gondoljon, ami az igazságot valamerre megkerüli.
– Nézz a szemembe kis öcsém; egyenesen a szemembe nézz, aztán felelj.
Arnold úgy érzé, hogy ennek az embernek a szemeibe nézni annyi, mint
foglyává lenni. Ezek a szemek kihijják az emberből a lelket. Neki
erősíté a szivét.
– Meg hagytam magam vesztegetni tőle.
– Hogyan?
– Éhes voltam, s ő behítt a csárdába s adott ennem és innom.
Illavaynak a szemei szikrákat hánytak erre a szóra.
– Haragszik ön rám?
– Dehogy te rád! Mondá a nagybátya, olyan hangon, melynek kitörését
erővel tompította el. Folytasd tovább.
– Mindenféle bolondságot elkövettem már ezen a napon, hogy valakit
rászedjek; megtréfáltam zsidót, komédiást; ha meggondolom, az is mind
czudarság volt.
– Egyedül követted el mindezt?
– Én csak magamra vallok.
– Jól van.
– Azt gondoltam én, hogy ez is csak egy bohó kaland, a min majd nagyot
nevetünk. Azt is hittem, hogy nem tudja meg senki; hiszen senki sem néz
oda. Azonban a csaplár, a ki a bort hordta fel, félszemmel oda vigyázott
s megtudta, hogy mit csinálok? Ma éjjel azután, éjfél után, mikor még
fenn voltam…
– Miért voltál fenn éjfélután?
– Dolgoztam valami munkán.
– Te! Dolgoztál?
– Ne gondolja, urambátyám, hogy most egyszerre megint elkezdek hazudni.
Megtudtam, hogy az apám hazaérkezik az éjjel. Azt fogadtam neki, hogy
lerajzolom a kastélyunkat. A munka félbemaradt, nem gondoltam rá. Most
aztán sietni akartam vele, hogy reggelre elkészüljön. Elhiheti, a mit
mondok. Itt van a zsebemben. Elhoztam, hogy legalább a képe maradjon meg
nálam a háznak, a mit soha sem látok többet.
Arnold odanyujtotta nagybátyjának a rajzot.
– Ej! Ezt te egészen magad készítetted?
– Tanultam rajzolni, mikor még rajzmestert is tartottak számomra.
– Hiszen te még sokra viheted ezen az úton. Lehetne belőled építész.
– Hiszi ön? S abból meg lehet élni?
– De uri módon. Csakhogy sokat kell tanulni, meg dolgozni.
– Oh arra én kész volnék! Tanulni, dolgozni; megszolgálni valamit. Az
olyan jó lehet! Mikor az embernek valami munkájára azt mondják, hogy
«nagyon jól van;» mikor az ember valami pénzt kap, amit megérdemelt.
Itt nagyot sóhajtott a fiú.
– Hanem hát ez mind hiába. Belőlem nem lesz már semmi. Mikor már csaknem
készen voltam a munkával, benyit hozzám késő éjjel egy régi jó barátja a
családunknak.
– Kicsoda?
– Nem mondom meg a nevét. Nem keverek bele mást is a bajomba.
– Ez is jól van.
– Azért jött oda hozzám, hogy elmondja, milyen veszedelem vár rám. A
csárdás, aki meglátta, hogy a szegény-legény utlevelét kiigazítottam,
elment az apámhoz s ötezer forintot kért tőle azért, hogy azt a bűnt,
amit én elkövettem, titokban tartsa. Ha meg nem kapja, elmegy a
főispánhoz és fölád. S a főispán a mi családunknak halálos ellensége.
– Úgy van.
– Az apám nem adott a csárdásnak ötezer forintot a titoktartásért, hanem
a helyett azt tette, hogy késő éjjel befogatott, s hogy a feladót
megelőzze, maga ment el a főispánhoz, feljelenteni a bűnömet. És ez nagy
bűn volt, nemde?
– Valóban az volt.
– Büntetése öt esztendei fogság.
– Fiatal korod ugyan enyhítő körülmény.
– Mennyiben enyhítő?
– Annyiban, hogy sulyos börtön helyett javító intézetet szab meg a
törvény.
– De mégis fogság? Mégis gyalázat?
A nagybátya nem felelt rá semmit.
A gyermek lecsüggeszté a fejét.
