rémíté el legjobban, hogy hátha ez is épen hasonló lenne amahhoz. Bizony
csak egy pehely nyomta alá a mérleget, hogy ugyanarra az oldalra nem
hajlott félre.
Ennek is volt az a futó gondolatja, mikor utoljára elfujta a gyertyát az
apai házban, hogy nem jobb volna-e azzal a kastélyt felgyujtani?
Többször tudakozódott egykori védencze felől Illavay, s mindig azt
hallotta felőle, hogy jól viseli magát, engedelmes, alázatos. A fogházi
lelkésznek annyira megnyerte a pártfogását, hogy az vasárnaponkint, a
szent mise alatt őtet öltözteti fel a minisztrans fersingbe s a kivülről
hozott fiúval együtt minisztrálnak szép rendben. A vallásos oktatások
termékeny talajra hullanak szivében: töredelmes bűnbánatát igyekszik
ájtatoskodásával elevenen kifejezni.
«Akkor vigyázzanak rá legjobban, mikor imádkozik.»
És nagyon jó lett volna, ha mindazok az urak, a kikre a felügyelés volt
bízva, ezt a figyelmeztetést komolyan vették volna, mert ez a fiatal,
szűzleány arczú gyermek volt az élő telegráf a rabok és a külvilág
között, s ez épen az imádkozás alatt és épen az imádkozás segélyével
ment végbe.
Tulajdonképeni temploma akkor még a fegyháznak nem volt, mert a hajdani
kápolna épen csak magának a szerzetes rendnek, meg a hozzátartozó laikus
testvéreknek volt elég; – istenitisztelet helyéűl egy hosszú tágas
folyosó volt berendezve a második emeleten. A fegyenczek három
osztályban gyülekeztek vasárnaponkint erre a folyosóra, fegyveres
fegyőröktől kisérve kétfelől, egyetlen nehéz vasajtón keresztül. A
folyosó túlsó végén volt felállítva az oltár s annak a háta mögött volt
egy kisebb vasajtó, mely a lelkész öltöző-szobájába nyilt; ebből azután
egy szűkebb tornáczra lehetett jutni, a honnan egy keskeny kőlépcső
vezetett le a főudvarra.
A nyolcz órai harangszóra a raboknak osztályonként kellett fölvonulni a
miséző helyre. Nem kérdezték tőlük, hogy milyen valláshoz tartoznak?
volt köztük zsidó is. Az volt a nézet, hogy senkinek sem árt az meg, ha
egy félórát térdepelget a kövön: hiszen arra nem voltak kényszerítve,
hogy énekeljenek. Hanem imádkozniok szabad volt. Ezt fel is használták.
Majd mindjárt megtudjuk, hogy mire? Bizony nem a mennyország kapuinak
kinyitására. A miatyánknak az első felét a pap szokta elmondani a
sekrestyéssel, meg a minisztránsokkal együtt; a másik felénél aztán az
egész sokaság kap bele s sietve mormogja el fenhangon az áhitatos
könyörgéseket a mindennapi kenyérről, a gonoszról s a kisértetről. Ha
valaki ilyenkor odafigyelt volna, hogy az a két minisztráns gyermek ott
az oltárzsámolya előtt mit imádkozik? különös dolgokat tudott volna meg.
A kivülről jött fiú annak a másiknak, a fiatal gyujtogatónak ilyen
imahangon hadarta el az odakünn történteket, ez meg ugyanazokat épen így
tovább adta a hozzá legközelebb térdeplő rabnak, az megint odább, úgy,
hogy a második imánál már nem arról volt szó, hogy «szabadíts meg a
gonosztól!» hanem, hogy hogyan szabadítsák meg magukat a gonoszok?
Ugyan ki érte volna ezt föl észszel? Hogy a mikor az a halk, ünnepélyes
mormogás végigzümmög hatszáz emberajk csendes dörmögéséből egygyé
vegyülve, akkor ez nem Istenhez felemelő bűnbocsánatkérő imádkozás,
hanem hatszáz gonosztevő összebeszélése egy újabb gonosztett
elkövetésére! Az összeesküvés hangja ez, oly nagyszerű rémtett
elkövetésére, a mihez hasonlót még a krónikák fel nem jegyeztek: a mi ha
sikerül, képes lesz egy ország, egy világrész minden álló rendjét
felfordítani, nem válogatva benne, hol a zsarnokság, hol az alkotmányos
rend? Hadizenés mindennek, a kinek valamije van: legyen az valami pénz,
lakház, hivatal vagy becsület; – azok által, a kiknek mindebből semmi
sincs! Felülkerekedésük az elitélteknek a biráik fölé!
