Produced by Albert László from page images generously made
available by the Google Books Library Project
JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
LXIII. KÖTET
A KIK KÉTSZER HALNAK MEG. II.
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1897
A KIK KÉTSZER HALNAK MEG
REGÉNY
IRTA
JÓKAI MÓR
II. RÉSZ: A «MA»
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA
1897
MÁSODIK RÉSZ A „MA“
KIVÜL A VILÁGON.
Harmincz év óta nem látta senki a Temetvényiék pozsonyi palotájának
főkapuját nyitva. A házi cselédek, a hányan vannak, alkalmasint a
hátulsó udvar kis kapuján járnak ki s be a sikátor felől. Reggel a
péklegény, a mészároslegény, a halárusnő, a zöldségkofa egyenkint oda
jönnek a legszélső szögletablakhoz. S ott valaki átveszi tőlük az élelmi
czikkeket, a számlakönyvükbe beirja a hozottakat, s azzal mehetnek. A
postalegény csengetésére a kapus nyit ki a kis ajtón egy négyszöglábnyi
ablakot s azon veszi be a leveleket, s vissza adja neki az el nem
fogadottakat, meg a vevényeket. Levelek, a mik Temetvényi Pálma
grófnőhöz vannak czímezve egyszerűen visszaadatnak, e szóval «nem
ismertetik». Olyan levelek, melyek «Madame Beata» czímzettel érkeznek,
elfogadtatnak. (Beata annyit tesz magyarul mint «megboldogult».)
Talán soha nem is tudták, a kik tudták, rég elfelejtették, hogy az a két
név valaha egy személyt jelentett, s hogy annak viselője milyen büszke
szépség volt valaha.
Mindenféle mende-monda kering róla, a miből csak annyi igaz, hogy abban
a palotában egy öreg grófnő lakik, épen olyan öreg cselédekkel, mint
maga, a ki sehová a házból ki nem jár és senkit el nem fogad. Van egy
ügyvivője, de azzal csak levél útján értekezik; orvost soha nem hivat;
még templomba sem jár; a pozsonyi takarékpénztárba lett letéve a számára
harmincz év előtt négyszázezer forint, annak a kamatjait ő minden
évnegyedben fölveszi az ügyvédje által, háromnegyedrészét a kamatnak
azonnal ott hagyja, az új takarékpénztári könyvet, meg a kamat
negyedrészét magának elküldeti, s minthogy a régi betéti könyvet sohasem
küldi vissza, hanem a kamatok kamatjait is új könyvre rakja be,
annálfogva odahaza egész bibliothékájának kell lenni betéti könyvekből,
a takarékpénztárnál pedig valóságos logarithmusok lánczolata a
betéteinek a soknemű ija-fia, a miért a pénztárnokok és ellenőrök minden
negyedévben megáldják.
Egyebet nem lehet róla kitudni.
Ahogy eltemette magát, olyan következetesen meg is tudott maradni a
sírjában csendesen.
Reggelenkint ott szokott sétálni a kertjében, télen úgy, mint nyáron. Az
egész kert be van födve üveg-menyezettel. Oda nem esik soha se eső, se
hó.
Nincs is rá semmi szükség. Az egész kertben nincsen egy élőfa, sem egy
gyökerező növény, díszbokor, virághagyma. És mégis tele van az virággal,
növénynyel: csinált virággal, mű-növényekkel. Nagy virágvedrekben
cactusok, áloék, kádakban pálmák, bádogból, megfestve; a virágágyakban
Japán és az indszigetek minden exoticus virágai, remekül utánozva, a
természet pompája papirosból, selyemből, patyolatból. A falakra felfut a
repkény, a folyondár, a virágzó gobéák, lianok, clematisok egész az
üvegtetőzetig felkúsznak s összefolyva a tropicus csemetékkel, egy
délszaki világ képét mimelik. Ez mind csinált fa, csinált virág. Mikor
az úrnő kijön a kertbe, az ablakokból tarka pillangók repkednek alá,
szerteszét csapongva a chinai, japáni ismerős virágokon. Jó ismerősök
lehetnek; őket is abban a gyárban készítették, a melyben a növényeket: a
furfangos géppillangókat.
Mikor reggelenkint leszáll ebbe a csinált kertbe a ház úrnője, akkor
egyszerre minden élő teremtésnek el kell tisztulni onnan. Semmi élő
embert, állatot nem akar látni, még virágot sem. Mindennap szigorúan
végigkutatja, nem ütötte-e ki a fejét a földből egy kis fűszál, egy
csirázó paréj? azt siet rögtön kihuzni. A földre hullott chinai lepkéket
újra fölcsavarja s repülésnek ereszti. Egy kosárkában nagyszámú
illatszeres üvegcséket hoz, s azokból a nyiló virágok kelyheit megannyi
külön ecsettel bekenegeti.
Hadd illatozzanak! Egy kis könyvecskébe följegyzi magának, melyik
virágnak mult el már az ideje? minek kellene már azt helyettesíteni? a
mellé odaszúrja a jelző karót, az utódjának a nevével. Semmi sem kerüli
ki a figyelmét.
Egyes egyedül jár ott, s az egyetlen egy tükör, a miben arczát meglátja,
a nagy vízmedencze, az is csak látszatul van ott, mert semmitsem
öntöznek belőle. Ez előtt megáll hosszasan s elnézi benne
visszatükrözött alakját. Az egykor buzakalászszín-szőke haj milyen
ezüstszín most! Az a fehér lánggal égő arcz most már olyan, mint a
márvány, az ajkak összeszorultak a nagy hallgatástól, a homlok közepén
ott van az a nagy fölkiáltó jel: az örök panaszhang mély redője.
Úgy jár ott, mint az árnyék. Vissza-visszatér a vízmedenczéhez s
belebámul, míg annak a síma tükrét meg nem rezzenti egy-egy kis
legyecske, valami egy napig élő kérész: arra azután dühös lesz, elkezdi
üldözni, ha lehet, megöli; hogyan mert egy valóságos élő lény belopózni
ide a holtak birodalmába!
Azután visszamegy a szobájába. Azalatt azt a cselédek rendbehozták s
mikorra ő visszatér, már sietnek eltünni, hogy meg ne lássa őket.
Az asztalkáján ott vannak a ma érkezett levelek. Azok közül kiválasztja
azokat, a miket fel akar nyitni, hogy elolvassa, a többieket félreteszi.
Szobájának egyetlen ablakán van egy kalitka, abban van egy sárga madár,
kanári talán; az szabályos időközönkint föláll a fészkéből,
tollászkodik, repes, énekel; aztán megint szárnya alá dugja az orrát s
tovább alszik. Az úrhölgy minden reggel fölhuzza a kalitka óraművét, az
is csak csinált madár, s a dal, a mit elfütyül, remekműnek készült
érczsipláda csicsergése.
Asztalán hever Flammarion könyve a bujdosók világáról. Az ő mindennapi
olvasmánya. A csillaglakók, a földöntúli regiók képeivel vannak tele
szobájának a falai, miket saját maga festett; tájképek a Jupiterből;
azokat ismétli újra meg újra.