– Az apám úgy is mindig azzal fenyegetett, hogy javító intézetbe ád,
valahányszor megérkezett valahonnan; bujnom kellett előtte, zsivány,
gonosztevő volt nála a nevem mindig. Elhiszem, hogy kegyetlenül fog
velem bánni. Aztán még többet is megtudtam attól a jó barátunktól. Hogy
ezzel az én hamisított utlevelemmel már most az a veszedelmes czimbora
nagy országháborító dolgokat fog elkövetni. Tűzbe, lángba fog borulni az
ország.
– Igazán, azt mondta az a jó barát? Honnan tudja ő ezt?
– Azt ne kérdezze ön tőlem, az másnak a titka. Az én bánatom az, hogy
mind ennek én leszek az oka, az előmozdítója, a megindítója! Mi fog mind
ebből következni? Istenem! Milyen iszonyatok lesznek ebből?
– Végig gondoltál ezen?
– Nem tudom, hogy gondoltam-e, vagy álmodtam, mikor egy vad körtefa
alatt elnyomott az álom. Magam is ott voltam azok között, a kik sötét
éjjel indulnak el a munkára, lesbe állnak az árok szélén s megállítják a
postaszekeret s elrabolják a leveleket. Aztán összegyülnek elhagyott
várromok földalatti üregeiben, s tanácsot tartanak, hogy jövő éjjel kit
támadjanak meg? Nekem is velük kell mennem. Bekormozott képpel késő este
berontani a házakba. Ha valaki rám ismer, azt megölni. Ha elárulnak, az
egész falut fölégetni. Kergetőzni erdőkön, morotvákon keresztül, s ha
körülfognak, egy golyót röpíteni az agyamba. Én Istenem, milyen álom
volt ez! De azután ébren is tovább folytattam, mintha jobban ki akarnám
szőni-fonni az egész tervet. Mit csinálnék, ha benne volnék? Milyen
rémtetteket tudnék elkövetni? Hogy lennék olyan híres emberré, a kinek a
nevétől minden ember keresztet vet magára s azt mondja: «Isten őrizz meg
tőle!» Álmodtam-e, gondoltam-e mindezt összevissza? alig tudom. Csak azt
tudom, hogy féltem saját magamtól, a míg a sötét erdő betakart.
– Hát aztán nem féltél saját magadtól, mikor az erdőből kijutottál?
– Akkor megint egészen más érzés fogott el. Mikor megláttam a völgyön
keresztül megnyilni azt a szép nagy világot, az aranyos távolt, valami
olyan nagy kín fogta el a szivemet, hogy sirnom kellett bele. Ha rám
találnak, rám vallanak, elitélnek, be leszek csukva egy vastag falú
börtönbe! Hosszú esztendőkig elveszik tőlem ezt az egész szép világot.
Gyötörni, kinozni fognak. Elveszik tőlem a rajzoló eszközeimet, a miket
szeretek s kényszerítenek olyan munkára, a mit utálok. Egyformává
tesznek más száz meg száz gonosztevővel. Oh erre gondolni is rettenetes.
– Bizony az.
– S aztán még tovább gondolkoztam rajta. S mi lesz belőlem aztán, ha
egyszer kiszabadulok? Meg leszek bélyegezve örökre. Senki sem fog velem
szóba állni, a ki a becsületére ad valamit. Akármihez akarjak kezdeni,
mindenünnen azzal fognak elutasítani: «be voltál zárva, el voltál
itélve!» Ha valahol, messze földön, idegen emberek között, megtelepedem,
tisztességes állást, életmódot szerzek, mindennap rettegnem kell miatta,
hogy valaki utánam jön, a ki ismer s rám kiált: «gonosztevő voltál,
megülted a börtönt!» s megint futni kell odább. Valahányszor rám
ismernek, más nevet kell felvennem, egy országgal odább futnom. És aztán
ha veszett nevemet költötték, ha kikiáltottak csalónak, ha nem szabad
becsületes embernek lennem, azzá kell lenni, a minek hireszteltek,
tévelyegni, csalva, szédelegve a széles világban, arczulköpve,
kirugdalva a rettenetes emberi társaságtól, mely soha ki nem
engesztelődik az egyszer megbélyegzett iránt! Oh mondja ön: nem ez a
sors vár-e reám, ha elitélnek?
– Valóban ez.
