A padló deszkán,
Nem leszek többet
Nyoszolyó leány;
Nem ülök többet
A vőfély mellé!
Ha leszek, leszek:
Menyasszony leszek;
Ha ülök, ülök
Vőlegény mellé!»
A komédiabódéból épen akkor jött ki a közönség.
– Jezuska moje! kiálta fel a tót honoratiornő elszörnyedve. Ott tánczol
a betyárral a laczikonyhában! De már ezt megyek megmondani az anyjának.
Arnold báró ezalatt elkészült az útlevéllel. Ügyesen végezte. Gyakorlott
szem kellett hozzá, hogy észrevegye azt a kis hamisítást.
A betyár félszemmel oda ügyelt.
Mikor látta, hogy a munka készen van, ott hagyta a tánczosnéját s
odament az asztalhoz.
– No, öcsém, hát készen vagyunk? mi?
– Itt van.
– Jól van. Hát már most igyunk még egyet egymás egészségeért.
– Nem kell több bor.
– No, de már az én kedvemért. (Nyilván nagyon le akarta itatni a
gyermeket.)
– Én a Pontius Pilátus kedveért sem iszom, ha nekem nem tetszik.
– No, hát akkor, édes szógám, kotródj innen a sátorból. Mert ha mindjárt
mégy, hát szép lassan elmehetsz, de ha nem mégy, hát annál hamarabb künn
leszesz.
S minthogy Arnold báró nem szándékozott rögtön hasznára fordítani az
intést, a betyár hirtelen karonragadta s olyan hirtelen kilökte a
laczikonyhából, hogy mire az körülnézett, már künn volt. Azután a hugát
is utána penderíté úgy, hogy az egyenesen odarepült a bátyja keblére.
– Semmirekelő gaz parasztja! dühösködék Arnold báró. Ha hátulról nem
támadt volna meg, a gyomrába döftem volna ezt a tollkést. Infámis,
czudar, bitang, betyár!
Akadtak jószívű emberek, a kik fejébe tették a földreesett kalapját s
aztán barátságosan eltávolították mind a kettőjüket onnan. Arnold
különben képes lett volna visszarontani s összeverekedni a betyárral.
Aztán szépen útbaigazították őket, hogy csak menjenek haza a kastélyba.
Arnold báró még útközben sem tudta elfelejteni a megbántást.
– Csak el ne adtam volna a pisztolyom, most agyonlőném a gazembert.
– Oh, kár volna érte, olyan jó tánczos, hallod?
– Tánczoljon az akasztófán!
– Azt mondta nekem, hogy beválnék a debreczeni szinházhoz
népszinműénekesnőnek. Hej, de nagy kedvem volna hozzá. Hogy el tudnám
dalolni: «én a vajdát nem bánom!»
S aztán végigdalolta az utczán pacsirtahangjával a most betanult csárdai
dalt; s mikor odaért, hogy «Piros bársony topánkája, Jól illett a
lábára», nemcsak maga rakta meg a tánczot, hanem bátyját is
kényszerítette rá.
Valljuk meg az igazat, hogy hol a bátyja támogatta a hugát, hol a huga a
bátyját. Be voltak csipve mind a ketten erősen.
Nem is találtak mindjárt egyenesen haza: előbb egy kissé el kellett
kódorogni a baromvásárba, aztán felmenni a Kalvária-dombra s onnan
apróbb-nagyobb kavicsokat hajigálni le a háztetőkre oda alant, mikor
aztán ezért a parasztok felzúdultak, s botrakaptak, hogy a kihágást
elkövetőket jól ellazsnakolják, akkor czélszerű volt megfutamodni s
aztán árkon, bokron keresztül a tulsó falu végére kerülni, úgy jutni el
a künn fekvő kastélyba. Akkorra már be is alkonyodott szépen.
A méltóságos báróné épen akkor érkezett haza az útról, Diadém úr
kiséretében. Nem lehetett tőle észrevétlen beosonni, mert meglátta a
hazaérkezőket.