Mikor ebbe belefárad, felnyitja azt a könyvtárát, a miben ezerekre menő
sorbarakott phalanxa áll a takarékpénztári könyvecskéknek. Megidézi maga
elé a számok légióit. Sokszoroztatja az ezereket, a forintokat és a
krajczároknak törteit. Minden napról tudomása van, hogy mennyivel
szaporodott az a kincs, a minek ő a földalatti őre. Kinek a számára
gyűjti azt össze? Kinek zsugorgat? Kinek takarít? Azok között, a kik
tudják, hogy neki csak a Beata név alatt lehet elolvasásra szánt levelet
irni, talán alig van egy, a ki ne azért irná a levelét, hogy erre a
kérdésre választ kapjon. De ő nem szokott felelni senkinek. A halottak
nem leveleznek. Megtudnak ők mindent, de nem adnak választ semmire. Ő
lát mindent, a mi a világban történik, de magát meg nem mutatja.
Mikor a déli harangszó visszaszólítja ebbe a poros világba, akkor átmegy
a mellékszobába. Ott már akkor meg van terítve az asztala. Egyetlenegy
teríték rajta. Minden étel felhordva, hidegen: a theakatlan alatt
meggyujtva a láng. Senkinek a felszolgálását sem kivánja. Végzi a földi
próza munkáját, az emberélet legfőbb czélját, az evést, egyedül.
És ha annak is vége van, akkor átmegy a harmadik terembe: a hol
télen-nyáron ég a kandallóban a tűz.
Ott van a zongorája, a mellé leül s eljátszik rajta egész délutánokon
át: nehéz mesterműveket, Beethoven, Schubert, Chopin remekeit. Csakhogy
a zongoráján nincsen húr, néma hangszer az, ujjai végigfutnak a
billentyűkön, művészi ügyességel, virtuóz lelkesedéssel, hanem a
dallamot senkisem hallja, egyedül az ő lelke.
S ha leszáll az est, besötétül a terem: a csendes, emberhangtalan
egyedüllétben, odaheveredik le a kandallója elé s nézi az izzó parazsat,
hogy válik hamuvá, éjfélig; éjfél után szendereg, míg a tűz ébren lobog
s fölébred, ha a tűz aludni készül s újra felszítja azt.
Ez az élete Beátának, a kit életében úgy híttak, hogy Temetvényi Pálma
grófnő, a kit úgy híttak, hogy «én angyalom, én istennőm, én életem
világa, mennyországom!»
A KIS BÁRÓ ÉS A KIS BARONESSE.
Vágtatva nyargaltak ki a kastély udvarából; az egyik egy fehér szamáron
ült, a másik egy feketén. A szamarakon nem volt nyereg, csak egy
kötéllel leszorított pokrócz.
A kis báró lehetett tizennégy éves, a kis baronesse tizenkettő és fél.
Mind a kettő erős növésben volt; mert a harmadévi ruháikból nagyon ki
voltak a karjaik, meg a lábszáraik. A kis bárón volt egy bársony zeke,
valaha fekete, most már fakó, eredetileg sárga aranyozott gombokkal, de
a miket most mindenféle gyűjteménye a gomb-spéciesnek helyettesít, a hol
egyátaljában szükséges a jelenléte a gombnak. A kihajtott inggallérja
himzett, de piszkos és gyürődött, mind a két csizmájának az orra szét
van nyitva a talpánál s kilátszanak rajta a lábainak az öregujjai, a mi
egyúttal a harisnyák hiányosságára is rávall. Az arcza nem volna rút;
szabályos vonású, előkelő ábrázat, hanem tele mindenféle emlékeivel az
ütés, vágás, karmolás foltjainak és sebhelyeinek, a kezei szurtosak,
mint egy lakatosinasé.
A baronesse annál czifrább. Neki selyemruhája van: maintenonszín, azaz
zöld, a hol tudniillik nincs leöntve eczettel, vagy olajjal;
mellénykéjére csipkefodor van varrva, a mi úgy szép, mentül jobban be
van pirosítva szederfoltokkal. Mind a két könyöke ki néz a ruhából s
karjai odáig naptól barnultak, a meddig a ruha nem szokta takarni. A
mint a szamáron ül, a különben is elég rövid öltöny felcsúszott fodra
elárulja, hogy a harisnyái szalag helyett czigány szatyinggal vannak
térde alatt megkötve, ellenben a topánkáiból hosszan csüng alá a
kibomlott zsinór. Valami szalmakalap van a fején, a mit csak az imádság
tart össze, körültűzködve mezőn szedett pipacsvirággal. Az alól
szétszórva libeg alá hosszú fésületlen szénfekete haja. Arcza erősen
creolszín, nagy gazellaszemekkel, piros duzzadt ajkakkal, egész termete
csupa bacchans-szilajság.
– Galopp, galopp! kiált a leány, a birsalma vesszővel ostorozva a
szamarat, hogy azt vágtatásra birja, s kárörvendő nevetéssel nézeget
vissza lovagló társára, a kinek a szamara nem akar versenyparipává
nemesülni, akárhogy püföli is a lovagja; mikor meg aztán egyszer neki
szánja magát a nyargalásnak, akkor meg szügyibe vágja a fejét, fölveti a
két hátulsó lábát, s úgy vágtat végig az utczán, hogy a lovagnak két
kézzel kell kapaszkodni a sörényébe, hogy le ne maradjon róla; akkor
aztán a megelőzött kisasszony annál dévajabb jó kedvvel paskolja az
eléje került szamarat: «galopp, galopp!» A kutyák utánok rohannak,
minden udvarról nagy ugatással, iskolás gyermekek riadnak szerteszét
előlük, nagy sikoltozással; a fazekas, a kinek a vásárra kirakott
cserépedényei között veszedelmes vakmerőséggel vágtatnak keresztül,
káromkodik, a parasztlegények a korcsmaajtóból csintalan dolgokat
kiabálnak utánuk, s Rokomozer, a vén szatócs, a boltja előtt ülve,
dörmögi magában: «a kis bárónak, meg a kis baronessenek már megint az
esze tisztul! látszik, hogy nincsenek náluk odahaza».
A faluvéghez érve, átugratnak a bakháton, keresztül a vetéseken, s onnan
be az erdőbe.
Ott leszállnak a szamaraikról. A két csacsi mindjárt hozzáfog a
legelészéshez.
– Hol láttad azt a szajkófészket? kérdi a kis baronesse.
– Én előbb epret akarok szedni, éhes vagyok.
– No azzal ugyan jól lakol.
– Ma sem volt ebéd: a mama nem tudom, mit gondol, hogy még sem jön haza.
– Majd megint azzal beszéli ki magát, hogy a Koczur úrra bízta a
kamrakulcsot: az meg azóta mindig vadászni jár.
– Ki tudja hol jár.
– A papával együtt.
– Szedjünk epret. Talán gombát is találunk, azt megsütjük.
S aztán kerestek epret, meg szamóczát, tele szedték a kalapjaikat, s
leheveredtek a fűbe egymás mellé, ebédelni.
– Te, minekünk el kellene szöknünk valamerre, mondá a baronesse.
– Ugyan hová?
– Hát a merre világ van. A hol Diadém úr lakik, Bécsbe. Oda gyalog is el
lehet menni.
– Aztán mit csinálnánk ottan?
– Hát akármit. Pénzt szereznénk s azt elköltenők.
– De hogyan?
– Tudnék én csak olyan szépen irni, meg rajzolni, mint te, tudom, hogy
bankót csinálnék.
– Azért becsukják az embert.
– No hát valami mást.
– Ugyan mit?
– Mit? Mit? Te! A minap az a szobalány, a kit a mama felpofozott s
elkergetett, azt kiabálta az udvaron, hogy a mama circus-lovarnő volt
hajdanában s bukfenczet hányt, meg a tenyerein járkált. Nem hiszed, hogy
én is tudok bukfenczet hányni, meg a tenyereimen sétálni?
– Ugyan hagyd abba.
