követtél el. Ellenkezőleg! Nagyon hasznos dolgot cselekedtél. Szedd
össze magadat! Magad sem tudod, hogy milyen derék fiu vagy? Én mondom
azt! Ne félj semmit, míg engem látsz! Az az útlevél, a mit te csináltál,
külömb nemesi leveled lesz neked, mint az öregapád kutyabőrei. Tudd meg,
hogy az az ember, a kinek a számára azt készítetted, nem valami
futóbetyár, hanem a mi igaz ügyünknek a hőse.
– A mi igaz ügyünknek? Kérdé elbámulva Arnold.
– No azt te még nem érted. Majd megérted, ha nagyobbra nősz. Most az az
ember, a kinek azt az útlevelet kiigazítottad, ezzel átkelhet a határon
s behozhatja a behozandókat.
– Mik azok?
– Majd megtudod fiacskám: hamarább megtudod, mint gondolnád. Majd
megtudod te nem sokára azt is, hogy ki az a Koczur. Ne félj semmit. Csak
hagyd magadat elfogatni; csak hadd vigyenek vasra verve az önkény
poroszlói. Ott leszünk mi az útban és kiszabadítunk. Akkor aztán majd
megtudod, hogy kik vagyunk? A mi nevünk légió!
Ott vagyunk mindenütt elrejtőzve. Csak egy füttyentés ezzel a sippal, s
minden gunyhóból, minden barlangból: a föld alól, mint a raj, tódulunk
elé. A temetvényi várrom a mi főhadiszállásunk. Minden üldözött ott
talál menedéket. Onnan indulnak meg a dicső napok. Hah! Lesz még szőlő,
lágy kenyér! De hát te még ezt mind nem érted. No hát csak ne búsulj
fiam semmit! A kikkel szövetségre léptél, azok nem hagynak elveszni.
Légy készen mindenre! Én is ilyen fiatal koromban kezdtem magamat
feláldozni a közügyért: azóta is mindig annak áldozom fel.
Azzal végig tapogatva a fiu izmos vállait, karjait, mint a ki egészen
meg van valakivel elégedve, nagy biztatások közt hagyta őt magára.
A gyermek meg volt rémülve. Mind az, a mit Koczur beszélt neki, olyan
nagyon hasonlított az igazsághoz. A semmire nem gondoló gyermeki lélek
most egyszerre arra a tudatra ébredt fel, hogy ő egy olyan bűnt követett
el, a mit az ország törvényei a legsúlyosabb büntetéssel torolnak meg. S
ez a bűn helyrehozhatatlan és ebből egy egész lánczolata fog következni
az egymást szülő rémtetteknek. Ki tudja minő, ki tudja hol végződő
merényletek támadnak ennek nyomain? A neveiket sem képes még azoknak
kitalálni; sejtelme sincs felőle, hogy mi czélból, mi okból tervezik
azokat? kik vannak beleavatva? Hová igyekeznek vele? Csak azt mondja
neki az egész testét és lelkét elálló titkos borzadály, hogy mindennek ő
lesz az oka.
Nem volt kihez forduljon tanácsért.
Csak egyet érzett: azt, hogy neki most futnia kell. Hová? Azt nem tudta.
Csak innen el.
Nem lehetett semmi kétsége. A mivel vádolják, azt csakugyan megtette.
Akkor nem tudta, hogy mit tesz; de most már fel van világosítva róla.
Azt, hogy ő egy megrögzött, börtönbe, javítóházba becsukni való
gonosztevő, mindennap volt módja hallani és mindenkitől. A gyermeki
csinytevések, a mik nélkül egy nap sem mult el, neki mint főbenjáró
bűnök voltak beszámítva. Maga is azt gondolta, hogy annak már így kell
lenni. S a kitől legtöbbször hallotta, hogy ő olyan elvetemedett
gonosztevő, a kinek előbb-utóbb az akasztófán kell végezni, az volt a
báró papa maga. Arnold, mióta az eszét tudja, nem tanult egyebet, mint
hazudni, csalni, kárt tenni. Azt is mindig hallotta, hogy a szomszéd
gróf, a főispán milyen esküdt ellensége az ő egész családjának. A
hugával gyakran tanakodott rajta, hogy kellene annak egyszer felgyujtani
az erdejét? Emlékezett rá, hogy ez a főispán rendelte azt el, hogy az ő
és testvére gondnokául egy idegen ember legyen kinevezve: egy ember, a
kit ő ki nem állhatott hideg, sarcastikus modoráért, a mi gyermekekre
nézve olyan lehangoló, s a kinek a gondnoksága mellett jobb nevelést
ugyan nem kapott, mint eddig, de sokkal rosszabb dolga volt, mint Koczur
felügyelete alatt, a ki elnézett neki mindent s elhordta magával
mindenféle bohó kalandjaira. Miért akarná őt megcsalni az a Koczur? Mi
érdeke volna benne? Miért akarná őt ilyen nagyon megrémíteni? Miért
keresné fel őt késő éjszaka, ha nem volna a veszély valódi, a mi őt
fenyegeti? Becsukatni a rabok közé, a kik Illaván pokróczot szőnek.
