nyakunkra kerül a hurok, így a Koczur marad benne. Ha Koczurt elcsipik s
nála találják a nyugtáinkat, soha tisztára nem mossuk magunkat a
kompliczitás vádja alól. De a midőn mi jelentjük fel elébb a veszedelmes
titkot, nemcsak a bajtól tesszük magunkat mentessé, hanem még érdemeket
is szerzünk általa odafenn. És elvégre is nekem kötelességem nem annyira
a magam érdekében, mint a gondjaimra bizott gyermekek védelmére, minden
törvényes eszközt mozgásba hozni, a mi által őket az apjuk
könnyelmüségéből származó végveszélytől megmentsem. Ön védheti magát
majdan, a hogy akarja, én védni fogom a nejét és gyermekeit, a hogy én
tudom.
Kornél báró e lesujtó indokolásra azzal felelt, hogy végigvágta magát a
diványon, mint a ki a deresen végignyul önként, s várja a megérdemelt
olvasatlan huszonötöt.
Diadém úr készen volt a reggelivel s a szájmosással foglalta el magát;
átengedve ez idő alatt a nemes bárót lelkiismerete mardosó férgeinek.
Az megint felugrott a diványról, s nagy lépésekkel járta végig az
étkezőt, mintha távgyaloglásra fogadott volna.
Egyszer aztán csak staciót tartott, s nagyon vékony hangon kérdezé:
– Hát igazán nagy baj lehetne abból, ha azt gondolnák, hogy azt a pénzt
a Koczur az «Izé»-től hozta, és nem attól a másik «Hogyhiják»-tól?
– Azt igen könnyen meg lehet jövendölni előrement példák nyomán, felelt
Diadém úr, gondosan megtörülgetve az ujjai hegyét a szalvétában. A
birtok konfiskálva lesz. A báró úr a maga személyére nézve Josefstadtba
vándorol, nehéz fogságba, tíz-tizenkét esztendőre, és a mi fődolog,
elveszíti a báróságát, még a nemességét is.
– Micsoda? Hát hogy fognak híni, ha nem bárónak?
– Úgy, hogy «hallja kend paraszt!»
Erre megint végig kellett heveredni a diványon. Ilyen csapást állva nem
lehet elviselni.
– Egyébiránt tegyen a báró bölcs belátása szerint, mondá Diadém úr s
magára hagyta Kornélt az étteremben.
– Bölcs belátás? De hát hol vegye azt az ember, mikor senki sincs
idebenn, a ki jó tanácsot adjon.
Senki sincs? Dehogy nincs! Hát ez a «karthausi» mit vétett?
Nem az a karthausi, a melyik csak egyet tud mondani: «memento mori!»
hanem az a másik karthausi, a melyik szintén csak egyet tud mondani,
azt, hogy «memento vivere!» Az a szép arany fényben csillogó chartreuse
a palaczkban.
Kornél azon különcz természetek közé tartozott, a kiknek akkor jön meg
az étvágyuk, a mikor egyedül maradnak. Akkor aztán beszédessé is
lesznek, mikor senki sem hallja.
Fölkelt s odaveté magát egy karszékbe s azt az asztalhoz gördítette.
Első dolog volt egy pohár chartreueset felhörpinteni. Az első pohár
pálinka is mindjárt bátorságot önt a szivbe. «Ej mit? Nem eszik a levest
olyan forrón, a hogy főzték… Ha az embernek világos igazsága van, akkor
senkitől se féljen».
A nagy szelet sajt és puha kenyér bizonyítá, hogy az ember el van szánva
az önvédelemre. A második pohár chartreuse világosságot terjesztett az
agy homályában. Hiszen igen könnyű a védelem, csak elő kell vele állani,
hogy a Koczur osztogatta pénz honnan támadt elő? a pozsonyi élő halottól
s azzal minden ki van magyarázva. De hát ha nem akarják majd elhinni?
Hol vegye az ember a bizonyítékot? Megszerzi az ember magától az
eltemetett grófnétól, a hajdani jegyesétől. De hogy jut annak a szine
elé az ember? mikor az senkit sem bocsát be a kapuján, a ki élő
teremtés, se embert, se állatot? A harmadik pohár abból a jó
gondolatokat keltő arany nedvből mozgásba hozta az ötletek
villanyszikráinak elektrika masináját.