– Te belőled is válhatna valami olyan birkozó komédiás, olyan erős vagy:
a szamár sem tud levetni a hátáról soha. No hát hadd látom, hogy termesz
fönn azon a fán egy percz alatt?
– De már minek menjek én fel arra a fára?
– Azért, hogy lehozd azokat a szajkófiukat a fészekből.
– Aztán mit csináljak én azokkal a szajkófiókokkal, ha lehoztam?
– Látod, milyen oktondi vagy? Elvisszük a szajkókat a Rokomozernek, az
mindenféle madarakkal kereskedik a városban, megvesz mindent, a mit a
suhanczok összefognak, kapunk érte pénzt; azzal beülünk a laczikonyhába
s jól lakunk.
– Én bizony nem szakgatom azért a ruhámat, úgyis elég rongyos.
– No hát majd szakgatom én az enyémet; felmászok én a fára.
– Könnyű neked, de engem nem védelmez meg Diadém úr, ha a mama meg akar
verni, mint téged.
– Óh te filkó!
A baronesse az alatt hirtelen levetette a mellénykét, meg a
selyemszoknyát magáról, s könnyű alsó ruhában, mint az evet, gyorsan
fölkapaszkodott a terepély bükkfára; a szajkófészek egy kinyuló ágra
volt elhelyezve, a leány fél kezén és fél lábán csüggve hajolt le odáig,
s aztán kiszedte a fészekből a tolladzó madárfiókokat s beledugdosta
őket a keblébe az inge alá. A lejövetel annyival volt nehezebb, hogy a
madarakra is ügyelni kellett, nehogy agyonnyomja őket.
Egészen kipirult bele az arcza.
– No nesze, te gyáva, rakd a kalapodba. De vigyázz, hogy el ne szalaszd.
Ha én nem volnék, meg nem élnél.
– Nem szúrtad meg a lábadat?
– Eh! Nem fáj az a kutyának!
Ez alatt fölvette megint a leszórt felöltönyeit, az egyik elvesztett
harisnyakötőjét pedig helyettesítette egy repkényindával. A szétbomlott
haja tele lett fagyöngygyel, az meg épen nagyon jól illett oda.
– No most gyerünk a zsidóhoz, hozd a madarakat.
– Gyalog?
– Ki kergetőzne most a szamarakkal? Nem fogod azokat ma el. Majd
bekiséri az erdőkerülő. Aztán a madarakat is elszalasztjuk, ha felülünk.
– Mit kérjünk értük a zsidótól?
– Csak ad egyért-egyért egy kutyanyelvet, ha lelke van.
(Kutyanyelvnek hivták egy időben azt a hosszú papiros hatost.)
– Az is szép kereset lesz.
– Egy bárónak, meg egy baronessenek.
Az volt a kérdés, hogy ki vigye be Rokomozerhez a madarakat? mikor a
szatócs elé értek, s megálltak az ostornyél és paprikafüzér kirakat
előtt.
– Én szégyenlem magamat! mondá a fiu.
– No hát add ide, majd beviszem én, mondá a leány, s ölébe kapta, a
felrántott selyem szoknyájába, a három madárfiókot s berontott vele a
szatócsbolt ajtaján.
Az öreg Rokomozer épen sáfrányt osztályozott apró papirokba. Mivelhogy
az a paraszt olyan gourmand, hogy az igazi sáfrán közé okvetlenül a
szekliczevirág szirmát is kivánja közé vegyíttetni.
– Alázatos szolgája! No hát mi tetszik a baronessenek?
– Vesz kend madarat, Sámsi?
– Nü! Már micsoda madarat? Kácsa madarat? Liba madarat? Csirke madarat?
– Nem azt. «Mátyást».
– Uram s én Istenem! Hát miféle Mátyást? Hiszen az nem madár, hanem
szűcs mester Teplán. Hogy vegyem én azt meg?
– Ne bolonduljon kend! Szajkómadarat.
– Hát aztán mit csináljak én a szajkómadárral?
– Tudja azt kend jól. Azt kend elszállítja Bécsbe, meg Pozsonyba, ott
felvágják a nyelvét s aztán a szajkó megtanul beszélni mindenfélét.
– Uram s én Istenem! Az emberek is annyit beszélnek már, hogy nagyon
sok; most még a madarak is beszéljenek? Hát aztán milyen az a
Mátyás-madár?
– Itt van a szoknyámban.
– Hol lopták ezeket?
– Lopta a majd megmondom micsodád! Huszonkétezer hold erdeje van az
apámnak, onnan hoztam, magam szedtem le.
– Huszonkétezer hold erdő! Ha az én apámnak huszonkétezer hold erdeje
lett volna, most én nem Mátyásokat szednék le a fáról, hanem kétfejű
sasokat, ezer forintos bankókra pingálva.
– No hát mondja kend szaporán, hogy mit ád értük!
– Hogy én mit adok értük? Ne tréfáljon a baronesse! Azt gondoltam, azért
hozza ide nekem, hogy ide akarja adni kosztba s azt kérdezi, hogy mit
fizetnek nekem azért hogy felnevelem?
– Lárifári! A kutyámat tegye kend bolonddá! Tudom én jól, hogy kend
madarakkal kereskedik; a parasztgyerekeknek mind jól megfizeti, a mit
ide hoznak. No csak ki vele frissen, mit ad értük?
– Tudom én jól? Tudja ő jól? De azt nem tudja ugy-e, a baronesse, hogy
az új szolgabiró kidoboltatta a faluban, hogy nem szabad több énekes
madarat leszedni a fáról; a ki egy énekes madarat megvesz, fizet husz
forintot pengőben. Én a fejemmel játszom! Én husz forintot egy madár
miatt. Szentséges Isten, husz forintot egy madárért. Ez nehezebb a
halálnál. Nem! Én meg nem veszek egy madarat többé, ha zsidóul, meg
görögül tud is beszélni – kotta nélkül!
– Nem veszi kend meg? kiáltá a leány dühösen, azzal egyenkint kiszedte a
felvett szoknyából a madárfiókokat s egyenkint odavagdalta azokat a
szatócs fejéhez: «no, hát nesze, edd meg az apáddal, meg a
szolgabiróddal együtt! Legyen pecsenyétek mind a hármatoknak».
Azzal kirohant a boltból, az ott künn ácsorgó testvéréhez.
– Nem vette meg a czudar! mondá a kis baronesse.
– Már most hát mit csináljunk? kérdé a kis báró.
– Nézzünk széjjel a városban.
– Hiszen egy krajczárunk sincsen.
– Majd csak szerezünk valahogy.
– Ugyan hogyan?
– Gyerünk vissza a Rokomozerhez. Te is gyere be velem.
Visszamentek a szatócsboltba.
Rokomozer épen az őrölt kávéval vesződött. A paraszt jobban szereti, ha
egy kis czikória is van közötte.
– Rokomozer úr! mondá a baronesse, egy komoly szavunk van önhöz.
– Kérem, tessék helyet foglalni.
S azzal felkuporodott a pudlira.
– Örülök, ha hallgathatok!
– Rokomozer úr! ön ismeri családunk körülményeit.
– Jobban ismerem, mint maga a méltóságos család.
– Ön tudni fogja, hogy vannak az életben gyakran pillanatnyi nehéz
helyzetek, a miket az ember nem maga okozott.
– Mintha csak a méltóságos édes atyját hallanám beszélni!
– Ily pillanatokban az ember kénytelen a kipróbált jó barátjaihoz
fordulni.
– Egészen elérzékenyít a baronesse!
