– No hát, te csak szorítsd azt a fogad közé erősen. Aztán mereszd meg a
nyakadat, a derekadat, meg a lábaidat; mi ketten megfogunk s elfordítjuk
veled szépen a kulcsot a zárban.
Röhögő tetszészsivaj fogadta ezt az indítványt.
A czigány vállalkozott rá, még pedig két lábával fölfelé emeltetve
magát, a fejét lefelé fordítva, harapta meg gyönyörű fogaival a kulcs
végét, megmeresztve minden tagját. A két czinkos Kolokát és Cousin pedig
csendesen fordították őt, mint a kormánykereket, körben a két lábánál
fogva.
A műtét remekül kezdett sikerülni. A czigány fogai között a kulcs
elfordult, s bár a zár erősen járt, mégis odáig jutott már, hogy a kulcs
tolla megkezdé a zár nyelvét az ütközőből kihúzni. Hanem a mint a
körfordulat háromnegyed része meg volt téve, a czigány elordítá mazát s
szétrúgott két kezével-lábával a kulcsmesterek között s leesett a
földre. A zár nyelve megint helyre csattant.
– Mi bajod, czigány?
Hát az a baja a czigánynak, hogy neki orra is van, még pedig jókora
nagy: s a mint a körfordítás negyedik karélyára kerül a sor, akkor ezzel
az orrával neki megy a kőküszöbnek, attól aztán nem tud tovább fordulni.
Ez bizony nagy akadály.
De nem elháríthatlan.
– Eh mit! Le kell vágni a czigánynak az orrát, ha ez áll útban! mondá
Ribeaud.
Hanem ebbe meg a czigány nem akart beleegyezni. Neki az orrára szüksége
van.
– Nem kell vele sokat alkudni! Itt egy kés! kiáltá egy rab. Volt már kés
is, kard is elég a kézben, a miket a megölt fegyőröktől vettek el.
– Dejszen én nem leszek nektek kulcs, ha levágjátok az orromat!
Fenyegetődzék a czigány. S fenyegetése alapos volt; mert ha ő nem akarja
a kulcs végét a foga közé szorítani, hát senki sem kényszerítheti rá.
– Hát ez mire való? kiáltá Cousin, egy súlyos kályhadarabot a czigány
feje fölé emelve. Ha nem fogadsz szót, mindjárt agyoncsaplak!
– Biz a jó lesz. Akkor aztán mindjárt levághatod a fejemet is s
csinálhatsz belőle kulcsfordítót.
– Ne bántsátok! szólt közbe a ministráns fiú azzal az ártatlan arczczal.
Nem kell agyonijeszteni a szegény czigányt. Hiszen jó ember ez: lehet
vele beszélni. No édes Piczi komám, legyen eszed! Látod egyszer volt egy
úrnak egy szolgája: mindakettőt elfogták a törökök, a lábaikat egy közös
lánczra verték. Aztán a hüséges szolga fogott egy szekerczét, levágta a
saját lábát, hogy az ura elszökhessen. Ugy-e milyen derék volt az?
– Könnyű volt neki, maradt még másik lába; de nekem csak egy orrom van,
s a nélkül csuf leszek, mint az ördög.
– Most is olyan csuf vagy már. Nézzed csak! Én ismertem egy grófot
Németországban. Sokat járt a papám házához. Annak párbajban vágták le az
orrát. Ezüst orrot viselt helyette. Ha most te ezt az áldozatot hozod a
társaságnak, s mi kiszabadulunk, miénk lesz az ország, mi is gróffá
teszünk téged s ezüst orrot csináltatunk.
– Nem kell nekem, ha arany karika lesz is bele húzva. Nekem jó ez a
magam kordovány orra.
– Ide hallgass te féleszű! magyarázá neki a gyerkőcz hevesen; ha ki nem
tudunk innen törni, elnyomnak bennünket, akkor felakasztanak téged is az
oroddal együtt! Hát mit akarsz? Lógni orrostul, vagy futni orr nélkül?
A czigány gondolkozóba kezdett esni. Ez czudar dilemma.
– Még valamit mondok. Itt van közöttünk a tilógus. Tudod, az a ki
borbély volt; ez nagy mester abban, hogy ha valakinek az orrát
leharapják, azt megint helyreilleszti, oda varrja.
– Igazán? most már kezdett a czigány tétovázni.
