kérdés. Hogyan lehet ez így, barátom, Diadém?
Dehogy lett ebből valami számadás! Hiszen minden évben megkisérlették
azt egyszer, vagy többször is, hogy egymásnak beszámoljanak, a földesur
és a meghatalmazottja; de mindig azon végződött a mulatság, hogy a báró
úr a harmadik, vagy negyedik kellemetlen tételnél felugrott a helyéről,
közbekiáltva, hogy ez mind ostobaság! s aztán csak azon volt, hogy most
hirtelenében kerítsenek neki valami pénzt, azért aztán, hogy azt
megkapja, beleegyezett mindenbe, aláirt mindent, a mit eléje tettek, s
igyekezett mentül előbb menekülni hazulról.
– Ostobaság! Csupa merő ostobaság! Mindennek a kormány az oka. A
vasgyárak tönkrementek, mert a kormány leszállította a magyarországi
hizott marha kivitelét Ausztriába, a keleti marhavész miatt. Jól van. A
czukorgyáraink megbuktak, mert a kormány felemelte a czukorrépaadót. Hát
miért nem buktatjátok meg ezt a kormányt?
– Azt magam is szeretném tudni.
– De hát utoljára is valami jövedelme csak volt ennek a rengeteg nagy
dominiumnak?
– Igenis. Negativ jövedelme.
– Mi az a negativ jövedelem?
– Hát az, hogy rá kellett fizetni.
– Ezt nem vagyok képes felfogni.
– Pedig nagyon könnyen megérthető. Egy esztendőben aszály volt, a
másikban tavaszi fagy; a közbeesőben lenyomott gabonaárak. A bérlők mind
tönkrementek. A majorsági kezelés alatt levő birtokokon készpénzen
kellett venni a cselédeknek a deputátumot. Ilyen elemi csapások idején
más nagybirtokos akképen segít magán, hogy összehúzza a kiadásait,
otthon marad, lemond költséges szenvedélyeiről; «mi» azonban ennek az
ellenkezőjét tettük, épen akkor kezdtünk hozzá a legnagyobb fényüzéshez.
– No ebben, azt hiszem, hogy egyikünk sem vethet a másiknak a szemére
semmit.
– A legnagyobb veszedelme azonban az apátvári uradalomnak ebből a
szerencsétlen viszálykodásból ered a két szomszéd család, a Temetvényiek
és az Opatovszkyak között.
– No, hogy ennek vége nem szakadt, annak, úgy hiszem nem én vagyok az
oka.
(– Hanem én! veté közbe a báróné.)
– Persze, hogy ön! Mert ha én ön helyett Temetvényi Pálma grófnőt veszem
nőül, hát akkor…
(– Hát akkor most ez volna a világ legszánandóbb teremtése, nem én.)
– De hát utoljára is, én fumigálom Temetvényi grófnak a torzsalkodásait
ellenem!
– Tegye azt, édes báró! folytatá Diadém úr. Hanem ezen torzsalkodások
között van mégis egy, a mi önt tökéletesen tönkre teszi.
– Tökéletesen!
– Olyan tökéletesen, hogy ez által lehúzza önnek a lábáról az utolsó
csizmát és koldusabbá teszi önt a piaczon szerencsétlenkedő nyomoréknál.
– Ugyan mi lehet ez a nagy dolog?
– Azt hiszem, hogy ön erre a tapasztalat után is, rá jöhetett volna. Nem
vette ön észre, hogy a mint ön ennek a megyének a hiresen jó
országútjáról lekanyarodott a saját birtokán átvivő utakra, legalább
háromszor felfordult a hintajával.
– Úgy gondolom, hogy emlékezem rá még.
– Valószinüleg találkozott még útközben egy néhány terhes szekérrel is,
a mi oda volt rekedve a feneketlen kátyuba, sőt egy pár kidőlt lovat is
láthatott az árokparton heverni.
– No hát!
– No hát ez így megy végtől végig az egész uradalmon keresztül, egyik
falutól a másikig.
– Hát miért nem csináltatja meg a vármegye az utakat?