Alkalmasint útközben beszélt már a honoratiornővel, mert rettenetesen
villámló szemekkel tekinte a gyermekek felé.
Arnold már jól ismerte ezeket a villámokat s ennélfogva igyekezett magát
lőtávolban tartani, meghuzódva egy oszlop mellé; hanem Czenczi baronesse
odafutott szeleburdian a mamájához s nyakába ugorva, megcsókolta az
ajkait egész őszinte örömmel, az is őtet vissza: a hogy két komédiásnő
szokott összecsókolódni, a ki egymást egész nap mindig szólja, szapulja,
de ha összekerül, öleli, csókolja.
A csókok Judás-csókok voltak: elárulták a foghagyma- és borillatot. A
báróné félrekapta a fejét.
– Ah, friponne! Qu’elle sent d’oignon!
S megtörülte a leánya csókjától a száját.
– Mais tu es grise! (Észre kellett vennie, hogy a leány pikós.)
Czenczi erre nagyot nevetett s félreugrott.
– Elle a du chic, la petite! szólt erre mosolyogva a báróné, Diadém
úrhoz.
Meghatva, hogy a mama francziául szól Czenczihez, Arnold is elődugta a
fejét az oszlop mellől; francziául nem szokott a mama haragudni. Hanem a
mint az ő borzas fejét megpillantotta, egyszerre át is fordította a
társalgást németre a báróné, öklét mutogatva Arnold felé.
– Wart Kerl! Du Lump! Heut sollen Reitgerten feil sein!
Azzal karját Diadém uréba akasztva, fellibegett a lépcsőkön. A termete
még mindig oly ruganyos volt.
– Szépen vagyunk! Mondá Arnold a hugának. Most beszéli az inas, hogy a
falu végén ott leste a mamát a Babiagoráné s mindent elmondott neki
rólunk, a mi a komédia-bódéban, meg a laczikonyhában történt. Ma nagyon
megvernek. Pedig a nélkül is olyan a fejem, mint egy kas.
– Ne félj semmit. Kivágom én magunkat. Eredj, mosdjál meg s igyál sok
vizet. Aztán majd érted megyek, ha készen leszek.
– Mivel akarsz készen lenni?
– Mivel? Golyhó! Ne félj te semmitől. Kihazudom én még a szenteknek a
fogait is a szájukból. Magamra veszek én mindent.
– Annál rosszabb rám nézve, mert a mama olyankor azt mondja, hogy te
vagy a nemeslelkű s én vagyok az, a ki minden rosszra ráveszlek.
– No csak eredj, igyál vizet. Én addig kifőzök valamit. Csak aztán
engemet hagyj beszélni, te bele ne szólj, akármit mondok.
Czenczi betuszkolta Arnoldot a szobájába, maga meg visszafutott az
előtornáczba.
A vén kapus kullogott felfelé a lépcsőn.
– Levelei jöttek a mamának? kérdé, elállva az utját.
– Igenis. Szolgálatjára. Felelt a kapus, s előszedegette a táskájából a
báróné távolléte alatt érkezett leveleket.
– Phü! fujt rájuk Czenczi, hogy akarja ezeket ilyen pipafüstösen bevinni
a mamához? Az mind a fejéhez veri magának. Várjon, mindjárt hozok ki egy
kis otkolont.
Azzal befutott a báróné öltöző-szobájába: felkapta a toilette-asztalról
a kölni vizes üvegcsét, a báróné eleget kiabált rá: «mi kell? hova
szaladsz a kölni vizzel?» de nem kapott tőle választ, olyan hirtelen
kifutott megint.
