ennek semmi nagyobb örömet nem fog szerezni a világon, mintha ő egyszer
egy Opatovszkyt megvendégelhet kedvére a porkoláb czibereleveséből.
– De hisz ez kegyetlenség!
– Az biz ez. Hanem hát ezt a derék ficzkó még egészen saját ösztönéből
tette, mondhatni ártatlan kézzel: azt sem tudta, mit csinál. A hivatás
tört ki belőle. Fog ez már most majd mindent hamisítani, a mire esetleg
szükség lesz a vállalatunknál; mert pompásan tudja a mások irását
utánozni.
– Nem! Ezt én meg fogom akadályozni, szólt Illavay felindultan.
– Te? Hát mi közöd neked ehhez?
– Rokonom.
– Hát mi dolgod van neked a familiád bolondságával? Nem kaptál még elég
keserű leczkét azért, hogy az ő dolgaikba beavatkoztál?
– Tehát nem azért, mert rokonom, hanem azért, mert gyermek. Ha idegen
volna a gyermek, a kit soha sem láttam, nem engedném a jégre lépni, a
miről tudom, hogy beszakad alatta. Megkapnám a kezét, visszarántanám. Ez
egy férfi kötelessége egy gyermek iránt.
– No, csak ne vesztegesd itt a nemes páthoszt! Tudod, hogy én nem veszem
be. Hát aztán hogyan hiszed te ezt megakadályozhatni?
– Odamegyek egyenesen az Opatovszky-házhoz.
– Te! Ahhoz a házhoz, a hol Atalanta a háziasszony s Diadém a háziúr!
– Semmi közöm sincs hozzájok, én a fiut fogom felkeresni.
– Dejszen keresheted azt már; – a ficzkó ma éjjel megszökött szépen
hazulról.
– Hogy tudod?
– Ezelőtt egy órával volt itt Koczur, az beszélte.
– Ő talán az okát is tudja, mi szöktette meg a fiut?
– Persze hogy tudja. Ő még tegnap este, mikor a bolond báró
tengelytörött kocsiját ide vonszoltatta hozzám, találkozott az erdőn a
Kolokáttal. A betyár elmondta neki az útlevél-hamisítás történetét. Erre
azután Koczur azt fundálta ki, hogy az Arnold gyereket késő éjjel
felköltötte s agyonijesztgette azzal, hogy kitudódott az elkövetett
hamisítás, az apja is megtudta, s most az maga akarja őt feladni a
főispánnak. Tudod, hogy születése napjától kezdve gyülölte ezt a fiut.
Az elhitte a mesét s még jó sötéttel kereket oldott.
– De hát mi terve volt ezzel Koczurnak?
– Hát az, hogy a ficzkó abban a hitben, hogy üldözik s jönnek utána a
lánczczal, okvetlenül a Kolokát czimborái közé menekül; azok azután majd
jól megvédelmezik – és megmutatják neki az igaz utat.
– S te ezt helyesled?
– Ejnye, de furcsa kérdés! Hát a hol a saját fejemet nem sajnálom
koczkára tenni, ott ezét a rossz kölyökét sajnáljam! Hét gyermekes
apákkal fujom együtt a követ, azoknak szabad földönfutókká lenni, csak
ennek a bőre drága?
– Azok tudják, hogy mit és miért tesznek.
– Ez is majd megtudja! – Nem hogy megköszönnéd, hogy egy ilyen
föld-rozsdának tisztességes pályát nyitok. A koczka a hatossal is
fordulhat felül. Az öcsédből még hirhedett hős lehet. Minden adomány
megvan nála hozzá. Valamikor még büszke fogsz rá lenni, s szerencsésnek
érzed magadat, ha a kengyelvasát tarthatod. Még «diktátor»-nak fogják
egykor nevezni, mint Langieviczet. Az is csak ilyen kicsinyben kezdte.
Illavay vállat vont rá.
– No már most hát kezded-e érteni, a mit mondtam, hogy nem Opatovszkyék
ülnek az én nyakamon, hanem én ülök az övékén? Ha hinárba akarnak vinni,
az ő szájukat éri előbb a víz.
– Nem értem egészen, de sejtek már valamit. Azonban a fiu vissza is
szökhetik megint az apai házhoz.
– De iszen szökhetik már az a világon akárhová, a láncza végét mindig a
kezemben tartom.
– Hogyan?