– Mi ketten a báró Apátfalvi Opatovszky-család egyedüli örökösei,
megkináljuk önt egy igen előnyös üzlettel. – Adjon nekünk kölcsön –
három huszast. – Mi adunk magunkról váltót. – Én leszek a kiállító; báró
Opatovszky Arnold az elfogadó. – Irhat ön bele tetszés szerinti
összeget.
– Oh, uram Isten! Mi legyen a világból? Még nincsen tizenhárom éves s
már ilyen jól érti az üzletet!
– Azonkívül felhatalmazzuk önt, hogy tábláztassa be a birtokainkra.
Rokomozer már erre nem állhatta meg, hogy ne nevessen.
– Ugyan kérem, nem hoznák még ide forgatónak Koczúr urat? Az még igen jó
firma.
Erre aztán a baronesse elnevette magát.
– De hát nem komiszság ez öntől, hogy nem akar nekünk három huszast
kölcsönözni?
– Persze, hogy komiszság. Hát ’sz azért vagyok én komisz ember. Mert ha
nobel ember volnék, úgy tennék, mint Diadém úr, milliókat kölcsönöznék.
Miért nem kérnek attól?
A baronesse erre elnevette magát.
– Pompás ember maga Rokomozer. Hát hiszen láthatta, hogy csak
tréfáltunk. Derék volt, hogy nem hagyta magát rászedetni! De ugy-e jól
játszottam a szerepemet? Kell is nekem a maga három huszasa kölcsön. Nem
biz én! Nem azért vetődtem be ide, hanem megláttam a boltablakban
kirakva azokat a pompás új divatú mellcsatokat. Nekem rendkívül
megtetszettek! Nem állhatom meg, hogy egyet meg ne vegyek belőlük. Ugyan
mutassa meg őket, hadd válogatok bennük.
Rokomozer a fejét csóválta: vajon hová akar ez most kivergődni?
Előhozta az ablakból az oda közbámulatra kitett mindenféle mellcsatokat,
a mik igazi talmi-aranyból, gyöngyházból, guttaperkából s más ilyen
nemes érczekből fabrikálva, a végett valának kirakva, hogy együgyű
paraszt legények szeme megakadjon rajtuk, s a ki nem sajnálja értük a
tiz garasát, vásárfiául haza vigyen egyet belőlük a maczája számára.
Előhozta fiókostól s kitette a pudlira az előkelő vásárlók elé.
A baronesse sorba szedegette a klenodiumokat s tanácsot tartott felettük
műértő testvérével. Végre megállapodtak egy gyöngyház mellcsatnál, igazi
talmi-arany cserebogárral a közepén. A baronesse kérdezte, hogy lesz ez?
– Hjaj baronesse, mondá Rokomozer, ez nagyon drága. Ez már nagyon
sokaknak megtetszett, de mind drágállották. Ilyet csak Metternich
herczegnő visel, a ki teheti. Ennek a legutolsó ára egy forint huszonöt
krajczár.
– A haha! Menjen maga Rokomozer! Azt gondolja, hogy én soha se láttam
ékszert. A méltóságos mamának olyanok vannak, hogy…
– Tudom. A pozsonyi zálogházban. Dörmögé magában Rokomozer.
– No hát adok érte ötven krajczárt.
– Fogjatok meg, hogy el ne düljek! Kiáltá a szatócs. Magamnak két
annyiban van. Hát a nagy árendát miből fizessem? Ne éljek száz
esztendeig, ha leengedek belőle többet tíz krajczárnál.
– No hát csináljunk más alkut Rokomozer. Nekem nem tetszik a függőm,
nagyon régi divatu façon; mostanság már csak a szakácsnék viselnek
ilyent. Hát ezt hajlandó volnék becserélni a kend mellcsatjáért.
A szatócs megnézte nagyító üveggel a függőt, a mit kiakasztott a füléből
a baronesse s úgy találta, hogy az igazi arany.
– Nos, hát hogy lesz a becserélés, Rokomozer?
– Hát én nem bánom. Ha már úgy bele van bolondulva a baronesse ebbe a
szép brocheba. Lehet is ebbe. Nem látni ilyen szépet még az Ambraser
Sammlungban sem; de még a pozsonyi zálogházban sem. Hát én becserélem.
– Igen, igen; de mit fizet kend felül? Csak nem gondolja kend, hogy
szőrt szőrért adom? A függő igazi arany; a kend drágasága meg békateknő.
– Hát az arany cserebogár?
– Rézből.
(– Te! sugá a kis báró a kis baronesse fülébe, csak nem akarod eladni a
függődet? Mit mond a mama, ha észreveszi?)
(– Azt mondom neki, hogy elvesztettem.)
(– De hát ha ezt a brochet meglátja rajtad?)
(– Azt mondom neki, hogy úgy találtam.)
(– Megver a mama, meglásd.)
(– Azt úgyis megteszi; legalább legyen rá oka.)
Rokomozer vette már észre, hogy hova vergál mindez.
– No már csak látom, hogy nagy mester a baronesse! Jó iskolába járt,
igazán mondom. Mégis csak kicsikarja Rokomozer zsebéből a keserves
pénzt, pedig megfogadtam már, hogy egy garast sem adok többet senkinek a
szavára, a kinek a neve «O» betün kezdődik, «y»-psilonon végződik, s
előtte egy «B» áll. Hát mit fizessek felül? (Egy olyan arany függőpár
rendes arany értéke öt forint, a mellcsat megért öt garast.) – Elég
lesz-e egy huszas? – Nem? – Kettő. Az sem? – No? hát három?
– Züt! mondá rá a kis baronesse, igazi franczia grisette kifejezéssel.
Rokomozer leszámlálta a pudlira a három huszast. Azt pedig a kis
baronesse hirtelen felkapta s bedugta a zsebébe. Azzal indult kifelé.
– Hát a párját annak a függőnek? kiáltá utána a Rokomozer.
– Micsoda párját? Én csak az egyik függőmet adtam el. Hát beszéltem én
két függőről?
– Hiszen azt mondta, hogy nem tetszik a façonja, kiment a divatból.
– De csak az egyiknek. Szervusz öreg!
Azzal megkapta a bátyja kezét s kiszaladt vele együtt a boltból.
– Ne szakadj rám világ! kiálta fel Rokomozer. Miből lesz a pestis? Mire
viszi ez még, ha megnő? Még te is tanulhatsz tőle Rokomozer!
Hanem hát jó helyen volt már a három huszas! A két reményteljes csemete
nagyot szaladt, vissza sem nézett, a míg egy szegleten be nem került más
utczába. – Ott aztán megálltak tervezni.
– Pénzünk már van, szólt a leány.
– Mit csináljunk most? mondá a fiú.
– Hallod, hogy dobolnak? Komédia van a vásárban. Én úgy szeretnék
egyszer komédiát látni. Azt mondják, hogy van ott egy leány, a ki
csárdást tánczol, ki is van festve a ponyvára. Oh én majd meghalok a
tánczért! De te élhetetlen, nem tudsz velem tánczolni. Gyerünk legelébb
a komédiába. Oda elég lesz egy huszas.
– Én inkább mennék a laczikonyhába, hogy egyszer jól lakhatnám
czigánypecsenyével.
– Aztán bort is innánk! Te! Veres bort. Az sokkal jobb, mint a fehér.
Hozatunk két palaczkkal. Én fizetem. Hanem előbb az én kedvemért gyere
el a komédiába. No még palacsintát is süttetek a számodra! A borba meg
czvibakot mártogatunk. No! Eljösz? Czigányt is hivatok oda, azután
muzsikáltatom a nótáinkat, a míg mi vendégeskedünk.