A kapus ezalatt bejött már az előszobába. – Czenczi kikapta a kezéből a
leveleket s elkezdte azokat szakértő vizsgálattal osztályozni sorba; «ez
váltó-ovás, ez is váltó-ovás, ez masamódkontó, ez a fehérneműs sürgető
levele, ez az ékszerész fenyegető levele, ez a fiskálistól jön stb.
ismerte ő azokat már a borítékjaikról. Ezeket a mama mind felbontatlanul
fogja a papirkosárba dobni.
Végre egy örvendetes levél akadt a kezébe.
– Ah, ezt a báró papa irja!
Rá lehetett ismerni a szörnyeteg irásjegyekről, de még inkább a
pecsétről. Opatovszky Kornél mindig aranyos spanyolviaszkot használt s a
czimere nagyon ismeretes volt.
– Ennek már kell az otkolon, mert ezt a mama elolvassa.
Czenczi végigöntötte a levelet illatszerrel.
Ezt ő anyjának egy hajdani komornájától tanulta el.
Az illatszertől az egész levél egyszerre átlátszóvá válik, s ha akkor az
ember a levelet a tükör felé tartja, szépen elolvashatja a java
tartalmát. Pár percz mulva az illatszer elpárolog s nem hagy maga után
semmi nyomot; a betük tintája nem fut szét benne, mint hogyha víz éri.
– Várjon, a mama épen öltönyt vált, mondá Czenczi a kapusnak. Azalatt a
tükör elé lépve, annyit olvasott ki az átlátszóvá tett levélből: «Ma
éjjel megérkezem. Lesz pénz elég».
Neki is elég volt ennyi.
Visszatette a levelet a többiek közé a chinaezüst tálczára.
– Várjon. Most nincs itt se inas, se szobaleány, majd bejelentem a
báróné-mamánál.
Azzal az illatszerből a saját tenyerébe is töltött s megmosta vele az
arczát, aztán szép nyugodtan visszavitte a báróné öltözőjébe.
S még egészen vakmerően odaállt eléje s azt kérdezé tőle:
– No! Elég jószagú vagyok már?
A báróné kegyetlen szemforgatással mondá:
– Hiszen várj csak! Majd rendelek én nektek mindjárt tormát, annak lesz
jó szaga. Hivd csak ide a bátyádat is.
Czenczi egyik vállát a másik után felrántva s a csipőit riszálva,
trallázott tovább, végig dalolva a termeken: «én a vajdát nem bánom».
– Beviheti már a leveleket a mamához, veté oda, elhaladtában a kapusnak.
Aztán átszökdécselt bátyja szobájába.
– Itt vagyok. Készen vagyok. Ne félj semmit. Rendben minden. Ma nem
kapunk ütleget és sötét szobát, hanem csókot, sokat. S a mi annál is
több, még vacsorát is.
– Oh be nagy bohó vagy!
– De nem vagyok: egészen okos vagyok. Ma úgy viseltük magunkat, hogy
azzal dicsekedni lehet. Te ne szólj semmit. Te csak hallgass. Most add a
karodat s csinálj büszke, önérzetes képet; lépj föl biztosan. Aztán majd
mikor én beszélek, alkalmazd az arczodat ahhoz, a mit én mondok: mutasd,
hogy meg vagy rettenve, aztán meg érzékenyülj el; majd megint szedd
össze magad és mutass elszánt bátorságot; mikor meg engem sirni látsz,
törölgesd te is a szemedet.
– Jaj, hagyj nekem békét…
– Ugyan légy férfiu! te gyáva! Legalább mikor más is lát.
– Hiszen épen az bánt, hogy más is lát. Nem szeretem, ha idegen
jelenlétében vernek meg.
– De nem vernek meg. Diadém is ott lesz. Annál jobb. Két embert sokkal
könnyebb bolonddá tenni, mint egyet. Mentül nagyobb a társaság, annál
könnyebb valamit elhitetni.
– De én ki nem állhatom azt az embert.
