hajbakapjanak; hanem, hogy in praxi, az én hajamba kapjanak, az ellen
exceptivázok. Annálfogva egész világosan felteszem a kérdést. Nekem
ezzel a dispositiómra bizott összeggel, ott a hol, be kell számolnom,
úgy, a hogy rám lett bizva, és nem másképen. Ha tehát nekem először is a
báróné egy rendesen kiállított nyugtát fog kézbesíteni ezer forintról,
melyet a háztartás szükségeinek fedezésére vett fel az összegből; Diadém
úr egy másikat szerkeszt ezer forintról a bárói gyermekek illendő
neveltetésére; a harmadikban Kornél báró elismeri, hogy három ezer
forintot vett át tőlem, a legnyomasztóbb aprólékos becsületbeli
tartozások törlesztésére, hát azonnal kész fizető szolgájukra fognak
bennem találni. Addig pedig magamat kegyes grácziájukba ajánlom.
Azzal hirtelen zsebébe dugta a pénzcsomagot, felkelt, elhagyta a szobát,
még az ajtót is nyitva hagyta maga után félig, hogy lássák, mennyire
igazán eltávozik.
A hátramaradtak nem hogy folytatták volna a veszekedést, sőt nagyon is
elcsendesültek s csak egymás szeme közé tekintgettek egy ideig.
Elvégre Atalanta szólalt meg; halk, lenyomott, de indulatos hangon.
– Most már átláthatja ön, hogy ilyen embert nem tarthat ön maga körül
tovább.
Igaza is volt. Mert pénzt zsarolni magában véve sem tisztességes
foglalatosság; de a más számára zsarolni és azt önkényüleg aránytalanul
osztani fel s a részesülést még határozott feltételekhez is kötni: ez
már immoralitás!
Koczur ezalatt fölment a második emeleti szokott szobájába s egész
nyugalommal kezdett hozzá a levetkőzéshez. Nem volt szüksége inas
segítségére: ő csizmástól szokott lefeküdni. A mire egyébiránt igen
elfogadható jó okai voltak, a miket azonnal méltányolni fogunk, mihelyt
őket alaposan kifejtve látandjuk.
A mint ledobta magát az ágyra, azonnal elaludt.
Nem telt bele egy kis fél óra, hogy nagy csendesen felnyilt a szobájának
az ajtaja s bejött rajta Kornél báró. Régóta ismerte a czimborája
természetét, hogy azt, ha egyszer elalszik, nehéz fölkelteni. Megteszi
az azt, hogy a nagy ránczigálásra fölül az ágyba, a szemeit is kinyitja;
úgy tesz, mintha hallgatna, hanem aztán megint oldalt veti magát s
alszik tovább; hiába volt minden beszéd.
– Hallod, komám! hej! Én elhoztam a magam nyugtatványát a háromezer
forintról… Itt van… A többiek nem akarják a maguk illetményét fölvenni…
Mit sem bánom. Hadd duzzogjanak… Csak az enyémet add ide.
Az felemelte a szempilláit; nagyot horkantott s visszahanyatlott a
helyére.
– Hát mit papolok én neked, tökfilkó? mondá a báró. Itt van a bekecsed.
Zsebében a borjubőr. Kiveszem belőle a háromezer forintomat. Ez az
enyim. Helyébe teszem a nyugtatványodat. Ez a tied.
Azzal az ágy melletti széken heverő levetett bekecs oldalzsebéből
bizalmasan kihúzta a megismertetett borjubőr pénztakarót.
De mielőtt annak a tartalmával ismeretségbe juthatott volna, az ajtón
keresztül két új látogató tört rá: a báróné és Diadém úr. Az is hozta
mind a kettő a maga nyugtáját.
– Hohó, barátom! Az nem úgy megy, hogy ön maga zsebelje el az egészet!
kiáltá Diadém.
– Nekünk azt mondja, hogy büszkén fogja elutasítani a megalázó zsarolt
pénzt, s ő jön ide legelébb! panaszolá a báróné.
– Ide azzal a borjubőrrel.
Azt aztán egyszerre hárman is nyitották, bontották – s aztán nem
találtak benne semmit.
Hová tette ez azt a pénzt? Összekutatták az egész szobát, nem volt
sehol.