Egész életén viselni a hamisító nevet a homlokán! Pedig kitelik az
apjától, hogy őt föladja. S a főispán nem fog irgalmat ismerni. Hátha
még nagyobb veszedelem is lesz ebből, a mihez ő segédkezet nyujtott.
Valami országos zendülés, a minőről a cselédek meséltek neki, hogy volt
már egyszer, az ő születése előtt alig egy pár esztendővel. Most már
arra is emlékezett, hogy néha, mikor az erdőkön kóborolva meglátott a
közeli ormokon felmagasló Temetvényi várromok közt estenkint valami
tüzet kigyulladni, a kisérő vadász azt mondta a kérdezősködésére, hogy
ott bizonyosan guerillák tanyáznak. Kezdett most már némi sejtelme
támadni, hogy mik azok a guerillák. A Koczur, ha jól felborozott,
elejtegetett néha olyanformát, hogy «hej, mikor mi a báróval hajdanában
guerillák voltunk!» Phantásiája kiegészíté aztán a fogalmat ez
ismeretlen lényről. Olyanformát is hallott egyszer egy dühbejött
embertől (alighanem az anyjától), hogy az apáknak minden bolondsága
elragad a fiakra is. Rögeszméje volt, ha az apja guerilla volt
valamikor, akkor neki is bele kell jutni ebbe az állapotba menthetlenül.
S mert nagyon rettegett tőle, még jobban szédült föléje. Senkije sem
volt, a kinél oltalmat keressen.
Csak a kis bűntárs, a nővér, az szerette valamiképen. Olyanforma volt az
a szeretet, mint két korhely czimboráé, a kiket összeköt az együtt
elkövetett csinytevések közös titka.
Ennek nem mondhatja el a baját, mert ennek nem lesz rá más válasza, mint
hogy szökjenek el a háztól együtt.
Egy levélkét írt neki s ezt az asztalán hagyta, hozzá czímezve. Ennyi
volt benne: «Nekem futnom kell innen, megyek a világba. Isten hozzád.»
A rajzoló tábláról levágta azt a képet s összehajtogatva a zsebébe
tette. Maga sem tudta, hogy minek viszi el? Talán csak azért, mert ez
igazán jogos tulajdona volt; maga készítette.
Nem volt több egy öltöző ruhájánál (a többit rég értékesítették a
házalók), nem kellett neki nagy batyut összerakni.
A rajzoló szerei elfértek az oldalzsebében. Jó szerencse, hogy a Koczur
által felküldött pogácsát az este nem költötte el, az most jó lesz
útravalónak. Meddig? Egy ötlete támadt s az azt mondta: elég lesz odáig!
S ezt az ötletet valóban az őrangyal sugallta a lelkébe.
– Van egy ember a világon, a kit ennél a háznál mindenki szid, rágalmaz,
káromol. Apa, anya, házibarát, cseléd mind gyűlölködve beszél róla.
Annak, a ki ettől a háztól menekült, annál az embernél bizonyosan jó
menedékre kell találni. A kit azok mind gyűlölnek, a kik őt űzik,
hajtják, az lesz az az ember, a kinek őt bizonyosan be kell fogadni. Úgy
hivják, hogy Illavay Ferencz.
A mint az éji őr elkürtölte az «éjfél után óra kettő»-t, Arnold
csendesen kilopódzott a szobájából s elhagyta búcsúzatlanul az apai
kastélyt, neki indulva az ismeretlen világnak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az uraságok későn szoktak kelni. Koczur pedig azt még diák korában
megszokta. Csak a diák, meg a gróf tudja, hogy mi az igazi uraság.