Mikor az a sima-arczú gyermek a nagy csengetyűt háromszor megkondítja,
mikor a pap felemeli a szentséget a két kezével, mikor az a hatszáz rab
egyszerre térdre hull, – hatszáz láncz egyszerre megcsördül: (rettentő
zsoltárzene!) mikor mindannyian verik öklükkel a melleiket, még a
protestánsok is, még a zsidók is, mert ez a börtöni regula; a ki nem
teszi: botot kap, hát akkor a helyett, hogy «mea culpa, mea maxima
culpa!» azt suttogják egymás fülébe: «mához egyhétre»!
A ministráló fiatal fegyencz megcsókolja a pontifikáló pap kezét s az
megdicséri őt ájtatos szolgálatáért s elmondja a börtönkormányzónak,
hogy a bűnbánó gyermek könyjeivel nedvesíté a kezeit.
(Épen ilyen alak lett volna Arnoldból, hogyha idekerül!)
Márczius második vasárnapja volt a kitörésre összebeszélt határidő a
fegyenczek részéről. Ez épen a végzetes 15-re esett. Arra a nemzeti
kegyeletből ünnepelt napra, a mitől a magyar nép felszabadulását
számítja.
A terv következetes volt.
Mint a fecskejárás, úgy szállt végtől-végig az egész országon az a
monda, hogy ennek az évnek a márcziusában valami nagy dolgok fognak
történni.
Mindenki beszélt róla, a nélkül, hogy a hirlapok emlegették volna, a
miknek nagyon jó okaik voltak a hallgatásra.
… Valahányszor erről a korról irok, mindnnnyiszor eszembe jut egy hires
magyar bölcs (Márton József) azon goromba mondata, hogy «mind bolond az,
a ki az álmait elbeszéli, de még nagyobb bolond, a ki meghallgatja», s
sokáig gondolkodóban vagyok a felől, hogy nem vagyok-e én is nagy
bolond, a mikor ilyen álmokat leirok? s hogy vajjon találok-e még
magamnál nagyobb bolondokat is, a kik azokat elhigyjék?
Mert az csak nem lehetett más, mint őrült álom, hogy volt egy idő, a
mikor csendes jámbor emberekre, a kik valami úton az országban
hivatalviselésre vállalkoztak, azt mondtuk, hogy «meghalt!» ellenben
hirhedett rablókat hősöknek neveztünk? a mikor a sötétség minden
munkáját a legfájdalmasabb kegyelet szentesíté meg s a puszták
futóbetyárját a közrokonszenv kisérte, merényleteiket megénekelte a
költő, eltakargatta a közönség. És mikor ennek mind így kellett lenni.
Mikor az iszonyú nem volt iszonyú, hanem kivánatos, és a bűn nem volt
bűn, hanem erény.
Ez a titokteljes borulat szolgál hátteréül annak a képnek, a mit
lefesteni készülök.
Az illavai rablók tudták jól, hogy az a szörnytett, a mit ők terveznek,
egy óriási hőstett szinét fogja fölvenni az egész nép előtt, ha teljesen
sikerül.
És akkor aztán?…
Illavay jól tudta, hogy mi van készülőben? – Hiszen tudták azt többen
is. Százezren tudták. Mindenki tudhatta, a kinek az öt érzéke épségben
megvolt. A márcziusi előnapokban minden este hét és tíz óra között
előjött a Zrinyi vendéglőből (ez akkor egy rozzant spelunka volt a
mostani palota helyén) egy fiatal emberekből, munkásokból álló csoport,
az országúton és a kerepesi-úton végig kiáltozni a napok jövendő
eseményeit (Magyarországon így csinálják az összeesküvést), azokat
rendesen üldözőbe vette egy másik csoport fegyveres rendőr és
lovaskatona. Egy ilyen csődületnél egyszer egy hajszálon mult, hogy egy
eltévedt puskagolyó meg nem ölte Szigligetit, a drámairót, a ki
történetesen az ablakából kinézett. Azután tovább folyt a discursus a
Komló-kertben, meg a Beleznay-kertben, hogy mi módon, hogyan, merről,
kik által fog ekkor meg ekkor, ez meg amaz megindíttatni? Hallgathatta,
a ki akarta. Az egykorú hirlapokban mindössze annyit olvashatni ezekről
az eseményekről, hogy egy házmestert megszurkáltak, a többit jégre tette
a censura.