– Itt van a zsebemben a Kolokát hamisított útlevele.
– Nálad van?
– Nálam biz az. Az én Kolokátom tapasztalt férfiu. Tudja azt jól, hogy
nem elég az útlevélen az aláirás, meg a hivatalos stampiglia; a ki ezzel
a határon át akar kelni, annak még a szolgabiró manupropriájára és
pecsétjére is szüksége van. Ebből már most kiokoskodhatod azt szépen,
hogy ha valaki az Opatovszky bandából engemet bele akarna vinni a
csávába, okvetlenül oda rántaná a saját princzét is s ezzel tartom őket
fogva a kezem közt.
– Tehát még a szolgabiró aláírása nincs azon az útlevélen? kérdé nyugodt
hangon Illavay. Nálam pedig csaknem mindennapos vendég a szolgabiró.
– A számból vetted ki a szót. Látod, te megtehetnéd, hogy azt az
útlevelet hitelesíttesd vele. A sok mindenféle egyéb hivatalos tárgy
között szépen elcsuszik ez.
– Jól van. Megteszem. Add ide, szólt Illavay csendes vérrel.
Gorombolyi elővette az útlevelet.
– No hát ugy-e milyen ügyes rajta a hamisítás? A leggyakorlottabb szem
előtt sem árulja el még egy hajszálvonás sem, hogy ez a beleirt név egy
kivakart név helyén van, s hogy ez nem ugyanannak a kéznek az irása, a
melyik az egész útlevelet pingálta.
– Igazán nagy ügyesség, mondá Illavay, s eltette a belső zsebébe az
útlevelet.
– S mikor fogod ezt nekem visszahozni?
– «Ezt»? – Soha sem.
– Mi az? – Hogyan mondtad?
– Ezt az útlevelet nem adom ki többet a kezemből.
– Tudod-e, hogy a fejeddel játszol?
– Hát te nem azzal játszol?
– Uram! Ez öntől egy alávaló árulás!
– No, csak ne «uramozz». Ne kiabálj. Nem követek el semmi árulást. A te
Kolokátodnak szüksége van egész rendén kiállított útlevélre. Jól van,
azt megszerzem neki én s azzal biztosabban járhat-kelhet, mint a
hamisítottal. Ez pedig cserében nálam marad.
– De hisz akkor te neked kell jót állnod a Kolokátért minden
tekintetben, s ha az valahogy rajta veszt, ha valami veszedelmes
vállalatban lépre kerül, akkor téged vonnak miatta felelősségre.
– Azt is jól tudom.
– Jól tudod? E szerint kezet adsz? Előmozdítod tehetséged szerint
mindazt, a mit elmondtam előtted; hiszesz a terveink sikerében?
– Nem hiszek és nem mozdítom elő. Lehetetlenségnek tartom s nem is
gondolkozom róla.
– De hisz ezzel az egy tetteddel olyan mélyen dugod bele a nyakadat a
hurokba, mint mi akármelyikünk, a kik ezzel fekszünk le és kelünk fel.
– Azt is előre látom.
– Tehát nem kevesebbet akarsz, mint kihuzni a tövist ennek a bolondnak a
lábából s beleszurni a magadéba? No akkor te vagy a nagyobbik bolond!
– Az is meglehet.
– Egész életedben ez a család volt az üldöző fátumod, rossz ördögöd,
megrontód. Többet szenvedtél ennek a bolondságaiért, mintha magad a hét
főbűnben leledzettél volna. Hát nem volt még elég? Hiszen az is elég
rettenetes gondolat, a mit Mózes az áldott Jehova Isten szájába ad, hogy
«megbüntetem az apák álnokságait a fiakban ezer iziglen», de hogy
megbüntesse a nagybátyákat az unokatestvérek bünei miatt, ilyet még a
Sionhegye se hallott soha!
Erre már Illavay csak nevetéssel tudott válaszolni.