– Nekem pedig ideálom. Milyen szemtelen tud lenni! Milyen jól illik ez
egy férfinak! Ha én nagy leány volnék, bele tudnék bolondulni. No hát
gyere. Meglátod, hogy ma olyan komédiásné leszek, hogy mellettem mind
valamennyi elbujhat Debreczentől a Port-Saint-Martinig.
A társalgóba belépő testvérpár csakugyan ott találta már Diadém urat a
báróné-mama társaságában.
A báróné a mozaik táblájú asztal előtt ült, előtte az odavetett
lovagvessző; a bankár pedig a kandalló előtt állt, kétfelé vetett
lábakkal és szivarozott.
Czenczi baronesse előkelő mosolygással üdvözölte először a házi barátot,
azután a mamát. S azzal mindjárt belépett «in medias res».
– Hát akarod, mama, hogy elbeszéljek neked egy igen érdekes eseményt, a
mi ma kettőnkkel történt.
– Nagyon kiváncsi vagyok rá.
– Azt előre is megmondom, hogy egy olyan embernek az életéről és
haláláról van szó, a ki minket mindnyájunkat egyenlően érdekel, sőt
mondhatnám: tiszteletünkben részesül.
– Ugyan ki lehet az?
– A báró papa.
– Ah!
– Igenis ő az, a ki ma éjjel haza fog érkezni, még pedig nevezetes
összegekkel; de a ki a mi közbelépésünk nélkül ma éjjel ott feküdnék
meggyilkolva és kirabolva az útfélen.
A báróné meglepetve tekintett Diadém urra.
– Ez kezd érdekes lenni, mondá Diadém úr, egy új szivart véve elő a
tárczájából s meggyujtva azt a réginél; aztán megkinálta a bárónét a
tárczájával, az is kivett belőle egyet és rágyujtott.
– Kérek én is egyet! szólt Czenczi baronesse, s azonnal elfoglalt egyet
a havannák közül, leharapta a végét s rágyujtott a Diadém úr
szivartüzénél.
– De majd nem tudsz beszélni, ha szivarozol, mondá a báróné.
– Csak ezt a fokhagyma haut gout akarom egy kissé neutralisálni, szólt
Czenczi baronesse, kettőt-hármat szíva a szivarból s aztán odanyujtá azt
Arnold bárónak.
(– Hagyj békét, suttogá Arnold, a nélkül is úgy kóvályog a fejem.)
(– Hallgatsz mindjárt? S szivod szépen ezt a szivart? Állj oda a
kandallóhoz Diadém mellé s dugd te is a két kezedet a hátulsó zsebedbe,
úgy mint ő.)
– S szabad kérdeznem, hogy hogyan jutottál te ennek a nagy veszélynek a
tudomására?
– Igen véletlenül és egyszerűen. Mi ketten Arnolddal kisétáltunk
délelőtt…
– Megállj elébb! Mit nevezesz te délelőttnek?
– Azt az időt, a mikor még az ember nem ebédelt.
– Akkor ti nektek egy hét óta folyvást délelőtt van.
– Ejnye, hát már ezt is kifütyörészték? Hát már ehhez kinek mi köze van?
– A szakácsnak, lelkecském. Én átadtam neki a két hétre való
konyhapénzt, mikor elutaztam s ti kicsaltátok tőle a második hétre való
pénzt.
– Csak én magam csaltam ki! Hát ez meg így volt, ott a palotánk
kapujában roskadt össze egy szegény kivándorló honpolgár,
végkimerülésben. Vigasztalanul hevert ott, s egyetlen neje
kétségbeesetten tépte fölötte a haját. Két gyermek volt az ölében, egy a
hátán. Azok közül az egyik sánta volt, a másik vak, a harmadik néma.
Szegény nyomorultak! mondám én testvéremnek. Segítsünk rajtuk. Kérjük ki
a konyhapénzünket a szakácstól s adjuk át ezeknek. Inkább koplaljuk meg
azt magunk! – Hiszen mi csak megélünk valahogy saját dominiumunkban. És
úgy történt. Oh, ha láttad volna azokat a meghatott arczokat, a mikkel a
nyomorultak alamizsnánkat fogadták! oh, ha hallottad volna azokat az
áldásokat, a miket a reszkető martyrnő és három árvája rebegett felénk!
