a vesztett ütközet esetére a visszavonulási kijárókról is.
– Hát én még ennél is többet tudok, drága barátom.
Azzal kikeresett egyet a félretett levelek közül.
– Látod ezt a levelet itt? – Ismered az írást a czímen?
– Ez Diadém irása.
– Látod, hogy kinek szól?
– A magyar udvari kanczellárnak Bécsben.
– Szeretnéd tudni, úgy-e, hogy mi lehet benne?
– Igazán, barrátom.
– No hát, drága barátom: én tudom, hogy mi van benne.
– Hogyan?
– Hát hiszen azért postamester az ember. Az egész levél tartalmát tudom.
Az van benne tudatva, hogy bizonyos Koczur odakinn járt Garibaldinál s ő
van beküldve az országba a fölkelést szervezni s a fegyvereket
szétosztani.
Koczurnak az arcza egészen elsápadt, csak a sűrű szeplők maradtak rajta
vörhenyegesek. Ezt nagyon soknak találta a dicsőségből a maga részére
nézve.
– De kérlek, barrátom! Ez tiszta rágalom.
– Tudom, hogy rágalom. Ne előttem mentsd magadat. Hanem hát Diadém így
írja, s Diadémnek lehetnek erre jó okai.
Koczur nagyon meg volt rémítve e felfedezés által.
Azért volt különösen megrémülve, mert erről az oldalról nem várt
veszedelmet. Hisz ő maga tudta legjobban, hogy az, amit Diadém és
Atalanta megnyeréséről beszélt Gorombolyinak, az épen csak a «kedves
barátom» elámítására volt kifundálva. Nem tudtak azok meg ő tőle semmit
a fegyverszállítmányról, mert azoknak az volt mondva, hogy a pénzt a
bécsi Baubank izzadta ki. S ha azok mégis megtudtak valamit, akkor egy
harmadiknak kellett az árulónak lenni.
– Egyenesen én vagyok megnevezve ebben a levélben? rebegé összeszorult
hangon.
– Csupán te magad és senki más.
– De hiszen ők nem is… (most majd kivakkantotta Gorombolyi előtt, hogy
nem is tudhatnak semmit)… de hát ha mégis? Nem ment a napokban itten
keresztül Soma barátunk?
– Ugyancsak ment. Még az orrával is turta a földet. Felfordult
egynéhányszor. S hogy pénzt nem hordott magával, onnan tudom, mert nekem
is váltóval akarta kifizetni az előfogatot.
Akkor valószinü, hogy ő fecsegett valamit az olaszországi campagneról.
– Campagneról? (Gorombolyi majd elnevette magát.) Az bizony valószinű.
Koczur homlokon üté magát s keserves páthosszal hörgé:
– Ki hinné, hogy ilyen árulás verhessen gyökeret az emberek szivében?
Barátom!
– Nem árulás ez, drága barátom, hanem csak egy kis spekuláczió. Az
Opatovszky-birtok semmivé lesz a miatt, hogy az országutat másfelé
vitték, s az ő országutjából dülő ut lett, a szó teljes értelmében. Ez
pedig meg nem változik, a míg Temetvényi gróf itt a basa. – De igen jó
eszköz lenne azt kiütni a sakktábláról, ha az ellenfelei fel tudnának
fedezni egy veszedelmes complotot, a mit a gróf kiszalasztott a kezéből.
Hogy ez a felfedezés egy olyan régi jó barátnak a fejébe kerül, mint te,
drága barátom, az nem okozhat kétséget; hisz jó barátok között apró
ajándékokat szoktunk igénybevenni: már pedig te a fejednél apróbb
ajándékkal aligha szolgálhatsz. Ez a buksi lesz az ára az apátvári
vicinális utnak. Valamit megtudtak az apátvári uraságok. Annyit
legalább, hogy ti künn jártatok Olaszországban az öregnél. Az öreg
pedig, ahogy az egész világ tudja, olyan ember, aki minden magyart, aki
az ő szeme elé kerül, a «névtelen félistenek» egyikének tart. – A te
gazdád ugyan nem névtelen, mert két neve is van, hanem félistennek elég
félisten; mert veled tesz ki másodmagával egy emberszámot. Ti persze
elmondtátok, hogy honvédek voltatok «anno kukoriczafosztáskor», hanem
azt elhallgattátok, hogy megszöktetek s beálltatok «Jézusmária
huszárnak». No hát ezt már Diadém mind tudja. Itt van e levélben, amit a
cancelláriához intéz. Persze, te vagy benne a diabolus rotæ, a szegény
Opatovszky csak egy gyámoltalan Telemach. – Dictum, factum. «Amice
pendebis!» Barrátom lógni fogsz!