Abban az agyban lakik valami! Nem üres az. Csakhogy nagyon összevissza
vannak benne hányva a bútorok. Megtalálta már, a mit keresett. Maga is
nevetett rajta. Az nagyon jó lesz! Olyan simán fog menni, mint az a
kenyérre kent vaj. De hát aztán mi lesz, ha ezt Atalanta báróné
megtudja? Az sárkánynyá fog változni legottan! A negyedik pohár
chartreuse aztán hősi bátorságot önt a szivbe. Hát ha haragszik,
haragudjék, tessék neki elválni! Jól van asszonyom! Ha azt mondtuk, hogy
«három lépésre a testemtől!» hát legyen ebből a három lépésből
harminczhárom ezer! Az Opatovszky névnek akad más viselője. Tessék
hozzámenni Diadém úrhoz! Úgy is nagyon értik egymást. Majd meg fogják
látni, hogy mi lakik ebben a kebelben? Ők fogják megbánni. Hát ők
elárulták Koczurt? bevádoltak engem? No majd visszaárulja őket Koczur;
majd visszaárulom én! Majd megmutatom én kendteknek, hogy ki itt az úr
Apátváron? Még azt mondta nekem, hogy én leszek a «kend!» Ti lesztek a
kendtek! Halljátok kendtek! Elmehetnek kendtek!
Ezt mind fenhangon mondogatta el Kornél báró az ő tanácsadó jó
barátjának, a karthausinak; a ki úgy látszik, nagyon helyeselte ezt az
elhatározását, mert még egy ötödik pohárral is megkinálta, a mire azért
van szükség, hogy e nemes elhatározások mind jó emlékezetben maradjanak.
Egy nagy darab sonka bánta meg e merész megállapodást.
Akkor aztán fölkelt a báró, átment a szobájába, lefeküdt, elaludt s mire
fölébredt, úgy kiment a fejéből az ijedtség is, meg a bátorság is, hogy
egy kis kényelmetlen ványódásnál egyéb nem maradt fenn utána, a mi ellen
ismét a legjobb szer az, hogy az ember a vállára veti a puskát s elmegy
az erdőre szalonkázni. A szalonkák ugyan ilyenkor nem húznak s azokat
röptiben nem is lőné le Kornél báró, mert ahhoz nagyon szeleskedő; hanem
a helyett tönkre srétezett egynehány őzsutát, a kik elég naivok voltak a
vadászati óvóidőszak tilalmában bízva, a báró lőtávolába vetődni. A mint
megéhezett, betért a patakmolnárhoz s megvendégeltette magát, udvarolt a
molnár leányának s igért neki egy pár arany függőt; azután megint ment
az erdőre vadakat űzni. Véletlenül összetalálkozott egy vakmerő borzzal,
attól megijedt, elfelejtette, hogy puska van a kezében, neki lódult,
otthagyta az erdőt. Mire hazaért, a borzból medve lett. Otthon Diadém
úrnak, meg az inasnak azt mesélte, hogy medvét látott. Az egy medvéből
utóbb két medve lett, utoljára egész medvefalka s másnap, harmadnap
semmi olyan közel fenyegető veszély nem volt Kornél báróra nézve, mint
az erdőit nyugtalanító maczkók serege és komolyabb feladatot nem ismert,
mint azok ellen hajtóvadászatot indítani. Az egész összeesküvést,
fegyverládákat, haditörvényszéket csőstül mind elfelejtette.
Gondoskodtak azonban róla, hogy az emlékezete felfrissíttessék.
Egy szép reggel, mikor megint a vállára vette a puskáját s neki indult
az erdőnek, hogy fajdkakast lőjjön, Diadém úr megállította az útban s
azt súgta a fülébe:
– Jó lesz azt a puskát eldugni valami rejtekbe!
– Miért?
– Azért, mert rögtön itt lesznek a zsandárok házmotozást intézni a
kastélyban fegyverek után. S ha ezt megkapják, ezt is elviszik.
– Ne mondja!
– Hát nem hallott még a báró semmit a tegnapi eseményekről?
– Egész nap feküdtem. Rosszul voltam.
– No hát az történt, hogy az egész komplottot fölfedezték, a minek a
vezetője Gorombolyi, egyik eszköze pedig Koczur volt.
– Lehetetlen az.