– Hát jól van. Kegyes Hiób! Jámbor samaritanus! Csak te szedd föl az
ellenségeidet a magad szamárhátára mindig. Csak te dugdosd a meleg
kebeledbe a fagyva talált viperákat, csak te hordd haza az árván hagyott
farkaskölykeket s neveld fel tejes zsemlyén. Elveszed a jutalmát. A
falsificatumot neked ajándékozom. Értjük. Ajándékozom! Nem kell érte
cserébe semmi. Semmi authenticus útlevél. Majd megjárja a maga útját az
én czimborám útlevél nélkül a maga szokott csempészösvényein. Átjön az a
határon, úgy, hogy még meg is dobálja kövekkel a felállított
határőröket. Legyen a corpus delicti a tied. Hanem már most aztán egyet
mondok, fiskális úr! Eddig minden este átjártunk egymáshoz: nekem sem
volt más jó pajtásom a kerek földön, mint ön. Önnek sem nálamnál igazabb
czimborája. El nem tudtunk egymás nélkül lenni, s azt a tizenkét partie
tartlit le kellett játszanunk minden nap. Hát ezentúl majd csak patience
játszásra adjuk magunkat, mert a milyen bizonyos, hogy én soha többet az
úrnak a házába be nem teszem a lábamat, olyan szent, hogy az úr se talál
engemet többet soha idehaza; hanem ha jön, ha megy, még ha jégeső esik
is, ki fogja kerülni ezt a házat. Az én házam nem bolondok háza! Az
odább van egy faluval: Apátváron. Karsamadiner.
Szegény Illavay! Kicsiny hija, hogy gallérjánál fogva nem lökte ki a
házból az ő egyetlen és legkedvesebb barátja.
Hanem a falsificatum a zsebében volt már. Így jutott hozzá.
RABLÁZADÁS.
Nem telt bele tíz nap, midőn Gorombolyi ezzel a köszöntéssel nyitott be
Illavayhoz: «Kedves barátom!»
(Ugyan rövid ideig tartott az ellenségeskedés!)
Szétnézett a szobában s miután meggyőződött felőle, hogy egyedül vannak
ketten, azt dörmögé Illavay fülébe, hogy:
«Kutya van a kertben.»
– Tudom, szólt Illavay, kezét nyujtva a kibékült haragos társnak, a
kinek ilyenkor olyan nagyok voltak a szemei, mint a bagolyé, mintha
egyszerre mindent akarna velük figyelemmel tartani. Tudom. Kolokátot
elfogták. Az volna a csoda, ha el nem fogták volna, mikor a bolond
minden vásárba bejárt s ott fényes nappal mulatott s itatta a népséget a
csárdában.
– Hanem az ócska vas nem került kézre.
– Nem ám, mert az nem ment a vásárba tánczolni, mint a kisérője.
– Jó helyt van már. Koczur ott volt nálam.
– És pénzt kért?
– A mennyi a rejtegetésre szükség. Adtam neki, s most minden rendben
van.
– Igen, a te fuvaros parasztod, a ki tudja jól, hogy mit szállít, él a
maga eszével s félretesz mindent, nem kér érte semmit. A Koczur pedig
eltünik egyidőre, s mikor a pénze elfogy, majd ujra eljön hozzád, s
besugja, hogy a paraszt nyugtalankodik, az elásott kincseket máshová
kell elszállítani s erre megint pénz kell.
– Ez mind mellékes ügy. A fődolog, a mi hozzád hozott (pedig
felfogadtam, hogy ha ez lesz az Ararat hegye s köröskörül az özönvíz,
még sem teszem be hozzád a lábamat többet, hanem hát «publica
præcedunt», a közügy elébbvaló), eljöttem hozzád, mert megtudtam, hogy a
Kolokát védő ügyészeül te fogsz hivatalból kineveztetni. Itt vagyok
informálni.
– Meg lehetsz felőle győződve, hogy mindent meg fogok tenni
lelkiismeretesen, a mit esetleges védenczem javára a kötelesség elém ró.
– No csak ne pedánskodjál! Hagyd el, kérlek. Tudom én, hogy mi az a
prókátor-lelkiismeret. Nem is szabad a prókátornak lelkiismeretének
lenni! Az egyszeri oláh úgy tudakozódott az ügyvéd után: «hol lakik az
az úr, a ki pénzért hazudik?» Az egyszeri fiskális azt mondta a
védelmezett zsiványnak: «te csak mondj el nekem mindent igazán, a hogy
volt; a mit hozzá kell hazudni, majd megteszem én.»
– Ej de meg vagy töltve prókátorok elleni adomákkal.
– Akár holnap reggelig folytassam. Hát nem azt kivánom én nálad elérni,
hogy a cliensedet nagyon szép szinbe öltöztesd, hanem csak azt, hogy ne
engedd valami politikai vétségbe belekeverni. Hadd süljön rá ki minden,
a mit zsiványészszel tett; lólopás, utonállás, rablógyilkosság,
börtönből kitörés. Elég érdem tizenöt esztendei nehéz fogságra. Csak azt
ne tedd, hogy valamiképen egy politikai hős nimbuszát ragyogtasd a
süvege körül.