Atalanta báróné, mikor az öltöző-szobájából kijött, a reggelihez
felterítő inasnak azt mondá, hogy nem kell hat csészét tenni az
asztalra, csak ötöt. Az inas szokva volt már az ilyen rendeletekhez.
Valaki a családból nem kap reggelit. Ez többnyire Arnold urfit szokta
érni.
Ezuttal azonban a báróné más valakire gondolt. Az éjjel lefekvés előtt ő
is jól hallotta az eltávozó úti-cséza gördülését. S miután férjét azzal
az utasítással bizta meg, hogy Koczurt azonnal küldje el magától, semmi
kétsége sem volt a felől, hogy az eltávozó az alkalmatlan czimbora volt.
Ezuttal csakugyan törésre került a dolog.
Annál nagyobb lehetett azután a bámulata, a midőn az inast elküldte,
hogy hivja meg az uraságokat a reggelihez s a legelső, a ki betoppant az
étterembe, épen a szeretetreméltó Koczur volt.
– Ah! ön kelt föl leghamarább, kedves Koczur?
– Én éheztem meg leghamarább kedves báróné.
– Tessék helyet foglalni, itt a kávé; a többi urak is mindjárt jönnek.
– Csókolom kegyes kezeit. Tetszik már tudni, hogy én sohasem élek ezzel
az indiai babbal: én csak maradok a régi patriarchális szokásom mellett.
S azzal félretolva az asztal végére tett csészét, kirakta a zsebéből a
paprikás szalonnát, meg a pálinkás butykost.
– Ez az én kávém!
Ez alatt belépett Diadém úr is s az is jó reggelt kivánt Koczurnak. Az
inas ellenben azzal a hírrel tért vissza, hogy a báró urat nem találja
sehol.
– Jaj, barátom, azt ne is keresse, mondá neki Koczur, a ki már akkor
(nem várva senki másra) letelepedék a maga helyére s erősen megsózta,
paprikázta a leszelt szalonnáját. Elutazott a báró úr még az éjjel.
– Hová? kérdé elbámulva a báróné.
– Hát hová máshová? Vissza Pozsonyba regresszirozni magát.
S azzal, hogy még nevetősebb legyen az ábrázatja, teletömte a pofáját
szalonnával, kenyérrel, kedélyesen himbálva a lábait.
A báróné szikrákat szórt a szeméből feléje.
– Ez megint ennek az embernek a műve volt! mondá francziául Diadémnek.
Koczur egy szót sem tudott francziául, hanem azért megértette ő azt. A
hangból kitalálta, hogy mit beszélnek.
– Bizony én nem vagyok annak az oka, méltóságos asszonyom. Méltóztatik
kegyesen tudni, hogy a báróné maga kivánta, hogy a báró hagyjon el
engemet magától; ő tehát maga elutazott; engemet pedig itt hagyott a
háznál.
A báróné úgy tett, mint a ki nem is hallotta ezt az inzultust.
– Hol vannak a gyermekek? kérdé az inashoz fordulva.
Az vállvonogatva mutatott az ajtóra.
Azon már egyszer bedugta volt a fejét Czenczi, de aztán megint
visszahuzódott, rövid idő mulva ismét előkerült, bátyjának a felbontott
levélkéjével a kezében. Azt egyenesen odavitte az anyjához. A báróné
átfutotta a rövid tartalmat s aztán átnyujtá a levelet Diadém úrnak. Az
is elolvasta s vállat vont rá. Koczurnak nem adták oda; az nem is
olvasta el; de azért legjobban tudta, hogy mi van a levélben.
– Kristóf! mondá a baróné az inasnak: még egy csészét félre kell tenni
az asztalról.
S azzal a társaság többi része számára házi asszonyi politeszszel
töltögeté a mokkát s meríté a tejszint a csészékbe.
Csak Czenczi baronessenek hullottak nagy könycseppei is a kávé közé.
– Kristóf! parancsolá Atalanta, Czenczi baronessenek vigye át a
reggelijét a saját szobájába.
(Micsoda illetlenség az: egy tizenkét esztendős nagy leánynak könyeket
hullatni, mikor társaságban van!)
De Czenczi baronesse még annyira vitte az illem elleni kihágást, hogy
egész zokogó szóval interpellálta meg a mamáját.
– Hát nem fogsz utána küldeni Arnoldnak?