– Annyira bizonyos az, hogy e fölfedezés következtében Gorombolyi már
halva is fekszik. Hogyan halt meg? kik ölték meg? azt senki sem tudja.
Csak gyanítani lehet. Korán reggel látták őt Koczurral a temetvényi
vadas erdők felé sétálni, mind a kettőt fegyver nélkül s az nap délben a
napszámosok, a kik a mészégető számára követ törnek, már ott találták őt
összezúzva a temetvényi várrom glacisján. Bizonyos, hogy úgy dobták őt
le a bástyatorony magaslatáról. S minthogy Gorombolyi herkulesi termetű
és gyakorlott merész férfi volt, az is kétségtelen, hogy ezt Koczur nem
egyedül hajtotta végre, hanem ehhez nagyszámú czinkosának kellett lenni.
– De hát miért ölték meg Gorombolyit?
– Ez épen a talány. A rendőrség előtt régen tudva volt az, hogy
Gorombolyi, a hajdani guerilla-tábornok, valami fegyveres fölkelést
készít elő ezen a vidéken. Csak azért nem fogták el, hogy a terv
továbbfejlődését figyelemmel kisérhessék, s azokat az embereket, a kik
vele érintkeznek, a kik hozzájárnak, megjegyezhessék, s azoknak az utait
nyomozhassák. Ennek a tervnek összefüggése van kétségtelenül az illavai
fegyenczlázadással, de egyúttal annak a leveretésével is. A rejtélyt a
beavatott körökben így vélik megoldani. Az illavai kitörésnek kellett
volna gyújtó szikrául szolgálni az egész földalatti tűzakna
fölrobbantásához. Hogy ez a kanócz el lett taposva, azért a czinkosok
Gorombolyit vádolják árulással. Illavay csak ő tőle tudhatta meg a
kitörési tervet, ennek a napját, különben hogy lehetett volna ott
készen, mint valami szinész a szinfalak között, a csatszóra (Schlagwort)
várva, s hogy kaphatta volna meg a dugaszban levő fegyvereket, a mik
egészen más czélra voltak rendelve? Ezért Gorombolyit, a fővezért,
halálra itélte a titkos vértörvényszék. Koczur kicsalta őt magával a
romok közé, s ott az összeesküvők megfogták, ledobták a bástyáról. A
nála volt kompromittáló iratokat azonban valószinüleg Koczur elvitte
magával, a mit onnan gyaníthatni, hogy az üres tárczáját, a miből a
jegyzetek ki voltak tépve, ott találták meg a bokrok közé eldobva. A
gyilkosság indokára végleg rávezetett azután az a körülmény, hogy a
várrom felkutatása után a csendőrök megtalálták a sokat keresett ládákat
a temetvényi várrom egyik boltüregében.
– Megtalálták! No hát akkor nagyon jó, hogy ott találták.
– Helyesen tetszett az észrevételt tenni. Csakhogy ezekben a ládákban
nem volt egyéb, mint mészkő. A fegyvereket már eltakarították belőlük.
Hogy azokat ily hirtelen félretehették, az arra a gyanura vezet, hogy
nem vitték messze.
– Bizonyosan belehányták az ó-kútba, a mit a török herczeg ásott.
– Nem hányták bele. A kút meg lett vizsgálva, egy embert leeresztettek
kötélen a fenekéig; semmi fegyvert sem talált ott. És így bizonyos, hogy
azokat abból a czélból rejtették máshová, hogy kéznél legyenek. Mindenki
meg van felőle győződve, hogy azok itt vannak eldugva valahol az
apátvári uradalomban. Koczurt minden irányban üldözik. Nagy csoda volna,
ha el nem fognák, miután minden nyelvet rosszul beszél. Akkor azután az
egész veszedelem önnek a nyakában marad.
– Kinek?
– Opatovszky Kornél bárónak.
– Miért?
– Mert Koczur az ön embere. Mert Koczurt ön hordta magával. Mert Koczur
az ön birtokán rejtette el a csempészett fegyvereket, mert önnek a
nyugtája Koczur kezében van, és mert Koczurnak van annyi esze, hogy ha
hurokra kerül, ne magát vallja a fővétkesnek, hanem önt.
Opatovszky Kornél csak most érezte egyszerre a lába alatt azt a jeget
beszakadni, a min addig olyan nagy biztossággal korcsolyázott: hátha nem
is igaz az, a mit Koczur annak a pénznek az eredetéről neki beszélt?
Szokott ám a Koczur néha nem igazat is mondani. Hogy is lehetett volna
az igaz? Ugyan miért küldene Temetvényi Pálma grófnő az ő számára, meg
Atalanta és a gyermekei számára pénzt? még sokat is? s ha már küldeni
akar, és Illavay által, ugyan miért bizná annak az átadását Illavay épen
Koczur barátunkra? Olasz pénz volt ez bizonynyal! Most már arra is
emlékezett, hogy czitromszaga volt a bankóknak. S a nyugtatványok csak
arra valók, hogy az Opatovszky bárók belesodortassanak az
összeesküvésbe. Egészen jég alá került embernek érezte magát, a kinek a
víz a feje fölött átcsapott már. Vízbehalódó kétségbeesésével kapott a
legközelebbi szalmaszálhoz, Diadém úr kezéhez.
– Kedves barátom, ebből valami nagy baj lehet?
– Már nem lehet; hanem megvan. A terv explodált. A főintéző meghalt, a
legközelebbi eszköz megszökött. Most Temetvényi Ferdinánd grófnak
okvetlenül meg kell fogni valakit a harmad-, negyedrangú résztvevőkből,
hogy azt a nagy kudarczot eltakarja, a mi ő rá az illavai lázadásból
háramlik, különben meg van bukva. A gróf okvetlenül a báró úrral fogja
magát kármentesíteni. Ez az alkalom Temetvényire nézve az utolsó
menedék, önre nézve pedig a végső csapás. A grófról úgy is régen
beszélik már Bécsben, hogy annyit sem ért az administratióhoz, mint a
holdbeli ember. Azonban, ha esze nincs is a grófnak, de fantásiája sok
van. Önre fogja kideríteni az egész lázadási tervet.
– Mit csináljak kedves barátom?
– Legelébb is tegye le azt a vadászpuskát, mert még meg talál vele lőni
valamelyikünket.
– Legjobb volna magamat.
– Az igazán legokosabb volna.
– Azt hiszi, hogy nem merem megtenni? kiálta elvörösödve Kornél báró, s
azzal a duplapuska csővégét a szájába kapta.
Hasonló mozdulatra más esetben az elszörnyedés hangja következett volna;
Diadém úr azonban nagyot kaczagott ezen. Ő is az az ember volt, a ki az
ilyen jeleneten tudott kaczagni, aztán meg Opatovszky is az az ember
volt, a kin lehetett kaczagni.
– Ugyan hagyja abba, édes báró! Úgy néz ön ki most, mint az egyszeri
rátóti ember, a ki puskával furulyázott.
Akkor aztán Kornél lecsapta a puskát az asztalra.
– Te csak nevetni tudsz, mikor nagy baj van, adj hát jó tanácsot, ha
igaz barátom vagy.
(Mikor nagy bajban volt, akkor tegezett mindenkit.)
– Édes Kornél. Nagyon szeretem, hogy a baráti érzelmeimre hivatkoztál.
Tudnék is neked igen jó tanácscsal szolgálni, de nem teszem azt. Nem
azért, mintha sajnálnám tőled, hanem azért, mivel meg vagyok róla
győződve, hogy te nemcsak hogy nem fogod követni az én jó tanácsomat,
hanem annak épen az ellenkezőjét fogod megtenni. Ne jőjj tűzbe, kérlek.
Van teneked valakid, a ki válságos pillanatokban a legjobb tanácsot
tudja adni. Fordulj ő hozzá.
– Kicsoda? Illavay?
Diadém úr vállat vont. Ez az ember még csupa ostobaságból rájön arra, a
mi legokosabb lenne. Nem kell őt tovább reszkettetni.
– No hiszen csak ott volnál most a legjobban befésülve! Hiszen gondold
meg a helyzetet! Te rossz fát tettél a tűzre. Illavay ellenben a
zendülés elnyomásánál erősen «felcsapta az égót». Ha te nota
infidelitatisban találtatol, az egész apátvári birtokot elveszi tőled a
fiskus s odaadja a legközelebbi rokonodnak, a ki Illavay Ferencz. Így
csak a nyúl szokott az agár elől bemenekülni a rókalyukba.
– De hát, én Istenem! kihez forduljak akkor? Micsoda szerencsétlen ember
vagyok én! A ki teljes életemben mindig csak jót tettem mindenkivel s
most nincs egy igaz jó barátom.