– Értem.
– Biz azt nem érted! Te most azt gondolod: hej megszeppent az én
Gorombolyi barátom a suskus hirére. Kilencz kovácslegény nem birna
pörölylyel egy zabszemet beverni az összeszorított fogai közé, úgy meg
van ijedve. Ez most a maga bőrét akarja menteni. Pedig hát «nem oda
Buda!» Nem hadvezér az, a kinek, ha az egyik haditervét meghiusították,
rögtön másikkal ne álljon készen.
– Hát nem tettél le a terveidről?
– Soha sem is teszek. Ha elfogták a Kolokátomat, annál rosszabb rájuk
nézve. Tőled csak azt az egyet kérem, hogy a védelmezésben mellőzz
minden politikát.
– Azt úgy is tettem volna.
– De majd a közvádló ellenkező véleményen lesz s mindenképen egy messze
elágazó conspiratio fonalait akarja a betyár nyakkendőjéből kihuzogatni;
annak pedig mindegy, akárminő fonalból fonják számára a kötelet, miután
úgy sem akasztják fel rá; kegyelem útján a büntetése átváltozik tíz éven
felül terjedő fogsággá: a mit ugyan politikai vétségért is megkaphatna.
A külömbség a kettő között csak az, hogy ha perduellióért itélik el,
mint lázadót, akkor valamelyik várban, Komáromban vagy Olmützben, fogja
leülni a bünhődését; ha azonban, mint közönséges rabló lesz elitélve, –
akkor az illavai fegyházba jut.
– S az jobb lesz neki?
– Az jobb lesz nekünk.
– Te! Ember! Mire gondolsz? Egész testem végig borzad, a mint szavaid
értelmét kitalálom.
– Azt pedig nagyon jól kitalálhatod. Mit képzelsz? Hatszáz olyan ficzkó
egy rakáson, a ki qualifikált gyilkosságon alul nem vállalkozott
vendégszerepre; van köztük híres csaló, gyujtogató is: ha az most egy
truppban léphetne föl, az volna a sensations-dráma! No, mit meresztesz
rám olyan nagy szemeket? Nem csinálják ezt szentelt vizzel. Hát az talán
szentelt víz, a mit a mi pofánkba fecskendeznek? A becsületes hazafi
mind anyámasszony katonája, azt már látom. Ez mind azt várja, hogy, mint
48-ban, előbb nevezze ki őt a király, a hadügyminiszter ellenjegyzése
mellett, «királyi rebellis őrnagynak», határozza meg az országgyűlés,
milyen szine legyen az egyenruhájának? Petőfi irjon a számára egy extra
lelkesítő verset, s a neve kinyomassék a «Közlöny»-ben. Akkor aztán
verekedik, mint egy oroszlán. Hanem addig a pipát sem veszi ki a
szájából.
– Hát hisz ezt én mondtam neked.
– A parasztot meg semmi sem jellemzi olyan híven, mint az a nóta, hogy
«ha még egyszer azt izeni, mindnyájunknak el kell menni». Ez a legszebb
paraphrasisa annak a gyöngymondásnak, hogy «ma pénzért, holnap ingyen».
– «Ha még egyszer azt izeni!» De ez a «ha még egyszer» másodszor is,
harmadszor is, és harminczharmadszor is itt van. S soha se következik rá
az a kadentia, hogy «no hát már most menjünk».
– Hát hisz ezt is én mondtam.
– No ha mondtad, hát huzd le belőle a consequentiákat. A kinek tetszik a
czél, tessenek az eszközök is. «Flectere si nequeo superos Acheronta
movebo.» No hát mit? Hogy ez egy rablóhad? Kezdő pontnak a legjobb. Hát
a kiket az őseink hasonló nagy szorongattatásaikban segítségül hívtak az
országba, a jó török basák, nem voltak rablók? Rablók, de még «en gros»,
míg ezek csak «en detail». Ismered azt az adomát, mikor a parasztot
megtámadta a földesúr sinkoránja s a jámbor, védelem közben a
vasvillával agyon találta szúrni a kutyát. Szidta érte a földesúr, miért
nem védte magát a vasvilla nyelével a kutya ellen? «Igen bizony, ha az
is a farkával akart volna megharapni.» Most ez a mi vasvillánk! Hát csak
hagyd te úgy lefolyni a dolgot, hogy az én Kolokátom hadd kerüljön be
Illavára. Neki már megvannak azután az instructiói. Az egész terv elő
van készítve; csak egy merész vezér kell a kiviteléhez. Most az is
megkerül. No hát; nem kérem, hogy kezet adj rá. Te puritán! idealista!