Utoljára sem maradt hátra más kisegítő, mint életre ránczigálni az
alvót, a ki egy ideig azt sem tudta, hogy melyik világon jár. Kellett
hozzá egy negyed óra, a míg külön mind a három látogató bemutatta neki
magát s megértette vele, hogy most nem az «ürgés» csárdában van, s ez
itt nem a czifra korcsmárosné, az ott nem a nyúlbőrös Iczig, s amaz meg
nem a Topa betyár. Hanem a mint azt kérdezték tőle, hogy hol az ötezer
forint? akkor egy kicsit birkózni kezdett a társasággal: azt álmodva,
hogy rablókkal van dolga. Szerencsére Atalanta, a hajdani athlétanő
könnyen el tudott vele bánni s egy párszor odavágva a falhoz, mégis csak
ébredésre bírta valahogy.
Ekkor kezdett aztán örülni a szerencséjének, hogy ilyen díszes
társaságot tisztelhet szegény lakásában.
– Koczur bácsi! mondá neki beczézgetve Atalanta s megveregeté a hátát.
Elhoztuk a nyugtatványokat, a miket mondott. Tudja?
– Úgy, úgy. Tudom, tudom.
– Hát adja ide a pénzt.
– Adom, adom.
– No hát hol van?
– Mindjárt, mindjárt. Csak a Wertheim-kasszámba hadd megyek elébb érte.
Azzal leült az ágy szélére s a csizmáit kezdte lehúzni.
– Mit akar? Csak nem vetkőzik le?
– Dehogy vetkőzöm! Tudom én, hogy mi az illendőség. Itt van az én
Wertheim-kasszám.
Azzal kihúzta a csizmája fenekére odadugott bankjegycsomagot.
– Ez az igazi Wertheim-kassza! Innen nem veszhet el a pénz. Régen
praktizálom. Mihelyt magyar kormány lesz, pátenst kérek rá.
Hogy azok a bankjegyek Koczur bagaria Wertheimpénztárában a heveréstől
nem kaptak jazmin illatot, az több, mint valószinű. Azért el lettek azok
fogadva. A ki már a megszerzése cziméhez hozzá tudta szoktatni a
szagérzékét, az a parfumetől ne fintorgassa az orrát. Megosztoztak rajta
szépen. Azután átadták Koczurnak az elismervényeiket. A míg a pénz a
kezükben nem volt, addig azt mondták neki, hogy «édes Koczur». Mikor
aztán a zsebükben volt a pénz, azt sem mondták neki, hogy «jól aludjék».
Sőt voltaképen gondoskodtak róla, hogy alaposan elrontsák az álmát.
Atalanta eltávoztában valamit odasúgott Kornélnak, a mire az hátra
maradt, a míg a két osztályos atyafi eltávozott a szobából.
Kornél báró odaült Koczur ágyára.
– Ne feküdjék vissza az úr. Valamit akarok mondani az úrnak.
– Kiváncsi vagyok rá.
– Nekünk el kell válnunk.
– «Magna ingenia conveniunt.» A nagy elmék találkoznak. A számból vette
ki báró úr a szót. Önnek csakugyan nem lehet okosabbat tenni, mint
hogyha elválik a bárónétól.
– Makkfilkó! Nem a bárónéról van szó, hanem az úrról.
– Vagy úgy? Megint itt a «bona hóránk». Hallottam én ezt már elégszer.
– Ezúttal utoljára és komolyan mondom.
– Én pedig most is csak azt felelem rá, a mit máskor. Tegye le a
stipulált összeget, a mi elbocsátásomra le van kötve, azonnal itt
hagyom.
– Adok önnek róla váltót.
– Süsd meg!
– Engem pedig ne tegezzen az úr!
– Hát hiszen csak nem mondhatom plurális majestativusban azt, hogy «süsd
meg»!
– Kikérek minden komázgatást! – Nem kell elfelejteni, hogy itt én vagyok
az úr, kend pedig csak cseléd!
Kornélon lehetett észrevenni, hogy erőnek erejével keresi az
összeveszésre az ürügyet. Nála egyedül a düh pótolta az erélyt.
– No hát miért lettem egyszerre olyan kegyvesztett? Talán a bárónénak
nem tetszik, hogy elfeledtem neki kezet csókolni. Vagy Diadém úr nem
tűrheti, hogy fekete retket eszem az ő szeme láttára.
– Au contraire! Ön áruló az én irányomban, a ki az én tudtomon kívül…
– Pénzt szerzek, s még a kőből is olajat facsarok.