Hanem Illavay még ennél is többet tudott. Régi jó barátjának
Gorombolyinak közleményei egészen fölvilágosították róla, hogy ennek a
hűhónak a háta mögött valami komolyabb terv készül. Nem a kétnyúl-utczai
gyár munkásai vezetik ezt a dolgot, kiterjed az a Kárpátoktól az
Adriáig. És aztán ő azt is tudta jól, hogy nagy nevezetes férfiak, a
kiknek az életen kivül még sok elveszteni való drágájuk van, lelkük
egész meggyőződésével hisznek a márcziusi nagy nap sikerében. Nem
osztotta velük ezt a hitet, nagyon sok kiábránduláson ment már
keresztül, de tartozott azelőtt meghajolni.
Neki nem lehetett elárulni a veszélyes kezdő lépést, a mivel legjobb
barátjait, sok derék hazafit semmivé tett volna; és mégis meg kellett
akadályoznia egy ilyen kezdetet, a minek a következményeit ő látta
legjobban előre.
Egy börtönéből kitörő elitéltek légiója nem marad egy seregben: nem
sorakozik egy zászló alá, nem viszi az életét feláldozni egy magas szent
eszméért, hanem a mint a lánczait leverhette a lábáról, a mint a
fegyvert kezébe kaphatta, szétbomlik kósza bandákra s elárasztja az
egész országot, hadat üzenve – azoknak, a kiktől van mit elvenni, s a
végeredményben megbuktat minden imádott eszmét, szabadságról,
nemzetiségről, s oda fogja vinni az országot, hogy az maga könyörgi
vissza a vasvesszőt, a mely ha sujtott, de védelmezett is.
E kinos meghasonlás kétfelé tépve tartotta lelkét. Nem volt szabad
szólnia, és nem volt szabad hallgatnia. Jó, hogy a szólás és a hallgatás
között még van egy harmadik is: a tett.
Készült a tettre.
A mostani kor embere mosolyog ezen. Hogy lehet egyes embernek arra
gondolni, hogy tegyen valamit? Hatalom nélkül, követők nélkül, dicsőség
nélkül?
A márcziusi előnapokban volt a rendes ujonczállítás határideje az egész
országban. Egyik ujonczállító középpont volt Illava. Az ilyen országos
műtétnél egy helyben lakó ügyvédnek erős feladatai voltak. Lehettek azok
a feladatok nemesek, emberbarátiak; lehettek ellenben jövedelmesek is.
Az állambölcsek ezekben az években találták ki azt a nem humánus, de
patriotikus tant, hogy nem minden embernek kötelessége a hazát
védelmezni, hanem csak azoknak, a kik nem tudnak, vagy nem akarnak egy
kerek summát – váltságdíjul – egyszer-mindenkorra a közpénztár oltárára
letenni. Ennek az elméletnek aztán igen furfangos gyakorlati megoldása
támadt. Mert, ha áll az, hogy a ki a miniszternek ezer forintot lefizet,
az megszabadul holtig a fegyverviselés kötelessége alól, hát akkor hogy
ne állana az is, hogy a ki nem a miniszternek, hanem csak a vizsgáló
orvosnak, főtisztnek, szolgabirónak egy sokkal kisebb összeget tesz le a
kezébe, az is épen úgy megszabaduljon a teher alól. A morál ugyanaz: a
többi a kétszerkettő dolga. Ennek az ellenőrzésére lettek a municipiumok
által az ujonczállító bizottságokhoz delegálva olyan független hazafiak,
a kik azután, ha akarták, segítettek igen sok szegény emberen –
igazságosan; ha máskép akarták, segítettek – saját magukon: – azt is
igazságosan. – Ismerünk bizony elég sok, mostanság igen véresszájú
hazafit, a ki ezen az úton gazdagodott meg.
Illavay azok közé tartozott, a kik nem magukon, hanem másokon segíteni
voltak jelen.