– S nem hiszi ön, hogy valamiképen ki lehetne rimánkodni azoktól, a kik
így fenyegetnek, hogy kegyelmezzenek meg? Tán a csárdást, aki látta
bűnömet, hogy ne tanuskodjék? vagy az apámat, hogy ne jelentsen fel?
vagy a főispánt, hogy ne fogasson be?
– A csárdást talán meg lehet vásárolni pénzzel, hogy hallgasson el; a
főispánra nagy nehezen lehetne hatni valakinek, de hogy Opatovszky
Kornél báró mit fog tenni a fiával, ha megharagszik rá, azt emberi elme
ki nem számíthatja.
– S nincs mentség a számomra a törvényben?
– A törvény csak szigort ismer.
– Hát ha önt kérném, rimánkodva, hogy védelmezzen a birám előtt, hogy
mentsenek fel?
– Megtennék mindent, a mi észtől és szivtől kitelik, de a birák feladata
nem a kegyelemosztás. Azok a tényekből itélnek. A védő ügyvéd ékesen
szólása, az enyhítő körülmények egész csoportozata nem eszközöl ki mást,
mint a büntetés mértékének leszállítását.
– Az pedig én nekem azután mindegy, hogy egy napig van-e a homlokomra
rásütve a bélyeg, vagy öt esztendeig.
– Úgy van.
E lesujtó szónál a gyermek elhallgatott s egészen magába szállva,
évődött valami gondolaton, a mit az a figyelő férfi az arczáról olvasott
le előre.
Egyszer aztán fölemelte a fejét. Arcza kiderült.
– Hát jól van. Édes urambátyám. Ha ön nem hiszi, hogy ezért a
vétségemért ki lehet menteni, akkor ne is védelmezzen. Nem fogok önnek
sokáig terhére lenni. Holnap reggel odább megyek szépen.
– Hová? Világot csalni?
– Nem. Majd én tudom, hogy mit teszek. – Csak arra kérem önt, hogy
holnap délután, ha ráér, sétáljon el majd a temetvényi vár-rom erkélye
alá.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy felmégy a várrom legmagasabb tornyára s
onnan veted le magadat?
– Hogy mit teszek? Azt nem beszélem ki. – Hanem, hogy magamat egész
életemre meggyaláztatni nem engedem: azt fogadom az Istenemre.
– Hogyan? Te fiu! Neked volna szived meghalni, a gyalázattól
eliszonyodva?
– Azt majd megtudja ön! – felelt a fiu daczosan.
E szókra odadobbant eléje Illavay s megragadva két herkulesi kezével a
gyermek karjait, megrázta őt erőszakosan s ijesztő arczával rámeredve
förmedt reá mélyen dörgő szóval.
– No hát halj meg, ha van bátorságod hozzá! ha megérezted, hogy többet
ér az életnél a becsület. Igen! Meg kell halni ennek a hitvány, rossz
alaknak, a minek nincs egy ize, a mi meg ne volna romolva. El kell
temetve lenni, porrá kell válni minden porczikádnak, a mit ez az
átkozott Stibor-vér megmérgezett. Csaló! Hamisító! Világ szemetje te!
Rázd le magadról ezt a befertőzött testet – hadd tépem ki a lelkedet
belőle, s átadom egy másik embernek, a ki még nincs a világon. – Halva
vagy már. Most jer: tanulj meg ujjászületni.
Azzal oda lódította őt az iróasztalához s annak a fiókját kirántva,
elővett belőle egy iratot s oda tartá eléje.
– Ismered ezt? Itt a hamisított utleveled. – Vedd magadhoz. S tartsd meg
örök emlékül.
A gyermek maga elé kapott a két kezével. Az indulatroham elvette a
szavát: akadozó hangon, mely zokogását fulasztá el, kiálta valami
érthetetlen szót s aztán, a mint megkapta kezével azt az iratot,
elkezdett görcsösen kaczagni s azzal ájultan rogyott össze. Nem volt
emberi hatalom, a mi az összefacsarintott öklét szét birta volna nyitni,
a mivel azt az iratot a melléhez szorítá.
Mikor ismét fölnyitá a szemeit, ágyban találta magát. Két angyalarcz
hajolt föléje. Egy idősebb nő s egy gyermekleány arcza. Egy anya és egy
testvér. Az ágy lábánál pedig ott könyökölt az a haragos tekintetében
annyi jóságot rejtegető alak. Az meg olyan volt a szürke hajával, hosszú
szakállával, mint az öreg Isten (a képeken a hogy festve van).