Nem kivánom, hogy segíts benne. Csak azt hogy el ne rontsd. Mint cliens
jöttem hozzád, mint ügyvédemhez beszéltem. Ha van prókátori lelkiismeret
a világon, akkor annak kell egy paragraphusának lenni, a mi azt mondja,
hogy az ügyvéd a rábizott titkot az ellenfélnek el ne árulja, s védencze
terveit, az ellenféllel összejátszva, meg ne hiusítsa. Nos! hát van-e
prókátori lelkiismeret, vagy nincs? fiskális úr!
– Igenis van. S azt tapasztalni fogod. Rémtervedet, a mit velem, mint
«fél», bizalmasan közöltél, senkinek el nem árulom. Hanem közel maradok,
s mikor ki akar törni, akkor ott leszek – és leverem!
Gorombolyi más akárkinek a szeme közé kaczagott volna erre a szóra. De
Illavay előtt meghajtotta magát.
– Elismerem, hogy képes vagy rá, hogy szavadat beváltsd. Ilyen nagy
hatalmat máskor is éreztettél már ezzel a társasággal. Hanem ezuttal ez
véres tréfa lehet.
– Beszéljünk másról.
– Úgy? Igazad van. Hát mit csinál föltalált védenczed, a hazahozott
farkasfiók? Megeszi már a tejes zsemlyét? Nem fojtogatja még rendre a
pulykákat? Nem lopta még el a feleséged lábáról a czipőt?
– Az én védenczem tanul!
– Tanul? Neki hasal a könyvnek s úgy magol belőle? Fölmondja a leczkét
ebéd előtt? addig le nem ül az asztalhoz? Bujja a könyvtárt, s hajnal
előtt fölkel pensumot irni, fárasztja termetét az eminens kalkulusért?
– Valóban azt teszi.
– Kár érte! Milyen szép szerep várt volna rá odabenn Illaván.
*
Ebben az esztendőben márczius tizenötödike épen egy szép vasárnapi napra
esett.
Nem lesz fölösleges előrebocsátani, hogy ez még mind nem a «Ma»
történetéhez tartozik, ez még abban a korban történt, a mit úgy
szeretünk nevezni, hogy «rég mult», a mi el van temetve, kútba dobva,
malomkő a tetejében, hogy soha föl ne kelhessen.
Az illavai fogházban is nevezetes nap volt ez a márczius tizenötödike,
épen azért, mert vasárnapra esett. Nem azért különös nap a vasárnap,
mintha akkor a rabok számára pecsenye kerülne az asztalra, hanem azért,
hogy akkor nincs dolog, s minden rabnak misére kell menni; akármiféle
vallás szerint tagadja az Istent és a szenteket.
Most már mindez másképen van. A rabok számára műhelyek vannak
berendezve, a hol kedvük és hajlamuk szerint kézimunkát folytatnak; üres
óráikban rajzolnak, énekelnek, még hangszereik is vannak, bandában
muzsikálnak, minden nap jó és elég ételt kapnak, kenyeret épen kitünőt,
s vasárnap, a hány vallásfelekezet van közöttük, annyiféle pap osztja a
maga aklához tartozóknak a lelki malasztot. Hanem mindez nem úgy volt
akkoriban. Az a bölcsesség, a mely egy egész országot rabnak tartott,
ugyan miért lett volna az igazi rab iránt kegyelmesebb? kiadta a
gonosztevőket haszonbérbe. Egy bécsi vállalkozó volt a főhaszonbérlő, az
meg aztán kiadta a gyilkosokat más apróbb vállalkozóknak alhaszonbérbe.
– Ki ne tudná, hogy még az infuzoriáknak is vannak parazitái? – Még a
rabokat is ki lehet rabolni, még a gyilkosoknak is vannak gyilkosaik.