– Hiszen ez a kulcsa az egész veszedelemnek. Temetvényi gróf, a ki ennek
a megyének a főnöke, keresztül vitte Bécsben a kormánynál, hogy az
eddigi országút helyett, mely mindenütt a völgyben és lapályokon vitt
keresztül, egy új országutat készítsenek, a hegyháton fel, természetesen
stratégiai szempontból előnyesebbet az eddiginél s a mint ez az új
országút meg lett nyitva, a régivel felhagytak. Ezzel azután az egész
birtok az enyészetnek és pusztulásnak lett átadva. Ha egy utat egy
esztendeig nem gondoznak, az azután nem út többé. A miénk pedig már öt
év óta el van hagyva.
– Remonstrálni kellett volna a kormánynál.
– Tán nem tettük? Mikor az egyik kanczellárt kapaczitáltuk, akkor az
kapta magát, odább ment, jött a másik. Mire ezzel rendbejöttünk volna,
itt volt a harmadik. És annak mindegyiknek kisebb gondja is nagyobb volt
annál, hogy az az apátvári országút miatt Temetvényi grófot
megharagítsa. Az eredményt már most tetszik látni. Az utunkra, a ki a
nyakát ki nem akarja törni, rá nem mászik. E miatt minden gyárunk,
malmunk tönkrejutott. A gabonának beszállítása a piaczig annyiba kerül,
hogy nem marad rajta nyereség, kereskedő meg tájékunkra sem jön, mert
hat ökörrel sem tudja kivontatni a szekerét. Az utazó inkább még egyszer
akkorát kerül, csakhogy elátkozott vidékünket körülhajókázhassa. E miatt
a regalénk jövedelme is felénél alább szállt; vendéglőst, korcsmárost
alig lehet már ide édesgetnünk; az egész apátvári uradalomnak a
becsértéke legalább ötven százalékkal alábbszállt. Ezt köszönjük
Temetvényi Ferdinánd gróf haragjának.
– Hát csináltassuk meg az utunkat magunk.
– Erre magam is gondoltam. Csakhogy egy ily útnak a jókarban tartása
bele fog kerülni évenkint tizenöt – húsz ezer forintba, most pedig,
annyi éves elhanyagolás után, hogy egyszerre újra elkészíttessük: ötven
– hatvan ezer forintra volna szükségünk. Hát ezt honnan vegyük?
Opatovszky Kornél a körmeit rágcsálta ennél a nehéz kérdésnél.
– Nem lehetne talán…
– Mit gondol ön, hogy mit lehetne tenni?
– A magas kormányt…
– Megbuktatni?
– Nem. Hanem szépen megkérni, hogy lássa be a dolog szükségét.
– No lám. Milyen kár, hogy önnek ez a jó ötlete hamarább nem támadt.
Legalább találkoztunk volna. Nekem magamnak is járt ezen az eszem. Addig
lótottam-futottam egyik hivatalszobából a másikba odafönn Bécsben, míg
csakugyan találtam hajlandóságot arra, hogy a kormánytól kölcsönt kapjak
ennek az útnak a helyreállítására. Megvolt már igérve. Én meg is tettem
az előintézkedéseket. Hanem akkor egy igen kedves jó barátunk egyszerre
elrontott mindent.
– Ki volt az a semmirekellő? kiálta felförmedve Kornél.
– No csak kérem, ne nyilatkozzék ön ily elhamarkodva felőle. Tartsa
vissza a véleményét, a míg a nevét megmondom. Ez a jó barátunk volt:
báró Opatovszky Kornél.
– Micsoda? Én?
– Senki se más, mint ön maga. Kegyeskedjék csak visszaemlékezni az én
igen tisztelt barátom, hol méltóztatott járni tavaly?
– No, ez furcsa!
– Nem értem az egész esztendőt, hanem úgy – ez időtájban.
– Különös egy kérdés!
– Például az olaszországi útja alatt.
– De hát én arról mind számot adjak, itt, az asszony előtt?
– Oh kérem, ne tessék félreérteni: korántsem szándékoztam holmi kényes
természetű titkokat szellőztetni: nincs ehhez a dologhoz a szebbik
nemnek semmiféle vonatkozása.
– Hát micsoda? Monacót érti talán?
– Oh nem, nem. A roulette-bankról sem akarok semmiféle gyónási titkokat
kicsikarni. Egyenesen egy férfiúnak a meglátogatásárál van szó, egy
hires, nevezetes férfiuéról.