– Az nem az ön gondja! Majd hazajön, ha megéhezik.
Czenczi durczásan fordított egyet a vállán.
– Akkor majd utána megyek én s fölkeresem.
S indult.
– Czenczi! szólt ekkor édeskésen az anyja. Jer ide hozzám.
Aztán mikor ott volt mellette, azt sugta neki a fülébe:
– Ma délelőtt itt lesz a szabó, mértéket vétetek neked egy szép «pepita»
ruhára.
– De «schottish» volantokkal? jegyzé meg Czenczi baronesse.
– Természetesen.
Czenczi baronesse aztán nem hullatott több könyet s nem szökött el
Arnoldot fölkeresni.
Amint Diadém úr elköltötte a kávéját, fölkelt s oda ült Koczur elé. A
báróné még vajas-kenyeret evett. Koczur pedig rakta befelé a paprikás
szalonnát, kenyérhajon elmetélve.
– Koczur barátom, én meg vagyok felőle győződve, hogy ön jól tudja, hová
lett a báró?
– Arnold báró?
– Patvart! Törődöm is én Arnold báró diákkalandjaival. Kornél báróról
beszélek. Hová mehetett el ilyen rögtön?
– Ideám sincs róla. Ha kérdeztem volna tőle, nem mondta volna meg, s ha
megmondta volna, bizonyosan másfelé ment volna.
– Itt pedig okvetlenül szükség van a jelenlétére, hisz épen azért adtunk
egymásnak ide találkozót. Igen fontos ügyeket kellene együtt
elvégeznünk.
– Fontos ügyek! szólt Koczur, s ezt a szót valami olyan bántó, fitymáló
tréfás arczfintorral kisérte, hogy érthette belőle minden ember, mi
véleménye van neki a fontos ügyekről.
– Azt akarom vele mondani, magyarázá Diadém úr, hogy vannak bizonyos
végelintézésre váró ügyek, a miket nem lehet befejezni az ő aláirása
nélkül.
– Sőt az ő pecsétnyomó gyűrűje nélkül, mert maga az ő aláirása még igen
kétséges szentesítése egy okiratnak. Minden esztendőben megváltoztatja
az aláirását, s ha egy levelet ir, annak az egy oldalán annyiféle
calligraphiája van, mintha minden sornál megint egy másik diák csinált
volna probatio calamit. Az egyik sor betűi hátradőltek, a másiké előre,
a harmadiké hegyes és hosszú vonalokból állnak, a negyediké elterülnek.
Kezdi légyfejekkel, végzi verébfejekkel. Nekem mindig azt hozta fel
igazolásul, hogy azért ir ilyen furcsán, mert van neki egy gézengúz
rossz fia, aki a boltosoknál megrendeléseket tesz, az ő nevében, az
irását utánozva; hanem én tudom legjobban, hogy ezelőtt is mindig így
szokott irni, mikor még Atalanta méltsám nem tette őt boldog apává.
– Mindent meglehet öntől tudni, kedves Koczur, csak azt az egyet nem,
amit az ember épen tudni óhajt. Tehát nem szólt önnek Kornél báró a
felől, hogy mi viszi el olyan rögtön innen, megérkezése után alig néhány
órával?
– Hogy mi vitte el innen olyan hamar? azt ő nekem nem mondta, hanem
azért én tudom. Először a meleg, aztán a hideg. Melege volt attól a
háromezer forinttól, a mit a zsebében érzett és fázott attól a
gondolattól, hogy holnap ebből mindenféle alkalmatlankodó sadduceusoknak
majd hogy szét kell sokat osztogatni. Az már neki nyavalyája, hogy
szabónak, csizmadiának, boltosnak, mosónénak adósa szeret maradni, a
meddig lehet. Hát ez vitte el, semmi más. Ellenben azt is megmondhatom,
hogy mi fogja visszahozni? Hát mihelyt az a pénz elfogy: (az pedig a
pozsonyi arany oroszlánnál tovább nem tart) azonnal itthon lesz megint.
Ne tessék aggódni; holnapután itthon fogjuk ő méltóságát tisztelhetni.
Én azonban most megyek a fiut keresni, hogy hová lett? mi csipte meg?