– Meghaltam? kérdezé a fölocsudó.
– Meg bizony; dörmögé a szürke szakállú.
– S ez itt a másvilág?
– Az bizony. – De minthogy a másvilágon is szoktak enni, hozzátok
gyorsan azt a levest. Az éhségtől ájult el szegény fiu.
Az a kis leány rögtön ott termett a készen tartott csésze levessel.
Annyi idős lehetett ez is, mint Czenczi. Csakhogy egészen másforma volt
az.
Arnold mohón nyelte a levest. Ilyen levest csak a paradicsomban isznak
bizonynyal.
De még a mellett sem felejtette el keblét megtapogatni, hogy nincs-e ott
az az utlevél. Hogy ne lett volna? Ott volt az inge alá dugva. Hisz ez
az ő útlevele abba a másvilágba.
– Jó volt, Arnoldka? kérdé mosolygva az a kis leány. Hogy érzed magad?
Erre aztán Arnold mondott egy olyan ragyogó szép szónoklatot, hogy az
szebb volt mind annál, a mit valaha költők versbe szedtek. Csakhogy azt
már megint egy másik világban mondta el, az álmok országában. A mint a
levest megitta, rögtön elaludt. De a keze még álmában is őrizte azt a
féltett útlevelet ott a mellén.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ugyan, hogy jutott ez az útlevél olyan hamar Illavay kezébe?
EGY PÁRBESZÉD, A MINEK AZ ELEJÉT NEM HALLOTTUK.
– Nos! Hát mit szólsz a tervünkhöz, kedves czimborám?
Ezt kérdé az elmondottak után Gorombolyi postamester, az ő régi jó
kenyeres pajtásától, Illavay Ferencztől, egy doboz verpeléti mellett
ülve.
– Azt, hogy «soha se lesz ebből gáliczkő».
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hanem hát hogy mik voltak azok az elmondottak? Ezt kérdezi legalább is a
tisztelt olvasó.
Hát hiszen azt is meg lehet érinteni, s aztán «sapienti pauca». Hanem
elébb küldjük ki a szobából a gyerekeket, mert ez nem nekik való
tudomány. Nézzétek csak, milyen szép szivárvány van odakinn az égen!
Tehátlan.
– 1863-ban éltünk.
– Aztán «csordultig volt a pohár».
– Az volt a kor jelszava, hogy «mi várhatunk», csakhogy az a «mi» nem mi
voltunk, hanem más valaki.
– Ellenben «fekete pontok voltak a láthatáron».
– Volt egy nótánk, a mi ezen kezdődött, hogy «szennyes az én ingem!»
Végződött pedig azon, hogy «Éljen Garibáldi».
– A caprerai hős pedig azt mondta, hogy «mi közöm nekem a ti szennyes
ingetekhez, az enyim veres».
– Hát hisz épen azt a veres inget szeretnők látni. – Hja, de az nem
megy, ha csak nem hivják. Arra pedig nem elég a nóta. Arra az én bal
fülem nem hall.
– Hát hogyan tiszteljük?
– Avec des coups de fusil! (Ez meg francziául van, s magyarul annyit
jelent, hogy «szerezzetek ócska vasat».)
– Hja bizony «ócska vasat», olyan ócska vasat, a milyen már tizennégy
esztendő óta nem volt a kezünkben.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Menjen az úr, ne tréfáljon! kiált föl erre a tisztelt olvasó. «Majd
bizony ilyen tizenhárom próbás mamelukoknak jutott volna valaha ilyesmi
az eszébe! Poétázás az egész!»
Hát hiszen tudtam előre, hogy nem hiszik el.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Azonban mégis úgy volt a dolog, hogy Gorombolyi, a hajdankori hadvezető,
arról beszélgetett Illavayval, a mesevilágbeli kormánybiztossal, hogy ha
lehetne szerezni ilyen ócska vasat, mi történnék vele.
A heves fejű egykori hős haragosan pattant föl kortársának erre a
skeptikus észrevételére.
– Ha nem ismernélek, azt mondanám, hogy gyáva lettél.