– Barrátom! Ezt a levelet meg kell semmisitenünk.
– Micsoda? te!
– Tűzbe dobjuk.
– Ezt a levelet, ami az én becsületemre van bizva, mint postamesterére,
hogy küldjem tovább?
– Hisz a te nyakadról is van…
– Természetesen. Hát hogy ne? Csak nem bolond a vármegye, hogy a te
nyomodon rám ne találjon. Hanem azért ez a levél elmegy.
– Te csak tréfálsz, barrátom.
– De nem tréfálok.
– Akkor elfelejted a kötelességedet!
– Miféle kötelességemet?
– Mely szerint semmiféle eszköztől sem riadsz vissza, ami által igaz
ügyünket diadalra juttatni lehet. Ha kell, szövetkezni gonosztevőkkel,
börtöneikből kitörő rabokkal; – ha kell, postakocsikat elfogni az
országuton; – ha kell, vasuti vonatokat feltartóztatni; ha kell, hamis
útleveleket készíteni.
– Ez mind meglehet; kész vagyok mindenre, a mihez erőszak vagy fortély
kell. De, hogy elsikkaszszak egy levelet, amit a feladó a becsületemre
bizott, arra nem vállalkozom soha.
– Akkor nem vagy igazi forradalmár.
– Hogy mi vagyok én? azt majd mindjárt megtudod, csak várj egy
szempillantást. Ez a levél menni fog Bécsbe. De mire odaér, már akkor,
amit abban irnak, az meghaladott álláspont lesz. Te tudod jól, hogy hol
vannak a fegyverszállítmányok? – Tudnod kell, hiszen pénzt kértél tőlem
a máshová elrejtésükre.
– Oh igen.
– No, hát akkor vezess engem oda. Az én tervem meg van érve. Nem várok
vele tovább. Hiveim készen állnak, csak a jeladásra várnak. Nem várjuk
be, míg minden kipattan: magunk sütjük el előbb. Még ma, holnap már
későn lehet. Hol van a legközelebbi szállítmány?
– A temetvényi vár romjai közt van eldugva.
– Vezess rá.
– Fel fog tünni, ha a közönség meglát bennünket együtt menni.
– Itt minden ember jó barát; azután az erdőt közelérjük; a grófi
vadászok mind az én hiveim. – Vége a diskurálásnak. «Lássuk a medvét!»
Nem dugdossuk el tovább fegyvereinket az öreg anyánk pestesébe, hanem
megmutatjuk annak, aki látni akarja, itt van. Gyerünk, drága barátom.
Két óra alatt ott vagyunk a temetvényi romban. Megfujom ezt a kürtöt s
estére táborunk van együtt. Andiamo!
S azzal megfogta Gorombolyi a drága barátom karját s anélkül, hogy egy
pohár szilvóriummal megkinálta volna, vitte magával a kerten keresztül
be az erdőbe, ahol minden bokor ismerőse volt már.
Koczurnak nem sikerült az erdőben eltévedni; pedig nagyon meg volt nála
az erre való igyekezet. Mindenképen kényelmetlenül érezte magát ennél a
vállalatnál s ezt az érzését annál jobban elárulta, mentül inkább
igyekezett azt elpalástolni. Mikor egyedül voltak, ő fenekedett
legjobban a bekövetkező nagy eseményekre. Azokból ő az oroszlánrészt
veszi ki magának. Hagyott is nem is Gorombolyinak valami tenni valót a
hadműködésben.
Följutottak szerencsésen a várromhoz. Az a legelhagyatottabb helye a
vidéknek. Senkinek semmi keresete ottan.
Koczur nagy óvatossággal vezetgeté Gorombolyit a romváros tömkelege
között sok ideig alá s föl, míg végre rátalált arra az odura, a hol
hajdan a várurak a rabul ejtett kalmárokat tartották zárva. Sűrű bokrok
takarták be annak a bejáratát.
– Itt vannak.