– Igen, de az Apátváry név tisztaságának rovására. S aztán ezt a pénzt
még – megosztja másokkal.
Erre a furcsán összeállított vádra elkezdett Koczur kaczagni, a két
tenyerével ütögetve a térdeit. Számba sem vette, hogy a nevetése által
dühbe jött báró sűrű tenyércsapásokkal látogatja meg a feje búbját,
hozzá volt ő már ahhoz szokva.
– Hát te áruló, gazember! szidalmazá őt a báró, nagyobb nyomatékkal
megragadva Koczur torkát a markával; – nem tudtad azt az egész ötezer
forintot mind nekem magamnak ideadni?
Koczur csak engedte magát egy ideig fojtogattatni, egyik kezét sem
emelte fel a védelmére: ez így volt megállapítva közöttük, benne volt a
conventióban; – hanem azt a praktikát követte, hogy a dulakodás közben
egyszer jót taposott a sarkával a báró úr tyúkszemére, ez pedig annak az
Achilles-sarka volt; nagyot ordított rá, levágta magát egy karszékbe s a
fájós lábát a két markába kapva, elkezdett francziául káromkodni és
németül imádkozni.
– No lássa, báró úr, tudja jól, hogy mindig sírás lesz belőle. Hát már
most hallgasson ide rám, hadd beszélek okosan. Hadd mondom el, hogy
honnan kaptam én azt a pénzt? s miért kellett nekem azt a bárónéval és
Diadémmal megosztanom? Hát mindenekelőtt én nem kaptam azt a pénzt a
bécsi palota-tulajdonostól és nem zsaroltam senkitől.
– Hát miért hazudtad azt? nyögé Kornél, még mindig a fájós lábát
puhogatva az ujjával.
– Majd annak is okát adom. Előbb hadd kezdjem az elején. Talán emlékszik
még a báró arra a szép fehér arczú tündérre, azzal a búzakalászszinű
hajjal.
– Hogy emlékezem-e rá? te barom! hiszen menyasszonyom volt.
– No, mert épen akkor felejtkezett meg róla legjobban, mikor
menyasszonya volt.
– Hát nem te voltál annak is az oka, te gazember?
– Nem én voltam. Becsületemre mondom. – Diadém volt.
– Ha azt vettem volna el, most milyen gazdag ember volnék! Mi lehetett
volna belőlem az udvari összeköttetéseimnél fogva.
– Mi bizony? Még kanczellár is.
– Ezóta vasutat építtettem volna a birtokomon keresztül.
– Így pedig háromszor fordul bele a sárba – a birtokán keresztül. De hát
nem veszi azt észre a báró, hogy mindennek a nyomorúságnak, ennek az
üldöztetésnek az oka – ez az asszony?
– Azt bolond nélkül is tudom. De már megvan. Megnyertem szerencsésen. Az
enyém. Ki nem cserélhetem a másikkal.
– Ki tudja?
– Ki tudja? Te füles bagoly! Hagyd ezt abba. Nem értesz te ehhez.
Mondjad hát, hol kaptad a pénzt? Hogy jutottál hozzá?
– Arról beszélek folyvást. Hát úgy jutottam hozzá, hogy a mint tudni
méltóztatik, ez az angyali jó teremtés, a mióta az a gyászos katasztrófa
megesett, folyvást bezárkózva él pozsonyi kastélyában s senkivel a
világon nem érintkezik, azt tartva, hogy ő már halott.
– Tudom, nekem is megküldték a gyászjelentését.
– Csupán egyetlen egy emberrel áll levelezésben: az ügyészével.
– Ez az én nagybátyám, Illavay.
– Bölcsen ki méltóztatott találni.
– Ahhoz is férjhez mehetett volna.
– Csakhogy az nagyon megvan elégedve a maga feleségével.
– Haszontalan ember. Nagy ellenségem.
– Hát ez a haszontalan ember megtette azt a nagy ellenségeskedést a báró
úr ellenében, hogy tudatta levélben az élő halottal egykori vőlegényének
e világon levő állapotjait.
– Rágalmazott előtte! Kihívom párbajra.
– Dehogy rágalmazta. – Csak az igazat irta meg.
– Akkor meg épen kihívom.
