szemünk kinyilt szakadatlanul? A cselédek, hogy mit hazudjunk a mamának?
a mama, hogy mit hazudjunk a papának, a látogatóknak, a cselédeknek? Nem
hazudtak-e nekünk örökké? ha nem akartak valamit adni, azt elvitte a
macska! ha el akartak hallgattatni: jön a mumus! ha tanítani akartak:
jön a Mikulás! Az egyik nevelő nagyokat hazudott a zsidók történetéből,
s azt akarta, hogy higyjük el neki, a másik még nagyobbakat hazudott a
római istenek történetéből s az is úgy tett, mint a ki komolyan veszi a
dolgot. Aztán megtanítottak bennünket, hogy mit mondjunk ennek meg annak
az embernek, hogy meg ne tudja az igazat. Aztán szidták egymást
kölcsönösen, hogy hazudik a paraszt az ispánnak, az ispán a zsidónak, a
zsidó mindkettőnek, a doktor mindháromnak, a fiskális mind a négynek s a
szép asszony mind az ötnek: Hiszen rendes mesterség ez, mint a vízivás;
csak arra kell vigyázni, hogy meg ne ártson.
– No, én meg vagyok tőle csömörülve, s inkább volna kedvem vályogot
vetni a czigányokkal, térdig a sárban, mint ehhez az élethez.
– Nagyon hamar meguntad, kedveském. Hidd el nekem, hogy olyan jó az, az
ember annyit mulat rajta. Hanem persze nem olyan hült pofa kell hozzá,
mint a tied, a kiből az első rátekintésre meglátják, hogy most hazudott,
hanem úgy kell azt adni, a hogy én tudom; tudod, a hogy tinálatok
fiúknál a vívást tanítják, hogy nem kell az embernek a szemét
meghunyorítani, nem kell az arczát félteni a vágástól, hanem mindig
kitalálni, hogy hol hagyott az ellenfél valami rést, a hol oda lehet
neki vágni? hát látod, az én nekem épen olyan gyönyörüség, mint te neked
a kardvivás: csakhogy sokkal nemesebb szenvedély.
– Már úgymint a hazudás?
– Hát persze. Te az egyikben vagy kitünő, én meg a másikban. Látod, a
szegény báró papa, ő mind a kettőben olyan ügyetlen, hanem azért mégis
teszi mind a kettőt.
– Ugyan ne szóld meg hát az apánkat!
– No nézd! Egyszer mondok igazat s azért is megneheztelsz. De hisz azt
mindenki tudja, hogy a báró papa nem ért az elsőhöz, azért mégis
mindenkit provokál s akkor megszabdalják, nem ért a másodikhoz, azért
mégis mindig teszi s mindig rajta kapják.
– Eh! Én nem szeretem, hogy ha előttem így beszélsz róla.
– Jól van no. Jámbor tízparancsolatevő! Hát beszéljünk a báró papáról
nagyobb tisztelettel. Vajon milyen képe lesz neki ma megint?
Ráismerünk-e egyszerre, ha elénk toppan? No, mert tudod, valahányszor
beáll hozzánk, mindannyiszor más-más ábrázatot hoz ide. Minden
alkalommal gazdagítja a fénykép-albumodat egy új fölvételével, a mik
közül egyik sem hasonlít a másikhoz.
Czenczi baronesse felkapta az asztalról az ottheverő meglehetősen kopott
fényképalbumot s elkezdte annak a képeit sorba mustrálgatni.