Azzal becsattantotta a szegedi bicskáját, s a szalonnás tíz újját
beletörülve a bekecse báránybőr béllésébe, azt mondá búcsú fejében a
bárónénak, hogy «kisztihand». S meg is tette, a mit mondott.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A menekülő gyermek vágott magának az útfélen egy botot az útra. Ez volt
az egyedüli apai jussa az ősi huszonkétezer holdas erdőből. A kést, a
mivel azt levágta, belehajítá a legmélyebb árokba. Ez is egyik
segédeszköze és bűnjele volt az elkövetett gonosztettnek; annak a
díjában adták ezt neki.
Nem volt más vezetője, mint az a csillag, ami ott szokott lemenni, a hol
az a két hegy összeér, a melyiknek a völgyében lakik valahol az a
valaki, a kivel őt kis gyermekkora óta folyvást ijesztgették: «ha rossz
leszesz, majd eljön az Illavay és megesz», később megint: «ha nem akarsz
tanulni, majd elvisz az Illavay, s aztán majd eldeklinál». Legtöbbször
hallotta azt, hogy ha hazudsz, az Illavaynak adunk s az tüzes vasakkal
sütögeti annak a nyelvét, a ki hazudik!» Hol vannak hát azok a tüzes
vasak?
Jó gyalogló volt; teste olyan, mint az aczél: ez anyai örökség volt,
ilyenformán megtörtént rajta, hogy azon a hires országúton utolérte azt
a bricskát, a min apja egy órával korábban elutazott. Ebben azonban az
előfogatnak is volt érdeme. A két kifáradt dikhencz különben sem szokta
magát megerőltetni; az út pedig nyaktörő volt, a kocsisnak vigyázni
kellett a barazdolásnál, hogy még egynehányszor ki ne tálalja a sár
közepébe a földes urat. Egy helyen mégis belekeveredtek a kátyúba. Az
istráng összeszakadt.
Arnold messziről megismerte az apjának a hangját azokról a szép
rhetorikai phrasisokról, a mikkel egy sárban rekedt utas szokta
eláldogatni sorba azt, a ki ezt az utat teremtette, ezt a sarat
teremtette, meg ezeket a lovakat teremtette. Ő aztán jó messze lekerült
az útról, hogy az apjával össze ne kerüljön. Neki vágott az erdőnek,
mint valami menekülő tolvaj, s követte a patak mentén a gyalogösvényt.
Tudta, hogy annak valahol majd csak ki kell lyukadni. A rém, ami egész
lelkét terhelte, oly nagy volt, hogy nem jutott eszébe semmi más
félelem.
Valahol az erdők mélyén tüzet látott lobogni, amit az éjszakai
csalódásban óriásoknak látszó férfialakok álltak körül. «Ezek bizonyosan
azok a guerillák», gondolá magában, s minthogy az ösvény egyenesen arra
vezetett, azt is elhagyta, s aztán neki vágott a meredek hegyoldalnak
egyenesen, út nélkül tövisen, cziheren keresztül.
Virradni is kezdett, mire a hegyhátra fölért.
Onnan aztán a mint széttekintett, nem látott maga előtt mást, mint
erdőt. Hanem e rengeteg közepéből magasan emelkedtek ki a temetvényi vár
romjai. Onnan egyenes ösvény vezet le abba a völgybe, a hol Illavay
birtoka van. Kerülnie kellett a járt utat s elbujnia minden szemközt
jövő elől, hogy meg ne fogják, vissza ne vigyék. Reggeltől napestig
kódorgott erdőkön, mezőkön keresztül; a hol elfáradt, ott lefeküdt, a
mohos gyep igen jó ágy; ebédet is talált «a nap»-nál: tavaszszal a
bibiczek fészkelnek a morotva között s azoknak a tojása uraknak való
csemege; a homokos garádokban pedig talált elég turbolya gyökeret, a mi
igen jó izű; az Isten őrizte, hogy ugyanannyi fiatal bürköt nem evett
meg helyette, ami nagyon hasonlít amahhoz. Estére aztán szerencsésen
bevergődött abba a faluba, a minek a nevét sem tudta, csak annyit
hallott felőle, hogy abban minden ház tarkára van festve, s mindjárt a
falu végén Temetvény felől áll egy oszloptornáczos ház, az az ő
nagybátyjáé.
Jó is volt ránézve, hogy este sötéttel érkezett meg, nagyon megnézték
volna különben: ágról szakadt külsejével mindenki garabonczás diáknak
tartotta volna; ruhái megtépve, arcza, kezei összekarczolva a tövistől,
térdein, könyökein a hegymászás látható haváriái, fénymázos czipőinek
orra a talpától elválva; méltó staffage egy büntudattal üldözött kóborló
suhancz rosszlelkiismeretű arczához.
