult a hajtekercse, ismét föltűzhette azt a
fésüjére.
– Egészen önre bízom magamat.
Opatovszkyban egy perczre föllázadt az egy csepp nemes vér, mely
tiltakozott ellene, hogy egy gavallér elfogadja az általa megkért
hölgynek a pénztárkulcsát, a menyegző előtt.
E tétovázását látva, Pálma grófnő annyira tudta vinni az önuralmat, hogy
egészen odahajolt hozzá s csábító mosolylyal nézett a szemébe s a
kulcscsomagot forró kézszorítással nyomta a markába.
Ha a négy ló, meg a milliók nem huzták eléggé oda, úgy ez a mosoly, ez a
kézszorítás egészen odasegíté, a veszedelmes egérfogóba.
– Hiszen e percztől fogva minden a tied! suttogá a grófnő.
(Veni, vidi, vici! mondá magában a golyhó, s megcsókolva az édesen
erőszakoló kezet, oda hagyta magát vezettetni a fülkéhez, a hol a
pénztár volt elhelyezve.)
Pálma megmagyarázta neki, hogy elébb a felső zárt kell fölnyitni, azután
az alsót, utoljára a fogas kulcscsal a középsőt. Kornél báró köszönte
szépen az utasítást, tud ő a Wertheim-zárral bánni; hisz neki is volt
tűz- és betörésmentes szekrénye, a míg fölöslegessé nem tette magát.
Mikor aztán az alsó zárban elfordította a kulcsot, akkor egy csattanást
hallott a háta mögött s egyszerre nagy lett körülötte a sötétség.
Szétnézett és Pálma grófnőt nem látta sehol; egy arasznyi magasságú rács
pálczáin keresztül szürődött be hozzá egy kis világosság. Úgy meg volt
fogva a csapdában, mint egy ostoba egér.
Eleinte el nem tudta gondolni, hogy mi történt vele? Csak az jutott
eszébe, hogy ez ugyan furcsa kis menyasszonyi kelengye, a hol a
skatulyának a teteje rácsapódik a kiváncsi vőlegényre! Azt hitte, hogy
ez valami tréfa. Hanem aztán, mikor ahhoz a szűk rácsozathoz lépett, a
melyen keresztül a szobába lehetett látni, az az egy tekintet
fölvilágosította a helyzetéről. Pálma grófnőt látta maga előtt. Olyannak
látta, a milyennek még soha sem. Ilyen lehet a halott, a ki sírjából
föltámad, hogy háborgatóját megölje, egy istennő, ki embertől eredő
gyalázatáért boszut állni leszáll az Olympról! Arczának márványfehére
lángolt, felnyilt ajkai között villogott az összeszorított fogsor, egész
arcza torzkép volt; de gyönyörű, az asszonyindulat dæmonerővé magasulva
sugárzott tekintetéből, vegyítve a fenyegető kifejezésben minden, a mi a
nőt emberfölöttivé teszi abban a pillanatban, a mikor diadalmaskodik;
Mária, mikor a kigyó fejére tapos; Juno, mikor Ixion ölébe dobja a
felhőt, ilyen volt.
De Kornélnak nem ezek a magas alakok jutottak eszébe; nem igen volt
jártas sem a keresztyén, sem a pogány mythologiában; neki csak az
«ezeregyéjszaka» volt a bibliája, az a tündérasszony jutott neki eszébe,
a ki királyi férjét félig kővé változtatja, aztán meg az a bolond dzsin,
a melyik rá hagyja magát beszélni, hogy bujjék vissza még egyszer abba a
korsóba, a melyikből kiszabadult. Most ő lett ez a dzsin. S az ott ama
tündér.
Ekkor valami villant az eszébe. Az észhomálynak szoktak villámai lenni.
Ha ez a vasajtó arra csattant le, hogy a pénzszekrényben elfordították a
kulcsot, akkor csak megint föl kell nyilni, ha azt a kulcsot
visszafordítják. Odarohant, hanem aztán szomoruan tapasztalá, hogy azt a
kulcsot se jobbra, se balra nem lehet fordítani többé, meg van az is
fogva.
Ekkor aztán igazán megijedt.
Megint visszament a világosságadó rácshoz, kitekintett rajta. Onnan
végig lehetett látni az egész szobán.
A kegyetlen istennő már akkor egy asztalnál ült s épen nem istennői
munkával foglalkozott, levelet irt. (Mint tudjuk, Minerva, az irás
istenasszonya, csak a szövés művészetére volt büszke, – lásd Arachne –
de maga nem levelezett.) Tehát Pálma grófnő irt, még pedig nagy
nyugalommal.
– Grófnő, instálom! szólt Kornél báró, megkoczogtatva a vasajtót, mint
valami illedelemtudó látogató.
Az iró hölgy föl sem tekintett.
– Szeretnék innen kimenni.
Ezzel úgy látszik nem mondott valami meglepőt a megszólítottnak.
– Nagyon sötét van idebenn, nem látom, a miért a grófnő ideküldött.
Grófnő, ez illetlenség! egy becsületes embert, egy főrangú urat így
rászedni, becsukni, mint valami tolvajt. Grófnő, igen szépen kérem,
bocsásson ki innen, becsületem szentségére fogadom, hogy még csak egy
szóval sem fogom önt bántani. Hiszen behihatja ön a cselédeit s azokkal
dobathat ki innen. De ne dobasson ki, igazán mondom, meg fogom újítani
tanuk előtt azon ajánlatomat, hogy önt nőül veszem. Becsületes
szándékkal jöttem ide. Grófnő! Mást mondok. Ha nem akarja, hogy a
cselédjei megtudják, hogy én itt voltam, mondja meg, hogyan kell megint
kinyitni ezt az ördöngös ajtót? Ön ezalatt kifuthat a mellékszobába s
bezárhatja az ajtót; én elmegyek, a merre idejöttem, a kürtőn keresztül.