Ez a hivatása tartotta őt már hetek óta Illaván.
Figyelemmel kisért ezalatt mindent, a mi a közelben és a távolban
történik. Ő is tudta jól, hogy melyek a klimakterikus napok. A politikai
horoskop felállításához is értett.
Az egész országban általános volt az inség. Hét millió embernek nem volt
betevő falat kenyere. Minden városban inségbizottságok működtek az
óriási mérvű éhhalál leküzdésére.
S azok közül, a kik ebben legkiválóbb szerepet vittek, egy márcziusi
éjszakán a rendőrség a legelőkelőbb férfiakat összefogatta. Azzal voltak
vádolva, hogy az inség enyhítésének czíme alatt forradalmi összeesküvést
terveztek.
Minderről egy szó sem olvasható azokban a közlönyökben, a miknek
feladatuk volt ez évek történetét megörökíteni.
De Illavaynak volt róla tudósítása.
Most azután még kevésbbé lehetett szólnia.
Az elfogottak nevezetes nagy hazafiak voltak, többen hajdani jó barátai.
Fenmaradtak – a jók leszálltával – az illavai kétségbeesettek.
Három hónap óta készültek már ehhez a kitöréshez: halogatták egyik
vasárnapról a másikra. – Előbb meg kellett nyerni a félénkeket.
A végzetes vasárnapon a szokott nyolcz órai harangszó jelenté a
fegyenczeknek, hogy a misére indulás ideje itt van.
Az ajtók megnyiltak s aztán emeletek szerint osztályozva, indult a nép
templomba. Egyszerre kétszáz láncz kezdett el csörömpölni – ütenyre.
Az első kétszáz felhaladt a lépcsőkön az imafolyosóra s a vasajtó
bezárult utánuk.
Azután jött a másik kétszáz, a ki a második emeleten lakott. Tizennégy
fegyőr kisérte mindegyik csoportot, töltött fegyverrel a karján,
azonkivül egy őrmester, oldalfegyverrel.
A templommá rögtönzött folyosón a fegyveres foglárok kétoldalt a fal
mellett foglaltak helyet; az őrmesterek pedig az oltár elé álltak
kétfelől, a vasajtóra ügyelni, melyen keresztül a pap szokott bejárni.
A vasajtó harmadszor is fölnyilt s a földszinten lakó rabok közeledő
csörömpölése hangzott a lépcsőkön.
A terv végrehajtásának pillanatra kellett kiszámítva lenni, hogy
sikerüljön.
Idebenn négyszázan, harmincz fegyveres ellen, odakünn kétszázan,
tizenöttől kisérve. A vasajtó kulcsa a foglár kezében, a ki azt addig
nem ereszti el, a míg az utolsó csapat párosával átlépdel a küszöbön.
Mikor a legutóbb érkezett rabok tömege megszorul az ajtó között, hogy
azt hirtelen nem lehet bezárni s az utolsó kisérő fegyveres csapat künn
van rekedve, akkor egyszerre fölugrik térdéről Rosta Péter, alias
Kolokát Marczi s elordítja rikács hangon:
«Talpra magyar, hí a haza!»
… «Talpra magyar, hí a haza!» valóságosan ez volt a jelszó. Az a szent
jelszó, mi olyan szájról-szájra adott ereklyéje a magyarnak, mint az
angolnak a «Rule Britannia, az észak-amerikainak a «Yankee doodle», a
francziának «Allons enfants de la patrie», a németnek a «Sie sollen ihn
nicht haben», a lengyelnek az «estye polszke nye zginyéla!» – a nemzeti
zsoltár kezdő sora! Az illavai raboknak is ez volt a csataordításuk:
«Talpra magyar!»
Hatszáz lánczcsörömpölés hangzott föl e szóra.
Erre a jelszóra egyszerre megrohanta a fegyencztömeg a folyosóteremben
levő fegyőröket.
A rabok ötszázan voltak: de lánczczal a lábaikon, a fegyőrök harminczan:
de fegyverrel a kezükben.
Hanem a békót kiegyenlítette az elkeseredett düh. A kétségbeesés harcza
kezdődött meg azok részéről, a kiknek nem volt semmi elveszteni valójuk.