Erre a biztatásra aztán megadta magát a fiú s követte kullogva az előre
siető hugát.
– Te, Czenczi!
– No. Mi az?
– Én utána számítottam s úgy találom, hogy abból a három huszasból nem
futja ki mindaz, a mit te elmondtál.
– Ejnye, de kiállhatatlan vagy azzal a te számításoddal! Hát aztán, ha
nem futja ki, majd találunk ki valamit. Én rendelek; én traktállak, te
csak vendég vagy és hozzálátsz. Mi közöd a többihez? Majd kitalálom én a
módját.
Csakugyan ki is találta.
A mint a piaczra kijutottak, a hol egymás hegyin-hátán terpeszkedett
vásáros bódé, laczikonyha, czizmadiasátor, ponyvaszinház, megpillantanak
egy zugban, két sátor közé elbujva, egy vándor bankárt.
No igen, egy népszerű mathematikust, a ki a fináncztudományokat népies
fölfogás szerint ismerteti meg a polgártársakkal: egy biribi bankárt.
Mint a kivánság, olyan kapóra jött ez a jó alkalom. Soha könnyebb módját
nem lehetne kitalálni a pénzfelszaporításnak.
A baronesse széttaszigálta az útjokból a fejeiket összedugó vásári
naplopókat a biribi bankig.
– Én teszek!
A bátyja vissza akarta tartóztatni.
– Te! Meglásd, elvész a pénzünk!
A baronesse haragos tekintettel nézett rá vissza.
– Elhallgass az ilyen szóval, mert kitagadlak!
(Az igaz, hogy nagyon is el kellett fajulni Arnold úrfiban az Opatovszky
vérnek, ha egy biribi bank előtt ez juthatott eszébe, hogy «hát ha ott
vesz a pénzünk».)
– Itt a huszas! mondá büszkén a kis baronesse; odadobva az egyik
ezüstpénzt.
(Akkor volt az, mikor hire kerekedett, hogy a huszaspénz elveszti
értékét, s minden ember sietett a dugaszban tartott huszasaitól
megmenekülni.)
A harmadik fordulónál, természetes, hogy mind a három huszas odakerült a
biribi bankár zsebébe.
Ekkor aztán a kárvallott testvérpár egymás szemei közé bámult. Mert
igazán bámulatraméltó dolog az, hogy az ember a játékon nemcsak nyerhet,
hanem veszthet is. Sok ember élte fogytáig nem tudja ezt elhinni, hogy
lehetséges.
Czenczi baronesse aztán nagyot nevetett a bátyja szomorú ábrázatjának.
– Úgy látom, hogy a te mai traktádnak már most prószit!
– No meg a te komédiába menetelednek is. Felelt az durczásan vissza.
– De annak még nem! Szólt Czenczi baronesse, egyik öklével a másikra
ütve. A mit én egyszer a fejembe vettem, annak meg kell lenni, csak
azért is!
– Eladnád még a párját is a függődnek, úgy-e?
– Mee! Szólt a baronesse, kiöltve a nyelvét a bátyjára. Te oktondi!
Azért nem adjuk el a másik függőt. Vannak más módszereink! – Gombold be
szépen a kabátodat, húzd a kalapod a félszemedre, aztán nyújtsd a
karodat. Így! Már most menjünk végig a vásáron, mintha sétálnánk. Tanulj
szépen, elegáns módon lépegetni, no! Hiszen tanított rá a tánczmester.
Azután nézegessünk széjjel kritizálva, fitymálva. Csak egy lorgnonom
volna, hogy azon keresztül nézhetnék.
Mint a kivánság, oly véletlenül termett ott rögtön egy kis zsidó gyerek,
a ki nyakába akasztott ládikában gyufát, szivarszipkát, fanyelü bicsakot
s más efféle népies luxusczikkeket árult. Annak a vándor kirakatában
volt mindjárt egy csomó binocle is, abból a drága fajtából, a minek a
foglalata mézeskalács, a nagyítója meg piros és zöld üvegdarab.
– Tessék tőlem vásárolni, nagyságos úr, nagyságos kisasszony.
– Méltóságos! Te pimasz! utasítá rendre a kezdő milliomost Czenczi
baronesse. S azzal kivett egyet a mézeskalács lorgnonok közül s
keresztül nézett rajta. – No ez jó lesz.
– Kérem, annak a kukkinzloknak az ára két krajczár, rebegé a
vándor-bolttulajdonos.
Czenczi baronesse a legkegyteljesebb leereszkedéssel intézett feléje egy
elbocsátó taglejtést a kezével s azzal kisérője karján tovább
korcsolyázott, tündérkönnyű lebegéssel; a lorgnonon keresztül
kritizálgatva a kiakgatott kendőket és ködmeneket a sátrak alatt.
– Kérem, az a kukkinzlok két krajczár, hirtelenkedék az utánuk iramodó
vegyesárus s mindenütt a sarkukban maradt ezzel az állítólagos
jogigénynyel, azok pedig úgy tettek, mintha nem is nekik beszélne;
megálltak, nevetgéltek, összesuttogtak, s megint promenáltak odább, a
kis rimánkodó kalmár mindenütt a sarkukban.
Végre eljutottak a komédia-bódé elé.
Deszkából volt a négy oldala, a teteje pedig ponyvából. Az elejét
különféle viaszos vászonra festett képek diszítették. Keletindiai
vadállatok, fehér haju kisasszony, majomember; – a legkiválóbb helyet
egy magyar ruhába öltözött tánczosnő foglalta el sárga kurta viganóban,
zöld pruszlikban, kék ingvállban és veres topánkákban, egyik lábát a
másikkal kigyómódra összefonva.
A sátor előtt volt egy emelvény, azon ült egy majomnak öltözött ember, a
ki az egyik első lábával egy öreg dobot püfölt, a másikkal dorombot
pengetett a szájában, az alsó lábaival réztányérokat vert össze s a
fején csengetyüs pagódlit rázott. Maga a komédia-bódé tulajdonosa, a
Herkules, vad indiánnak öltözve, bomlott a kurta emelvényen, mutogatta a
szájtátó vásáros népeknek a ponyvára festett csodákat s magyarázta
magyarul, tótul, németül keverten azoknak a virtusait s a közben
kiszemelve az áldozatot a sokaság közül, a kinek a zsebében ágaskodik az
öt garas ennyi műélvezet megváltásáért.
A mint ez az indus meglátta a népsokaság közül kibontakozó úri
testvérpárt, azonnal lefutott az emelvényről s a bódé veres függönyös
bejárata elé plántálta magát, a legnyájasabb képet vágva, a minő csak
egy irokéz főnöktől telik.
Czenczi baronesse előkelő fejbólintással kegyeskedett észrevenni az őket
illető mély bókot és invitácziót: «belieben majne hohen Herssaften!»
– Parlez vous francais? mondá Czenczi baronesse.
Oh, hogy ne parlirozna.
– Avec plaisir! Avec le plus grand plaisir, oh oui, madame la comtesse,
et monsieur le comte!
Ez már finom ember! Egy ranggal feljebb titulál.
Czenczi baronesse aztán folyvást francziául beszélt hozzá.
– Mi hallottuk önnek a hirét, mæstro! Ha csak fele is való annak, a mit
az ön programmja igér, akkor ön megérdemli a magas pártfogást,
professor.
(Mæstro! Professor! A komédiás képéről kezdett leizzadni a festék a nagy
dicsőségtől.)
– Ön ennek a műintézetnek a directora – nemde?