– Abban is lehet valami. Tizennégy év nagy idő. Mindenikünk vénebb lett
annyival. Hanyatlottunk testi, lelki erőben. A tagjaink sem szolgálnak
bennünket úgy, a hogy hajdan: barometrum lett a lábunk, s carlsbadi
vizet iszunk éhomra. Reményeink röptét letörte a sok nehéz csalódás; nem
hiszünk már magunkban sem, hát még másban. A lelkesedés lángja helyett a
számítás flegmája adja a temperamentumunkat. Ez is mind czölönk. De hát
még ezektől talán mind meg tudnék szabadulni, s talán egy nagy merész
cselekedetért el tudnám felejteni, hogy otthon nőm, gyermekem van. Hanem
hát nem a végétől fázom én ennek a te projektumodnak, hanem az elejétől.
Ez a terv már a kezdeténél fog megbukni.
– Miért hiszed azt?
– Azért, mert ismerem a fajtámat. Ez, ha föllelkesítik népszerű,
szeretett nagy emberei, s aztán kiállhat sorakozva hadi rendbe, bizony
mondom, hogy úgy tud küzdeni, vérzeni, meghalni azért az eszméért, a
miért lángra gyuladt, a hogy a világnak bármely más nemzete. Hanem, hogy
ez hidegre eltett eszmékért lesbe állva, orgyilokkal a kezében, várjon a
bokorban, az utczaszegleten az arra jövő ellenfélre, azt nem fogja
megtenni soha. Nem tud itt titkot tartani senki. A mit ma megsugsz
valakinek, azt holnapután már nótára téve éneklik az utczán. Nem kell
minálunk titkos policzia, mert itt minden ember fenhangon gondolkozik.
Nemes emberek vagyunk: a kivel össze akarunk veszni, megizenjük neki az
időt és helyet, s rábizzuk a fegyverválasztást.
– Nagyon csalatkozol. Nekem semmi közöm nincsen a pesti
szózaténeklőkkel. Én nem támaszkodom az «arany fiatalságra».
– Hát akkor ugyan kire?
– Azokra az emberekre, a kik épen ilyen feladathoz valók. A kik épen nem
ijednek vissza semmitől, a kik mindent képesek koczkáztatni.
– Tán csak nem akarod az illavai foglyok kitörését választani kiindulási
katasztrófának.
– Az is meglehet. Hat – hétszáz olyan desperátus ficzkó csodadolgokat
tudna elkövetni egy ócska vassal a kezében. Jusson eszedbe a «dæmon
légió», a mit I. Napoleon az olasz gonosztevők tajtékjából szedett
össze; soha jobb katonái nem voltak.
– Úgy látszik, erre gondoltál a «Kolokát Péter»-nél.
– Igenis, erre. Hát mit akarsz? Azt gondolod, hogy az ilyen feladathoz a
pannonhalmi benczések közül válogatják a legénységet?
– Én úgy tudom, hogy 49-ben a pannonhalmi benczések igen jól verekedtek
az egész hadjárat alatt, míg Rózsa Sándor betyárjai soha az ellenséges
tulkok és birkák vérén kívül mást az egész háborúban ki nem ontottak.
Ahhoz, hogy valaki egy nagy eszméért feláldozza magát, erkölcsi erő
kell: a futóbetyárból nemzeti hős nem lesz soha.
– Hát ez az egy ember csak egy eszköz. Nagyobb dolog nincs rá bizva,
mint a minőnek meg tud felelni. Hirhedett csempész volt gyermek-kora
óta, minden hegyszakadékot ismer a Tátrában s minden berket az alföldön.
Az ő dolga behozni a behozandókat, s elrejteni biztos helyre; a míg
szükség lesz rájok.
– S ki hozza el neki azokat odáig?
– Arra is igen jó emberem van. Egészen ilyen dologra termett.
– Szabad megtudnom, ki az?
– Nincs titkom előtted: Koczur.
– Micsoda? Ez a nagyszájú Háry János, a ki soha a saját emlékezetére
igazat nem mondott, a kinek annyira második természetévé lett a hazudás,
hogy a halálbüntetés félelme alatt sem volna képes egy megtörtént dolgot
háromszor egymásután úgy elmondani, hogy az mind a három teljesen
külömböző ne legyen egymástól és a valóságtól. A ki a mellett olyan
gyáva, hogy a csendőr tollbokrétájának a lengésétől megfutamodik s
cserbenhágy mindent, a mi rá van bizva; a mellett hűtelen, perfid,
lelkiismeretlen jellem, senkinek sem hive és senkinek sem ellensége. A
ki képes lesz, ha kelepczébe kerül, azért, hogy a saját bőrét megmentse,
tízezer becsületes hazafit feláldozni.