Az elitélt rabok még akkor békót viseltek a lábukon: tizenöt font vasat,
s a mogyoróhajtás sem azért nőtt akkor az erdőn, hogy abból
sétapálczákat csináljanak: verték a rabokat. Munka csak egyféle volt,
durva pokróczcsinálás; gyapjut tépni, fonni, megszőni, ebből állt az
egész. Nem mult el egy hét, hogy egyik vagy másik rab, a kenyér
rosszasága miatt, a börtönőrök ellen merényletet ne kezdett volna;
leütötték őket a nehéz vízhordó rúddal, a függő lámpással, a
puttonynyal, a nagy tállal, a mi kezükbe került. Pedig hát a porkolábok
nem tehettek arról. Bizony malomporból meg korpából nem lehet jobb
kenyeret sütni. Rokomozer pedig a mostani lisztárak szerint a
fővállalkozónak nem szolgáltathat másforma kenyéralkatszert, mint a
miben egy harmadrész a malompor, kétharmadrész a korpa, hogy pedig az
ebédre főzött káposztalevél közé valami húsfélét is főzessen, azt az
albérlőnek a hite és vallása tiltja. Egyébiránt nagyon jó az, ha meg van
paprikázva. Aztán a kinek nem tetszik, az ne igyekezzék ide jutni. A
tisztelt zsivány urak őrizkedjenek a rablástól és a gyilkolástól, s
mindjárt nem lesz okuk ezért a korpakenyérért, lélöttyért zúgolódni! –
Ez volt a bérlő urak és a börtönőr urak nézete, s valószinüleg azoké is,
a kik a magasabb criminális jogbölcsészettel akkoriban foglalkoztak.
De egészen ellenkező nézetben voltak maguk az elitéltek. Azok között
voltak többen, a kik tanultak, és sok természetes észszel voltak – nem
megáldva, hanem megverve. A zúgolódás a rossz bánásmód, a piszkos, ronda
ellátás, az undorító élelem miatt, nőttön-nőtt, a raboknak ugyan nem
volt alkalmuk egymás között ádáz sorsuk fölött panaszolhatni:
éjjel-nappal őr volt a hátuk mögött korbácscsal, a ki a megszólalót
elhallgattatá; hanem volt, a ki mindannyival ékesen beszélt: a penészes
kenyér.
Ez a fekete tésztakavarcs olyan nagy szerepet játszik a rabéletben. Ez a
mindennapi táplálék volt egyuttal a rabnak az egyedüli mulattatója. Ő
ezt összegyúrja az ujjai között valami mintázó anyagnak s aztán csinál
belőle szobrászalakot, technikai remekművet. Egyik miniszternél láttam
egy rabkészítette revolvert, kenyérbélből, a csalódásig utánozva
legkisebb részleteiben, olyan ember által, a ki a revolvert nagyon jól
kezelte; az szerzett neki életfogytig tartó rabságot; nálam is van egy
rabmunka, a miben a szerző saját magát idomította ki, a mint a
gyapjútépő gép kerekét hajtja: – ember, gép kenyérből.
Hatszáz körül járt már a szám. Olyan sok, hogy hetenkint csak egyszer
került egy-egy csoportra a sor, félórai sétát tenni a szük várudvaron: a
többi idő alatt el voltak zárva a szabad lég elől.
Az illavai fogház valamikor zárda volt, falai másfél méternyi
vastagságuak s ablakain kettős vasrostély van.
E rostélyokon át gyönyörű kilátás nyílik a Vág-völgyre s a folyam
túlpartján emelkedő bérczekre, miket az oroszlánkői rom koronáz. Sokan
vannak, a kiknek élethosszig kell ezt a romot nézni.
Minden rabnak az ágya fölé van akasztva egy tábla, a mire fel van irva a
neve és az a czím, a miért idekerült: rabló, gyilkos, gyujtogató. Van
közöttük némi arisztokráczia. A régen ittlevők az optimatesek, az újon
jött a parvenu. Kivéve, ha fényes hir előzte meg; ha a népdalok hőse
volt, mint Bogár Miska, vagy ha épen mint nemesi praedicatumok vannak a
neve elé irva a felhasznált álnevek, a mik alatt szerepelt, mint a minők
«Zsiborák» alias «Orol Krivanszki» – vagy «Cousin» alias «Ribeaud». Ezek
a hallgatag megegyezés szerint a társaság tekintélyei: az egész szoba
büszke rájuk, a melyben éjszakára fekhelyük van. Ezek külön őrrel vannak
megtisztelve s minden este megmotozzák a ruháikat, nincs-e tolvajkulcs,
ráspoly, kés elrejtve bennük s a lánczaikat naponkint kétszer vizsgálat
alá veszik.