– Hát csak hívja! Az a drága szent azután onnan a túlvilágról megszánta
az ellene vétettek szenvedéseit s küldött azonnal a maga kriptája
fenekéről ötezer forintot az én kezemhez, azzal az utasítással, hogy
ezzel a báró úr szégyenleni való apró adósságai kifizettessenek, a
báróné a mindennapi szükség gondjától megszabadíttassék s a gyermekek
tisztességes nevelésben részesüljenek.
Erre a szóra Kornél báró elérzékenyült, szemébe szökött a köny. Az
ellágyulás épen olyan könnyen ment nála, mint a felfortyanás. Minden
indulat siráson végződött nála. Még a kártyaveszteséget is meg tudta
siratni, a mi pedig gentlemanhoz nem illik.
– Ő küldte volna ezt? Rebegé elszorult torokkal.
– Bizonyára ő és senki más. Ezért kellett azt nekem megosztanom a
báróné, Diadém, mint a gyermekek tutora, és a báró között. Ezért kellett
külön nyugtatványt vennem mind a háromtól, hogy illető helyen szent
rendeltetése helyére lett szolgáltatva. De hát ezt én a báróné előtt
csak nem árulhattam el, a mi egyébiránt nekem határozottan meg is volt
tiltva.
– Barátom, Koczur, ez egy nagy lélek. Ez egy magasztos szellem.
– Hát hisz én is azt mondom. De még azonkívül azt is megigérte az a
szent, hogy ezt az összeget évről-évre az én kezembe fogja megküldeni az
említett magasztos czélokra.
– Te Koczur! Tehát azt gondolod, hogy sok pénzének kell lenni? (Most már
megint egyszerre más irányba csapott át kedélyhangulata. Az jutott
eszébe, hogy a ki ennyi pénzt el tud ajándékozni, az nem mindennapi
tünemény e földön.)
– Meghiszem azt. A pozsonyi takarékpénztárban hever legalább
félmilliója. Azonkívül a hirhedett gyémántjai.
– No, mert az öreg úr maga meglehetősen leapadt.
– Le ám. A gróf úr elspekulálta, meg elpolitizálta a szép nagy birtokát,
velünk együtt. A nagy Montechi és Capuletti harczban kölcsönösen
fölfaltuk egymást. Hanem Pálma grófnő, ott a másvilágon, összegyüjtött
valami egy milliót, aztán nem költ semmit.
– S te azt hiszed, hogy még most is szeret engem?
– Hm! Csak én kapnék egyszer olyan szerelmes levelet, a miben nekem egy
szép hölgy száz darab ötvenest vág a fejemhez, majd nem kérdezném én,
hogy mikép tetszett ezt érteni?
– Te! Koczur! Nekem egy okos gondolatom támadt.
Nekem meg kellene valahogy köszönnöm ezt. – No! Mit szólsz hozzá?
– Várom az okos gondolatot.
– Hát ez nem az?
– Lehet belőle olyanforma. Az a kérdés, hogy hogyan akarja ezt a
köszönetet nyélbe sütni.
– Levelet irok neki.
– Nem szokott ám az senki mástól levelet elfogadni, mint az ügyvédétől.
– Hát lediktálom Illavaynak.
– Per telegráf! Nagyon jó lesz. Hát aztán mit nyer vele?
– Hát azt, hogy ő is megtudja, hogy én is még mindig tisztelem őt.
– Arra a halottnak ugyan semmi szüksége nincs.
– Hát mire van szüksége egy halottnak?
– A feltámadásra.
– Hát «kis isten» vagyok én, hogy egy halottat feltámaszthatok?
– Mint «kis isten» ugyan nem sokra menne vele, hanem ha egy «kissé
ember» akarna lenni, akkor megtehetné.
– Hogyan?
– A hogy megtehette azt, hogy eltemesse. Vegye nőül.
– Bolond vagy te, Koczur.
– Nem én. Láthatja a báró, hogy Pálma grófnő még most is szereti önt.
– Igazán bolond vagy.
– Aztán a legjobb idejében van: harmincz, s egynéhány esztendős. Nincs
is úgy túlizmosodva a termete, mint más valakié.
– De épen az a más valaki. Hiszen te tökéletes futóbolond vagy.
– Aztán gondolja csak meg! Ha ez megtörténnék, hogy egy szép napon hire
futamodnék az Apátváry Soma báró és Temetvényi Pálma grófnő között
végbement házasságnak, hogy ütné meg egyszerre a guta a jó Ferdinánd
grófot. Még a birtoka is ránk szállana; valamit tán csak megmentenénk
belőle, s megszabadulnánk az örök mortifikáló ellenségünktől. Ha pedig
kibékülne, az annál jobb volna nekünk, annál rosszabb neki.