Kornél báró szétnézett a világba s az ujjain számolgatá: «hires,
nevezetes férfiak? olyan nekem minden napra jut kettő. Ki lehet az? A
vörös herczeg? – Liszt Ferencz? – Renán? – Antonelli bibornok? – A vas
herczeg? – Ira Aldridge? – Rabbi Hirsch Dænemark?» – Ezeket mind
meglátogattam, az igaz. De csak azért, hogy hát elmondhassam, hogy
beszéltem velük. Útba estek.
– Épen csak az igazit tetszett kifelejteni. Hát Caprerában nem volt ön?
– Az is útbaesett, úgy-e?
– Úgy? Az «öreg urnál!»
– Az ám, Garibaldinál. A ki minden emberre nézve öreg úr; de azért még
sem megy oda hozzá minden ember.
– Egészen kiment az eszemből, igazán mondom. Nem is tudom, hogy miről
beszélt az öreg; annyit tudok, hogy reggelire kivitt bennünket a
kecskéihez s megtanított: hogyan kell az embernek kecsketejet
reggelizni, a nélkül, hogy előbb kifejné; délre meg zöld babot adott
ebédre minden nélkül. Végül azt a tanácsot adta, hogy ne hordjunk hosszú
szárú csizmát, azzal is több lesz a pénzünk.
– Ez mind nagyon valószinű. Csakhogy ebből a látogatásból valaki
(kétségtelenül önnek az utitársa) aztán nagy históriát kerekített.
Elmondta, hogy milyen nagy örömmel fogadta a távol Magyarország
képviselőit a világhírü hős, s milyen biztatásokkal bocsátotta el őket
magától.
– Ezt az ostoba Koczur tette.
– Meglehet biz az. Ez az interview megküldetett az olasz, angol és
franczia lapoknak: azok mind lelkiismeretesen kiadták, természetes, hogy
a német lapok is mind azon módon általvették. Itt meg aztán több sem
kellett Temetvényi Ferdinánd grófnak, a mint egy ilyen lapot megkapott,
futott fel vele Bécsbe, bemutatta, micsoda országháborító forradalmár ez
az Opatovszky! hogy köti a ligát Garibaldival! Ott azután szépen
elverték rajtunk a port. A mit én megcsináltam, azt mind visszacsinálták
s többet tudni sem akartak az apátvári uradalomról, meg annak a rossz
útjairól.
– De hisz én nem csináltam Garibaldival semmit. Én otthagytam: rá sem
gondoltam többet.
– Tökéletesen meg vagyok felőle győződve, hogy ha ön ott lett volna is a
vitéz tábornokkal Aspromonténál, akkor sem lőtték volna meg a királyi
bersaglierik jobban a derék hősnek a lábát, mint a hogy megtették; hanem
már egyszer ez a hír a báró urnak odafenn veszett nevét költötte s
minket mindenestől hátravetett.
– De hisz az ostoba Koczur beszélt rá, hogy menjünk oda.
– Az ostoba Koczur önnek a megrontó ördöge!
– Önnek rég el kellett volna üzni magától a Koczurt! kiálta közbe
indulatosan a báróné.
– Mindenét el fogja ön veszteni a Koczur miatt! heveskedék Diadém úr.
– Azonfölül még a becsületét is! Azt is feláldozza a Koczur! Toldá hozzá
a báróné.
– Akkor elébb főbelövöm a gazembert, a Koczúrt! ordíta fel nemes
elbusulásában Kornél báró.
– Juttassa ön inkább az akasztófára a semmirekellő Koczúrt, mint a
kutyát! Tanácsolá a báróné.
… «Szerencsés jó estét kivánok, uraim! Kisztihand baronesse!» recsegé
egy borizű hang a felnyiló ajtó mögül: épen a jelszóra érkezett meg a
sokat emlegetett Koczur.
«Ah, a Koczur! A kedves Koczur! Krisztigott! Hozta Isten!» hangzott
eléje minden oldalról, s báró, báróné, Diadém úr, az volt a
szerencsésebb, a ki elébb kezet szoríthatott vele.
(Tán csak nem hallgatózott az ajtóban? Kitelik tőle!)
Az arcza gömbölyű volt, mint mindig. Ez a világravigyorgó pofa nem is
tudna mást kifejezni, mint ezt az örökös mosolygást. Ez nevet, ha
haragszik, nevet, ha meg van ijedve, nevet, ha szembeszidják.