– No ilyennek, mint ez a legelső, még én nem ismertem. Ezzel az uhlánus
tiszti jelmezzel. Kiváncsi vagyok arra az ellenségre, a kit a papa
valaha megkergetett. A fotográf reszkethetett, a míg őt levette! Ettől a
kétfelé hegyesített bajusztól. Huh! Már itt ezen a második képen egy
csepp bajusza sincs, hanem a helyett két oldalt hosszan leeresztett
cotelettjei: igazi angol. A félszeme elé csiptetve a monocle. How do you
do, sir? Tako, tako, gyekujem peknye! Ezen a harmadik figurán már megint
à la Henry IV. spanyol szakállal, keresztbe álló bajuszszal, felfelé
csavarintott üstökkel, lovagló csizmákban, ostorral a kezében. Akkor
vesztett olyan sokat a turfon. Igazán van oka rá ilyen büszkén
feltartani a fejét. No erre az alakjára már én is emlékezem ezzel a
felkunkorított bajuszszal, a haja középen elválasztva. Milyen epedő
mosolylyal tekint ki a világba. Kezében egy felnyitott könyv, a miből
olvas. Akkor volt ez, mikor azt a szép tánczosnét ide hozta magával s
azt akarta, hogy a mama fogadja meg társalkodónéjának. No hiszen erre a
képére nagyon jól fogsz emlékezni te is: a hol magyar gavallérnak van
öltözve; pitykés dolmányban, darutollas kalap a szemöldökére lenyomva, a
két bajusza hegyesen szétáll, mint két patkány farka. Ez meg akkor volt,
mikor el akartak válni a mamával egymástól; aztán azon czivakodtak, hogy
melyikünk melyiknek maradjon? A báró papa minden áron téged akart
magával vinni, a mama meg nem akart oda adni. Egy darab ideig egymás
keze közül ragadoztak ki bennünket, kiabáltak, szitkozódtak, az egyik a
kezednél, a másik a lábadnál fogva húzott magához, én eleinte sirtam,
azután meg nevettem: utoljára a mama megharagudott, kilökte a báró papát
a szobából, s aztán mind a kettőnket utána dobott, hogy vigyen magával,
akkor aztán a báró papának egyikünk sem kellett; ott hagyott, megint nem
láttuk egy esztendeig.
– Oh milyen gonosz nyelved van.
– Van biz én nekem még gonoszabb is. Azt is tudom, hogy a báró papának
még a névaláirása sem ugyanaz egyik esztendőről a másikra, hol a régi,
hol az új nevét használja. Néha mindkettőt együtt, azok mellé majd az
igazi keresztnevét, majd meg a magyarosítottat; a vonásai, a kézirata, a
neve után kanyarított czifra mindig változnak; úgy, hogy már hivatalosan
ki van rá mondva, hogy az aláirását csak úgy fogadják el hitelesnek, ha
a czimeres gyűrűjével, a mit mindig az ujján hord, oda nyomtatja utána a
pecsétjét.
– De hát te hol szedted össze mindezt?
– Hát a mamának volt egyszer egy kedvencz szobaleánya, az beszélte
nekem. Annak meg a Koczur barátunk beszélte.
– Te! Miért hívják ezt Koczur barátunknak?
– Azért, mert senki sem akar vele barátkozni.
– Vajon mije lehet ez a papának, hogy mindig magával hordja?
– Már mint – ő a papát. Úgy látom, hogy ez az egyedüli ember, a ki ő
neki szót fogad, meg ő is annak.
– Ki nem állhatom ezt az embert, olyan bizalmaskodva viseli magát, ha
itt van. Vendégek jelenlétében is végigfekszik a pamlagon, s a mamát
«tündér szép bárónénak» szólítja. Aztán mindenkiről rosszat beszél.
– Én szeretem, mert mulatságosan anecdotázik.
– No már most, kérlek szépen, ne háborgass. Nekem még ma valami sürgős
dolgot kell elvégeznem.
– Neked sürgős dolgod van, jó barátom?
– Tudod: mikor tavaly ilyenkor a papa itthon volt, s aztán egyszer csak
eszébe jutott neki, hogy kiexamináljon, hadd lássa mit tanultam.
– Tudom, tudom! hahaha! Mindenfélét kérdezett tőled, hogy van ez, hogy
van amaz? Te semmire sem tudtál neki megfelelni, aztán ő sem tudta
megmondani, hogyan van?
– Utoljára azt kérdezte tőlem, hogy «de hát mit tudsz mégis valamit a
világon?» azt feleltem neki, hogy tudok rajzolni, meg térképet csinálni.
– «No hát rajzold le nekem ezt a mi kastélyunkat egészen az építészeti
szabályok szerint, fundamentomostól együtt, a hogy a kőmívesmajszterek
szokták». Ezzel hagyott el.
– S te most akarsz ehhez hozzáfogni?
– Dehogy! Régóta dolgozom rajta; de el szoktam dugni az ágy fenekére,
hogy ki ne nevessenek vele.
Ezzel előkereste a szalmazsákja alól a rajztábláját. Azon csakugyan
rajta volt a kezdetleges vázlata egy palota ábrájának, alapvázlatával
együtt, a hogy ezt készíthette valaki, a kit erre soha sem tanítottak.
Készen volt az egész, csak egy kis igazgatás kellett hozzá.