(Valósággal hullottak a könyei Czenczi baronessenek.)
– Te! A néma is?
– Eh, te szívtelen vagy! mondá Czenczi, s azzal odament a mamához,
durczásan kirántotta a mama zsebéből a zsebkendőt (a magáé ki tudja hol
veszett el?) megtörölte vele az orrát, a szemeit, s megint visszadugta a
mama zsebébe, a hogy szokás. Már most nem mondom tovább. Ha koplaltunk,
hát az is a miénk volt.
– De a szakács nem azon a véleményen van, mert ő is veletek koplalt s
már el akart szökni a háztól.
– A gyáva! Hát nem tudott magán segíteni?
– No hát jól van. Délelőtt volt, ti ketten Arnolddal kisétáltatok, és
hová?
– A vetéseket megtekinteni. A tiszttartó azt mondta, hogy az utóbbi fagy
nagyon megártott a rozsnak.
– Pompás leány! Én még sohasem tudtam annyira vinni, hogy megtudjam
külömböztetni, melyik a rozs, melyik az árpavetés?
– Ezt csak a gyakorlat által szerzi meg az ember magának, mondá Czenczi
baronesse, fölöttébb fontos arczkifejezéssel.
– No, hát aztán? Elfagyott a rozs vagy nem fagyott el?
– Ez csak a későbbi fejlődés stádiumában lesz megállapítható. Egyelőre
semmi komolyabb aggodalmakra nincsen alapos okunk.
– Azután! Hát azután?
– Azután visszatértünk a székvárosba. (Falu volt ugyan.) Útközben hangos
üdvözlés hatotta meg füleinket. A derék nagykereskedő, Rokomozer, állt
künn a műterme bejáratánál.
– Értsd: boltajtó.
– Mély tisztelete jeléül még a karszékéből is felkelt előttünk.
– Most mondtad, hogy állt.
– Hát hiszen épen azért állt, mert fölkelt. De ugyan kérlek, mama, ne
légy oly kicsinyes! Itt nagy dolgokról van szó. Életről, halálról és
pénzről. Ha te ezeket nem akarod meghallani, hát itt hagyunk, aztán
csinálj, a mit akarsz.
– Jól van, jól. Hát csak beszélj, mit mondott a Rokomozer?
– Elénk jött titokteljes ábrázattal. Kért, hogy térjünk be az
atelierjébe, igen komoly közleni valója van velünk. Én azt mondtam
Arnoldnak: eh mit? hisz ez egy tisztességes ember: nézzünk be hozzá. Mit
vétünk vele a rangunk ellen? És bementünk. A jó ember örömében egy tál
maczeszt tett elénk. Mi nem akartuk elrontani a kedvét s egy csipetnyit
megkóstoltunk belőle. Akkor a derék férfiu minden alkalmatlan személyt
eltávolítva a teremből, így suttogott hozzánk mély gordonka-hangon:
«Tudják már méltóságtok, hogy a méltóságos báró úr ma hazaérkezik?» – Mi
meg voltunk lepetve: nem tudtunk róla semmit. «Úgy éljek száz
esztendeig, a milyen igaz, folytatá a kitünő ember, ma kaptam a levelét,
melyben tudósít róla, hogy ne nyugtalankodjam: az az ügy, mely oly
égetővé vált, az ő mai hazaérkezése után azonnal ki lesz egyenlítve. Ő
meg fog felelni a kötelezettségének.»
A báróné és Diadém úr egymás szemei közé néztek. Ez nagyon közel jár az
igazsághoz. Holmi lejárt váltók históriája. Egy tizenharmadfél esztendős
kis leány hogy találna ki magától ilyeneket?