Ő nem jelenik meg olyan sárosan, mint útitársa, minthogy volt annyi
elővigyázata, hogy a hol dülős út következett, ott előre kiszállt a
hintóból s gyalogolt mellette. Legfeljebb a csizmái sárosak. Az pedig őt
nem bántja. Majd feltisztítják holnap a cselédek a padlóról a sáros
nyomokat. Ezzel következetesen a kezeit sem tartja szükségesnek elébb
megmosni a kulimáztól, a mi a kerék helyretevése közben bőségesen
ráragadt. Elég, ha az ember a bundába beletörölte az ujjait. A bundát is
csak ott a salonban veti le. Elfér az egy pamlagon. Ellenben a nyakába
akasztott vadásztáska belsejéből különféle nagybecsű tárgyakat huzgál
elő, sorba rakva az asztalra. Először egy sült kappant, aztán egy döbön
liptai turót, meg egy fehér czipót, végül egy halmaz pogácsát.
Örvendetes lelemény egy olyan sovány vacsora után, mely avas sonkából és
fekete kenyérből állt. Kiegészíté a collatiót egy öblös kulacs, tele
jóféle bakatorral.
– Ma nem halunk meg éhen uraim, és báróném! szólt cynicus nevetéssel
Koczur.
Azoknál pedig érvényesült a sátorosczigány természete. Az evés-ivás
kecsegtetése minden vitára nézve a legalkalmasabb cloture.
Senkit sem kellett kinálni. A hol ez a bolondos Koczur megjelenik, ott
vége van minden komoly értekezésnek. A milyen természetes comicummal ez
elő tudja adni a veszedelmes utazásnak nyaktörő viszontagságait, a
fölött még az is kénytelen nevetni, a kin azok megtörténtek. Azt meg
épen csupa gyönyörüség végighallgatni, hogy mikép svihákoskodta ő ki az
útban eső postamestertől azt a magával hozott vacsorát; a kihez a végett
tért be, hogy az összetörött hintó helyett adasson más fogatot, azt meg
vontassa be a postaházhoz.
– Hát a gyermekek hol vannak? kérdezé egyszer, körültekintve.
– Azok már felmentek a szobáikba, mondá a báróné.
– Vacsorátlanul?
– De kaptak, a mennyi elég volt nekik.
– No már mégis ebből a pogácsából viszek fel nekik. A postamesterné
komámasszony egyenesen a lelkemre kötötte, hogy ezt ő nekik küldi a jó
lélek.
Azzal hat darab pogácsát a tányérjára rakott.
– Hiszen felviheti nekik az inas is.
– Ah persze, hogy megdézsmálja. Úgyis régen nem láttam a kedveskéket.
Nem hagyta magát lebeszélni, megigérte, hogy még visszajön, mert fontos
közlendői vannak.
A mint kilépett az ajtón, a mellékszobában találta az inast.
Valószinüleg az is az ajtón hallgatózott.
– Vigye fel ezt a gyermekeknek. Mondá neki, elvéve két pogácsát a
tányérról.
Az inas eltávozott, ő maga ott maradt; s az alatt, a míg a fülét a
kulcslyukra tartotta, a két pogácsát csendesen elfogyasztá. Valószinüleg
az inasnak is épen annyi időbe került két pogácsát elkölteni, úgy, hogy
végül a gyermekeknek is jutott kettő. Azalatt Koczur ráért megfigyelni,
hogy minő irányt vesz a társalgás odabenn az ő eltávozta után?
Alig hangzott el az ajtócsukás a szomszéd teremben, a báróné fölugrott
helyéről s azt mondá Kornélnak:
– Ettől az embertől meg kell önnek szabadulnia.
– Micsoda? szólt elbámulva a báró s legalább a borát igyekezett kiinni,
a mit «ez az ember» kurált mindannyiok számára.
– El kell őt távolítania magától minden áron. Ismétlé a tanácsot Diadém
úr is.
– A Koczurt! lihegé hihetlenül Kornél.
– A nélkül én nem vagyok képes az ön ügyeit rendbehozni. Még Rothschild
se lenne rá képes. A leggeniálisabb financiernek is csak úgy
sikerülhetnek a számításai, ha azokat ügyetlen kezek össze nem zavarják.