– Hozzátok ide a tilógust.
«Hol a tilógus?» hangzott az egész folyosón végig a kiabálás.
Baj volt vele. A tilógus odakinn rekedt a másik rabcsoporttal.
– Majd találkozunk vele, ha innen kiszabadulunk. Addig is a levágott
orrt elteszszük. No Piczi! Tedd meg a czimboraságért! Ezer aranyat adunk
érte!
Most egyszerre új zsivaj támadt a faajtó előtt.
Az oda huzódott félénkebb csoport kezdett ordítozni.
– Tűz van! Végünk van! Felgyujtották a tömlöczöt.
Az első emeleten sikerült a vad embereknek az izzóvá dörzsölt két darab
fával meggyujtani a szalmazsáktorlaszt, a mi a szegletbe szorított
fegyőröket rejtve tartá. Annak a füstje huzódott fel a második emeletre:
a templomfolyosón is kellett azt érezni.
De egyidejüleg a nehéz füstszaggal jött a megujult lármahang is: az első
emeleti lázadók őrületes diadalordítása.
– Halljátok Zsiborák szavát? kiáltá Cousin a templomfolyosón bezárt
csoportnak. Ők ki tudtak törni! Felgyujtották a börtönajtókat. Jönnek
már minket is felszabadítani!
Mikor egyszerre száz láncz csörömpöl rohamlépésben fel a lépcsőn, az
csak lelkesítő hangot ad egyszer!
– Jönnek a czimborák bennünket kiszabadítani.
Erre a szóra aztán ismét felszaporodott a vakmerők száma. A sarokba
buvók tábora rajt eresztett. Kiki igyekezett a széttört kályhadarabokból
fegyverül felkapni valamit. A levert foglyárok fegyverein már
megosztoztak: egynek jutott a puska, másiknak a szurony, harmadiknak a
kard, véres volt valamennyi.
Az volt a nagy szerencse (a mi külömben más esetnél megbocsáthatlan
hanyagság lett volna) hogy a fegyőröknél nem volt több töltény annál az
egynél, a mi fegyvereikben volt. Azt pedig a tusakodás közben
ellövöldözték, némely golyó embert talált, a legtöbb a falba furódott.
A legbátrabbak most ott hagyták az oltár mögötti oldalajtót s
odatódultak a főajtóhoz.
A rémséges lánczcsörömpölés rohamosan közeledett fel a lépcsőkön.
A vasajtón volt egy kicsiny kerek nyilás, a mi arra való, hogy az őr
kívülről végig láthasson az egész folyosón. Ennek a nyilásnak az
ajtócskáját könnyű volt egy puskacsővel felpattantani, s akkor belülről
is ki lehetett rajta nézni. Az ugyan koczkáztatott valamit, aki azt
megtette. Cousinnak volt bátorsága hozzá.
Kivülről a vasajtó előtt állt a porkoláb, meg két fegyőr.
Cousin mind a két őrt ismerte, olaszok voltak.
Odaillesztette a száját a nyilásra s kikiáltott hozzájuk.
– Evviva Itália! Verjétek le a porkolábot. Nyissátok ki az ajtót. Mi
jóbarátok vagyunk.
Az volt rá a felelet, hogy kiütötték egy fogát.
Cousin nagyot ordított.
– Maledetto cane! Verjétek őket agyon, czimborák!
– Itt jönnek már!
– A két őr szuronyszegezve várja őket, a porkoláb kardot rántva.
– Fél fogukra is kevesek lesztek.
Három ember száznak! Igazán a fogaikkal fogják őket széttépni!
Hanem aztán még sem ez történt meg, hanem valami más.
Kinn a városházán épen ez órában kezdődött meg az ujonczozási bizottság
ülése. Az udvar tele volt fiatal legényekkel, a kik mind beváltak.
Mikor a hivatalszobában meghallották az első vészharangszót, az
ujonczozó őrnagy azt mondá: «tűz van a városban».
– Nem uram, szólt a nép ügyvédje, Illavay. Ez lázadás a várban!
Az első sortüzelés roppanása, amit a lépcsőn leüzött fegyőrök intéztek
megtámadóik ellen, igazat adott neki. Azután is folytonosan hangzottak
egyes lövések odabenn a fegyházban. Az igazgató, szobája ablakából
kürtriadóval jelezte a vészt.
«A rabok fellázadtak!» hangzott egyszerre az udvaron s az ujoncznépség
közt nagy lárma kerekedett.
– Akkor nekünk végünk van, mondá halkan az őrnagy, Illavayhoz fordulva.
Ezek az ujonczok egyetértenek a lázadókkal, mindez összefügg a titkos
fegyverszállítmányokkal, ez nem lázadás, ez forradalom.
– Bizony csak lázadás ez, mondá Illavay. Alacsony rablóbanda kitörése.
Legyen ön nyugodt. Le fogjuk azt verni.
– Mivel? Nekem nincs több ennél a négy csendőrömnél, és ennél a hat
darab katonámnál.
– Majd mindjárt lesz.
Azzal Illavay kilépett a folyosóra. A mint őt meglátta a lármázó
legénysereg, elcsendesült a zaj.
Rövid szó volt, a mit hozzájok intézett.
– Fegyverre fiuk! Aztán jöttök, a hová én vezetlek.
«Megyünk!» hangzott a felriadó válasz.
– De hol vesznek ezek fegyvert? aggóskodék az őrnagy.
Azt ők tudják.
– Holmi fejszével, kaszával nem igen lehet ám hatszáz ilyen
kétségbeesett ficzkót leverni.
– Magam is azt hiszem.
Mintha tündérvarázslat volna, oly gyorsan, oly kimagyarázhatlanul
történt mindez.
Mikor az őrnagy visszatért a szobába s kinézett az ablakon, már akkor az
ujoncz-csapat fel volt fegyverezve, ujdonatuj idegen szerkezetű
Minié-puskákkal: egész század sorakozott katonát látott maga előtt
elvonulni (vagy talán honvédet? nem lehetett tudni), élükön Illavayval;
hanem azután egészen megnyugtatá az, hogy Illavay barátságosan kezet
szorít a bizottság másik tagjával, az alhadnagygyal, ki tíz fegyveres
katonájával a tömeghez csatlakozik.
«Lázadás-e ez hát, vagy forradalom?»
A választ az fogja megadni, a mit ez a hirtelen fegyverre kapott
ujoncz-szakasz fog tenni.
A mint a csapat rohamlépésben megérkezett a vár alá, a kapus felnyitá
előtte az ajtót.
Az első emeleti udvarra nyiló ablakokon már tódult ki a felgyujtott
szalmazsákok füstje.
A kis tartalékcsapat fegyőr még védte a lépcső lejáratát a lázadók
ellen, kik az első emeleten beszorított fegyőrök torlaszát felgyujtva,
zárkáikból kiszabadulhattak; de ezeknek is fogytán voltak a töltényeik.
A fölmentő csapat a legválságosabb perczben érkezett meg.
De vajon «kinek» lesz felmentő?
Fenn az első emeleti lépcsőn áll a lázadók tömege. Elől valamennyi közt
Zsiborák. Kezében egy széttört vasrácsajtó rudja.
A mint Zsiborák meglátja a felrohanó csapatot, az ujonczokon levő
népviselet, a felbokrétázott kalapok, elárulják előtte, hogy ezek még
nem katonák.
– Jó napot, czimborák! kiált recsegő hangon eléjük. Éljen a szabadság!
Halljátok a jelszót! Talpra magyar, hí a haza! Egyesüljünk a szabadság
kivivására. Halál az ellenségre! Itt a boszu órája!
Veszedelmes egy szó volt ez azokban az időkben!
Illavay csak annyit vetett ellenébe:
– Én vagyok Illavay; – az meg ott Zsiborák!
Azzal «szuronyt szegezz és előre!»
A válasz meg lett adva: a sors eldőlt. Az ujonczok a csendőrökkel
vegyest rohantak fel a lépcsőkön; Zsiborák három szuronydöféstől találva
rogyott össze, azzal a többiek rémülten tódultak a második emeleti
lépcső felé.
A felmentők egyszerre széthányták az égő szalmazsáktorlaszt a folyosón,
s elfojtották a vésztüzet, a kiszabadított fegyőr-csapat is csatlakozott
most már hozzájok, s üldözőbe vette a menekülő fegyenczeket. Ez volt az
a nagy lánczcsörömpölés, a miről a templomfolyosóra bezártak azt hitték,
hogy az szabaditóik közeledését jelenti. Ezek már akkor csak a bőrük
megmentéséről gondoskodtak s menekültek a szuronyok elől a második
emeleti nyitott zárkákba, a hol azután rájok csapták s belakatolták az
ajtókat.
Ezzel a kisebbik banda le volt küzdve.
Hátra volt a nagyobbik, a templomfolyosóra bezárt sereg.
Ezek már vért kóstoltak, tizennégy fegyőr hevert halálos sebekben lábaik
alatt s azoknak a fegyvereik kezeikben voltak. S itt volt az egész
kitörés vezére Kolokát, s a fenevad Cousin. Lehetett rájuk számítani.
Ezek védni fogják magukat.
Az ajtón kívül álló porkoláb elmondta Illavaynak, hogy mi történt
odabenn. A fegyőröket leverték. Lehet, hogy némelyik még életben van. A
keresztfolyosó vasajtaját ki akarják törni. Ha arra kimenekülhetnek az
udvarra, lábtókon eljuthatnak a sánczárokba s aztán közel az erdő.
Nincs tanakodni való idő! Fel kell nyitni a templom-folyosó ajtaját.
Mikor a zendülők a kulcsnyikorgást hallották a zárban, még azt hitték,
hogy a czimboráik érkeztek meg. Mikor aztán felnyilt a nehéz vasajtó,
akkor látták, hogy mi vár rájok.
A támadók, a hogy össze voltak keveredve, csendőr, fegyőr, katona,
parasztujoncz, szuronyszegezve tódultak be az ajtón, s erre a nem várt
rohamra egyszerre szétzavarodott a fegyenczek tömege. A félénkek
hátravonultak a folyosó mélyébe s azzal fejezték ki semlegességüket,
hogy lekuporodtak a földre. A vakmerők csoportja azonban a folyosó
közepéig hátrálva, ott tömegre verte magát s marokra fogta a fegyvert. A
tömeg élén állt Kolokát és Cousin. Amannál szuronyos puska volt, emennél
kard.
Illavay és a vezénylő tiszt előre léptek.
Illavay kérte a vezénylő tisztet, hogy maradjon hátrább s engedje őt
szólni a rabokhoz. Azzal a két szemben álló csoport közé lépve, szólni
akart a rabokhoz. De Cousin megelőzte.
– Ne hagyjátok beszélni e fiskálist; ordítsatok, hogy ne hallja senki,
mit akar mondani!
Úgy tettek. A vadállati üvöltéstől nem lehetett Illavay szavát
meghallani.
Hanem azt meg lehetett látni, hogy kardjával mit mutat? «Fegyvert
letenni, különben lőni fognak!»
– No lőjjetek! ha van lelketek hozzá. Kiáltá Kolokát. S azzal hirtelen
megragadva nyakánál fogva azt a háta mögé bujt ártatlan gyermekarczu
rabot, előre rántá azt, s fölkapva a levegőbe, mint egy eleven paizst,
tartá maga elé. «No hát fiskális úr! Tessék ránk lövetni!»
A kétségbeesettek ordító röhögése fogadta szavait.
Illavay megdöbbenve lépett hátra s kezével visszatartólag intett a
mögötte levő fegyveresek felé.
Ez a szelidképű gyermek az ő védencze volt egykor. És ennek az egész
alakja úgy hasonlít ama másik gyermekéhez. Egészen arra emlékeztet. És
ez is lehetne így, ennek a helyén. Paizsul emelve egy elvetemedett
gonosztevő elé rászegezett puskák csöve előtt.
A Brontes-termetű Kolokát úgy tartá bal kezével nyakánál fogva felemelve
a rabgyermeket, mint a vadász a nyulat.
Az meg volt rémülve, a mint a ráirányzott puskacsövek elé tartották.
Rémülete közben egy kétségbeesett ötlete támadt. Ráismert egykori
hivatalos védőjére, Illavayra. Elkezdett hozzá beszélni angolul. –
Valaha igen szép nevelést kapott; három európai nyelvre tanitották. A
mit ott az óriás vasmarkában rázva, angolul beszélt, az mind igen
veszedelmes szó volt.
– Uram! Szabadítson ön meg! Ne öljenek meg. Én mindent tudok. Rettentő
titkokat. A rablók összeköttetését a külvilággal. Nevezetes emberekkel.
Felfedezek mindent. Kegyelem! Ezer embert, tizezeret kézbeadok. Az egész
complottot ismerem. Vallani fogok borzasztó dolgokat.
Illavay idegeit a rémület zsibbadása állta el e szavakra. Gondolatait
érzé megbénulni. Ha ez a fiatal gonosztevő csakugyan tudja mindazt és el
fogja árulni!
Nem volt ideje gondolkozni rajta.
Még volt ott valaki más is, a ki értette, a mit a gyermek hadart; Cousin
tudott jól angolul.
– Ez a kölyök el akar mindent árulni! ordítá hirtelen közbe, Kolokátot
oldalba taszítva.
– Ugy-e. – Ezt a szót mondta rá Kolokát. Azzal eldobta a jobb kezében
tartott puskát s mind a két kezével megragadta az áruló nyakát.
Olyan gyors volt a mozdulat, mint a villám. A kik látták, még rá sem
értek arra gondolni, hogy mit tesz ez most? Megölte azt a fiut. Jó hóhér
lett volna belőle; egy percz alatt ki tudta végezni az áldozatát. El is
itélte, ki is végezte.
A másik perczben már odahajítá az élettelen alakot egykori védője
lábaihoz. Meg sem rándult az már.
– Most már elmondhatod, mit tudsz.
Az álomsebességgel végbement rémtett után az elszörnyedés lázdidergő
hangja morajlott végig az egész termen. Katonák és rabok, a kikben csak
emberi szív volt, nem birtak e borzadály elől menekülni.
A rákövetkező perczben a lázadó rabok egyszerre elhajigálták
fegyvereiket, az iszonyat, az elrémülés erőt vett durva kedélyeiken.
Futottak valamennyien az oltár mellé, s cserben hagyták a vezéreiket.
Kolokát, az elkövetett gyilkosság után összefonta két izmos karját a
mellén, s oly büszke tekintettel nézett végig a szemben álló fegyveres
csoporton, mely egy Spartacus mintájának bevált volna. Nem volt szándéka
védelmezni magát.
Hanem czinkosa, Cousin, kannibáli vérszomjjal emelte föl kardját feje
fölé. Az az ember, a kit életében legtöbb oka volt gyülölni, a ki
vakmerő terveit összedúlta, a ki ezt a rabköntöst, meg ezeket a
lánczokat megszerezte a számára, most ott volt előtte, egy kardcsapásnyi
távolban, védelemre képtelenül; ott térdelt Illavay a megölt rabgyermek
hullája előtt, s annak a visszanyakló fejét emelgette ölébe, minden
másról megfeledkezve. Most egy csapás azzal a karddal kiegyenlítene
mindent! Még egyszer szétnézett maga körül; tekintetében szilaj,
vadállati kétségbeesés volt… Azzal hátravetette a fejét s a felemelt
kard élét végig rántva a saját torkán, hanyattbukott. – Ezzel bevégezte
számadásait ezen a földön.
Kolokát ellenállás nélkül hagyta magát megkötöztetni. Semmi emberi
hatalom nem volt képes tőle e percztől fogva egy szót kicsikarni.
A többi lázadók mind egyre megadták magukat kényre-kegyre.
S ezzel a nagy katasztrófa be volt fejezve, mely sikerülte esetén oly
végzetessé lehetett volna.
A templom-folyosó egy csatatér képét mutatta. Tizennégy fegyőr és hatvan
fegyencz hevert vérében a padolaton, nagyrésze halálra sebesülten.
Az elfogott czinkosok mind Kolokátra vallottak, mint a kitörési terv
intézőjére. De Kolokát maga nem vallott semmit.
Sokan a lázadók közül el lettek itélve hosszú fogságra. Kettő közülök
még most is bent ül az illavai fegyházban. Kettő később kegyelmet
kapott; a többi lassankint megadta magát a férgeknek.
Csak Kolokát egyedül lett halálra itélve.
Az illavai fegyház terraceán, a hol az őr felvont fegyverrel jár alá s
fel, van a többi kövezetkoczkák között egy, melyre egy kereszt van vésve
s és alá e két kezdő betű R. P. Ott porladozik Kolokát Marczi (igaz
nevén Rosta Péter).
Minden nap száz meg száz fegyenczutód lépi át (most már nem
lánczcsörömpölő lábaival) azt a helyet, s mindannyinak elmond a kő
annyit, a mennyit «tud» és elhallgat annyit, a mennyit «kell».
