Mikor az országútról a mellékút Darkavárra bekanyarodik, egy szép
fenyőárnyazta domb mellett visz el. Azon van a Darkaváry családi
sírbolt.
A mint e helyre érkezett Lőrincz, egy gyászmenetet látott e dombra
felkanyarodni, czímeres koporsót vittek, fáklyakiséret, halotti énekszó
mellett.
Kit temetnek itt?
Lőrincz leugrott hintójából, sietett a sírbolt felé.
Épen akkor ért annak ajtajához, mikor a pap elzengé a koporsó fölött az
utolsó verset: «vitam habeas sempiternam….»
Nejének nevét olvasta azon a koporsón.
Nagyot dobbant a szive.
Öröm volt ez! örömdobbanás. Eltitkolhatatlan megkönnyebbülése a
léleknek, hogy ezt ime jól rendezte el a sors! Nem kell tehát a nő
könyei ellen harczolnia; nem kell szenvedéseinek hideg érzéketlen arczot
szembeállítania; nem kell elválnia; ime, meghalt magától; a jó, kedves
asszony, mikor érezte, hogy férje szerencséjének útjában van.
Ezért lett hát katholikussá utolsó napjaiban, hogy mégis egykor férje
oldala mellett nyugodhassék, mellette lehessen legalább a koporsóban.
Mint protestanst a szelenczei reformatus temetőbe vitték volna.
Talán lehetne ezért egy könyet is kierőszakolni.
De a mint körülnézett, még nagyobbat dobbant a szive.
Az már harag volt!
A koporsó fejénél, mint gyászkísérőt Tarna Eleket pillantá meg, ki kézen
tartá Lőrincz kis fiát; az pedig nem ismert az apjára, a kit, mióta
eszmél, nem látott.
Tarna Elek hideg főbólintással üdvözlé őt s aztán rendelkezett a
szertartás bevégzése s a nép hazatakarodása iránt. Darkaváry néma volt a
dühtől, míg egyedül nem maradtak. A kis fiut egy hajdu vette át, az
vitte a kocsihoz. A két férfi hátramaradt a sírkert boróka bokrai
között.
– Hogy éri házamat az a tisztelet, uram, szólt Darkaváry, hogy ön
intézkedik a nőm temetésénél s kézen vezeti fiát? Mi ön ennél a háznál?
– Meg fogja ön tudni uram. Hogy ön nejének temetésén jelen vagyok, ez
azért van, mert nehány hét előtt levelet kaptam tőle, mely így szól:
«uram, önhöz fordulok, miután azt hiszem, hogy férjem leveleimet
felbontatlanul veti félre; atyám, anyám meghalt, senkim sincsen, s magam
halálos ágyamon fekszem. Csak egy gondolat bánt a halálban: mi lesz
kedves gyermekemből? Legyen ön oltalmazója, gyámja, ha árván marad». –
Én megtettem azt, a mi egy haldokló utolsó kivánsága volt.
– Mennykőbe uram! kiálta durván Darkaváry: itt jogsértésről van szó; nem
érzelgésről. Ez törvény és nem poézis! Ki adott arra jogot önnek, hogy
egy élő apa gyermekének gyámja legyen?
– A törvény adott uram, és semmi poézis. Nem érzelgés ez, hanem szomorú
hivatalos eljárás. Önt a vármegye, tékozlásai miatt, gondnokság alá
helyezé; birtokai birói zár alatt vannak, s gyermekének törvényes gyám
van rendelve, törvényszék által. A megye rendelte ezt.
Darkaváry elsáppadt.
– Melyik megye? Én az osztrák generálisok által alkotott megyét el nem
ismerem.
– Nem is az. Attól én sem fogadnék el rendeleteket. Az ős választott
megye. Ön úgy látszik nem értesült az utolsó hetek eseményeiről. A
magyar seregek visszafoglalták a Dunántúli alsó megyéket.
Ez megint nem jó hir volt Darkaváryra nézve. Azon nagy sarkonfordulás
óta, a mit ő most hevenyében elkövetett, nem érezte a fejét szabadnak
azon kormány hatáskörében, a melyet elárult. De hiszen nem tudja azt még
senki.
– Jól van uram no, mondá hidegvért erőtetve Tarna Elekhez. Tehát legyen
ön gyámom nekem és fiamnak: nem sokáig lesz az. Pazarlásaimért, sok
adósságomért kaptam a megye gondos tisztikarától a birói zárt
jószágaimra? Köszönöm. A válaszszal nem soká maradok adós.