– Kedves Kornél, szólt Diadém úr kenetteljes hangon s aztán úgy
prédikált neki, mint egy methodista concionator. Emlékezzél reá, hogy
van az embernek egy igazi, utolsó és egyedüli jó barátja, a kihez, ha a
kerek világon mindenki elhagyja és üldözi is, legbiztosabban menekülhet.
Ez a jó barát – a hű hitvestárs. Beszélj Atalanta bárónővel.
– Hogyan beszéljek vele, mikor azt mondja, hogy három lépésre maradjak a
testétől?
– Ezt csak első haragjában mondta. Egyébiránt beszélhetsz vele három
lépésről is. A házaséletben gyakran fordulnak elő izetlenkedések.
Olyankor mindig az előidéző fél kötelessége a kiengesztelést
kezdeményezni. Ha elidegenítetted a feleségedet, most hódítsd vissza.
Meg kell hódolnod előtte. Ő rendkívüli nő. Hiszen tudod, mire képes? A
ki a becsületeért képes volt magát a vízbe ölni. Ezt is te okoztad. Bánj
vele töredelmesen. Hallgasd ki a jó tanácsát és cselekedjél a szerint.
Keresd fel a nődet, kedves Kornél.
– Nem jönnél te is velem?
– Nem, barátom. Egyedül kell vele beszélned. Vannak dolgok, a miket hat
szem között nem lehet elmondani. Mélyen rejtegetett családi titkok. Légy
róla meggyőződve, hogy megszabadulásodnak az egyedüli módját a nődtől
fogod megtudni. Gondolj rá, hogy ő gyermekeinek az anyja!
Ez az utolsó mondás egészen elérzékenyíté Opatovszky Kornélt. Ez ragadt
meg a fejében.
Elébb megölelte Diadém urat keservesen; aztán rendbeszedte az öltözetét,
s elszántan nekiindult a neje szobáját fölkeresni. Elébb bekoczogtatott
az ajtón, s csak a «szabad» kimondása után nyitott be.
Atalantát egyedül találta a szobájában, hátratett kezekkel sétálva a
kopott szőnyegen végig, s hosszan húzva maga után gyürődött uszályát.
Kornél báró szinpadi megállással plántálta magát eléje, s elérzékenyült
hangon rebegé a belekötő megszólítást:
– Nőm! Gyermekeimnek anyja!
Atalanta izetlenkedve csettentett a nyelvével.
– Jól van jól, édes Kornél. Hagyjuk el a jeleneteket. Magam is
komédiásné voltam s nem szeretem, ha visszaemlékeztetnek rá. Beszéljünk
egymással okosan.
– Ön megbocsát nekem?
– Százegyedikszer is, ha már százszor.
Kornél báró ezt a legkedvezőbb alkalomnak találta, hogy Atalantát
keblére ölelje s a fülét megcsókolja, egyúttal érzékenyen suttogva:
– Hiszen tudja ön, hogy ön gyermekeimnek az anyja?
– Ugyan, hogy ne tudnám? De ne hozza most nekem a gyermekeket elő. Tudja
ön, hogy a fia megszökött a háztól?
– Nem tudom én! Hová?
– Azt meg én nem tudom. Beállt zsiványnak. Az illavai rablázadásnál egy
tizennégy esztendős kölyket is megöltek, nem bámulnék rajta, ha ő lett
volna az. Azt hiszem, hogy elment Koczurral, az apja lázadó bandájában
szolgálni.
– Az Istenért! Atalanta! Hát ön is azt hiszi felőlem?
– Azt nem hiszem, hogy ön vakmerő bátorságból állt volna az élére egy
ilyen koczkáztatott mozgalomnak; hanem hogy esztelen hóbortból bele
hagyta magát vitetni, azt elhiszem.
– Esküszöm, hogy mindenben ártatlan vagyok.
– És mégis mindenben vétkes. Mivé tett ön bennünket? Földönfutókká
leszünk! Én ugyan tudom, hogy mit cselekszem? Visszamegyek a czirkuszba,
s folytatom, a hol elhagytam; a leányomból meg csinálok kötéltánczosnőt,
s visszaveszem a leánykori tisztességes nevemet; mert azt elhiheti ön,
hogy én és leányom egy kivégzett embernek a nevét viselni nem fogjuk.