– Jól van, jól no. Ezt nem szükség tovább magyaráznod, te papagáj! szólt
közbe a báróné-mama.
Czenczi ártatlan képet csinált.
– Hát tudom is én, hogy miről lehet szó? Én csak azt láttam, hogy
Rokomozer nagyon meg van indulva és végtelenül érdeklődik a báró papa
iránt. – «Mert hát látja báró úr», ezt már nem nekem mondta Rokomozer,
hanem az Arnoldnak, «mostanában nagyon sok veszedelmes csőcselék kóborol
itt ezen a mi vidékünkön. A mióta a zsandárokat elvitték, s aztán egy
esztendőre a régi vármegye-urak visszakerültek, akkor megint odább
mentek, akkor ide jöttek ezek a sem ide sem oda urak, a kik csak adót
exequálnak, egyébre nincs gondjuk; hát azóta bizony azt sem csodálnám,
ha egy éjjel a háztetőt ellopnák a fejem fölül!» – No hát azt az Arnold
érti, én nem vagyok beavatva a politikába.
Arnold báró csak úgy merengette szemeit, hogy micsoda nagy beavatott
politikus lett ő belőle egyszerre!
– «Pedig hát a méltóságos báró papa rendesen éjjel szokott utazni,
nappal nem szeret a nagy meleg miatt. Itt pedig a nagy erdőkön keresztül
igen könnyen érheti az embert valami veszedelem. Hát nézze csak a
baronesse: – ezt már megint én hozzám beszélte a Rokomozer. Az elébb,
alig két órával ezelőtt, volt itt nálam az az alföldi tündér, vagy
micsoda? No tudja, az a komédiásné, ki itt a bódéban sólót tánczol.
Kérdem tőle, mi tetszik, szép kisasszony? mivel szolgálhatok? Azt
mondja: adjak neki egy font puskaport, aztán meg gyutacsot és nro 3
göbecset. – Minek magának, szép kisasszony, a puskapor, gyutacs, meg
göbecs? Nem szabad most őzekre vadászni, vadászati tilalom van. Kit akar
meglőni vele?» – Azt felelte, hogy holnap útra készül a trupp, meg
akarják tölteni a pisztolyokat, attól félnek, hogy valaki kirabolja őket
az erdőben. – Soha sem hallottam én életemben, hogy komédiás-truppot
kiraboltak volna, hanem ellenben annál többször hallottam, hogy az ilyen
csavargó szemfényvesztő csőcselék maga van összeköttetésben mindenféle
rablóbandákkal és orgazdákkal. Ezt elhihetik a Rokomozernek, mert ebben
a Rokomozernek sok tapasztalása van.»
A báróné és Diadém úr csodálkozva néztek egymás szeme közé. Tud ez a
leány valamit? vagy csak képzelete leli meg hazudás közben az igazat?
– «Én azt hiszem, mondá Rokomozer, hogy ebből a lőszervásárlásból valami
gonosz merénylet kerül ki a méltóságos papa ellen, a ki az éjjel fog
hazaérkezni.» Tudod mit? mondtam én erre Arnoldnak; nekem van egy jó
gondolatom. Főzzük le azokat a komédiásokat. A terv két percz alatt
készen volt. Hanem ehhez valami pénz is kellene, mondám a Rokomozernek.
S a tiszttartónk, a kinél a pénztárunk áll, most nincs idehaza.
Szükségünk lesz e tervhez öt forintra.
Arnold már közbe akart szólni, hogy hiszen csak egy forint volt! de
Czenczi egy tekintettel elnémította, a szemei azt mondták: «hát rabatt
nélkül hazudjam én nektek annyit!»