Azzal nem is üdvözölve fia gyámját, meg sem csókolva gyermekét,
dölyfösen veté magát hintójába s vágtatott a Darkaváry kastélyba, a hol
szomorú képpel várták összecsődült hivatalnokai, egy chorusban zengve a
nagy családi gyász fölötti keservüket saját hivatalból elbocsáttatásuk
fölötti panaszaikkal.
Darkaváry azt parancsolá, hogy mindenki maradjon a helyén és ne menjen
sehová. Azután felment termeibe, letépte az ajtókról a hivatalos
pecséteket, a mikkel azok biróilag le voltak zárolva! Maga lesz felelős
érte.
Hiszen csak nehány napig fog ez tartani.
Holnap visszamegy megint Bécsbe, azzal az örömhirrel, hogy nincs már
szükség hosszas válópörre: üres a ház, kész elfogadni az új
menyasszonyt. A gazdag ipa visszavonja betáblázásait, a nászhozomány
törleszti a többi adósságot s Bakonyberek vármegyének odavághatja a zöld
asztala közepére Darkavár kiskirálya a kettéhasított
sequestrum-parancsot.
Új boldogság, új fény költözik a Darkavári kastélyba megint.
Lőrincz végig járta az üres termeket saját hálószobájától neje
hálószobájáig. Az egyikben ott állt egy márvány fülkében Susanne
életnagyságú képe, kihívó szépség, kaczér mosoly arczán. A másik
szobában állt Ilon arczképe, a szende, halavány arcz, csak a gloria
hiányzik körüle. Az egyiktől undorodott, a másiktól borzadt.
El a kisértetekkel innen!
Hivatalnokainak, cselédeinek azt parancsolá, hogy a míg nem hívja őket,
senki se jőjjön hozzá. Egyedül akarta kijárni összevissza kuszált
gondolatait: mikben a gyász, az önvád, a rettegés, chaosszá volt keverve
vágyakkal, reményekkel, örömökkel. Egyik rontotta a másikat.
És mégis benyitotta valaki rá az ajtót.
– Ki mer most háborgatni?
A belépő pedig nem ijedt meg a haragos ráförmedéstől; bátran közelített.
Kék pitykés dolmány volt rajta, veres hajtókával és vitézkötéssel,
oldalán kard, arany bojttal, fején pörge kalap széles veres szalaggal,
karimáján arany paszománt, hosszú fekete toll lengett le róla. Le sem
vette azt a ház ura előtt.
– Én merem önt háborgatni uram, szólt a fegyveres alak, közel lépve
hozzá. Ha nevemet megmondom, akkor azt is tudni fogja, hogy miért
háborgatom. Az én nevem Kádár őrnagy; vagy Villám Bandi, ha így jobban
ismer.
Lőrincz úgy érzé, mintha azok a tömör falak körülötte egymásra
készülnének borulni.
– Ön sok esztendeig keresett engem uram! folytatá az eleven kisértet. No
lássa, már most rám talált. Nem vesztem el. Pedig módomban lett volna
elégszer. Eljöttem, hogy számoljuk össze, ki mivel tartozik egymásnak?
Önt a kormány a Steyer határszélre küldé, hogy egy fegyverszállítmányt
ott fizessen ki és nekem adja által: hogy járt el ön ebben a
megbizásban? Mit tett ön?
Darkavárynak egy ötlete támadt; egy hazugság, a mit betörő rablók
ellenében szabad használni.
– Engedje ön, hogy okmányaimat előhozzam, s igazoljam magamat.
Arra számított, hogy ha szobájába juthat, onnan egy rejtek-ajtón át a
hátsó lépcsőn majd kimenekül a kastélyból.
– Egy lépést se tegyen ön, felelt neki Kádár őrnagy s egyet tapsolt a
tenyerébe, mely hangra a terembe vezető szárnyajtók felnyiltak s
Darkaváry egy egész fegyveres csoportot látott az ajtóban, hasonló
egyenruhában, mint az őrnagy. – Ön foglyom! És már most majd én mondom
el önnek, hogy mi történt az önre bizott fegyverekkel? Ön elárulta azok
hollétét, s mikor én csapatommal a helyszinén megjelentem, egyszerre
körül lettem fogva lesbeállított szerezsánok által. Én keresztülvágtam
magamat ellenfeleimen; de lovasaimnak fele ott veszett. És ott veszett a
fegyverszállítmány. És e miatt elveszett Eszék vára. Tudja ön már most,
hogy mit tett?
– Esküszöm, hogy azt nem tettem.
– Még hamisan is esküszik. Nem használ semmit. Ön el van itélve. Meghal.
Ön mindig keresett engem, hogy felakasztasson, most rám talált – és most
én akasztatom fel önt. Ide a kastélya kapuja fölé, épen az ősi
czímerére.