– Ki–vég–zett? hebegé Kornél s szédelegve támaszkodott egy karszék
támlányához.
Atalanta az asszonyi indulat egész erejével támadt most ellene s
megragadva a két karját, azt kiáltá az arczába:
– De mi jutott önnek az eszébe, hogy odamenjen Koczurral Garibaldihoz?
Kornél csak bámult a levegőbe s hülye mosolygással rebegé:
– Hát akkor én – én – bolond voltam.
Ha ezt a maniacus tekintetet láthatta volna akkor egy tükörből, maga is
elhitte volna, hogy igazat mondott.
Atalanta szemei észrevették e holdkóros vigyorgást s nagyot villantak
rá, odatette a kezét férje vállára s azt sugá fülébe:
– Jó angyala mondta önnek ezt az eszmét!
S azzal karját Kornél karja alá fűzve, bizalmasan suttogva jártatta őt
magával végig a szobáján.
– Ez az ön egyedüli menekülési módja, Kornél. Ennek az eszmének a
fonalán kimenekülhet ön a veszélyek labyrinthjából, a mibe beletévedt.
Ez elvezeti önt ahhoz a kijárathoz, a hol önre olyan biztos menedék vár,
a mely előtt minden világi hatalom megszünik.
Kornél még nem találta ki, hogy miről van szó?
– Hogyan? Kolostorba menjek?
– Nem. Nem. Arról nincs szó. Nem kell önnek szerzetessé lenni. Csupán
egy kis időre félrevonulni csendes contemplativ magányba, a hol kedélye
fel fog üdülni, a hol önt semmi gond, semmi rosszakarat nem
háborgathatja.
Kornélnak kezdett a szeme felnyilni.
– Döblingbe akartok küldeni, kedvesem?
E szónál ideges rángatózás fintorgatta el arczvonásait.
Atalanta olyan figyelemmel nézte azt a galvanizált arczjátékot, mint egy
kórházi orvos, a ki gyógyszere hatását észlelgeti.
– Küldeni senki sem akar oda, kedves Kornél. Légy e felől nyugodt. Hanem
ha magad, saját kivánatodra akarnál az üldöző hatalom keze alól oda
menekülni.
– A bolondok házába?
– Nem bolondok háza az. Az elnevezés hibás. Egy körülvett paradicsom
ebben a siralomvölgyében. A minek kapuján minden világi rossz kívül
marad, benn csak szeretet és nyugalom honol. A kedélyek gyógyhelye.
– De köszönöm, oda nem megyek. Csak mégis bolondok azok mind, a kik
odabenn vannak.
– Nagyon tévedsz. Hát nem emlékezel már rá, hogy ennek az országnak egy
igen nagy államférfia, a kit a nemzet a «legnagyobb magyar» névvel
tisztelt meg; szintén ezt a helyet választá menedékül? Egy szellemóriás
volt! És még sem rettegett lángeszével oda vonulni félre, a hol a világ
befolyása megszünik. Úgy megszerette ezt az önkereste szigetet, hogy
tizenkét évig el nem hagyta azt. Nem váltotta föl, csak egy jobb
világgal. Ugyanazokat a szobákat foglalhatod el, a mikben a legnagyobb
magyar lakott, s a milyen kegyelettel körülvette őt az egész nemzet
ebben a sérthetlen menedékében, olyannal fog emlékezni rólad is, s
nemzeti ügye martyrjának fog nevezni; pedig tulajdonképen semmiféle
martyrságot nem szenvedsz ottan. Mert mindannyiunk között, a kik
családodat alkotjuk, egyedül neked fog ott kijutni kényelem, nyugalom;
egyedül tégedet nem háborgat ottan semmi gond, még a pénznyomoruság sem.
– Tudom. Tudom. Elmondta azt nekem egyszer Koczur. Az apám, a ki maga is
meglehetős excentricus ember volt, a végrendeletében csinált ilyen
furcsaságot. Negyvenezer forint készpénzt tett le hitbizományul a bécsi
takarékpénztárnál, hogy az ott kamatozzon mindaddig, míg egyszer vagy a
fia, vagy valamelyik unokája olyan állapotba nem jut, hogy önként maga a
bolondok házába kivánkozik, akkor kapja meg ezt az összeget a döblingi
Lunatic-Asyl s ezért tartsa el az ő családja sarjadékát holtig,
rangjához illő módon. Ez igen szép gondoskodás volt apámuramtól s én
örök hálára érzem magamat lekötelezve érte; hanem én azért oda be nem
megyek, mert ott én igazán megbolondulok.