A rabok puszta kézzel rohanták meg őreiket, a hányan hozzájuk fértek,
annyian ragadva meg karjaikat, ökleikkel fojtogatva, fogaikkal harapva
ellenfeleiket, a kik a küzdelemben a földre legázoltattak, átölelték a
katonák térdeit, eleven békó gyanánt s mielőtt azok fegyvereiket
használhatták volna, le voltak verve s a fegyver a rabok kezében.
Az emberi ordítás ádáz hangját csak a lánczcsörömpölés dörögte túl. A
boszúüvöltés s a fojtogatottak kínjajgatása közepett egyszerre egy
fülrendítő csattanás hangzott, mely egy pillanatra elnémítá az egész
zajt. A nagy vasajtó becsapásának dördülése volt az. Végzetes hang az
egész összeesküvő seregre nézve. A porkolábnak sikerült a folyosóra
nyiló ajtót becsapni és ráfordítani a kulcsot.
Ez úgy történhetett meg csak, hogy a jelkiáltásra a harmadik osztály
kivül maradt része, száz ember, hirtelen visszafordult egész tömegestől
fegyveres kisérői ellen. A fegyőrcsapat gyorsabban tudott futni, mint a
lánczviselők, az első emeletre lejutva, hirtelen összeszedte magát s ott
egyszerre sortüzet adott a megtámadókra, s azzal visszariasztotta őket.
A rabok a lakszobába menekültek, s ott a nyoszolyákat széttörve, azoknak
a darabjaival az ökleikben tértek vissza a harczot folytatni az első
emelet folyosóján, mialatt a fegyőrök hirtelen padokkal, asztalokkal,
műhelyek butoraival torlaszolták el a lépcsőgádort a földszintre. Egynek
sem volt több tölténye annál az egynél, a mit a fegyveréből kilőtt.
Hanem a sortüzelés hangjára felriadt az őrtanyán levő tartalékörség, s
míg a kapuőr felszaladt a toronyba, félreverni a harangot s megfúni a
lármakürtöt, az alatt az a néhány férfi ostromolt társainak segítségére
sietett, összetört butordarabok záporától fogadva a támadók részéről.
Ezek között volt a hirhedett Zsiborák.
Most ő vezényelt.
– Fel kell gyujtani a torlaszt! hangzott a rabló parancsszava. A
fegyenczek felkapták a tömött szalmazsákokat s azokat hordták oda a
torlasz elé, betemetve azokkal a folyosó végébe szorult csapatot, a
honnan nem volt semmi kijárás.
– De nincs tüzünk.
– Mindjárt lesz!
Azzal Zsiborák egy másik rabtársával együtt megfogott egy széttört
palánkot s azt egy nyoszolya élén sebesen kezdék dörzsölni: ilyen a
szigetlakó emberek tűzszerszáma! A kannibálok dörzsgyufája ez!
mindenkinek szabadalma van rá.
– Mindjárt lesz itt tűz! Csak várjatok egy kicsit. S aztán majd kezdődik
a komédia!
A tartalékcsapat kevesebb volt, mint hogy társait felmenthette volna ott
az eltorlaszolt folyosón. Csak egy-egy lövéssel a lépcsőgádorból
akadályozta a rablók munkáját, a mit azok megint a sánczul emelt
szalmazsákjaikkal tettek ártalmatlanná.
Hanem egyről elfeledkeztek Zsiborák czinkosai az első emeleten, a
küzdelem hevében, arról, hogy az összeköttetést fentartsák a második
emeleten levő nagyobbik táborral.
Odafenn a kulcsot kezében tartó porkolábnak s a két kivül álló fegyőrnek
sikerült a vasajtót a templomfolyosóra összegyült rablókra becsapni és
hirtelen rájuk zárni.
Most aztán csak az volt a kérdés, hogy az első emeleten küzdő rablók
érkeznek-e vissza hamarább, vagy valami véletlen segítség.
A becsapott ajtó zuhanása egyszerre tudatta a zendülőkkel, hogy tervük
meg van hiusítva.
A félénkek rémülten huzódtak a folyosó hátterébe vissza, mint egy
megriasztott birkanyáj. Volt köztük sok gyáva, a ki csak alvó embereket
tud megölni. Hanem a vakmerők csapatja, a mint az első rémület elmult,
annál dühösebben folytatta a harczot. A bestiális arczok, a tajtékzó
ajkak, a vérben forgó szemek, a harapásra szétnyitott vadállati fogak
egy fellázadt pokol képét tüntették föl. Koronkint egy-egy lövés dördült
el, a mint vagy egy fegyőrnek, vagy a vele küzdő rabnak sikerült elsütni
a vitatott puskát: a golyó a tömeg közé talált, egy ordítás hangzott fel
rá, a mit elnyomott a viharzaj.
És közbe hangzott a vészharangkongás odakünn.
– Be vagyunk zárva! kiáltának rémülten a folyosó végéről előrohanó
rabok.
– Se baj! kiálta Kolokát. Van még egy másik ajtó az oltár mögött. Az
őrmesternél a kulcsa.
Az őrmester, Vecsera Tamás volt a neve, másodmagával odaszorult az
oltáremelvény és a hátulsó ajtó közé. Annak a kulcsa ő nála volt, ő
szokta azon beereszteni a papot. Herkulesi alak volt. Ő nála nem volt
lőfegyver, csak kard.
A mint a rabok körülfogták, kivágta magát közülök, halálos csapásokat
osztogatva megtámadói fejére. El-elbukott, megint felugrott, lerázta
magáról ellenfeleit s újra kezdte a tusát. Többször eljutott már a
vasajtóig az oltár mögött, elmenekülhetett volna rajta, de nem akarta
küzdő társait elhagyni, mindannyiszor visszatért s közé tört a
zendülőknek. Társát, a másik őrmestert, már véresre verték, azt is neki
kellett megvédelmeznie. Az egész lázadó tömeg nem birta letörni.
– Ereszszetek engem oda! kiálta Kolokát harsány szóval s utat tört
magának a tömeg között, egy puskát emelve magasra az öklében, a mit egy
agyonfojtott fegyőr kezéből facsart ki. Az a fegyver még meg volt
töltve. A vitéz őrmesterig hatolt előre s ott annak a mellére szegezte a
fegyvert. «Add ide az ajtó kulcsát, őrmester, vagy meghalsz», rivallt
rá.
– Az az én dolgom lesz, Kolokát; mondá rá Vecsera tompa, rekedt hangon.
– Lelőlek, mint a kutyát, ha felakasztanak is érte.
– Az meg a te dolgod lesz, Kolokát!
Kolokát nem volt közönséges rabló.
– Hallod-e, Vecsera, dörmögé mély hangon; én nem szeretnélek megölni.
Magad vagy, ellen nem állhatsz. Mi innen minden bizonynyal kitörünk már.
Társaink odabenn leverik azt az egynehány katonát, odakinn készen vár
bennünket a fegyver. Ha kinn leszünk, nagy hire lesz annak. Minden ember
velünk fog jönni. Állj mellénk. Ilyen ember kell nekünk, mint te vagy.
Generálissá teszünk. Elfoglaljuk az egész országot, s megosztozunk
rajta.
Neked adjuk a temetvényi uradalmat. Add ide azt a kulcsot és gyere
velünk.
– «Bolond lyukból bolond szél», felelt rá az őrmester.
«Ne alkudozzál vele olyan sokat», kiáltozák a többi czinkosok
türelmetlenül, s nyomták egymást előre. Igazi rabtempo. A hátul jövő,
mint eleven bástyát, tolja az ellenség fegyvere elé az előtte álló
czimborát.
– Add ide a kulcsot szép szerivel! szólt még egyszer Kolokát, ezalatt
folyvást neki szegezve a puska végét s a ravaszán tartva az ujját.
Az őrmester egy futó pillantást vetett körül, s arra a hátulsó zsebéből
előhúzta a kis vasajtó kulcsát. De a helyett, hogy azt Kolokátnak
nyujtotta volna, a háta mögé dobta, úgy hogy az az oltáron túl esett.
Ebben a pillanatban oda furakodott a tömeg közül Kolokáthoz az az
ártatlan arczu gyermek a ministrans zubbonyban, s megrántotta a
fegyőrnek szegzett puska ravaszát. A lövés eldördült.
Az őrmester érzé, hogy halálos sebet kapott, – és el tudta titkolni. A
golyó az altestébe furódott.
– Vaktöltés volt! mondá gúnyosan, s ezzel a háta mögé tekintett. Másik
társa, a kinek egyik karja el volt törve, az oltár háta mögé vánszorgott
s ott rejté el magát. Az tudta, hogy mit kell az odahajított kulcscsal
tenni. Felvette azt s csendesen beledugta a zárba és felnyitá az ajtót.