Valamennyinek a tekintélyét elhomályosítá a Kolokát Marczi, alias «Rosta
Péter», alias «Bogár Laczi». Ez utóbbi nevén a leghíresebb. Erről már a
verses-könyvek is beszélnek, a miket a ponyvákon árulnak a vásáron.
Mikor behozták, azzal köszöntötte fel a börtönigazgatót, hogy «aztán úgy
vigyázzon az ur rám, hogy nem maradok én itt esztendeig». Ezért a
fegyelmetlenségért rögtön a deresre húzták s kapott ötven botot. A
bastonnade alatt folyvást azt danolta, hogy «jaj de furcsa a német», s
mikor vége volt, lekapcsolták a vaspántokat róla, felugrott, összeütötte
a bokáit, meghajtotta magát az igazgató előtt, azt mondta: «Köszönöm
szépen, ezzel épen ki van az ezer»!
A többi raboknak sorakozottan kell nézni az ilyen ekzekucziót.
Ettől fogva aztán valamennyinek eszményképe lett a Kolokát, vagy a hogy
legjobban szerette, ha nevezték: a Rosta Péter.
Egy hét mulva a bekerülése után már az egész rabkolonia tudta azt a
rabnyelvet, a mire ő tanította meg valamennyit.
Voltak ott a polyglott állam minden nemzetiségének képviselői, a kik
egymásnak a nyelvét nem értették. S ha értették volna, sem volt nekik
szabad egymáshoz beszélni semmiféle nyelven. A mit nekik meg kellett
érteni, az volt a német szó. Az pedig nagyon kevés kifejezésből állt ő
rájuk nézve: «auf! marsch! halt!» rövid szók.
Hát ezt a zagyva bábelkeveréket egy hét alatt megtanította az új rab
arra a beszédre, a mit valamennyi megértett. A rabok beszéde ez.
Szemöldök, szájszeglet, szempilla, homlok, orr, nyelv, az arcz minden
részecskéje adja hozzá a hieroglyfokat, a hunyorítás, fintorítás,
földuzás, pittyesztés, félrehúzás, csücsörítés, a nyelv kiöltése,
szájszeglet bedugása, a hátrakacsintás, a homlokránczolás, az emberi
arcznak a majom-grimászokat mimelő száz meg százféle torzulatai, ezek
megannyi szavak, kifejezések, mondatok, miknek közlését nem
akadályozhatja meg semmi porkoláb, felügyelő. A rabok megértik belőle
egymást, közlik általa a terveiket, figyelmeztetik, óvják, biztatják,
buzdítják társaikat, ez az ő gondolataiknak a távirója: ez a világnyelv,
a min a tudósok hiába törték a fejeiket. A rabok ismerik ezt régen.
Mind a hatszáz rab hetenkint egyszer, vasárnap délelőtt, össze szokott
gyűlni isten tiszteletre s akkor szinről-szinre láthatták egymást, s
számba vehették, hányan vannak?
Volt a hatszáz rab között egy, a ki még nem töltötte be a tizenöt
esztendőt. (Az életkorát értem, nem a büntetés évét.) Egészen gyermek
volt még. A durva darócz-köntös mellett is feltünt finom mozdulatokra
szoktatott karcsú termete, leányi ártatlansággal elpiruló arcza, szelid,
elmélázó szemeivel. A hangja csengett még, s ha felelnie kellett,
reszketeg lett. Szemei a kemény szótól is könybe lábadtak.
Illavay ismerte ezt a gyermeket. Ő volt a védő ügyvédje a törvényszék
előtt. Az ő ékesszólásának köszönheti, hogy az enyhítő körülményeket
mérlegbe téve, «csak» tizenkét esztendőre itélték el. Csak azt tette,
hogy tizenhárom és fél éves korában bankót hamisított s mikor ezért a
saját édes apja feladta, boszúból rágyujtotta a házat, s hogy ki ne
menekülhessen az égő házból, kivülről bekötözte sodronynyal az
ajtókilincset.
Mikor átadták az elitéltet a fegyházigazgatónak, Illavay megmondta, hogy
erre a fiúra nagyon vigyázzanak, mert ez a legnagyobb képmutató.