– Hiszen nem fogsz ott maradni. Csak félrehúzódol oda, a míg a vihar
elvonul fejünk fölül. Csak nem tart örökké ez a mostani kormány! Lesz
ismét szabad világ Magyarországon s akkor neked is szabad lesz eljönnöd.
– De, kérlek, addig én olyan tökéletes bolond leszek odabenn, a milyen
csak valaha papiroskoronát hordott. Én, ott, egyedül: csupa idegen pofák
között, háromszáz igazi bolonddal együtt. Egy hét mulva meglánczolnak.
Hisz attól az egy gondolattól megőrülök, hogy én, ha nyár, ha tél, soha
egy asszonyi arczot ne lássak.
Atalanta elmosolyodott.
– S hátha én is veled megyek oda? Ha megosztom veled csendes magányodat?
Hűséges ápolód leszek. El nem hagylak, a míg csak ki nem hozhatlak
magammal együtt a világba. Kétségbeesnél-e, ha velem kellene egyedül
bezárva lenned?
Opatovszky Kornél úgy érezte, hogy ez az észvesztő mosoly most mindjárt
le fogja venni a lábáról. Nincs nagyobb veszedelem, mint mikor az
embernek a saját felesége ily csábító mosolylyal tekint a szemébe.
Akármi asszonyi bűbáj és varázslat ellen lehet ellenbűvszert használni;
de mivel védje meg magát a halandó saját neje csábító hizelgései ellen?
S Atalanta még most is igen szép volt. Kivált ezek a tűzokádó szemek!
Még kaczagni is tudott.
– Nos? hát? Nem voltunk mi már egymás bolondjai valaha? És aztán, hogy
egybehangozzék velünk, nem csináltuk-e bolondok házává a házunkat, a hol
minden embernek olyan őrültnek kellett lenni, a milyenek mi voltunk?
Ez az emlék még egy kissé fölmelegítette Kornél vérét. Az őrjöngés mézes
hetei!
Nagyon ingadozott.
– De hát csakugyan képes volnál te elhagyni az egész világot az én
kedvemért, s bezárkózni velem egy körülfalazott házba, a honnan senkit
sem eresztenek ki? kérdezé a feleségétől.
Most aztán a nő arcza elkomorult, bánatos borulatot vett föl.
– Hát van én nekem valami örömöm ebben a nagy világban? Van nekem még
valakim te rajtad kívül?
Ez a hang érzékeny húrokra talált a hóbortos keblében. Elkezdett
könyezni.
Atalanta zsebkendőjével törülgeté le e drága könyeket s az izzadó homlok
verítékét. Azután meg is csókolta Kornél arczát.
– De hát a leányoddal mi lenne akkor? (Ez jutott Kornélnak hirtelen
eszébe.) Hová tennéd Czenczit? Az csak nem lehet ott – Döblingben?
– Ő róla igen jól gondoskodtam.
– Nevelőbe küldöd?
– Ah dehogy. Hiszen tudod, hogy sehol sem tartják meg egy hétig. Vagy
hazaküldték, vagy maga szökött el. Ő férjhez fog menni.
– Micsoda? Hiszen még nincs tizennégy esztendős.
– Nálunk spanyoloknál a leányok korán szoktak férjhez menni, s jobb is
nekik. Egyébiránt nem lesz az oly rögtön. Egy évig vagy másfélig egy
magánnevelőné és Diadém felügyelete alatt fog nevelkedni, míg
kifejlődik.
– Hogyan van? kérdé Kornél elámulva. Diadém felügyelete alatt? Te!
Diadém fog Czenczire felügyelni? Hát csakugyan bolond vagyok már?
– Hát ebben semmi baj sincs; miután Diadémhez fogjuk férjhez adni.
Kornél báró felfortyant.
– Mit? Én? Opatovszky báró, adjam a leányomat Diadémnak?
– Az meg finánczbáró. S az ő bárósága még valamivel régibb, mint a tied,
kedvesem.
– De hát a leány mit szól hozzá?
– Bele van bolondulva Diadémba.
– Hiszen apja lehetne az!