– Meg kell, hogy kötöztesselek, édes Koczur! Kényszerzubbonyt adatok
rád. Hiszen te dühös bolond vagy. Hát török vagyok én, hogy két
feleséget vehessek?
– Dehogy török! Hát hiszen épen azon kezdtem a beszédemet, hogy váljék
el a bárónétól.
– Hogy lehetne az?
– Lehetne, ha egy kis bátorság volna hozzá.
– Az rágalom! Tudod, hogy én az oroszlánnak is nekimegyek.
– Tudom, az «Arany-oroszlánnak» Pozsonyban.
– De te oktondi! A te mendikáns eszeddel nem tudod, hogy a római
katholikus házastársakat nem választják el oly módon, hogy azok ismét
megházasodjanak, a feleségem pedig kálvinistává nem lesz csak azért,
hogy én mást vehessek feleségül, őt meg elvethessem.
– Tudom én azt a mendikáns eszemmel is, hogy a katholikus házastársakat
el nem választják, hanem azt megteszik, hogy megsemmisítik a kész
házasságot. Vannak «elválasztó akadályok», a mik miatt a megkötött
házasság felbomlik.
– Tizennégy esztendő mulva.
– Akármennyi idő mulva.
– Mikor már két nagy gyermek származott belőle?
– Még akkor is.
– Hát a gyermekek hová lesznek?
– Az anyjuknak maradnak s viselik az anyjuk családi nevét.
– De hát van ilyen «elválasztó akadály» mi közöttünk?
– Van.
– Micsoda?
– Azt én most nem mondom meg. Ez nekem az utolsó tromfom. Ezt majd csak
akkor játszom ki, a mikor meg lesz rá érve az idő. Van! Igen is van. Még
pedig a kezem között van. S ezt a báróné nagyon jól tudja vagy legalább
sejti. Ezért kész volna elveszteni egy kanál vízben. Ezért nem eszem én
a báróné asztalánál soha egyebet, mint a mit magam szedek ki a
tarsolyomból. Tudom bizonyosan, hogy megétetne. Ezért akarná a báróné
minden áron, hogy a báró úr távolítson el engem a házától, hanem hát én
nem megyek. Csak mondja meg neki a báró, hogy köszöntetem, nem megyek.
Ha nem tetszik neki velem egy födél alatt lakni, tessék neki róla tenni.
Igen jó utak vezetnek ki a dominiumból mindenfelé. – A báró úrnak szabad
tetszésére van bízva a választás. – Ha az én tanácsomat követi, akkor
kezdhet egy új életet, kap egy olyan feleséget, a ki önhöz még sírjában
is hű maradt s megszabadul egy olyantól, a ki önből mindig csúfot űzött.
Újra visszafoglalja azt a helyét a társaságban, a mely önt megilleti:
rangba, tisztes állásba helyezi magát. Vagyonát rendbeszedi, házának
hajdani fényét helyreállítja, hitelezőitől megszabadul. Időjártával még
egy boldog családnak is alapítója lesz, a mely nevének régi hírét
növelni fogja s lerázza magáról a férges gyümölcsöket, a mik szégyent
hoznak a családfára. – Ha pedig az ellenkező tanácsot követi a báró, ha
az asszony szavára hallgat, hát akkor folytathatja a régi életet, ide
ragadhat a piszokba, élhet a házi barátjának a könyöradományaiból, a ki
esztelen spekulatióival tönkreteszi önt is és magát is. Szurkáltathatja
magát az asszonya mérges gúnynyilaival s hordhatja utána az
ölebecskéjét. Aztán futhat egyik országból a másikba, kerülve a
helyeket, a hol már ismerik. Birkózhatik alkalmatlan hitelezőivel s
járhat parapléval a kontózápor között. S aztán gyönyörködhetik
nagyreményű sarjadékainak nagyszerű nevelésében, a kiket kénytelen lesz
kitagadni, ha lesz még miből kitagadni. Tessék választani. Miattam ne
fáraszsza az elméjét a báró úr, – én elmegyek innen, mihelyt idejét
látom az elmenetelnek. Nem kell engem ebrudon kidobatni. Elmegyek úgy,
mint a veszett kutya, a háztól: előbb megharapok egy pár embert s a
kiket megharapok, azok megint a többieket fogják összemarni. Hire lesz
annak hetedhét országban. Addig pedig azt tanácsolom minden embernek,
hogy a hol egy alvó szelindeket lát, ne hágjon a farkára.