Gorombolyi letekintett a sötét boltüregbe, s láthatá a deszkaládákat,
amik ott egymás fölé rakva hevernek.
– Hány darab lehet itt? kérdé Gorombolyi.
– Kilencz láda. Mindegyikben százhusz fegyvernek kell lenni. Csak ember
legyen hozzá elég.
– Az lesz. Mondá Gorombolyi, s azzal fölmászva a legmagasabb
bástyaoromra, megfútta teljes hatalommal a vadászkürtöt.
Nagy viszhangot adott a kürtszó az erdős hegyhátakról. Csak a hegyhátak
feleltek rá, senki más. Fujta azt teljes órahosszat Gorombolyi, de nem
jött föl arra egy lélek sem a várromokhoz.
Egyszer aztán csak leszállt a bástyafokról Koczurhoz, a ki nem látta
szükségét, hogy utána fölmászszon.
– Látod barátom, nem jön senki.
– Tudom már az okát, hogy miért nem jönnek? A legénység mind odabenn van
Illaván az ujonczállításon.
– Az öregek pedig nem vállalkoznak.
– Megpróbálok még egyszer kürtölni.
– De pedig jó lesz, ha nem kürtölsz olyan sokat, mert még ide csődíted a
zsandárokat. Úgy is nagyon sokan tudják már ezt a rejtekhelyet. Legfőbb
idő, hogy innen máshová szállíttassuk a féltő portékáinkat, minden
haladék nélkül, biztos embereink által, a kiknek a hallgatását jól meg
kell fizetnünk.
– Ejh! Nem azt teszszük! A legénység egy része estére visszakerül. A
lavina megindítására egy hólapda is elég. Nem várunk tovább. Fölnyitunk
egy ládát; mindegyikünk a vállára vesz tíz-tizenkét puskát, levisszük
magunkkal; ott lesz, a ki azon megosztozik, s húsz ember elég kezdetnek,
holnap lesz belőle kétszáz, holnapután kétezer. Előre!
A drága barátom szepegni kezdett.
– Csak nem gondolsz ilyen bolondot?
– Micsoda bolondot? Megválogasd a szót, mert a nyelvedbe találsz
harapni.
– Hogy mi innen egy csomó szuronyos puskát vigyünk be ketten a városba s
ott kiosztogassuk?
– Hát nem arra valók ezek?
– Vigye kiki a maga puskáját a vállán, én nem czepelem.
– No hát czepelem én! A ki fél a következményektől, nagy az erdő, tovább
mehet!
– Barátom! szólt Koczur, egész elérzékenyülten ragadva meg Gorombolyi
karját. Gondold meg, mit kezdesz. Mi lesz ennek a vége? Egy szent ügyet
koczkáztatsz vele.
– Ejh, hagyj nekem békét! Én nem szoktam arra gondolni, hogy mi lesz a
vége annak, a mit elkezdek.
– Azt látod, hogy én lelkiismeretesen teljesítettem, a mi kötelességem
volt. Itt az ezer puska. De azt is látod, hogy egy magad vagy hozzá.
Magad csak nem harczolhatsz ezer puskával. Nincs még megérve rá a
publikum. Nincs kellően előkészítve, átgyurva, felpaprikázva. Tegyük ezt
félre alkalmasabb időkre. Majd mikor minden elcsendesedik. Én mindent
elteszek az útból. Ezerkétszáz forinttal elsimítok mindent. Egy fegyvert
sem kapnak meg nálunk.
– De, engemucscse, azt megfogják kapni, a mit én a kezembe veszek!
kiálta Gorombolyi, félrelökve Koczurt az útjából s berohant a
boltüregbe, a hol a ládák álltak s mielőtt a drága barátom
megakadályozhatta volna, a fejszéje fokával leütötte az egyik ládáról a
lakatot, s aztán felrugta annak a tetejét.
A felnyilt ládatető alatt ott ragyogtak szépen egymásra rakva, a
legderekabb mészkövek, a miket csak ezen a környéken lehetett kapni.
Nagy birkafőnyi mészkövek, és semmi egyéb.
Mikor azt meglátta Gorombolyi, egyszerre hangos hahotára fakadt. Úgy
kaczagott, két kézzel a ládába fogózva, hogy az egész teste apróra
rázódott bele.