– «Adjon nekünk holnapig kölcsön öt forintot Rokomozer.» Az öreg csak
fejét lógázta s a két kezét a kaftánja két ujjába dugta. El nem tudom
képzelni, mi kétsége lehetett, hogy kivánságunkat teljesítse. A
büszkeség pirja elfutotta arczomat. «Jó! Tudom, hogy mi kiskoruak
vagyunk, adósságokat nem csinálhatunk. De ne aggódjék ön, a pénzét
megkapja holnap: ime addig itt hagyom önnél zálogba a fél függőmet, a mi
megboldogult nagyatyámtól rám hagyott családi emlék, a ki spanyol grand
volt és guadalaxarai herczeg. Ezt bizonyára nem fogom itt hagyni
veszendőben.» – Erre a biztosítékra aztán rendelkezésünkre bocsátá a
kivánt összeget. Mi abból legelőbb is egy csinos mellcsatot vásároltunk
a megnyerendő művésznő számára.»
– Úgy megy neki, mintha könyvből olvasná! Dörmögé halkan maga elé a
báróné.
Czenczi baronesse fidélis hányi-vetiséggel folytatta tovább.
Tervünk a legpompásabban sikerült. A míg én a foyerben a művésztársulat
impressarióját foglaltam el, lekötelező nyilatkozatokkal művészi
remeklései iránt, sőt azzal is felbiztattam, hogy ki fogom eszközölni a
méltóságos papánál és mamánál, hogy saját udvari szinházunkban is
bemutathassa rendkívüli produktióit…
– Nem hágy ki semmit… mormogá a báróné.
– Az alatt Arnold gentlemanlike modorban felment a kulisszák közé s ott
egy percz alatt úgy meghódítá az alföldi tündér szivét, hogy az semmi
titkát nem birta előtte többé megőrizni.
De már itt Arnold csakugyan tiltakozni akart. Ekkora seladonnak nem
akarja bemutatni magát – a mama előtt; Czenczi azonban észrevette a
dolgot s odafutott hozzá, dévaj nevetéssel megakadályozva őt, hogy
valamit mondjon.
– No, csak ne piruljon el, édesem, nem kell begyeskedni! Hiszen terv
szerint történt. (Közbe ne szólj, te ostoba, mindent elrontasz!)
Aztán ott maradt mellette s fogva tartotta a kezét.
– A kis művésznő bizony megvallott Arnoldnak annyit, hogy ő neki van egy
kedvese, a ki őket mindenütt kiséri. Tulajdonképen parasztlegény,
bizonytalan keresetmóddal, de a kinek mindig van pénze elég. Az pedig
most ott iszik és mulat a laczikonyhában. Nekünk elég volt annyit
megtudnunk. Ez az! A rabló. Ennek a számára vásárolták a lőszert. Ez
akarja a papát az éjjel az útban kirabolni. A mama nincs itthon, a
tiszttartó beteg, itt nekünk kell gyorsan és erélyesen cselekednünk. Mit
tegyünk? Fogassuk el azt a gyanús embert! Keressük fel a vásárban a
pandurt, meg a hajdút. Keresztül-kasul jártuk mi az egész vásárt, de nem
találtunk mi se pandurt, se hajdut. Utoljára rátaláltunk mind a kettőre.
Ott ittak mind a ketten a laczikonyhában együtt a betyárral. Az pedig
előbb leitatta őket, azután kidobálta a félszerből holtrészegen mind a
kettőt.
– S ezek mind a valószínüséghez közel álló dolgok.
– A betyár ott tánczolt, danolt, dorbézolt aztán egyedül, magában a
sátor alatt s hetykén hivogatta ki a szájtátó legénységet, hogy no, hát
ki áll ki vele egy szál fokosra, aztán meg a bámészkodó leányokat, hogy
ki mer vele egyet tánczolni! Minket leigézve tartott az a gondolat, hogy
ime ez azon ember, a ki a mi drága atyánk életét fenyegeti. Én Arnoldra
tekintettem. Elborult arczán olvastam a gondolatokat. «Menjünk oda
hozzá!» mondánk csaknem egyszerre. «Én ezt az embert lefőzöm és
leitatom», mondtam én. «Én pedig leütöm, ha az neked nem sikerül!» mondá
Arnold. (Fujd fel egy kicsit magadat! súgá neki, a lábára lépve.)