A mint a lázadók azt meglátták, a kétségbeesés dühével rohantak
tömegestől az oltár felé, megakadályozni, hogy még ezt az ajtót is rájuk
zárja valaki kivülről.
Az őrmester még halálra sebesülten is feltartóztatta kardcsapásaival
támadóit; lépésről-lépésre hátrálva az oltár háta mögé, s onnan egy
szökéssel beugorva a nyitott ajtón, s becsapva azt az utána tódulók
elől, s aztán neki feszítve a vállát s a belülről erőszakolók ellenében
csodaerővel tartva azt vissza, hogy azalatt félkézzel a kulcsot
elfordíthassa a zárban. Sikerült. A zár nyelve az ütközőben volt már.
Ekkor Vecsera kimerülten rogyott össze. A viadal utolsó perczeiben
sebekkel lett elhalmozva, csak úgy patakzott a vére. Még a bőrpamlagig
tudott vánszorogni, a hol a pap misemondó ruhái hevertek, ott lefeküdt
és nem kelt föl többet.
A lázadók ezzel mind a két oldalon be voltak zárva.
– Ki kell törni a vasajtót! hangzott minden oldalról.
– De mivel?
– Itt van a vaskályha! szedjétek széjjel, parancsolá Kolokát.
Percz mulva darabokra volt döntve a nehéz öntött vaskemencze s akkor
hárman-négyen belekapaszkodva annak a vashengereibe, azokkal, mint a
faltörő kossal, rohantak neki a vasajtónak. Hanem az nem engedett a
döngetésnek, nagyon jól volt csinálva; mind a négy oldalán ütközői
voltak, a mik egy kulcsfordításra záródtak s maga az ajtó kovácsolt
vasból, erős keresztpántokkal. Hasztalan kisérlette meg Kolokát sámsoni
erejét rajta, az egész súlyos kemencze-állványnyal döngetve a vastáblát,
az meg sem mozdult.
– Hallgassatok rám! kiáltá ekkor egy rab, előtörve a felbőszült tömeg
közül. Ezt a rabot úgy hítták a társai egymás között: «a gróf».
– Halljuk, mit mond a gróf?
Igazi neve «Cousin» volt, alias «Ribeaud». Talán azért hítták grófnak,
mert egy grófkisasszonynak az apját akarta megölni s aztán férjévé tenni
magát? Vagy talán azért, mert rabtársait lenézte, s hogy együtt ne
legyen velük, inkább kihágásokat követett el s rabsága legtöbb idejét a
külön kóterben töltötte el: urhatnám volt.
– Eredjetek innen! Ostoba parasztok! Soha sem töritek be azt az ajtót.
Hát nincs zárva? Nem tudjátok azt felnyitni? Nincs az egész uri
kompániában egy olyan gavallér, a ki a zár felnyitásához értsen?
Felröhögtek rá. «Hogy is ne volna?» Fele a társaságnak ezt az iskolát
járta ki.
– Belül van a zárban a kulcs, mondá neki Kolokát, izzadt homlokáról
félretörülve a csapzott hajat.
– No, hát ti nem értetek hozzá, hogyan kell a zárba dugott kulcscsal
kivül kinyitni az ajtót?
– De ismerjük azt a mesterséget, szólt Kolokát. Ezt a kulcslyukon kijövő
végét a kulcsnak megfogni harapófogóval s akkor elfordítani vele a
kulcsot. Ezt minden kis kapczabetyár tudja. Csakhogy itt nincs
harapófogó.
– Dehogy nincs! Hol a «czigány»?
– Itt van! kiáltának a tömeg közül.
– Lökjétek idébb!
Egy kis feketeképü tömsi emberkét hoztak oda nyakánál fogva a többiek.
Az eddig nagy bölcsen a félrevonult rabtömeg között huzta meg magát: nem
szerette a lövöldözést.
– Ennek a ficzkónak olyan foga van, hogy kettéharapja vele a
négykrajczárost.
– Nos aztán?
– Hát itt a harapófogó. A czigány megfogja az agyaraival a kulcs kiálló
végét. Megtudod fogni, ugy-e, akár egy csavarszorító?