A kedves barátomat megcsalta ez a nevetés. Azt hitte, hogy az igen
természetes válasz erre a felfedezésre. Hogy ezt a «tréfát» is csak a
mendikás csinyek közé fogják számítani neki, olyan forma ez csak, mint
mikor a bennlakó diákok egymásnak névnapi ajándékba nagyszerűen
lepecsételt katulyákat küldenek s aztán a nagy várakozást jutalmazza egy
darab papirba takart tégla. Röhöghet azon az egész contubernium. Hisz az
ilyen imposzturákat már megszokták a Koczurtól. Mikor kisül,
megkergetik, meg is agyalják, hanem azért csak mégis sokáig elnevetnek
rajt. Hát ez is csak olyan kóficz. Rábízzák a Koczurra, hogy hozasson be
a határon csempész-utakon több rendbeli ládákat, tele ócska vassal. Ő
előre tudja, hogy nagy gaudium lesz ennek a vége. Azokba a ládákba, a
mik az ő közvetlen gondoskodására vannak bízva, a veszedelmes puskák
helyett rakat ártatlan köveket. Hiszen mindegy azoknak a ládáknak, hogy
Minié-puskákkal, vagy mészkövekkel megterhelve vándoroljanak-e az
apátvári granáriumból a temetvényi romok boltjaiba, s onnan megint
tovább? míg egyszer valaki csakugyan rájuk akad, a kinek a felsülésén
aztán nagyot lehet majd nevetni! A nevetés ideje megjött. Gorombolyi
kezdte. A nevetés pedig ragadós. A kedves barátom kontrázott neki teljes
erejével; egész vörösre röhögte a pofáját.
Pedig jobb lett volna neki az ordító oroszlán szeme közé nevetni ebben
az órában.
Mert ez a kaczagás, a mi Gorombolyit meglepte, olyan volt, mint a
kínpadon sütögetett embernek a nevetése. Mint a kinek valami ördög
csiklandozza belül a szive táját. Egyszer csak felugrott a feltört láda
mellől s markába kapva egyet azokból a perduellis nagy kövekből,
odarohant Koczurhoz és megragadta a torkát. Aztán csak úgy az
összeszorított fogai közül beszélgetett hozzá:
– Te kutyalélek! Most micsoda halál nemével végezzelek én ki téged?
Mondd meg! Mert ha mindannak a pereputynak, a ki miatt a nemzetemet
elkezdem meggyűlölni, egy nyaka volna, hogy azt most egyszerre
kitekerhetném… ha azt az egész utálatos, szájra nagy, szivre lágy
csőcseléket, a kit ez a te koponyád képvisel, ezzel a kőcsapással
egyszerre összezúzhatnám, úgy összetörnélek, úgy szétszaggatnálak, hogy
valamennyi ördög nem rakna többet össze emberi formába! Tudod, hogy mit
tettél? Megölted a «magyarok Istenét!» Nincs többé a magyarnak külön
Istene! Eredj, szaladj, ugorj, czudar! Be ne fertőzze kigyóvéred a
kezemet. Az Isten világának minden népe késsel számolna le veled az
ilyen árulásért, én a csizmám sarkával végzem a leszámolást.
S úgy tett. A drága barátom hat lépést kalimpázott orrán, száján, két
tenyerén előre, e leszámolás után.
– És most hordd az irhát, a hogy a csánkjaid birják! mert azt nem
mondhatom, hogy kővel agyon nem hajigállak.
Koczur szaladt, még pedig úgy, hogy a fejét hátra fordította, hogy az
utána repülő kövek elől félre ugrálhasson. Mint az ágyugolyók, úgy
zúgtak el azok a füle mellett, ha egy megtalálja, bizony a fűbe harap. A
sűrű bokrok aztán menedékbe fogadták.
Gorombolyi pedig visszament az oduba, s mind felnyitogatta a
deszkaládákat. Mindegyik kővel volt megrakva.
Gorombolyi egy más világ lakójának érezte magát. Egy idegen planétába
esett bele, a hol az embereknek a lábaik helyett földbe vert gyökereik
vannak, mint a fáknak; s nem hallanak és nem látnak; úgy élnek, úgy
tenyésznek, úgy regnálnak, mint a tengerben a csigák. Az ő lába alatt
meg nem akar megállni ez a föld, mintha eltaszítaná magától, mintha
elvesztette volna a vonzerejét, a mit a földlakókra gyakorol, a kik az ő
porából vették a testüket. Úgy tetszett neki, mintha nem is járna, hanem
csak repülne, mintha egy percz alatt csak egy gondolatra jutott volna
fel a mély pinczeoduból oda a legmagasabb toronynak az ormára, a honnan
eléje tárul az egész nagy világ.