(Még direktor is!)
– Nekünk szándékunk holnapra egy kis meglepetést szerezni a méltóságos
mamának a születése napjára. Vous savez. Az a nagy palota a szökőkuttal
az udvarán. Van saját szinházunk benne. Ha ön egy érdekes programmot
állítana össze e napra, fölöttébb lekötelezne vele. A honoráriumot bizza
ön a mi nagylelküségünkre.
A direktor úr egészen el lett bódítva ily fényes ajánlat által.
Odafordult a kasszánál ülő kövér asszonysághoz, a ki nem értett csak
csehül, annak magyarázta meg gyors szavakkal a nagy eseményt.
(– Te, a mama agyoncsap, ha komédiásokat viszünk neki a házához! suttogá
Arnold a huga fülébe.)
(– Ugyan légy veszteg és ne fecsegj annyit!)
Az impressarió kannibáli módon mély hódolattal hajolt meg a magas
meghivás előtt: a félbajuszát is elvesztette a nagy dicsőségében, úgy
kellett neki ujra felragasztani.
– A propos! (Ezt most már Arnoldhoz intézte Czenczi baronesse.) Te,
talán most megtekinthetnők néhány perczre ezt a műintézetet? Lehetne egy
kis időt szakítanod a lovaglási iskolából. (Vonakodj egy kicsit.) Ejh
no! Csak azért, hogy meggyőződjünk a mæstro művészi erőiről; egy
pillantást vetünk szét, egy pár számot végignézünk s aztán megyünk.
A direktor pogányul meg volt hatva e szerencse által.
– Méltóztassanak, főméltóságtok, exczellentiátok besétálni.
A kövér asszonyság a piros sirtinggel behuzott pénztárnál a tenyerén
tartá eléjük a belépti jegyeket.
– Mi itt az entrée? kérdé Czenczi baronesse, a lehető leglaposabbra
huzva össze szempilláit, hogy a kövér asszonyságon végignézhessen.
– Ah! uraságok tetszés szerint! Rebegé a director.
– C’est signé! selypité Czenczi baronesse s belibegett a bátyja karján a
bódéba fizetés nélkül.
A kis vándor kalmár oda is utánuk akart tolakodni.
– Hát te mit akarsz? rivallt rá a csepü- és emberevők nagy fejedelme.
– Az én két krajczárom – a kukkinzlokért.
A két krajczárt ugyan nem kapta meg, hanem kapott helyette egy pofont, a
mi megért három krajczárt. Azonban azzal a nyereséggel nem volt
megelégedve, sőt inkább ott maradt állhatatosan a komédia-bódé
közelében, a vevőire leskelődve.
Odabenn ez alatt folyt az előadás.
«Szép Dalinka kisasszony, más néven az alföldi tündér, előadása a magyar
tánczból, így mondva palotás és csárdás solo.»
Az alföldi tündér épen akkor végezte a magyar solo tánczot ugyanazzal a
tekervényes figurával, a miben a viaszos vászonra le van festve, a két
lábát kigyónak fonva össze s aztán lábujjain jobbra-balra csúsztatva
magát végig a szinpadon (a mi nagy önfeláldozás egy magyar kebeltől!)
Valami derék tenyeres-talpas vászoncseléd volt, épen olyan sárga
rokolyában, zöld pruszlikban, piros bársony topánkában, a hogy a
prospectus elárulá. A táncz végeztével csak úgy hámlott a fehér és piros
vakolat ábrázatjáról az izzadtságos igyekezet miatt. Egy szál kintorna
húzta a táncz mellé azt a szép dallamos nótát, hogy «Eladtam a kakasom,
tizenhárom garason»; a mit tökéletesen kiegészítettek a nemzeti bajadér
topánsarkaira csatolt csettegő rézsarkantyuk.
A tisztelt publikum a nézőtéren csak a második helyet, és respective a
harmadikat tölté meg egészen, a mikre öt garas és két garas volt az
entrée (még itt garasban beszéltek), az első hely egészen üres volt, a
most érkezett uraságok tehát egészen genirozatlanul elhelyezkedhettek a
rangjukat megillető zártszékeken.
– Biz ez fertelmes volt, mondogatá egy tót honoratior felesége ott a
második helyen. Ez már csak korcsmába való. Oda is csak a falusi
csárdába. Hogy hányta vetette a szemtelen a lábait! Ugyan jó, hogy a
gyerekeket el nem hoztam. No lássuk már a majom-embert.
Czenczi baronesse pedig épen az ellenkező véleményt osztá.
– Ugyan, édes direktor úr, mondá francziául az udvarias vadembernek,
legyen oly szives még egyszer eljátszatni a kedvünkért a megelőző
piècet: mi nagy kedvelői vagyunk a nemzeti táncznak. Ez a koronája az
előadásnak.
Ebből persze a tót honoratiornő egy szót sem értett, tehát ellent sem
mondhatott.
Az impresario azonnal készségesen eltünt a ponyva mögé, a hova az
alföldi tündér bevégzett munkája után visszavonult, s sikerült neki azt,
nemes ambitiója felcsiklandozása által, meg egy pohár ánizslikőr
frissitőül felhörpentése mellett rábirni, hogy újra kifesse a képét s
még egyszer kibokázzon csipőre feszített kézzel a három kecskelábon
nyugvó szinpadra s rákezdje a solo-magyart a kintorna zengedelmeinél. A
tót asszony hasztalan kiabált odahátul, hogy «csoéto to kutykuruty!» ő
már ezt egyszer látta, akkor is csunya volt, most még fertelmesebben
ugrál. Ő itt hagyja az egész komédiát, visszakéri a pénzét! Czenczi
baronesse annál hangosabban nyilvánította magas tetszését, bíztatva
Arnold bárót, hogy tapsoljon még jobban; maga is szabad folyást engedett
elragadtatása kifejezéseinek: «ah! superbe, magnifique! C’est pour
devenir fou! Pompásan volt! Még több tűzzel! Erélyesebben! Brava! brava!
Excellente! Non plus ultra!» A heczczelt tündér annál jobban rugdalt a
lábaival a világ minden sarka felé, annál jobban verte össze a két
bokáját a levegőben, hajtogatta a lábait a ficzamodásig, míg egyszer a
nagy művészi lelkesedésben egy hatalmas hanyatteséssel fejezé be a
tánczot s azzal teljes szinpadi sikert aratott.
«Brava, brava! Da capo!» kiáltozott tapsolva az előkelő nézőpár, míg a
karzat veszett röhejben tört ki, a szemérmetes második hely ellenben
haragos szitkozódásban adott kifejezést a megsértett erkölcsi érzület
tiltakozásának.
– Veru bozse, az ilyenekre oda se kellene nézni az olyan gyermekeknek,
mint ezek itt ni! Nem hogy még tapsolni neki. Csak én volnék az anyjuk!
Patvarkodék a tót honoratiorok nőnemű képviselője a második hely első
padjában.
Az impresario sietett helyreütni a fiascot világhírű acrobatai
mutatványaival, a melyek, mint a programm mondja, még senki által utól
nem érettek, combinálva levén négy palaczkból, egy székből, magából az
impresarióból, és egy kis négy esztendős fiucska vagy leánykából, úgy,
hogy utoljára a palaczkok tartották a széklábakat, a szék karja a
Hercules fejét s a Hercules talpai a kis leánynak a kezeit, a meg aztán
a kezein állva nyujtá ki a lábait az ég felé.
– Juj, juj! Jesuska moje! szörnyüködék a hangadó hölgy. Ránézni is
iszonyat! Szegény poronty! Ha leesik, béka se lesz belőle többet!