Nagyobb érthetőség kedveért ledőlt Koczur az ágyra s magára rántotta a
bundáját.
A szerencsétlen Opatovszky Kornél csak állt ott és bámult a semmibe: a
saját lelke sivatag pusztájába.
Kis vártatva megszólalt:
– Hát igazán, Pálma grófnő küldte azt a pénzt?
– Ühüm.
– Gondolod, hogy irántam való szeretetből tette? kérdé, újabb szünet
után.
– Ühüm.
Egy kis időköz mulva megint:
– És igazán van valami a kezedben, a mi az elválásunkat lehetővé teszi?
Már erre a horkolása felelt Koczurnak.
Erre aztán egyszerre neki szánta magát a báró s úgy ellódult, mint a ki
valami végzetes nagy tettre adta rá a fejét.
Hanem a mint a Koczur szobája ajtajától a lépcsőn és folyosón át a
báróné szobájáig haladt, ez alatt kipárolgott szivéből a hatalmas
elhatározás.
Koczur nem aludt: utána lesett az ajtón és ablakon át. Látta és halotta,
hogy a báró az első emeleti lépcsőn is lehalad: az istállók felé megy.
Ott felkölti a postakocsist, a ki Koczurt idáig hozta s éjjelre itt
maradt, azt fölbiztatja, fölborravalózza, befogat a postacsézába s
éjben-ködben megszökik a saját palotájából.
Olyan nagyon beillik a jellemébe ez a szökés! Mikor a neje azt követeli
tőle, hogy a czimboráját csapja el s erre igen jó okai vannak, a
czimborája viszont azt, hogy a feleségét csapja el, s ennek is igen jó
okai vannak erre: s aztán ő mindakettőnek megigérte, hogy azt megteszi s
aztán neki is igen jó okai vannak arra, hogy azt megigérje, hát akkor a
legjobb megoldása a nehéz föladatnak: kereket oldani s megszökni a két
malomkő közül.
Koczur nagyot nevetett magában. Erre is készen volt ő kelme. Most már
fölöltözött egészen. Nem kivánt többet aludni. Pedig még alig volt egy
óra hajnal előtt.
– Hadd szaladjon az esze után.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nem kell ám abból semmit elhinni, a mit Koczur beszélt. Ez a második
változat sem igaz, annak az ötezer forintnak az eredetéről. Nem tud
arról semmit a pozsonyi ház élő halottja. Nem küldte az azt a hajdani
vőlegénye kisegítésére. Ezt a mesét csak az olyan gyermekekkel lehet
elhitetni, mint Opatovszky Kornél. De hát honnan jön akkor ez a pénz?
AZ ÜLDÖZÖTT ŐZ.
Koczur nem ment aludni, a hogy a teste kivánta volna, hanem felvette a
kabátját s végig tapogatózott a folyosón, a míg rátalált arra az ajtóra,
a melyiket keresett: azon egyenesen be is nyitott, minden koczogtatás
nélkül.
A szobában még gyertyavilág volt s az egy szál gyertya mellett ott
dolgozott Arnold a rajztábláján. Az építészi kép készen volt, csak az
iralhuzásokat, meg nehány elhibázott vonást kellett még belőle
kitörülgetni, kivakargatni, ruggyantával és éles tollkéssel.
– Hát te fiacskám, mit mókherolsz ilyen késő éjszaka? Csak nem bankót
csinálsz tán?
A fiu gyermeki kedélyességgel felelt a késői látogatónak.
– Nézze csak, Koczur bácsi, ráismerne-e erre a házra?
– A biz ucscsegéljen a mi palotánk! Minden megvan rajta: még a czímer is
a háztetőn.
– Meg akarom lepni vele az apát, azért maradtam fenn, hogy reggelre
készen legyek vele.
– No iszen majd az apa is meglep téged! Hát aztán mi van még hátra
belőle?
– Még csak egyetmást ki kell belőle vakargatni.
– S te jól értesz a kivakargatáshoz? S azután a kivakart helyébe még más
mindenfélét beleigazítani úgy-e bár? Héj, héj fiacskám, ezzel a
talentummal még sokra lehet vinni az embernek.