Az «ismeretlen» nagy világ. Ez nem az a világ, a mit ő hazájának
nevezett. Abban az ő kürtszavára más viszhang felelt, mint az erdőké.
Hol van az a tábor, a kit ezek az erdők az ő hivására előadtak? Hol
vannak a hősök, a kik úgy vágytak a sebek után, mint a vőlegény a
menyasszony csókja után? Hol vannak az óriások? A fanyövők, a
sziklamorzsolók, a kik várakat döntöttek le vállaikkal? Hol vannak a
csodatevő tündérek, a kik a papirost aranynyá, a követ kenyérré, s a
lágy emberi szivet kemény aczéllá tudták változtatni? Elmultak a
«Tegnap»-pal? Mi van itt most köröskörül? Egy új nap? Hát csakugyan igaz
volna az, a mit az a völgylakó bölcs mondott, hogy a «Tegnap» olyan
halott, a mit fel nem lehet támasztani? A ki erre vár, vagy csal, vagy
csalódik. Ime, senki sem jelen meg a hivásra. Pedig hallják azt jól,
értesítve vannak. És hogyha mindazok, a kikre várt, csakugyan
összegyültek volna, most mit kezdene velük? Fegyver helyett követ adna a
kezükbe? A félsiker milyen kudarcz lehetett volna. Milyen nagy
csendesség van köröskörül. Ki van meghalva ebben a nagy csendességben? A
hit, egy hajdani választott Istenben. Nincs hit a próféták jóslataiban,
nincs hit a zászlók szineiben, nincs hit a hűségben; minden ember fél,
számít, kétkedik, panaszkodik, tür, nem bízik másban, nem bízik magában.
A kit megcsalt más, visszacsal egy harmadikat. Az új nemzedék fázik a
tettektől s ki van fáradva a tétlenségtől.
A mélázó feje fölött kóválygott egy nagy kőszáli sas. Tág karélyokban
uszta körül a felhőtlen kék eget. Prédára les ilyenkor. Egyszer aztán
leszállt az átelleni oromra. Megtalálta talán?
… A szédítő mélységbe alábámuló ember tovább beszélgetett a zúgó
erdővel.
… Milyen jó szerencse, hogy a kétségbeesett emberek kitörése nem
sikerült. Okos ember volt, a ki azt elnyomta. Hisz nem lehetett volna
ahhoz olyan világraszóló nagy eseményeket kötni, a milyenek tervben
voltak. Egy utálatos rablókaland lett volna belőle rém-nagyságban.
Nem jó már ez az élet!
Gorombolyi eltakarta az arczát s valami szót rebegett, ki kellett annak
törnie az ajkán:
«Nem szeretem a hazámat!»
Van-e emberi érzés, a mi ezt a gondolatot végigérje?
A könyei csorogtak végig az arczán.
Egyszer csak valami kaczagás hangzott föl a völgyből.
A megkergetett Koczur kijutott a romok közül s ott haladt el az
ösvényen, a magas bástyatorony alatt, a melynek az ormán Gorombolyi
állt.
A veszedelmen túl jutva, ismét birtokában találta magát egész
cynismusának.
– No, pan bratye generál! kiálta föl Gorombolyihoz, nem kürtölnénk még
egyet a tótoknak?
A mélázó egyszerre fölriadt, s az észvesztő düh, a mit a gúnyhahotázó
pofa fellobbantott szivében, elszédíté. Felordított embergyűlölő
haragjában s onnan a tíz öles magasságból levetette magát boszantójára.
Az, a mint az arkangyali alakot repülni látta maga felé az égből, a
rémülettől hanyatt esett, s a lejtőn nagyot henteregve, mozdulatlanul
maradt, szemeit maga elé meresztve, mindaddig, a míg ijedtéből
felocsudva, meg nem győződött róla, hogy az égen át repülő alak nem kel
fel többet a földről, hogy őt megölje.
Egy ideális emberrel kevesebb a világon.