Egy ilyen ügyetlen kéz markol bele mindenütt az én terveimbe, a miket a
legfinomabbul kiszőttem, hogy mindent összekuszáljon. Ez az ember olyan
önre nézve, mint az árnyék, a mely mindenütt, előtte is, utána is jár.
Ez az ember maga több pénzébe van önnek, mint más urnak a kártya, szép
lovak és a szép asszonyok. És ebben a perczben nincs önnek más
választása, mint vagy lerázni őt magáról végképen, vagy elsülyedni vele
együtt a dágványba.
– Hát hogy érted ezt, kedves Diadém barátom? (Ő tegezni szokta a
bankárt, a mit az ritkán adott vissza; csak ha nagy társaság hallotta.)
– Ugyan kérem, báró úr! ne magyaráztassa ezt magának. Hisz ön maga
legjobban tudja azt. Mikor valaki egy brutális, semmihez nem értő, semmi
érzékkel nem biró tuskót megtesz elválhatlan totumfacjának, az csak
legjobban érezheti azt a kellemetlenséget, a mit mindenüvé magával hord.
Hát nem minden nap összevész ön ezzel az emberrel? Nem mennek-e minden
nap egész a verekedésig.
– De mikor ez azt olyan szépen eltüri.
– Mert a háta mögött marja önt meg. Én most határozottan fölteszem önnek
a kérdést: tőlem akar-e megválni, vagy Koczurtól?
– De hisz önök olyan jóbarátok voltak valaha.
– Ejh! Én jó barátságot nem ismerek. Csak érdekeket vagy szenvedélyeket.
Egyik sem szól mellette. Mindenik ellene. Ennek az embernek el kell önt
hagyni!
– De hogyan lehessen az? Hiszen ha mondom neki, hogy menjen el, nem
teszi meg, nagyot nevet s itt marad. Ha elszököm előle, utánam jön, rám
talál. S ha megharagszom, addig bolondozik, míg megnevettet.
– De ha önnek tökéletesen elfogy a pénze, akkor el fog öntől maradni.
– Oh, dehogy marad el. Mindegy ennek, akár gazdagság, akár nyomorúság,
mindenben osztozik velem.
– No hát én tudom egy igen sikeres és könnyüszerű módját annak, hogyan
lehet Koczur barátunkat legalább jó hosszú időre öntől elmarasztani.
– Én nem bánom, mert engem is sokat boszant; de csak nekem ne legyen
benne részem.
– Önnek csak contemplativ része lesz benne. Az imént mondtam önnek, hogy
micsoda galibát okozott önöknek a látogatása Garibaldinál. Ezt önnek
helyre lehet hozni. Kérjen audiencziát a miniszternél. Mondjon el neki
őszintén mindent.
– Mit mindent? Hisz én nem tudok semmit.
– No, hát épen azt mondja el, hogy ön nem tud semmit. A Koczur tud
mindent.
– De hát mit tud a Koczur?
– Az a kérdés már nem önre tartozik. Azt majd elvégzik mások, a kik
ehhez értenek. Ön ez által rehabilitálja magát egy súlyos gyanu alól, a
mi önt semmivé teszi; – érdemeket szerez magának az állam körül, a mik
alapul szolgálhatnak különféle kedvezmények igénybevételére és azonkívül
a legolcsóbb uton szabadul meg Koczur barátunktól, a ki azután hosszú
időre biztosítva lesz arról, hogy senkinek ebben a szürke világban nem
alkalmatlankodhatik. De – az ajtót hallom nyilni. Ne beszéljünk erről
most többet.
Az előszoba-ajtón az inas jött vissza, azt Koczur megint kiküldte, hogy
menjen, keresse meg valahol a kocsizsebben a báró úr pipáját; maga pedig
benyitott az étterembe.
– Nos? megörültek a gyermekek a pogácsának? kérdé Diadém úr.
Koczur valami nevetésformát döczögtetett előre.
– Hogyne? azt mondták, hogy ez volt életük legboldogabb napja. Hanem már
most beszéljünk valami okos dologról.
Azzal leült az asztal mellé s a dolmányzsebéből egy fekete retket vett
elő s azt elkezdte a csizmaszár mellől kihúzott bicsakkal kereken
hámozni.
– Remélem, hogy ezzel nem akar bennünket megkinálni? szólt a báróné
ijedezve.
– Kár pedig ezt fumigálni. Nálunk a Balatonvidékén úgy hiják, hogy
magyar ananász.