– Tudom én azt mind jól! De hát az ilyen emberekre van most épen
szükség. Nem telik az ki a nemzeti kaszinóból, ne gondold. Hanem azért
majd onnan is telik ki valami. Az embernek ilyen dolognál koczkáztatni
kell. Koczur, az igaz, hogy hitvány jellem. De arra, a mire használni
akarom, mintha csak mondva teremtették volna. Hiszen épen az a virtus,
hogy tudjon valaki ex tripode úgy hazudni, hogy senki az igazat meg ne
tudja tőle soha. Azután van neki egy másik előnye, a mi igen becsessé
teszi előttünk. Ez a te hozzáragadt bolond unokaöcséd: a báró. Az
folyvást utazik szerteszét a világban, senki sem gyanúsítja azzal, hogy
valami okos czélja volna az utazásának. Járja a bolondját. Ma
Németországban van, holnap Törökországban, holnapután Olaszországban.
Fölkeres minden hires, nevezetes embert, s azokat még hiresebbekké teszi
azokkal a hallatlan ostoba ötletekkel, a miket a velük történt
interwiewokhoz csatol. Ő az európai rossz calembourghok hőse. Senki sem
gyanakodik rá, nem kisérik rendőri felügyelettel; tudják, hogy bolond, s
hogy mindent kifecseg, a mi közte és valami nagy ember között
elmondatott. A csörgő sipkája védi a bolondot. S ennek a háta mögött jár
mindenütt az én Koczurom.
– A kilátás egyre szebb lesz; mondá Illavay. Először egy szökött rab,
azután egy poltron, most meg egy lunatikus. Gyönyörű törzskart
állítottál össze magadnak.
– Az első vizbeugráshoz ilyen kell. Kár azonban fitymálni az embereket.
Jön még több is. Koczurral és Opatovszkyval nyertünk egyuttal egy olyan
pivot-t, a mire senki sem gyanakodik. Ugyan ki tenné fel, hogy azok az
«ócska vas»-sal terhelt ládák, a mik Diadém úr czime alatt érkeznek az
apátvári kastélyba, valósággal nem rozsdás pléhtömegeket tartalmaznak, a
mikből Diadém úr a hires aczélgyárában Bessemer-aczélt szándékozik
készíteni.
– De hátha azt maga Diadém úr is meg fogja tudni?
– Már tudja is!
– Mikor tudta meg? kiálta fel Illavay s felugrott a székéről.
– Ma éjjel.
– Akkor legfőbb ideje, hogy vedd a botodat, tarisznyádat s szökjél, a
merre még nyitva az út.
– Hahaha! Kaczagott Gorombolyi. Csak nem kell olyan idegesnek lenni.
Diadém is meg van nyerve az ügynek, meg Atalanta is. Minden zárnak van
kulcsa. A bécsi kormány megtagadta tőlük a kölcsönt az országutjok
helyreállítására. Diadém úr minden egyéb vállalataiban a legerősebb
ellenszenvvel találkozik odafenn. Így készülnek a malecontentusok. A
bankár, a bárónéjával együtt, kegyetlenül meg van szorulva. Ide tekints.
Látod ezt a két nyugtatványt? Az egyiket Diadém irta, a másikat a
báróné: «Köszönettel» felvették az ezer forintot Koczurtól.
– Ezt a pénzt te tőled kapta Koczur?
– Hát természetesen.
(Már most hát mégis csak megtudtuk valósággal, hogy miféle pénz volt az,
a mit Koczur kiosztogatott? S miért kellettek neki azok a nyugták, mind
a három osztályos atyafitól?)
– Tehát már most még hozzájárul a kompániához: egy szédelgő agioteur,
meg egy örök pénzzavarban levő kalandornő, mondá Illavay.
– Bankár és báróné; igazítá helyre sarcasmussal Gorombolyi.
– Én annak ismerem őket, a minek mondtam.
– Ha félted a nyakadat, ugorj el innen, hazáig vissza se nézz.
– Nem féltem én az én nyakamat, hanem a te erszényedet.
– Azt meg én nem értem.