Mikor odaért a ház ajtajához, elébb félénken benézett az udvarra:
nincs-e ott valami cseléd, vagy harapós kutya. Kutya nem volt az
udvaron. Falusi ügyvéd komondort nem tart, a kliensek végett, csak
vadászkutyát; az pedig odabent alszik a kanapén. Egy szolgáló volt kinn
a folyosón, az ludat tömött, meg kellett várnia, míg elvégzi. Csak
aztán, hogy az bement a konyhába, volt ideje hirtelen besurranni az
utczaajtóból addig a legközelebbi szobaajtóig, ami fölé nagy betükkel
van fölirva, hogy ez az IRODA. Azon benyitott a fiú minden koczogtatás
nélkül. Jó helyen járt. A tágas szobában ott ült az iróasztalnál egy
széles vállú férfi, a kinek a boglyas haja, torzonborz szakálla erősen
szürke volt már, széles homloka ránczokba szedve: ernyővel letakart
olajlámpánál dolgozott egy csomó szétbontott pörirat között.
– No! ki az? mit akar? kérdé az ajtónyitásra föltekintve. Aztán mikor
meglátta a belépő alakot, azt mondá: «ahán» s a zsebébe nyult.
Ennek az alaknak a megpillantásánál s ennél a zsebbenyuló mozdulatnál az
az ötlet nyilalt Arnold fejébe, hogy eltagadja magát s azt mondja, hogy
«ein armer Reisender» s odatartsa a kalapját az alamizsna elé, s aztán
odább menjen, folytatni azt a mesterséget. Hiszen szép az, aki érti.
Hanem aztán csak eszébe jutott, hogy mit fogadott föl magában? Nem akar
hazudni többet. Itt az első kisérlet, Hátha az igazat mondás is kifizeti
magát. Felemelte a fejét s közelebb lépett egészen bátran.
– Én vagyok Opatovszky Arnold, édes urambátyám.
S csakugyan jó hatása volt az igazság kimondásának. A trabális férfi
egyszerre felugrott az asztaltól, s silénusi ábrázatját engedve nyájas
mosolygásra torzulni, odament a belépő elé, s atyafiságosan megölelte,
megcsókolta.
– Servus kis öcsém! Hát mi jó hozott ide?
– Szöktem. Felelt röviden Arnold.
– Azt kezdem látni. Honnan jösz?
– Hazulról.
– Hogyan?
– Gyalog.
– Még pedig a hegyeken keresztül, a hogy veszem észre. Ettél-e valamit?
– Ettem az úton.
– Hol? és mifélét?
– Mindenfélét, amit hazulról hoztam magammal.
– De az én házamnál az ám az első regula, hogy igazat kell mondani.
– Minden igazat meg kell mondani?
– Igen bizony. No hát mi volt az a mindenféle?
– Egy pogácsát hoztam hazulról s találtam az úton bibicztojást, meg
turbolyát.
– Akkor ülj le ide a pamlagra, megyek siettetni a vacsorát.
Arnoldnak alig volt ideje körülnézni a prókátorosan szigorú szobában,
amint ismét visszatért a szürkefejű.
– No, hát mondsza, édes kis öcsém, miért szöktél el hazulról?
– Mert üldöznek.
– S miért jöttél ide hozzám?
– Azért, hogy megvédelmezzenek.
– Megállj csak! Honnan gondolod te azt, hogy én a te nagybátyád vagyok,
holott engemet soha sem láttál életedben? Hátha én épen a szolgabiró
vagyok, a kihez veszedelmedre jöttél s csak vendégnek vagyok ennél a
háznál?
No most mit feleljen rá? Megakadt a gondolatja.
– No felelj hát! De igazat mondj.
– Nem tudok.
– Nem tudsz? Hát mit tudsz?
– Csak hazudni tudok. Az pedig itt nem szabad.
– Nem bizony. Itt ki kell mondani az igazat, ha még olyan rossz is.
Próbáld meg. No, segítsek benne? Beszéltek otthon felőlem
egyszer-másszor, ugy-e bár? Azt mondták, hogy olyan rút vagyok, mint az
ördög?