Azzal négyfelé vágta a meghámozott retket s egy tányérra tette.
– Ebből csak az kap, a kinek van a zsebében ötezer forint.
Mind a hárman egyenkint és együttesen visszautasították a szives
megkinálást, először, mivelhogy egyikük sem szerette – az ananászt;
másodszor, mivelhogy egyiküknek sem volt a zsebében ötezer forint.
– No hát akkor nekem marad az egész, mert az én zsebemben van ötezer
forint.
Azzal kigombolta a kabátját, kihúzott az oldalzsebéből egy
összehajtogatott darab fischlédert s abból kivágott az asztalra egy
csomagot, a minek a keresztkötésére ez volt nyomtatva: 100 darab ötven
forintos.
Mind a hárman egyszerre felugráltak helyeikről. Mind a három arcz
egyszerre átváltozott. Bűvésznek sem sikerülhetett volna ilyen egy
ütésre kicserélni egy egész társaságnak az arczát.
Ezek az egykori gazdag urak, a kiknek mindegyike milliókat látott a
puszta tenyerén, magától, fáradság nélkül megteremni s a ki ezeket a
milliókat szájának egy ráfujásával el tudta röpíteni a tenyeréről, a kik
keresztül botlottak egykor a lábuk alá kerülő kincsekben, a kik
szerezték a pénzt játszva s elpazarolták unalomból, ni, hogy fel lettek
villanyozva egy ilyen szerény ötezer forintos pénzcsomag láttára, a mi
még utoljára nem is bankjegy, hanem csak állampénzjegy.
Az ám: részegeskedés után jön meg az igazi szomj.
Atalanta bárónénak minden ékszere a zálogházban volt már: esztendős
árjegyzéke nőtt fel a mészárosnál, a füszeresnél, s a cselédei bérét sem
fizette; eladott már hintókat, lovakat, sőt még a márványkandallókat is
a hajdani disztermekből s néha egy hétig élt a velenczei tükör árából és
mikor nagyon megszorult, összevásárolta a selyemkelméket a boltokban –
hitelbe s eladta fele áron a zsibárusoknak. Diadém urnak pedig minden
éjjel azzal kellett elaludni, hogy a holnaputánra esedékes
kötelezettségeinek beváltása végett kit szédítsen el a holnapi napon.
Neki minden nap rá kell szednie egy embert, azért, hogy a következő
napon egy másik előtt becsületes maradhasson. A mi pedig a bárót illeti,
annak a pénzinsége annyira köztudomású volt, hogy sehová se mehetett
látogatóba, mert mindenki eltagadta magát előle s a leveleit
fölbontatlan küldték vissza: tudták, hogy pénzt kér, a váltóit pedig már
a «vén asszonyok» sem tudták sehol elszerezni.
És aztán mind a három folyvást a másik kettőtől várta és követelte, hogy
ez fog a számára valami csodamódon új pénzforrást nyitni.
S most egyszerre itt van előttük egy mesés összeg. Ötezer forint! S ezt
az ostoba buksi fejű hozta.
– Micsoda pénz ez, Koczur? kérdé kapzsiságtól villogó szemekkel Atalanta
báróné.
– A mi pénzünk, mondá Koczur, hatalmas fogai alatt harsogtatva a retket.
Valami kellemes nevetés-trio következett e szavakra.
– Kit öltél meg ezért? te Koczur! vigyorintá Kornél báró, olyanforma
mozdulatot téve a pénzcsomag felé, mintha el akarná azt kapni. Hanem
Koczur, mint a lakmározó oroszlán, hirtelen rátette arra az első lábát s
mormogott hozzá:
– Elmondom a dolgot. Hát tudtomra esett, hogy Bécsben most a nagy
Ringstrassét akarják kiépíteni. A kisajátítás alá kerülő házak közé fog
esni az a palota is, a mit mi egyszer Bécsben laktunk alatt megvettünk,
de a minek az árát kifizetni a terminusra elmulasztottuk, a miből azután
a szürünket kitették s a felpénzünket, százezer forintot is szépen
elvesztettük. Én akkor nem mulasztottam el az ellen formaszerint
protestálni s törvényes igényeinket föntartani. Most tehát, a mint
megtudtam, hogy a palotát kisajátítják, fogtam magam, megirtam a
tulajdonosnak, hogy én megindítom az igénypört a palotáért.