A fiu megütődve tekinte Koczurra s kiejté a kezéből a vakaró gyantát.
Koczur odahajolt a fiu válla fölé s csendesen suttogva mondá neki:
– Fiacskám! Te a mai szent napon valami nagyon merész tréfába ártottad
magadat. Hamis passzust segítettél csinálni egy pusztázó betyárnak.
– Micsoda?
– A biz Isten, a Bogár Jancsi volt, a kit hét vármegye kerget egyesült
erővel. S te annak igazgattál ki egy ferde útlevelet simára.
– Ki mondja azt?
– Persze, te azt gondolod, hogy senki sem látta; pedig hát elég, hogy a
csárdás ott lábatlankodott. Az ilyen parasztnak elől-hátul szeme van.
Akkor is rád vigyáz, a mikor hátat fordít. A bizony kileste szépen, hogy
te egy pohár borért, meg egy roszprádliért egy követ fujtál a futó
betyárral. Első dolga azután az volt a parasztnak, hogy följelentette az
édes anyádnak, hogy micsoda tréfába ártottad magadat. A báróné meg
természetesen azonnal sietett ezt édes apáddal közölni.
– Hát hiba volt az, a mit tettem?
– Oh sancta simplicitas! Látszik, hogy nem laktál a kollégiumban. Nem
tudod, hogy mit tesz az: schédát falsificálni. Dehogy hiba! Virtus ez!
Olyan vitézi cselekedet, a miért az állam két esztendőtől ötig való
ingyen ellátásban részesíti a halandót.
– Ugyan ne tréfáljon, Koczur bácsi!
– Tréfál a kánya! Magam fülével hallottam, a mint papád ide hivatta a
csárdást s rá akarta birni, hogy hallgassa el az egész dolgot. A csivasz
paraszt azt allegálta, hogy ötezer forintért megállja a titok, azon alól
nem hallgat. Ha a báró nem adja meg neki, elmegy a főispánhoz, az majd
kapva kap rajta. Héj az öreg Temetvényi gróf milyen örömben lesz, ha a
kezébe kaphatja ezt a fegyvert, a mivel az ellenségének a szivébe döfhet
egyenesen. Pörbe foghatja, becsukhatja az Opatovszky-család egyetlen
majorescóját. Semmi árvíz le nem mossa többet a familia czímeréről ezt a
foltot.
A fiu reszketve állt föl a helyéről, arcza elsápadt, ajkai szótlanul
rebegtek.
– Az apádnak pedig épen most nincsenek meg azok a gyönge ötezer
forintjai, a mikkel a trónörököse immunitását megvásárolja. Dühös volt a
báró rettenetesen. Alig birtam visszatartani, hogy a puskával ide ne
jöjjön s rögtön főbe ne lőjje nevének ilyetén meggyalázóját. Utoljára
aztán valami nagyot gondolt. Azt mondta, hogy úgy fog tenni, mint a
spártaiak, meg Brutus, meg nem tudom még kicsoda? úgy tetszik, hogy
Foscari, velenczei dózsé, a ki a vétségben talált fiát saját maga
szolgáltatta át a törvényszéknek. Azt mondta, hogy inkább maga előzi meg
a parasztot: elmegy a főispánhoz s feljelenti a dolgot. Így legalább meg
lesz mentve a családi név ősbecsülete. Az elfajult fiut aztán nem bánja,
csukják be valami javítóintézetbe, a mi fiatal gonosztevők számára van
felállítva. Rögtön be is fogatott a postakocsissal, a ki engem ide
hozott fele útról s éjnek éjszakáján bevitette magát a székvárosba.
Hallhattad a kocsizörgést: ebben a minutában ment el.
Mindez olyan valószinűnek volt kifundálva. Hogy is tudhatott volna erről
valamit Koczur valami más úton? Ki mondhatta volna el neki ezt az
esetet, holott ő akkor útban volt, s egy árokbadőlt, összetört hintó
összetákolásán kívül egyébre gondja nem is lehetett: azóta pedig a házon
kívül sem volt.
– Én Istenem! rebegé Arnold. Hát olyan nagy bűnt követtem volna én el?
Én nem tudom. Hiszen én nem gondoltam semmire.
Ekkor aztán Koczur egészen más arczot öltött; a vállára csapott
Arnoldnak.