Egy olyan ember szünt meg élni, a kinek a létezését már mai nap nem is
hiszi el senki, a ki minden psychologia, metaphysica, ethica és logica
ellenére olyan utakon járta végig az életet, a minőket a mai szürke
világban meg nem tapos utána senki.
S ugyan jól tette, hogy meghalt; így legalább nem tud róla semmit, hogy
halott; mert ha élve maradt volna, mai nap sokan szemébe mondanák azt
neki.
… A mint Koczur felocsudva rémülete merevségéből, lassankint megtalálta
azt a gondolatot, hogy a földönfekvő ember csakugyan halott, az önzés
józan gondolatjai megtalálták a nála szokott helyüket.
Odasompolygott a földön fekvőhöz.
Az arczczal feküdt a sziklán.
Megfordította és kikereste a zsebeit.
Megtalálta, a mit keresett. Diadémnak a levelét az udvari
kanczelláriához.
De biz a tárczáját is kivette onnan. Abban pénz volt.
Ezt nem lehetett ott hagyni, nehogy a kik rátalálnak a holttestre,
eltulajdonítsák. Ő nála jó helyen lesz az, mint felmondhatatlan kölcsön.
Még a halott óráját is jó lett volna biztosabb helyre eltenni, de már
akkor egy harmadik beavatkozott.
A hatalmas kőszáli sas szétterpesztett szárnyaival nagy suhogva szállt
alá a bástyaoromról s félszárnyával kegyetlenül pofon üté a
halottrablót, elkergetve őt onnan.
«Ő az enyim!»
HÁNY PERCZIG ÁLLJA KI A VÍZ ALATT.
– Három lépésre a testemtől! Kiálta felugorva karszékéből Atalanta
báróné, mikor báró Opatovszky Kornél útiöltözetében betoppant a
társalgóterembe, s azzal a két tenyerét az arcza elé tartva, hogy még ne
is lássa a férjét, beszaladt a hálószobájába, magára zárta az ajtót s
otthagyta a bámuló urat Diadém úr társaságában.
Diadém úr a reggelinél ült a bárónéval s nem hagyta magát e jelenet
által megzavartatni; épen vajat kent a kenyérszeletkére.
– Hát? Hát most mit vétettem én? hebegé, hosszúra nyúlt képén egész
gyámoltalan belsejét elárulva, Kornél báró.
Diadém úr csendesen, csak úgy becsukott szájjal nevetett s aztán egyet
szürcsölt a theájából.
– Épen jókor tetszett megérkezni. Nem méltóztatott még reggelizni? (Hol
a kányában?) Tessék mindjárt elfoglalni a báróné csészéjét. (De hátha
kijön még?) Ne tessék félni, nem jön az ki a szobájából, a míg ön itt
van.
– De hát már mit vétettem én megint? szepegett Kornél báró, hanem azért
csak leült a felesége helyére s maga elé huzta annak a theás findzsáját.
– Hja, jah! Kedves báró! Mikor ön úgy sporadice felfeltünik ennél a
háznál, mint valami keletindiai utazó, hát olyankor ön maga sem tudja,
hogy a sok közül melyik elkövetett vétkére emlékezzék, a miért önt
idehaza görbe szemmel fogadják? Ezuttal azonban soha se tegye ön magát,
mintha nem jutna eszébe, mit vétett a többieknél szokatlanul nagyobbat?
Önt most kergették?
– No hát?
– Ez persze rendes dolog. Rendesen olyankor szokott hazakerülni, a mikor
kergetik. Ezuttal azonban nem a hitelezők kergetik, a személyfogsági
parancscsal a kezükben, nem is elcsábított ártatlanságok vérszomjazó
rokonai, hanem sokkal nagyobb urak.
– Én nem tudok semmiről.
– Nem tud semmiről? Hát nem hallott valamit arról az esetről, hogy az
illavai fegyenczek fellázadtak, majd csaknem sikerült nekik kitörni a
börtönükből; jó szerencse, hogy ott volt akkor Illavay, a kire a népség
hallgat, annak a segélyével sikerült leverni a lázadókat.
– Úgy kellett nekik, a gazembereknek.
Diadém úr elnézte, hogy a báró hogy tölt a théájába rhum helyett olajat,
s megiszogatja, azt sem tudja, mit iszik.