Diadém úr közbeszólt:
– A mire az bizonyosan azt felelte, hogy csak tessék, a pört
mindenesetre el fogja ön veszíteni.
– Szóról-szóra. Nem lehetett semmi fenyegetéssel ráijeszteni. Ekkor
aztán más oldalról fordultam neki. A szivéhez beszéltem. Lerajzoltam
előtte princzipálisom szorult helyzetét, hogy már közel van hozzá, hogy
az őrültek házába csukassa magát, leirtam a báróné kellemetlen
állapotát, a gyermekek éheznek, rongyban járnak; előadtam a bankár úr
rossz sikereit.
Erre mind hárman egyszerre rásivítottak, mint a sakálok a lakmározó
oroszlánra:
– Mit tett ön? Megbolondult Koczur? Hogy merted ezt tenni?
Az pedig nagy nyugalommal ropogtatta a retket, a tenyere alatt tartott
pénzcsomagot lapogatva: «itt a fácit!»
– De hisz ön ezzel mindannyiunk hitelét, becsületét rongálta tönkre!
Hetvenkedék Diadém úr.
– Az én gyermekeimről azt irni, hogy rongyban járnak!
– Meg hogy én az őrültek házába kerülök!
– De az én rossz sikereimet publikálni!
Koczur pedig mindezt olybá vette, mint mikor a csinyt tett diákot
szidják a társai, míg ő maga meg van felőle győződve, hogy igen jó tréfa
volt az, a mi tőle kikerült.
– Lirum-lárum az egész, folytatá, a bicsak hegyével piszkálva a fogait.
«Kutya ugat, pénz beszél.» Ezt tartja a közmondás. A pénz itt van. Ha
tetszik harács, ha tetszik alamizsna, ha tetszik lutri nyereség. Ha
egyik se tetszik, lehet róla tenni. A méltóságos uraságok irhatnak
azonnal a meg szivattyúzott háztulajdonosnak, hogy a Koczur méltatlanul
rágalmazta őket azzal, hogy nyomorúságosan meg vannak szorulva: nekik
nem kell a küldött pénz. Az illető aztán ám lássa, hogy mint tudja azt a
Koczurtól visszavasalni.
S ezzel úgy tett, mintha vissza akarná dugni a zsebébe a pénzcsomagot.
Ez nagyon megszeppenté az uraságokat.
– No, no, Koczur, ne légy bolond! monda Kornél.
– Értsük meg egymást, barátom, szólt közbe Diadém úr.
– Csak az kellene még! Lamentált a báróné.
– A baj már ugyis megtörtént.
– Azon segíteni nem lehet.
– Azért ne veszszünk össze.
Koczur folyvást nevetett.
– No hiszen gondoltam, hogy így lesz. A Koczurt elébb mindig jól
leszidják, a feje hátuljára ütögetnek, aztán azt mondják, hogy nagyon
jól van, s összecsókolgatják. Az egyik pofájára egy pofont, a másikra
egy csókot. Ez a rendes conventio. Hát feltranchirozzam ezt a drága
vadat, a mit lőttem? Caput alas, pedes!
– Semmi tranchirozás! Kiálta fel Kornél báró. Az összeg az enyém! Ez az
én üzletem volt!
– Engedelmet kérek, ellenkezék Diadém úr; ez összeget nekem kell
elkönyvelnem. Én vagyok a birtok teljhatalmú igazgatója és törvényes
gondnoka.
– Ne tessék tűzbe jönni urak, szólt közbe Koczur, a kése és villája
hegyével czapfenstrájkot verve a tányérja fenekén. Én rám van ez bizva
egészen, mert kegyadomány s én osztom ezt fel tetszésem szerint. Ennek
az alapján kapni fog a báróné ez összegből ezer forintot, Diadém úr
szintén ezeret, három ezer pedig marad Kornél bárónak.
Erre az indítványra oly zaj keletkezett, a mit a gyorsirói feljegyzések
így szoktak nevezni: «általános nagy mozgás». A pártok mindegyike a maga
álláspontját vitatta s a többinek a jogosultságát igyekezett
kétségbevonni. A mellett mindahárman Koczur ellen fordíták legkeserűbb
kifakadásaikat.
Koczur addig csengetett az előtte levő poháron a kés fokával, a míg
csakugyan kierőszakolta a csendet.