A két megye (Pozsony és Trencsén) törvényszékeiből összeállított
vizsgálóbiróság azt a talányt is iparkodott megoldani, hogy a
felmentésre vezetett ujonczok honnan vették azokat a Minie-puskákat oly
hirtelen? De többet semmi emberi tudománynyal nem lehetett kideríteni,
mint hogy a városház pinczéjében volt letéve egy hosszú láda, abban
voltak a fegyverek. Ki vitte azt oda? azt senki sem tudta megmondani. A
válságos perczben egy tót gyerek vezette rá a ládára az ujonczokat. Azt
meg nem lehetett előkeríteni. Egyik szemtanu azt mondta: barna volt, a
másik, veres volt, kinek nyurga volt, kinek tömzsi, senki sem ismerte se
azelőtt, se azután.
Mikor Illavay az esemény után késő este haza felé hajtatott, útközben a
szomszéd falu postaháza előtt ott látta Gorombolyit, a kőpadon ülve
pipázva.
Meg sem állt vele diskurálni. Az sem állt föl, hogy hozzá közelebb
jőjjön. Csak a mint egymást futtában üdvözölték, mondott annyit
Gorombolyi a pipacsutora mögül:
«A mit mondtam, megmondtam.»
S arra Illavay azt válaszolta:
«A mit mondtam, megtettem.»
Hazatértekor Illavay, mielőtt feleségét, leányát megcsókolta volna,
bement a hivatalszobájába, s behívta magához Arnoldot.
Odahuzta a fiút a térdei közé, két kezével annak a fejét és vállát
markolva át és nézett az arczába addig, a míg a szemei megteltek
könynyel.
S aztán azt dörmögé a fülébe:
– Épen ilyen volt, mint te vagy!
És akkor elmondta neki mindazt, a mi történt – és a mi történhetett
volna!
Babonás hite volt benne, hogy az a másik áldozat, az a vesztébe dobott
gyermek e helyett a másik helyett halt meg s ennek a fátumát vitte el
magával a dicstelen sirba.
A DRÁGA BARÁTOM.
… Tökéletes fiasco volt biz ez.
De hát hogy is ne lett volna az? – Mikor olyan ember volt beleavatva,
mint Koczur. A ki arról volt nevezetes, hogy állandóan volt ötvenezer
forint adóssága. De az nem úgy volt, mint más rendes észjárású embernél,
hogy darabonkint ötven külömböző uzsorásnak tartozik problematicus ezer
forintokkal, hanem úgy volt, hogy tartott magának tizezer olyan embert,
a kinek fejenkint tartozott öt forinttal. A kivel valaha együtt utazott
vasuton, gőzhajón, a kinek valaha egy vidám anekdótát elmondott, a ki
valaha ezt a veszedelmes kérdést intézte hozzá, hogy: «hogy mint szolgál
az egészsége? az mind eo ipso öt forintig terjedő hitelezőjévé lett
azonnal besorozva. Ki tagadhatna meg egy jó pajtástól öt forintot? Egy
rongyos öt forintost? S ki ne felejtené el azt már holnap? S ha eszébe
jutna, hogyne zsenirozná erre a kölcsönkérőt figyelmeztetni? Ez a
legéletrevalóbb financziális művelet. Kapcsolatban van vele az a másik,
hogy az ember bagatell ügyekben kerülje a kész fizetést. «Aufschreiben»!
Ez a legnépszerűbb indigena a magyar nyelvszótárban. Daczára Ballaginak
és Fogarassynak, a kik ezt irigyen eltitkolják. Pinczérnek az ebéddel,
játszótársnak a kártyaveszteséggel, mosónénak a szappan árával,
csizmadiának a talpalásért adósnak maradni, ez az igazi kedélyesség.
Ennél a kényszerített barátságnál fogva Koczur barátunk lassankint oda
vitte a maga hitelét, hogy a nemzeti kaszinóban senki sem akart vele
leülni kártyázni. (Egyébiránt a tagsági díjjal is tartozásban volt
ősidők óta, a princzipálisával együtt, s hátralékát az ügyvéd a
behajthatlanok rovatába sorozta.) S egyszerre csakugyan az a Kuczor, a
ki minden időkben csak mint rettegett Pechvogel, mint kiállhatatlan
«Bibicz» volt ismeretes a társaságban, elkezdett «negyediknek»
leülögetni a «nagy partiek»-nál s csak úgy szórta a százasokat, mint a
kinek bankjegygyára van dugaszban, és a mellett viselt akkora arany
óralánczokat a nyakában, mint egy kerékkötő s gyémántos melltűket a
nyakravalójában. Nagyon természetes, hogy minden ember azt kérdezte
egymástól, vajjon kit ölt meg Koczur, hogy most egyszerre olyan sok
pénze van?