A fiunak majd a szája padlásán ragadt a nyelve, mégis rákényszeríté,
hogy kimondja:
– Igenis.
A szürke fej csendesen nevetett rá.
– S aztán te épen olyan rútnak találtál, mint a milyennek az otthoniak
leirtak?
– Igenis.
A szürke fő most már hangos hahotára fakadt.
– No látod, milyen jól sikerül az igaz kimondás, csak így folytasd.
S megrázta kedélyesen a fiú kezét.
– S aztán hogy jöttél arra a gondolatra, hogy mikor hazulról megszököl,
épen engemet keress föl?
A fiut felbátorítá az első kisérlet sikere. Valami eddig ismeretlen
gyönyörűséget kezdett érezni abban, hogy az ember kimondja a valót.
Ekkoráig még soha se próbálta. Meg is járta volna vele, ott, a hol más
népek laknak.
– Elmondom igazán. A kiről nekem odahaza mindig és mindenki azt
beszélte, hogy milyen rossz ember és mi nekünk milyen nagy ellenségünk,
mikor el kellett szöknöm az otthonlevőktől, arra gondoltam, hogy ide
kell nekem szegődnöm, itt jó helyen leszek.
– Van benne logika. «A ki az ellenségemnek ellensége, az nekem jó
barátom». Már most hát mondd meg, hogy miért kellett neked onnan
hazulról elszöknöd?
A fiú fejét vakarta és gondolkozni látszott.
– Nos! Arnold öcsém, csak nem azon töröd tán a fejedet, hogy nekem
valami hazugságot mondj?
– Megvallom, hogy azon is törtem a fejemet, felelt a gyermek. Mert már
hozzá vagyok szokva. Úgy vagyok, hogy ha akarok, sem tudok valamit úgy
elmondani, a hogy igazán megtörtént.
– Ezt a túlságosan eleven fantázia okozza.
– Nem tudom. Mi mind így teszünk. Az egész úton idáig jövet mind abban
főtt a fejem, hogy micsoda mesét gondoljak ki, amit urambátyámnak
elmondjak? de nem merek velük előállni.
– Hát akkor mond igazat.
– Hiszen azt is megtehetem. Elmondhatom felét, háromnegyed részét annak,
ami igaz, s nem lesz benne hazugság.
– Az egészet kell elmondanod.
– Elmondhatok annyit, hogy urambátyám azt fogja rá mondani «no, ha ez
mind igaz, akkor teljes okod volt otthagyni az apai házat», s a fődolgot
még akkor is elhallgathatom.
– De hát kezdd a fődolgon!
A gyermek az ajkát harapdálta kinjában.
– De mikor az az én hibám! Az én igen nagy hibám. Valóságos bűn! Rebegé
s könybelábadt a két szeme.
– Annyival inkább. Sokkal könnyebb az embernek magára vallani be a
hibát, mint azt másokra hárítani.
– Nem hibát, de bűnt követtem el, a miért törvény szerint fognak
üldözni.
– Akkor épen el kell mondanod a legkisebb részletekig mindent, hogy
megtudjam, mi tanácsot adjak a védelmedre?
– Tehát ön meg fog engem védelmezni?
– Ez kötelességem, mint ügyvédnek is, mint rokonodnak is.
– De ha nagyon hatalmas ember volna, a ki üldöz.
– Az ellenében is.
– Hátha, hátha a tulajdon édes apám volna az?
– Az már nehéz helyzet volna ugyan; de nem tenne semmit lehetetlenné.
– Oh én úgy szégyenlem azt elmondani!
– Amit nem szégyenlettél megtenni?
– Akkor nem tudtam, hogy az olyan rossz. Nem gondoltam semmit. Azt
hittem, hogy semmivel sem teszek rosszabbat, mint mikor az apám irását
utánozva, a fűszerárusnál nyalánkságokat rendelek meg, vagy mikor a
tanító lajstromából azt, hogy «nagyon rossz» kivakarom s azt irom be,
hogy «dicséretes». Mikor kisül, jól megvernek; nem kapok ebédet s azzal
vége.
– Tehát valami hamisítást követtél el?
– Bevallom.
– Mit hamisítottál?
– Egy útlevelet.
– Kinek a számára?
– Egy bujdosó szegény-legény számára, a kiről aztán megtudtam, hogy
valamikor rabló volt, most pedig valami országos veszedelem főczinkosa.
– Hogyan kerültél ezzel össze?