– Hát majd én megmagyarázom. Hogy mi lesz ennek a vállalatnak a
kimenetele? Azt én neked előre megmondom. Hát először is a mi hiveink
oda fenn Pesten addig éneklik uton-utfélen azt, hogy «majd hoz Pista
puskát», hogy egyszer csak a rendőrség minden embert hüvösre tesz, a
kinek csak azzal a Pistával valamiféle ismeretsége van. Akkor aztán a te
ócska vasad mind ottreked valahol fele utban. Akkor aztán Koczur ide fog
jönni hozzád, minden héten kétszer, s ijedt pofával tudósít, hogy az
ócska vasak elrejtésére pénz kell: de nagyon sok; mert a titoktartás
drága. Te aztán, csak hogy el ne árulják a titkot, sok jó hazafit bajba
ne keverj, leszesz örök adófizető rabszolgája Koczurnak, meg az egész
Opatovszky, Diadém és Atalanta-féle rablóbandának s megvásárlod az ócska
vasadat olyan áron, hogy ugyanannyit nyomó aranyat vehetnél rajta.
Gorombolyi csak mosolygott.
– Van ám esze a magyarnak! Ne hidd, hogy hiába jártuk ki a nyolcz
iskolát. Engem az én embereim nem vihetnek bele a hinárba, mert én ülök
az ő nyakukon, nem ők az enyimen.
– Ki nem találom a nehéz fejemmel, hogy lehet ez?
– Elhiszem azt! Nem is szokás az én gondolatjaimat csak úgy a két
szemöldököm közül leolvasni. Hát az eddig elsorolt társasághoz, a miben
te olyan nagyon delektáltad magadat, hogy komplét legyen, még egy
rekrutát asszentáltunk. Ez igazán rekruta. Azt tudod a mesékből, hogy
mikor valami kincset akarunk felvenni, a melyiken rajta ül a sárkány,
ahhoz okvetetlen szűz kézre van szükség. De épen itt a bökkenő, mert
olyan szüzet nehéz találni, a ki nem fél az ördögtől.
– És te találtál?
– Mintha csak megrendelték volna. Egy geniális ficzkó, a ki még a
tavalyi ruhájából arasznyira kinő, hanem azért már egy olyan perversus
gézengúz, a milyent csak valaha kurrentáltatott a vármegye. Olyan
vakmerő, hogy neki megy a nálánál egy fejjel magasabb
paraszt-legényeknek, s leveri őket: a mit maga kap a verekedésben, azt
fel sem veszi. Nem fél ez se Istentől, se embertől s a mellett úgy tud
hazudni, mint egy próféta. Lopni még csak az apjától, anyjától, meg
azoknak a jóbarátjaitól tanult, hanem otthon aztán nincs is előtte
biztonságban semmi eladható tárgy, a mi a falhoz hozzá nincs szegezve.
Lángeszű kölyök! Kicsalja a zsidónak a szemét s a parasztot lefőzi. Tud
ez már minden tudományt, a mit nem kellene neki tudni, ellenben a
dolognak, meg a könyvnek nagy «komája». És a mellett tökéletes ártatlan
kedély, a ki az istentelenségeket csak azért követi el, mert missziója
van hozzá. Kitör belőle a talentum ösztöne, mint Ovidból a poesis. Talán
rá is ismersz a leirásból?
– Ismerem, szólt Illavay, nagyot sóhajtva.
– E biz a te kedves unokaöcsédnek hozzá méltó, ultimus surculus
masculussa.
– És hát mire akarsz te ezzel boldogulni?
– Mindenre. Tudom én azt jól, hogy ez a ficzkó előbb-utóbb akasztófán
végzi a dolgát. No, hát én díszessé akarom neki tenni az odáig való
pályáját. Érje el azt egy dicső ügynek a szolgálatában. Zsivány lesz
belőle, az bizonyos. Sobri Jóska második kiadásban. Kivált, ha egyszer
az apjának a dominiumát elárverezik: az pedig nem soká itt lesz. Hát
legalább szerezzen magának becsületes titulust hozzá. Most kezdetnek
mindjárt (ez pedig még nem az én munkám volt, ez a fátum dolga, a görög
tragédiák intéző keze) egy hatalmas lépéssel határozta meg az ifjú hős
pályafutását. Az én futóbetyáromnak, a Kolákátnak útlevélre volt
szüksége. Az öcsém volt olyan jólelkű, hogy hamisított neki egyet.
– Mennykőt is! kiálta fel Illavay. Ez több mint tréfa.