Grófnő, hát nincs önnek szive?
Mintha a falaknak beszélt volna.
A kegyetlen tündérnő bevégezte a levélirást csendesen; le is pecsételte
a levelet s ráirta a czímet; azután a zsebébe tette azt.
Akkor aztán fölkelt s lanyha léptekkel odament a csapó ajtóhoz.
– Ön szólt hozzám? kérdezé a bennszorulttól.
– Igen is, grófnő. Kérem, legyen vége a tréfának. Bocsásson ön ki innen
a ketreczből.
– Ki lesz ön bocsájtva, mihelyt megigéri ön, hogy megtartja azt a
szavát, a mit egy nőnek adott.
– Oh, megtartom! Igérem! Esküszöm rá! Lovagi becsületszavamra fogadom!
Beváltom minden igéretetemet, a mit önnek tettem, grófnő.
– Nekem nem tett ön semmi igéretet; mert azt én elfelejtettem. Nem arról
van szó, hanem arról, a mit a feleségének igért ön.
– Micsoda?
– Hogy be fog önként menni a Lunatic-Asylba.
– Hogyan? Ön is gyilkosomnak akar kiadni?
– Nem úgy van. Az ön feleségének igaza van. Ha ön ismeretlen eredetű
pénzösszeget fogadott el egy olyan embertől, a kinek ön eddig csak
alamizsnát szokott osztogatni, az csak árulási részvét miatt
történhetett. Ha volt önnek erről tudomása, akkor ön áruló; börtönben a
helye. Én soha nem küldtem önnek semmi összeget. Ön választhat a börtön
és tébolyda között. Én annak adom önt át, a melyiknek akarja.
– Grófnő. Ön igazán kegyetlen. Ha ön engemet annak az asszonynak a
kezébe ad, az engem meg fog ölni. Hiszen ismeri őt a grófnő.
Herkulesekkel birkózik és bikákat öl le.
– Legyen nyugodt. Nem annak a nőnek a kezébe adom. Annak az embernek
irtam, a kit egyedül nem tudok még elfelejteni az élő világból.
– Illavay nagybátyámnak?
– Igen. Megirtam neki, hogy jöjjön sietve. Mihelyt itt lesz, ő vele fog
ön értekezhetni a további teendőkről. Ő becsületes ember s önnek
jóakarója. Úgy fogja elintézni az ügyet, hogy az ön atyja által e czélra
hagyományozott összeg biztos kezekbe jusson, s arra a czélra legyen
fölhasználva, hogy önnek úri kényelmet, teljes ellátást adjanak a
kedélykórok menedékében, a hol ön igen jól fogja magát találni, s
megszabadul minden gondjától. Ha más kezekbe jutna ez az összeg, nem
vagyok felőle egészen bizonyos, hogy az ön javára lenne-e egészen
fordítva? Látja ön, mennyire javát akarom.
– Csókolom kezeit. A grófnő nagyon kegyes. Tehát ön is azt kivánja, hogy
megigérjem, hogy aláirom azt a bolondjogi elismerést? Az az, hogy alá
van már irva; de a gyűrűvel is lepecsételjem? Kivánja igéretemet,
grófnő?
– Az ön igéretei értéktelenek. Én az okmányt akarom előbb a kezemben
birni, kellően ellátva, addig el nem küldöm ezt a levelet Illavaynak.
– Hát mit tesz, ha én nem pecsételem azt meg?
– Itt hagyom önt, s kimegyek a többi szobáimba, s holnap megint
visszajövök, a kérdést ismételni.
– Ez szivtelenség! Ez erőszakos kényszerítés.
– Én nem hozattam önt ide.
– No jól van, hát lepecsételem ezt az irást a gyűrűmmel; de hát idebenn
nincs mivel.
– Majd mindjárt lesz.
Pálma az iróasztalához ment, s visszatért viasztekercscsel, egy szál
aranyos spanyolviaszszal, meg egy ezüst gyufatartó tokkal.
– Ezeket mind be lehet venni a rácson keresztül.
Kornélnak első dolga volt a viaszgyertyácskát meggyujtani, s aztán
körülnézni vele a sötétben.
– No jól van. De hát ha én most azt az irást odaadom a grófnőnek, meddig
fog ez a fogság tartani?
– A míg az ön nagybátyja megérkezik.
– De hisz az soká fog tartani.
– Azt hiszem, nem. Ő nem messze lakik innen. A levelemet még ma
megkapja, s holnap ilyenkor itt lehet.
– De hátha nincs épen otthon.
– Akkor itt lesz holnap után.
– És mit eszem és mit iszom én itt addig?
– Azt én nem tudom.
– Ön engem itt éhen akar megölni!
– Ne féljen ön. Az ember nem hal meg olyan könnyen éhen. Én próbáltam
egyszer tizenhat napig nem enni, nem inni semmit, s mégis itt vagyok.
– De én nem próbáltam még tizenhat óráig sem. Én dühös leszek, mint a
vadállat, ha megéhezem.
– Arról én nem tehetek. Ez nem az én dolgom.
– Grófnő! Azt mondom, hogy ne akarjon engemet dühbe hozni! Ha én méregbe
jövök, török, zuzok, mindent, a mit magam körül találok. Felkapom a
székeket s keresztültöröm velük a falat! Olyan dörömbölést csapok, hogy
az egész ház meghallja. Kapom ezt a gyertyát, s a helyett, hogy irásomat
pecsételném le mellette, felgyujtom vele a butorokat idebenn, s ide égek
az ön takarékpénztári könyveivel együtt.