– Hanem hát ugyanez alkalommal az történt, hogy a rablók ellen forduló
népség valami titokteljes úton fegyverekhez jutott, s ezek a fegyverek
legújabb szerkezetű franczia puskák voltak.
De már erre a szóra csakugyan a torkán akadt Kornél bárónak a thea. Még
több olajat töltött hozzá.
– Hát aztán?
– Aztán akadtak kiváncsi emberek, a kik szerettek volna a nyomára jutni,
hogy mi módon kerültek ide azok a puskák?
– Hát mit bánom én?
– De bánja Koczur. Mert ő okos észszel odafenn Pesten kifecsegett
mindent, a mit önmagukra vállaltak Olaszországban.
– Én? Olaszországban? mondá Kornél báró, felfelé forgatva a szemeit s
kezét keblére szorongatva ártatlansága érzetében. Én semmiről sem tudok
semmit.
– Jó lesz azt is eltagadni, hogy ott volt. Késő már. A terv el van
árulva. Önök tömérdek ládát hozattak be a határon ez alatt a czím alatt:
«ócska vas», s felhasználták az én általam itt felállított
Bessemer-aczélgyárt ürügynek. A ládák után kutat a hatóság mindenütt. A
komplott fejét már ismerik, csak azért halogatják az elfogatását, hogy a
további szálakat is megtalálják általa. Koczur már ki van péczézve, s a
legnagyobb baj, hogy e veszedelmes háló egyes fonalai egész mi hozzánk
elérnek s némelyikünknek a lábán csombókra is vannak szorulva.
Kornél báró már most jónak látta egy pohár vizet felhajtani, olyan
melege volt.
– Én nem tettem semmit.
– Csalódik, ha azt hiszi. Ön nagyon sokat tett, ön hordta magával
Koczurt mindenüvé. Mikor mi kérve kértük önt, hogy bocsássa el magától
ezt a veszedelmes embert, s ezt ön nekem és a nejének ünnepélyesen meg
is fogadta, akkor ön a helyett, hogy adott szavát beváltsa, maga futott
el a háztól s itt hagyta minekünk Koczurt, a kinek azután szabad keze
volt az egész veszedelmes tervet előkészíthetni. S a mi ebben az egész
szomorú történetben a legszomorúbb, az, hogy mi is bele vagyunk
keveredve mind a hárman, azon nyugták által, a miket a Koczurtól fölvett
pénzről neki átadtunk. Az nem volt igaz, hogy ő e pénzt egy bécsi
építőtársaságtól kapta volna, kiegyezés díjában.
– Persze, hogy nem onnan kapta. Hanem… (Kornél báró majd kivakkantotta a
pozsonyi csendes ház jótevő halottjának a titkát.)
– Hanem honnan? Ön jobban tudja tán?
– Nem. Én nem tudok semmit.
– Ez a legjobb felelet minden vallatásnál, «nem tudok semmit!» Signore
Nonmiricordo. De azt csak tudja ön, hogy Koczurnak soha életében nem
volt elajándékozni való pénze, s ha az egyszer elkezd ezereket
osztogatni, azoknak kellett valami eredetének és valami czéljának lenni.
– Azt én tudom, de nem mondhatom meg.
– Talán ha nekem nem, a bárónénak felfedezhetné ön.
– No, hisz az kellene még! (Szép tréfa lenne belőle, ha Kornél báró
elmondaná Atalantának azt, a mit ő «tud» annak a pénznek az eredetéről,
Temetvényi Pálma grófnőről, még a tervbe vett válóperről! Ez volna a
drága mulatság.)
– Akkor majd valami más helyen kell önnek ezt a tudomását napfényre
hozni.
– Miféle más helyen?
Diadém úr szép tulipánformára hámozta a piroshéjú hónaposretket e
vallatás közben, s nem kinálta meg vele a házigazdát.
– Úgy gondolom, hogy a haditörvényszék előtt.
– Hogy jövök én a haditörvényszék elé?
– A hogy más ember szokott: kedve ellenére.
– De hát mit tud rólam a haditörvényszék?
– Csak annyit, hogy ön pénzt vett föl Koczurtól, megnevezetlen czélra.
– Hát azt hogy tudja?
– Úgy, hogy én megirtam ezt a bécsi udvari kanczelláriának.
A báró ijedtében felugrott a székről.
– Ön megirta? Hát minek irta meg?