– Nos, azután? szólt a báróné, a ki már kezdett jó kedvre derülni.
– Hát azután az lett belőle, hogy én előbb megkisérlettem a vad embert
nyájas leereszkedéssel meghódítani.
– Tánczoltál is vele?
– Ha azt láttad volna! Ejh de pompásan tánczol. Csupa tűz, csupa erély!
Azt hiszem, hogy egészen meghódítottam a ficzkót. Hanem az a másik dolog
nem sikerült. A leitatás. Hiába hozattam neki egész batteria számra a
palaczkokat: nem birtam eláztatni. Ekkor Arnold így szólt: «most már
rajtam a sor: férfi dolga a többi», s ezzel merészen neki ment a
betyárnak, belékötözködött. Utoljára birokra keltek. Ah, ha láttad volna
Arnoldot, milyen volt a küzdelemben, egy hős, minden izma csupa aczél!
Kifacsarta a betyár kezéből a fokost s azzal olyat vágott neki a
karjára, hogy az bénultan esett alá. A veszedelmes betyár a mai
éjszakára képtelenné van téve, hogy drága atyánkat megtámadhassa, hős
fiának merész föllépése által. (Dicsekedjél hát magad is egy kicsit,
no!)
– Brava, bravi, bravissimo! tapsolt a báróné kaczagva s ledobta az
asztalról a lovagvesszőt.
– S ládd, ezt mi mind tőled örököltük! mondá nemes páthosszal Czenczi.
A báróné nem tudott hová lenni kaczagtában.
– Mit? Te! A bátyád aczélizmait, vagy a te hazudozási talentumodat?
– Mindkettőt édes mama! szólt Czenczi, odavetve magát anyja keblére s
átölelve annak a nyakát, s összecsókolva arczát és ajkait.
– Semmirekellők! mondá a báróné. Elmehettek előlem. Most aztán aludjátok
ki a mámort. Majd ha az apátok megjön, lehivatlak a vacsorához.
– No hát úgy-e, hogy megjön a papa? Nem hazudtam semmit. Nyujtsd karodat
Arnold. A siesta után, ha a soupéehez való toilettemmel kész leszek,
jöjj át értem és vezess le.
Czenczi baronesse nagyon sokat adott az etiquettere.
A BÁRÓ PAPA.
A két gyermek, a mint kiszabadult a családi törvényszékből, szaladt fel
a második emeletre. Ott voltak az ő szobáik: együtt a nevelőikével, a
míg t. i. nevelőik voltak, a kik azonban minden évben kétszer-háromszor
változni szoktak; azaz hogy megszöktek.
Czenczi baronesse, amint az anyja ajtaján kiszökött, azonnal elkezdett
fütyölni, s ezt folytatta még a bátyja szobájában is.
– Ugyan, kérlek, ne fütyölj! mondá neki Arnold.
– Nem tetszik?
– Fáj a fejem. Le akarok feküdni.
– Hát feküdjél.
– Eredj te is a magad szobájába.
– Minek?
– Hisz azt mondtad, hogy toilettet akarsz csinálni.
– Oh te, bolond, mintha nem tudnád, hogy mihelyt egy új ruhát kapunk, a
régit rögtön eladjuk a handlénak? Nincs énnekem két öltöző ruhám
egyszerre soha.
– No hát csak eredj innen mégis, kérlek. Szeretnék…
– Mit szeretnél?
– Egy nagy követ kötni a nyakamba s aztán a Vágba ugrani vele.
– Hahaha! Ez nagyon jó. S ugyan miért, kis kedveském?
– Megunta testem-lelkem ezt a rettenetes örökké tartó hazudást.
Czenczi még nagyobbat kaczagott erre a szóra.