Ez iránt pedig Koczur maga adott kellő felvilágosítást mindenkinek, a
kit csak érdekelt. Esténkint a Komlókertben, a Beleznai-kertben traktált
boldogot, boldogtalant és vacsora végeztével közzétette az egész
haditervet, s a convivákat kinevezte generálisoknak és
commissáriusoknak.
Az is ezer csoda, hogy békében kihuzhatta a lábát a sárból. Ezt annak
köszönheti, hogy kimeríthetetlen mennyiségű nagy ostobasága mellett birt
egy bizonyos természeti ösztönnel, a mivel a kutyák, macskák vannak
felruházva, hogy a földrengést előre megérzik. Megugrott szerencsésen a
politikai krach előtt. Más okos emberek benne maradtak. Ő szárazon
menekült.
Másnap a katasztrófa után már ott volt Gorombolyinál.
A hajdani nagy hadvezér ellenben, a kinek a tűz legjobban sütögette a
bőrét, meg sem mozdult a helyéből. Úgy tűrte azt, mint egy Mucius
Scaevola.
Ő most is postamester volt, mint tizenhárom év óta, s egyébre nem volt
gondja, mint hogy a beérkezett levelek mentül későbben menjenek el
rendeltetésük helyére, s hogy a pipája jól szeleljen.
Korán reggel volt, mikor egy beponyvázott tót szekérből, a mi
üvegszállítmánynyal járt oda alá Pestre, előkeczmelgett Koczur barátunk
a postaház udvarán s kérdezősködés nélkül sietett be Gorombolyi
irodájába.
A sors különös kedvezményekép akkor épen senki sem volt más jelen, mint
maga a postamester.
– Barrátom! kezdé Koczur, egész tekintetével előre jelezve a rémhírt, a
mit mondani akar. – Mindennek vége van!
Gorombolyi azzal felelt rá, hogy a szája jobb szegletéből a másikba
tette át a pipáját.
– Igazán?
– Becsületemre mondom! El van árulva minden! Gyalázat az ilyen nemzetre!
Eltagadom, hogy magyar vagyok! Gyáva az egész világ.
– Minket kettőnket kivéve.
– No, az igaz. Hanem hát mit érünk mi ketten?
– Talán valamit mégis érünk.
– Igazad van. Most az egész ország sorsa egyedül a mi kettőnk vállára
nehezedik. Most a mi kötelességünk intézkedni, hogy a
fegyverszállítmányok simán eltakaríttassanak az útból. Mert ha egyet
megkapnak közülök, akkor ezernyi ezer derék honfitársunk élete,
szabadsága van koczkára téve.
– A biz úgy van. Hát mit gondolsz, drága barátom?
– Egyedül vagyunk-e? szólt Koczur, aggodalmasan körültekintve a
szobában. Nézz ide barrrátom!
Azzal szétsrófolta a magával hozott pipaszárat, annak a szűk kaliberű
odujából előhúzott egy vékony összepedert papirlevélkét.
– Itt van a sógoromnak a levele, melyben tudósít, hogy ha rögtön,
azonnal hatszáz forintot nem küldünk a raktártulajdonosnak, a hol
ládáink el vannak rejtve, ő semmiért sem áll jót. Itt van a másik levél.
Ezt egy dióhéjba becsomagolva hozta hozzám egy borsos tót; a miben a
másik sógorom tudósít, hogy a galicziai ládáink útban vannak. De ha a
fuvarosnak rögtön nem küldünk hatszáz forintot, az feljelenti az egészet
a rendőrségnek. Barrátom! nekem ezt az ezerkétszáz forintot még ma
estig, a föld alól is, kiteremted, ellenkező esetben a legnagyobb
katasztrófától lehet és kell remegnünk.
Gorombolyinak eszébe jutott, hogy mit mondott neki Illavay. Ezt a
barátunkat ő nem fogja győzni pénzzel.