– Ez gyilkosság lesz! ön nekem nem lehet bírám! ha vádol, vigyen a
kormány elé, ott védeni fogom magamat.
– Bírája vagyok; felelt Kádár őrnagy, hideg nyugalommal; egy
országyűlési határozat s egy hadügyminiszteri rendelet erejénél fogva,
melyek felhatalmazzák a szabad csapatok vezetőit, hogy az árulókat
meglepjék, elitéljék és megsemmisítsék, a hol találják. Ön már el van
itélve.
– Kihallgatatlanul.
– Ez csak kegy önre nézve: hogy nem adatik önnek alkalom még egy
haditörvényszék előtt kínnal izzadt hazugságokat elmondani, a mikért
szeme közé nevessenek. E megaláztatást el akarom önnek engedni. Árulása
elvitázhatlan. Önnek meg kell halni. Az előkészületekre sem adhatok sok
időt; sietős utam van. Imádkozzék, ha tud, s aztán induljunk.
Darkaváry veszve érzé magát. Se remény, se védelem nem volt számára. És
most úgy ragaszkodott az élethez.
– Legalább fiaim gyámjához és fiaimhoz engedjen ön néhány sort irnom.
– Úgy? tehát az utolsó órában eszébe jutnak az embernek a gyermekei is.
Hagyott ön a fiainak nevet? Három közül kettőnek hagyott egyebet, mint
szégyent?
Darkaváry látta, hogy ügyét még súlyosította az emlékeztetéssel. Kádár
folytatá:
– Önben tehát csakugyan van érzés, uram? Ezt nem tudtam. – Akkor
beszéljünk más hangból. Sokat vétettünk mind a ketten, ön is, én is. Én
vétkeim zsoldját igyekeztem lefizetni; a mely népnek a nyugalmát
háborgattam egykor, annak a népnek a szabadságáért harczoltam mostanig.
Sok hadi-zsákmányt szereztem: annak a váltságából kárpótlást küldtem
azoknak, a kiket egykor gonoszul megkárosíték. Tudom, hogy még mindezen
felül fenmarad egy tartozásom s azt le kell rónom egy nagy napon.
Beváltom azt, s abban a csatában, a melyben el fogok esni, ki lesz
egyenlítve minden. Csak egy tartozásom marad fenn. Mi lesz e nőből, a
kit öntől elraboltam? Özvegy lesz és földönfutó, ha én elesem. Pedig hű,
jó asszony. Ő az ön gyermekeinek anyja. Jól van. Cseréljünk sorsot. Ne
ön haljon meg, hanem én. Ön vegye nőül Susannet; adjon gyermekeinek
nevet; aztán éljen tovább vigan: én megyek a csatatérre s a legelső
találkozásnál a kozákokkal leöletem magamat. Nos, tetszik-e önnek ez a
csere?
Darkavárynak a legelső gondolatja az undor volt. Nőül venni egy némbert,
ki egykor kedvese volt, s aztán egy rabló felesége lett! És épen most,
midőn egy új ideálhoz szegődött minden szenvedélye. Hanem azután helyre
tért az esze. Hiszen kapni kell ezen az ajánlaton. Bolonddá teszi ezzel
magát Kádár őrnagy.
– Elfogadom! Szólt nagylelkű arczmeresztéssel a megszorult főúr.
– Így jól van. Susanne itt van velem. A papot is idehozattam. Még le sem
vetkőzött a temetési szertartáshoz felvett köntöséből. El van készitve
dispensatio, dimissiorale, móringlevél. Mindenre gondom volt. Előre
tudtam, hogy ön inkább egy asszonyra engedi magát akasztatni, mint egy
száraz fára. A haditörvényszékből tehát násznép lesz.
Kádár őrnagy intésére két fegyveres odalépett Lőrincz mellé s őrizte a
vőlegényt, míg a férj kiment az udvarra, hogy nejét kézen fogva
bevezesse, mint menyasszonyt.
Susanne nagyon meg volt változva: arczbőrét elégette a nap és a zivatar,
s kora redőkkel szelte át a gond és szenvedés. Darkaváry nem is
fordította felé arczát.
A papot is behivták, s ugyanaz, ki nehány óra előtt a nőt eltemette,
összeesketé az özvegy férjet az új feleséggel. Semmi megütközni való nem
volt rajta; hisz az is gyermekeinek anyja.
A szabadcsapat legényei ennél a lakodalomnál is daloltak és tánczoltak,
mint ama másiknál, a melyben a «szép asszonyt» elvitték Darkavárytól.
Most visszahozták neki.