– Ezzel én most elkészülnék, mire a papa megjön, hogy meglepjem vele,
csak az a baj, hogy a gyertyám mindjárt elég.
– Az ám, másikat pedig nem adnak. Azt mondják, miért nem megyünk már
aludni? Megállj! Én gondoltam ki valamit. Tudok valahol egy darab
viaszkot, a mivel nagy parádé idején az inas a szobákat szokta
kifényesíteni.
– Mit csinálsz vele?
– Azt csinálom, hogy az alsó szoknyám kötőjéből levágok egy darabot, azt
keresztül húzom a viaszkon bél gyanánt, azt meggyujthatjuk s te
rajzolhatsz mellette szépen.
A terv nagyhamar valósítva lőn, a hevenyészett mécsest beletették egy
cseréptányérba s annak a világánál folytatta Arnold a rajzolását.
Czenczi odatámaszkodott a háta mögé s igazgatta, hogy ez így jobb lesz.
A nagy palota egyik részében akármi történhetett, a másikban nem vették
észre. Valaha húsz embernél kevesebb cselédség soha sem lakott abban,
most pedig alig csengett-bongott benne tíz élő lélek, az is egymástól
szétszórva.
A viaszkmécs ez alatt úgy megtöltötte a szobát füsttel, hogy Arnoldnak
ki kellett nyitni az ablakot, hadd jöjjön be egy kis friss levegő.
A mint az ablakot kinyitotta, valami lármahang ütötte meg a fülét.
– Hallga! Nekem úgy tetszik, a papa szavát hallom.
– Nem ismersz te arra, mondá Czenczi; hiszen tudod, hogy a szavát is
mindannyiszor elváltoztatja, a hányszor megtisztel bennünket a
látogatásával, egyszer leptetve beszél, másszor sebesen és orrhangokon,
néha nem tudja az «r»-et kimondani, majd meg lemélyíti a hangját, mintha
a föld alól beszélne fel. Nem ismered te azt így meg.
– De pedig ő az, mert nagyon káromkodik. Azt mondogatja, hogy
«ezermilliom kutyalélek!»
– Akkor ő az! Ez az ő szava járása.
– Siessünk elébe!
– Én jobb szeretném, ha más sietne előre.
De Arnold nem ügyelt rá, felvette a kabátját s szaladt ki a folyosón, őt
aztán Czenczi sem hagyta magára, hanem utána ment.
A káromkodó hang már ekkor jött fölfelé a lépcsőn.
– Vajon milyen megjelenése lesz ezúttal a papának? kiváncsiaskodék
Czenczi.
No ezt bizony nehéz lett volna ezúttal kitalálni, mert az egészen
rögtönzött megjelenés volt. Ebben az alakban nemcsak saját két gyermeke,
de akárki sem ismert volna rá báró Opatovszky Kornél úrra.
Hogy a rajtalevő ruha micsoda kelméből volt? azt nem lehetett kitalálni,
mert arra a sár azon módon rászáradt, a hogy a pocsolyában meghentergett
benne, s most ez a szikkadt agyagréteg olyan pikkelyes hüvelyt képezett
rajta, mintha krokodilus bőrt viselne; a kalapjának nem volt semmi
emberi formája, a bajusza, szakála össze volt keveredve a zöld
békalencsével, a mi a pocsolya felszínén szokott úszni: az orráról le
volt horzsolva a bőr, s a félarcza úgy fel volt dagadva, mint egy czipó.
S ehhez a jelmezhez még egy ölnél hosszabb vastag füzfadorongot hozott a
kezében. A kapus félve kisérte, a lámpással világítva az útjába.
– Ezer milliom kutyalélek! rikácsolá tönkrerekedt hangon: Hát jön-e már
valaki elém a kastélyból? Vagy meghalt minden ember?
S a hányat szólt, annyit ütött a füzfadoronggal a lépcsőkre, meg a
falra: csak úgy csattogott.
Legelső volt Arnold, a ki elkapta a kezét.
– Hagyd abba ostoba! Hol akarsz megcsókolni? Nem látod, hogy csupa sár
vagyok?
A nagy zajra aztán a báróné is előjött a szobájából Diadém úrral, az
inas is a gyertyával.
A báróné összecsapta a kezeit.
– Micsoda állapotban van ön?