– Te! Sugá oda Arnold bárónak Czenczi baronesse. Mikor a mama is ilyen
figurákat csinált!
– Ugyan ne légy bolond!
– No? Talán szégyenled! Nekem magamnak is kedvem volna hozzá.
– Lássunk már szebbet ennél! kiabált a nézők fürmendere. Lássuk már,
hogyan húz pántlikát a szájából? Meg a többit. Hol van itt a fehérhajú
kisasszony, a kinek piros a szeme? Aztán még a majomember! Te Marczi! Ha
a majomember jön, akkor hazaküldd a feleségedet, meg ne nézze! Mi fog
most jönni, komédiás úr? Az ostromló pudlikutyák? Hallja, azt előre
megmondja, mikor lőnek, hogy én akkor bedughassam a fülemet.
A nagy művész azonban mind nem hallgatott ezekre az interpellátiókra,
mert ő egészen le volt foglalva azon magas elismerés kifejezései által,
a melyben őt a magas uraságok részesítették, bíztosítva őt felőle, hogy
mindaz, a mit láttak, a netovábbját képezi a művészeti tökélynek, s hogy
a holnapi díszelőadásnál a palotában csak mentül több táncz legyen
fölvéve a programmba, s végül tartogatva ez a legutóbbi acrobatai
mutatvány, mint pièce de resistance. Azzal felkerekedtek, mint igazi
uraságokhoz illik, nem várva be végig az egész előadást.
A direktor egész a cassáig sasirozott utánuk, gyakorolva magát a
bókhajlongásban. Úgy látszott, mintha titkos vágyak epesztenék keblét,
annak a megtudása után, hogy vajon mi lesz az a nagylelkű jutalom, a
mire a magas uraságok, a kik tetszés szerint fizetnek, a kilépéskor el
fogják maguk határozni.
Nem kell nyugtalankodni.
– Addio direktor úr! üdvözlé a művész Olymp Apolloját a kis baronesse,
magas protectori fejemeléssel. Holnap délután egész társaságával együtt!
A vendégszereplési tiszteletdíjat bízza ön a mi munificzencziánkra. Úgy
hiszem, hogy meg lesz ön vele elégedve.
– Eh, eh, heh! hehengetett a direktor, nem tudva, hogy azt mondja-e
erre, hogy «merci bien!» vagy azt, hogy «sapristi!» De hátha, kérem
alássan, nem eresztenek be bennünket a kastélyba?
– «Palotába!» Igazítá őt helyre Czenczi baronesse. Azzal finom
mosolylyal kapcsolá ki a spenczerét összetüző mellcsatot, az arany
cserebogárral (rézből) s azt odanyujtá a művészfőnöknek.
– Csak ezt az ékszert mutassák önök a «major domus» előtt, s rögtön be
fogja önöket vezetni a palota szinpadjára. A revoir!
A komédiás furcsául fintorította félre a két hegyes bajuszát a szájával,
hol jobbra, hol balra, azt a tenyerébe tett klenodiumot műbecsmérelve:
vajon megéri-e azt a tíz garast, a mit alacsonyabb uraságok szoktak a
bemenetelnél fizetni.
Czenczi baronesse pedig karját Arnold báró karjába akasztva, tovább
lejtett, oly applombbal, mint a ki annak az öntudatával lépeget, hogy
háromrőfös sleppet húz maga után, pedig kurta gyerekruhája volt.
A kis vándorkereskedő azonban még mindig meg volt a világon s nem
liquidált.
– Kérem, ez a kukkinzlok két krajczár!
– Úgy? mondá Czenczi baronesse, akkor nem kell! azzal visszaadta neki a
mézeskalács-binoklet.
A mire a bankár-embryo nagyot bámult s nagy keseregve panaszlá a társul
akadt pipaáruló compagnonnak. Ez aztán a szép gscheftecske! Meghordozza
a kukkinzlokomat a theatrumban, megnézni rajta a ballétot s akkor
visszaadja. Csak még sok ilyen vevőt kaphatnék!
Az úri testvérpár pedig büszkén sétált végig a vásáros bódék utczáján
tovább.
– No, te már a magad komédiábameneteled kisvihákoskodtad, mondá Arnold
báró. De hát az én traktám?
– Majd ennek is módját ejtjük, csak ne essél mindjárt kétségbe!
Vigasztalá őt Czenczi baronesse. Gyere, sétáljunk arra a laczikonyha
felé.
– Csak nem gondolod, hogy oda is beülünk majd lakmározni, utólagos
fizetés kilátásba helyezése mellett. Tudod, hogy nem ad már nekünk
kontóra senki a faluban még csak egy tojást sem.
– Ejh, ki tudja? Menjünk arra. Hallod? ott dalolnak és muzsikálnak.
– Valami részeg paraszt.
– Én nagyon szeretem a részeg parasztokat nézni, kivált mikor
összeverekednek. Az még szebb, mint a komédia.
S erővel arrafelé vonszolta a bátyját, a honnan a kurjongatás hangjai
jöttek.
A félfedelű laczikonyha alatt mulatott másodmagával egy difinyós
betyár-legény. Egész viseletéből látszik, hogy nem erről a vidékről
való. A keresztlábú asztal egészen az övé, meg a rajta végignyujtott
rézfokosáé. Oda senki sem mer más letelepedni. Mert ez a vidékbeli
legénység nagyon békeszerető. Ennek pedig a strucztolla a kalapja
mellett hirdeti, hogy a folyam tulsó partjáról való, a hol csak a híres
verekedők viselhetik a strucztollat, a kiket senki le nem vert. Azért, a
kinek valami éhe, szomja van, csak nagy hirtelen igyekezzék megkapni, a
miért idejött, s elkölteni a sátoron kívül állva. A korcsmáros tűri a
rakonczátlan vendéget, mert az kegyetlenül fizet, csak úgy repülnek a
tarisznyából a tizes bankók. Nem csinál kárt a gazdának azzal, hogy
egymagának lefoglalta az egész asztalt. Épen most dobta ki onnan a
betyár az urasági hajdut, meg a megyei pandurt egymásután, a kik ott
mindenféle alkalmatlanságot csináltak.
Az a másik meg, a kit eltűr még maga mellett, egy vén czigány, a ki egy
felállított hordó fenekére elhelyezett czimbalmán igyekezik utána verni
azt a nótát, a mit a betyár-legény elbusultában eléje dalol:
«Czigány asszony gunyhója,
Kigyulladt a hátulja;
Beleégett a vajdája
A vajdának a leánya,
Ihajja, hajja!»
A drágalátos czigánypecsenyeillat csábítólag hívogatja a járókelőket.
Egy neki gyürkőzött kövér termetű asszonyság süti azt azon frissen egy
nagy rézüst sistergő zsírjában, megforgatva a kétágú villával, aztán egy
kétfelé vágott garasos fehér czipónak a közepébe nyomva, úgy osztogatja
a vevőknek. Az öreg csaplárosnak elég dolga van a csappal, a bort, sert
kimérni. A laczikonyha hátulja csak gyékénynyel van bedeszkázva, s annak
a hasadékain keresztül kiváncsi gyerek-had kukucskál be a magánosan
dévánkodó betyárra. «Nem szaladtok mindjárt?» rivall az rájuk
egyszer-egyszer, a fokost felemelve. Szaladnak is azonnal.
Az ifju úri testvérpár megállt a laczikonyha előtt. Sok élvezni való
volt ott: a nyalka betyár-legény, az új nóta, meg az édes pecsenyeillat.