– Micsoda állapotban! recsegé a báró úr. Egy becsületes disznót nem
kellene így megfüröszteni a sárban. Bele kellene ültetni magát a
főispánt egy huszonnégy órára.
– Ön felfordult talán?
– Talán? Nem én! A kocsi fordult föl. Én meg kifordúltam belőle.
Háromszor dültünk fel ebben az átkozott útban. Egyszer lágyba estem,
kétszer keménybe. Kicsi hijja, hogy a kezem, lábam el nem törött. Még
«talán!» Holnap főbelövöm a főispánt, meg a szolgabirót. Így kell az
utat tartani az én birtokomon keresztül? Gyalog kellett baktatnom egész
a határkorcsmától kezdve. A hintóm is mind összetörött. Koczur ott
maradt összekötöztetni, a hogy lehet. Úgy jöttem előre magam gyalog. A
kutyák majd lehúztak ebben az útban, azt gondolták, prikulics vagyok.
Csak most egy fotograf volna itt, hogy levétethetném magamat, s aztán
megmutathatnám neki, hogy milyen voltam: a főispánnak!
– Ellenben siessen ön hamar a szobájába; s igyekezzék magát tisztába
tenni.
– Tisztába tenni! Mikor minden ruhám ott maradt a hintóban.
– Elfeledte ön már, hogy itthon van. Hálóköntösét, vadászköntösét mind
ott fogja találni a helyükön.
– Úgy, igaz, köszönöm. Hát nyujtsa a kezét, hadd csókoljam meg; a
bajuszom ugyan csupa hinár; hanem azért a keztyüt nem piszkolom össze
nagyon.
– Arnold, menjen! segítsen az apjának, az öltözésnél.
– Kell is nekem oda kölyök. Elég az inas.
A báróné azonban nem engedett. Hadd legyen ő is ott. Arra gondolt, hogy
a vetkőztetés közben jó lesz valakinek ügyelni arra a sok pénzre, a mit
a báró magával hozott, s alkalmasint a kabátjába dugva hord most is.
A báróné és Czenczi baronesse nagy hirtelen berendezték a kandalló
szobát theázó teremmé, meggyujtották a samovár katlanát, felszeletelték
a hideg borjúsültet és sonkát, a mit a báróné magával hozott az útról (a
szakács még mindig nem volt retablirozva a hivatalába); rhumot, bort az
asztalra rakták, s midőn mindezekkel félig-meddig elkészültek, nagy
csetepaté ütött közbe. A folyosón pogány lárma támadt, valakit
kergettek. Alfons úrfi ijedt képpel futott be a szobába s az
ablakfüggöny mögé rejtette magát; utána pedig nagy csörtetve jött a
papa, igen sajátszerű fegyverzetben. Az egyik lábán nem volt lábtyű,
hanem a helyett a másikra rá volt szorulva az a bizonyos szarvasbogár
alakú szörnyeteg, a mit csizmahúzónak hívnak, s az minden léptével
nagyot csattant a padozaton. A hiányzó csizma ellenben ott volt a
balkezében, a jobbjában pedig az a mankóforma szerszám, a mivel a
lábtyűt megszokták nyomni, hogy a lehúzás közben engedjen. A báró
dühösen ordított.
– Fogjátok el a gazembert, hadd üssem agyon!
Szerencsére volt férfi a háznál: Diadém úr elállta a dühösködőnek az
útját.
– No nono! Mi történt? Mi baj van?
– Hát látott valaha a világ ilyen elvetemedett gazembert! Dühösködék a
báró. Más gyermek ilyenkor bőréből szokott kibújni örömében; ez a
gézengúz pedig a legelső szavánál is azon törekedik, hogyan semmisítse
meg az ő szülő apját! Nincs elég magas akasztófa ennek a számára!
– Hát ugyan mivel sértett meg?
– Te ahhoz nem értesz! Neked hiába is mondom. Te lelketlen pénzember
vagy. Nem tudod, mi a nemesség? Hát mikor én egész atyai jósággal
odanyujtom neki a lábamat, hogy húzza le róla a csizmát, s a közben
egész stentori kegyességgel.
– Talán mentori kegyességgel…
– Az mindegy! Azt kérdem tőle: no hát édes fiacskám, mondd meg nekem
görögül, hogy hívják a csizmahúzót? S erre a pokoli ördög, szemtelen
vigyorgással, azt feleli nekem: «én nem tudom, papa; hát mondd meg, hogy
hívják?»
– Hát mondd meg neki, ha tudod.
– Én nem tudom, mert az én epochámban nem tanítottak görögül, de az ő
epochájában már tanítanak; hát ő tartozik azt tudni.
A báróné közbevegyült.
– De hát legelébb is húzza fel a másik csizmát is a lábára, édesem.
Azután beszéljünk nyugodtan a mi rendes dolgainkról. A gyermekekről majd
beszélhetünk később. Remélem, hogy az útban nem történt önnel valami
komolyabb baleset?
– Ezer milliom kigyófarka! kiálta fel a családapa, belerugva magát a
felrántott csizmába. Háromszor felfordulok az úton. Egyszer belefuladok
a sárba. Az orromról lehorzsolok három krajczár ára bőrt. Kicsiny hija,
hogy a nyakamat ki nem töröm. S még azt kérdezik tőlem, hogy nem
történt-e velem az úton valami komolyabb baleset?
– No igen. Értem alatta: nem volt-e önnek valami kellemetlen kalandja,
útonálló rablófélével?
– No hiszen csak az jött volna most elém. Még nem ettem
zsiványpecsenyét, de ma felfaltam volna, a ki elém jön.
– És így remélhetőleg a pénzét biztonságba helyezte ön?
Ez volt a bárónénak a legfőbb aggodalma.
– A pénzemet? Már mint a pénzemet?
– No igen, az egész összeget, a mit magával hord.
– Az egész összeg, a mit magammal hordok, mindössze is negyvenöt forint
ötven krajczár.
– Az lehetetlen, hisz ön azt irta hozzám, a ma érkezett levelében, hogy
lesz pénz elég.
A báró úr furcsa képpel tekintett Diadém urra s mutatóujjával bökdösött
felé.
– Hát én azt értettem alatta, hogy ő fog pénzt hozni.
Diadém elnevette magát, a báróné pedig türelmetlenül dobbantott a
lábával.
– Ez már léhaság! Mi szükség lett volna önnek arról írni, hogy mit hoz
Diadém úr? Hisz arról én jobban vagyok értesülve. De hiszen ön
Rokomozernak is írt arról, hogy pénzzel jön haza.
– Micsoda? Hogy én irtam volna Rokomozernek? ki meri ezt az
istentelenséget állítani?
– Itt vannak a saját gyermekei, a kik olvasták önnek levelét
Rokomozernél.
– Hogyan? Az én saját gyermekeim lépnek fel ellenem hamis tanunak?
Készek a hamis esküt letenni a saját apjuk ellen! Jöjj elő te,
apagyilkos, ismételd a rágalmadat!
– Nem a fia, a leánya olvasta.
– E szerint én hazudok! Az én szavam a hazugság!
Most közbelépett Czenczi baronesse. Az önfeláldozó gyermeki szeretet
magaslelküségével lépett közbe.
– Szüntessék meg a vitát, drága szülőim! Nem! Az én kedves atyámnak nem
szabad hazugságban maradni. Én hazudtam! Én vétettem az igazság ellen.
Büntessetek meg engem. Én vagyok a vétkes.
A bárót ez a föllépés egészen kétségbeejtette.
– Itt van ni! Most meg már egész nagylelküen magára vállalja a hazugság
terheit! Még a nagylelküt játszsza ellenemben. Most már aztán mindenki
azt fogja hinni, hogy csakugyan én hazudtam. Hozzák ide rögtön azt a
Rokomozert!
Erre Czenczi baronesse egyszerre lábujjhegyre emelkedett.
– Megtiltom! Egy Opatovszky baronesse meghalhat, de nem engedi magát
szembesíttetni egy plebejuszszal! Itéljetek el: én nem szólok többet.
Opatovszky Kornél egyik kezében a csizmahuzóval, másikban a letoló
mankóval fordult Diadém barátjához, annak vállaira borulva.
– Oh barátom, hogy ilyen atyának ilyen gyermekei lehetnek!
Erre Diadém úr is, meg a báróné is nem állhatták meg, hogy hangosan föl
ne kaczagjanak.
– No de, kedves barátom, mondá Diadém úr, csakugyan gondolj rá vissza,
vajon nem lehetséges-e, hogy te egyszer valamikor irtál ilyenforma
tartalmú levelet Rokomozernek, a miben biztatod, hogy hozod a sok pénzt?
– No, a mi igaz, az igaz, de nem ma!
– No hát akkor nyugodjunk meg a dologban. S minthogy a thea készen van,
lássunk hozzá. Aztán majd könnyebben értjük egymást.
– Nem bánom. Hanem az a gazember üljön velem szembe, hogy mindig a szeme
közé láthassak. Mert ez egy irtóztató gonosztevő. Nézd, hogy állanak a
szemei keresztbe. Csak te tudnál valami fegyintézetet ilyen kiskorú
gonosztevők számára, hogy oda be adhatnám vagy tíz esztendőre! Nézd! Meg
sem rágja, a mit lenyel. Ez képes volna az apját megölni: úgy tartja a
kezében azt a kést! No, te semmiházi. Hát ne húzd le úgy a fejedet. Hát
nézz a szemembe! No hát mondd meg, hogy hitták görögül a zsidóboltost?
Erre a kérdésre Arnold még jobban lehúzta a fejét.
– No, ott van ni. Azt sem tudja.
– De édes barátom. Csitítá Diadém úr. Hisz a hellenek idejében még nem
voltak Hellászban a zsidók.
– Hogy ne lettek volna? Hát hiába mondaná a népszólás: «zsidót viszek
görögnek!»
A báróné ma azonban különösen kötekedő kedvében volt, s ezuttal elég jó
oka is volt rá, hogy azt a báró ellen fordítsa.
– De uram, nem lehet ezt rossz adomákkal elütni. Önnek a levele
határozottan szólt. Ön tudja azt jól, hogy miről van szó. Önnek kellett
e napokban pénzt kapni.
– No igen. Annak a nyomorúságos negyvenezer forintnak a kamatját, a mi
le van téve.
– S a mit nem adnak ki másnak, egyedül önnek.
– No, igen, hát no! Két ezer forint az egész.
– Négy napja, hogy ön azt megkapta.
– Mennyi lyuka volt már annak!
– Tudom. Például Pozsonyban az Arany-Rózsánál a fáró-bank!
– Micsoda fáró-bank? Nem is az Arany-Rózsánál van. Ott sem voltam.
– No hát a szép chansonette énekesnő az arenában.
– Micsoda chansonette énekesnő? Soha a nevét sem hallottam.
– No hát hova tette ön a kapott pénzt három nap alatt?
– Oh édes papa! szólt közbe Czenczi baronesse, tedd meg kérlek szépen a
kedvemért, mondd azt, hogy kirabolt az úton egy alföldi betyár.
Erre Diadém úr nem állhatta meg, hogy fel ne kaczagjon. A báróné mérges
volt, de mégis elragadt rá a nevetés.
Erre aztán Kornél báróból kitört a csinált düh. Fölugrott az asztaltól s
az asztalkendője két végét rángatta a két kezével, mintha szét akarná
tépni, s homlokon ütögetve magát, nagy elkeseredéssel kiálta föl:
– Oh, az borzasztó, mikor ilyen elvetemedett gyermekei vannak egy «ilyen
apának!»
Az ilyen apára való hivatkozás csak még jobban fokozta a felköltött
derültséget.
– Parancsolja ön a gyermekeit a szobáikba! mondá a báró papa a báróné
mamának. Akkor nyilatkozni fogok.
Czenczi nem várta be a parancs-szót. Kapott rajta, hogy hivatalból
kergetik el s ezzel megszünik az inquisitio. A két gyertyatartó közül az
egyiket felkapta s indult vele kifelé, útközben a kredenczen hagyott
sonkamaradékot a zsebébe csusztatva. Példáját Arnold is sietett követni.
– Hohó! kiálta utána Kornél papa, megragadva a fia gallérját. Hová
viszitek azt a gyertyatartót?
– A szobánkba. Nekünk nincs gyertyánk.
– Hát tudod-e, hogy hívják görögül a gyertyatartót?
– Ugyan hagyj már Arnoldnak békét, papa! Szólt közbe Czenczi,
kiszabadítva a bátyja gallérját az apja körmei közül. Hiszen azt minden
ember tudja, hogy a gyertyatartót görögül kandelábernek hívják!
Azzal futott kaczagva a bátyja után.
A báró papa ellenben elkeseredve dőlt Diadém úr nyakába, zokogó
pathoszszal rebegve:
– Oh barátom! Az irtózatos, mikor egy apának ilyen gyermekei vannak!
Szólj: nem tudsz valahol egy szigorú katona-iskolát, a hova ezt a
ficzkót beadhatnám? a hol mindennap kurta vasra vernék. Okvetlen zsivány
lesz belőle.
Diadém úr lerázta a válláról.
– No, uram, hát folytassuk a dolgot. Mondá a báróné.
Kornél ezt úgy értette, hogy visszaült az asztalhoz s elkezdte a
felszelt sonkát fogyasztani; ez volt az ő dolgának a folytatása.
– Hát lesz szives ön felvilágosítást adni a négy nap előtt felvett
összegnek a hovafordításáról.
– Öhöm, vakkantá az rá, teletömött szájjal. Aztán nagyot nyelt, egyet
ivott rá, megtörölte a száját. Ekkor aztán egészen bizonyos volt felőle,
hogy a mit most fog elsütni, az olyan puska lesz, a mitől mindenki
elveszti a harczi kedvét. Azonnal hozzáfogok, mihelyt az én kedves
Diadém barátom szives lesz a maga számadását előterjeszteni és
felvilágosítani, hogy hova lett az apátvári uradalomnak tizenhárom
esztendei jövedelme, a minek a kezelése ő rá volt bízva? Hová lett
hatvanezer hold földnek a jövedelme? A malmok, a fűrészmalmok, a
papirosmalom, a vasgyár, a schweizerei, az üveghuták javadalmai? A
regale, a vámok, a bérletek? Mit hajtottak be azok a nagyszerű
beruházások, a miket létrehozatott az én költségemre, a mikre annyi sok
adósságot felszedtem, hol vannak a részvénytársaságok dividendái, a
miknek alapítója lettem? Mind ezeknek úgy hiszem, olyan halomra kellett
már nőni, hogy ha az napfényre kerül, akkor az én számadásra váró
kétezer forintom tört számnak se válik be mellette.
Diadém úr és a báróné összenéztek s mind a kettő egyszerre mormogta ezt
a szót: «Koczur!» Ennyi bölcseség Kornél bárótól magában ki nem kerül.
Erre már őt okvetlenül a spiritus familiáris eszelte fel.
Diadém úr félrevont szájjal mosolygott s szivarját beledobta a
kandallóba.
– Nagyon örülök rajta, kedves báró úr, hogy önt egyszer olyan kedvében
találom, a mikor erről a tárgyról tüzetesen ohajt értesülni. Abban a
reményben, hogy önnel e napokban okvetlenül össze fogok találkozni,
elhoztam magammal mindazokat az adatokat és okmányokat, a mik tizenhárom
évi működésem tisztába hozatalára vonatkoznak. S ha kivánja, rögtön
előhozhatok mindent s megkezdhetjük.
Kornél báró nyugtalanul tekintgetett körül. Nem érezte maga mellett
Koczurt, s az esze nagyobbik részét annál szokta tartani.
– Hát ezt majd halaszszuk nappalra. Én a sok részlet megvizsgálásához
úgy sem igen értek: lesz más, a ki érteni fog hozzá. Én csak azt
kérdezem: nekem van egy roppant nagy birtokom, a min akkor, midőn a
gyámság alul felszabadultam, nem volt semmi adósság, mindent
letisztázott a gyámom. Ellenben egy kerek millió készpénzt adott a
kezembe. Angliából hozattam magamnak vendégeket a vadászatra. Ostendeből
az osztrigát, Johannisbergből a bort s Berlinből az elsőrendű
énekeseket, Koczur mellett még egy irnokot kellett tartanom, a kinek
egész nap dolgot adott a részvényeimről és államkötvényeimről a
szelvényeket leollózni; a míg most…
–… A míg most: segített neki az eszmekört kiegészíteni maga a báróné,
mikor fülig sárosan haza érkezik ön egyedül, itt várja a hideg sonka,
savanyú vinkóval, a gyermekei rongyosan s azok közül az egyik, hogy egy
ebédet kiszédeleghessen magának, kénytelen a laczikonyhában maga danolni
és tánczolni a betyár közönségnek; s jelenleg Koczuron kívül még egy
egész Rokomozert kell önnek tartani, a kinek egy egész nap dolgot ád
feljegyezni, hogy mikor, hol és kinél jár le önnek egy váltója, mikor,
hol és kitől lehet új kölcsönt felvenni, hogy a réginek az uzsoráját
kifizessék vele? Úgy-e, hogy ezt akarta ön mondani?