Lehetett látni az arczaikon, hogy az nekik mind a három tetszik.
A betyárnak hamis szeme volt.
– Te diák! kiálta Arnold báróra. Gyere közelebb.
(– Hallod? Azt mondja nekem, hogy «diák!» szólt neheztelve Arnold báró
Czenczi baronessehez.)
(– Ne fedezd fel magadat, hogy ki vagy? Maradjunk incognito: ez nagyon
érdekes lesz.)
Arnold báró odament a betyárhoz.
– No, hát mit tetszik?
– Hát szereted-e, szógám, a czigánypecsenyét?
Csiklandós kérdés volt.
– Hát miért ne szeretném?
– Hát egy karafina bort be tudnál-e vágni?
– Az sem lehetetlen.
– Hát az a leánycseléd kicsoda ott veled?
(– Mondd neki, hogy szeretőd vagyok. Ez nagyon tréfás kaland lesz, sugá
Czenczi baronesse a bátyjának.)
– Ez itt? Mondá Arnold báró. Ez itt a nagyanyám.
Erre mind a ketten nevettek, a betyár is meg a kis baronesse is.
– Hát te még élczelni is tudsz? sugá Czenczi, a bátyja karjába csipve.
– Ej, hiszen te fügegyerek vagy! mondá a betyár. No, kerüljetek belül,
aztán telepedjetek le az asztalhoz: én vagyok az az úr, a ki fizet. No,
ne féljetek semmit. Nem bántok én ilyen apró-cseprő csivatag népet,
eszem azt a tátottszájú szenteteket!
Arnold báró még tétovázott; de Czenczi baronesse előre tuszkolta.
– Te! Ez nagyon érdekes kaland lesz.
– No, csak oda beüljetek a szegletbe, a hol nem néz a szátokba ez a sok
csőcselék. Szaladsz innen te gyezsepogyes! Hej édes szülém (a betyár
ezzel a czímmel szokta megbecsülni a korcsmárosnét) czifra tányérba
ennek a két selyemvendégnek azt a czigánypecsenyét; aztán foghagymát is
rá sokat, hogy meg ne ártson a gyönge termetüknek. Kend meg bátyám uram
abból a jobbik borából egy karafinával. Te meg Ragyás, verd el a
nótámat.
Minden parancsolat úgy ment, mint a zsinór. A betyár addig oda sem
nézett, a míg a vendégei lakmároztak, csak rakta egyedül egymagában azt
a tánczot, a mit senki sem tanít, csak úgy magától jön, a lassú is, a
frisse is, ahogy a nóta a láb alá huzza.
Egyszer aztán nagyot ugrik s megüti a fejével a sátor tetejét. «Kicsi
nekem ez a ház! Kirúgom az oldalát!» No hát most! Ki a legény a
csárdában?
Azzal felkapja a fokost, megpörgeti a kezében.
A bámuló népség szalad szerteszélylyel.
Arra a betyár egészen csendesen visszamegy az asztalhoz s rákönyököl a
fokosára s csendesen szól Arnold báróhoz:
– Hát kis öcsém, van-e neked szép irásod?
– Hogyne volna?
– Hát jó volt-e a bor?
– Ahol jobb nincs, ez a legjobb.
– Innál még, ha megtöltenék?
– De majd sok lesz.
– Soh se sajnáld. No te kis lány ugorj egyet. Hadd látom, mekkorát tudsz
ugrani? Hozd tele ezt a karafinát frissen.
Czenczi baronessenek végtelenül tetszett ez a tréfa. Ugrott is a
palaczkkal, maga vitte azt a korcsmároshoz, s tartotta a csap alá.
A betyár arra nagy csendesen mormogá Arnoldnak:
– Hát ahhoz értesz-e, gyöngyöm, hogy hogyan kell egy irásból valamit
kivakarni?
– Ahhoz is értek.
– No hát nézd, édes tubám, szólt a betyár, előhúzva a táskájából egy
útlevelet s kiterjesztve azt Arnold elé. Innen kellene ezt a szót ni
szépen kivakarni, aztán a helyébe irni azt, hogy «Kolokát Péter». No de
itt a bor; húzz egyet belőle.
Szükségtelen volt. Arnold úgy volt nevelve, hogy egészen hiányzott nála
az az erkölcsi érzék, a mi külömbséget tud tenni, hogy mi szabad, mi nem
szabad? A mióta eszmélt, mindig azt tanulta, hogy csalni, hazudni,
eltitkolni az embernek a mindennapi föladata.
– Hát aztán megtudnád-e ezt tenni rubintom?
– Hogy ne tudnám? Ide vele.
– Hát akkor nesze ez a peniczilus. Ujdonatuj, most vettem: ezt is neked
adom. Tudod már, melyik ágával kell vakarni? Aztán itt van egy üveg
tinta, meg egy réztoll. Mert hogy épen olyannak kell lenni az egyik
irásnak, mint a másiknak. No hát csak csináld meg szép csendesen. Nem
háborgat senki.
S hogy Czenczi baronesse se háborgassa a bátyját, a betyár elállta a
leány útját nagy dévánkodva: «hát te gyönyörüséges kis porczellán
babácskám, nem tanulnád-e meg azt az én nótámat: «én a vajdát nem
bánom!»
De sőt inkább az volt a legforróbb vágya Czenczi baronessenek, hogy azt
a nótát eltanulja.
– No hát dalold utánam, te kis éretlen aranyalma! Ide vigyázz, Ragyás:
«Én a vajdát nem bánom,
De a lányát sajnálom,
Piros bársony topánkája
Jól illett a lábára,
Jól illett a lábára.
Ihajja, hajja.»
Czenczi baronessenek, bár még kifejletlen, de szép csengő hangja volt és
igen jó hallása: az első elődalolásra már övé volt a nóta s aztán együtt
énekelte azt a parasztlegény férfias baritonjával. A pár-dalra sok nép
összecsődült s az Czenczi baronessenek nagyon tetszett.
(– Nézd, a kis baronesse a betyárral együtt dalol a laczikonyhában!
mondogatták egymásnak nénémasszonyék s nagyot szörnyűködtek rajta.)
A legény fel is magasztalta érte.
– Ej ha! hugám! hiszen te olyan csinosan dalolsz, hogy beválnál
komédiásnénak a debreczeni nagy szinházba.
Ezt a bókot begyébe is szedte a kis baronesse.
Arnold báró az alatt vakargatta ki szépen a betüket az útlevélből: senki
sem ügyelt rá.
A nótának rendesen táncz a vége. A vén Ragyás a lassú tempóból a frissbe
ment át; a betyár elkezdte először egymagában járni, a hogy szoktuk
elbusult jó kedvünkben, elébb csak a czigánynak, aztán szétnézünk s a
kit legközelebb kapunk, kis leány, vagy kövér dajna, úrhölgy, vagy
szolgáló, megragadjuk, megforgatjuk, hát ő is úgy tett a kis
baronesse-szel, a könnyű alak csak úgy repült a két kezében. Czenczi
baronessenek ez még a nótánál is jobban tetszett. Olyan animóval járta,
mint akármely falusi nimfa. Utoljára, mikor már a parasztlegény
abbanhagyta a tánczot s rágyújtott egy új nótára, akkor Czenczi
baronesse egymagában járta, csipőre tett kézzel. Nem tanulta ő soha ezt
a tánczot, de talentuma volt hozzá s aztán maga a nóta diktálja azt a
láb alá, a nyoszolyó nóta, a mit parasztlakodalmon dalolnak: