Ez a catastropha egészen kiforgatta Darkaváryt eddigi lényéből.
Eddig volt egy nagy ambitiója: megyéjében, az országban vezéri szerepet
viselni; eddig volt egy nagy boszúja: antagonistáját megtörni; eddig
volt egy nagy szenvedélye: Susanne. Most mind ez apró darabokra lett
törve. Meggyülölte megyéjét, hazáját, a hazai intézményeket, a politikai
kisszerű küzdelmeket, lenézte azokat, a kikre eddig haragudni tudott, s
asszony nem volt képes lelkét betölteni többé Susanne elveszte után.
Sokat futott azután is még a szép arczok után, válogatott olcsó és drága
szépségekben, látogatta a külföldi fürdőket, játékbankokat; kapcsolatba
hozta nevét circusok nevezetességeivel, s udvarolt kétséges
herczegasszonyoknak; de minden gyönyör és élvezet közepett mégis csak
Susanne volt minden gondolatja. Igen: gyülölte, utálta most már azt az
asszonyt, ki el hagyta magát vitetni tőle, ki nem igyekezett hozzá
visszaszökni, ki megmaradt hiven a zsivány rejtett odujában, a míg
férjét erdőn, pusztán, mocsáron keresztül üldözték; sőt talán futott
vele együtt; talán ott őrködött a bozóti rejthelyen, a míg férje aludt.
Szerette a rablót!
Gyülölte, utálta és féltette az elvesztett asszonyt.
Az igazi nő, a feleség pedig egyedül volt gyermekével a darkavári
kastély egy szűk lakosztályában, mellőzve mindenkitől, még férje
tisztviselőitől is. Hisz mindenki tudta, hogy ő el van hagyva férjétől.
Darkavárynak aztán nem volt Magyarországon maradása. Külföldre ment,
teljes ostentatióval köszönt le mindenféle hazai tiszteletbeli
rangjairól: elnökségekről, táblabiróságról, a mikre nézve ugyan mindegy,
akár viseli valaki, akár leveti magáról. Külföldön hamar hiressé lett a
nagy összegekről, miket hol nyert, hol vesztett a világhirű
játékbarlangokban, s bizarr kalandjairól, a mik annál is több pénzbe
kerültek.
Itthon aztán azalatt egészen eszeveszettül ment minden gazdasága. Mikor
valaki pazarol, akkor minden ember jogot tart hozzá, hogy lopjon tőle;
hisz úgy is eltékozolja, azt tartják. A jószág-igazgatók, a gazdatisztek
egészen földesuruk példáját követték a prédálásban s legtisztességesebb
ember volt közöttük az, a ki azt, a mit ellopott, legalább
megtakarította; a legtöbb azt sem tette: a lopott pénznek gyors forgalma
van.
Egy pár igazán rossz termés is következett; az ilyen hiányt eszélyes
gazda a jobb év fölöslegéből szokta fedezni. Itt nem tették. Segítettek
az új kölcsönök. S azok kezdtek időjártával drágák lenni.
Az 1848-iki franczia forradalom Párisban találta Darkaváryt.
A helyzet ujdonsága az ő lelkületének is egyszerre más irányt adott.
Újra belejutott a politikai élet áramlatába. Megismerkedett Louis
Blanc-al, Ledru Rollinnel s mikor Párisból Magyarországba hazatért, ez
politikai missió szine alatt történt. El is beszélte sokszor, mily
ügyesen tudta kijátszani a németországi rendőrség figyelmét, s milyen
veszélyek között kelt át a határon, a vámőröktől üldöztetve.
Mellesleg pedig az a körülmény is sietteté hazajöttét, hogy a megindult
politikai mozgalom Magyarországon nem csak a politikai téren idézett elő
országos változásokat, hanem egyúttal a társadalmi életben is, s
különösen behatolt a birtokviszonyokba. A hajdani úrbéres
jogegyenlőséget kapott a nemessel, az uri szolgalom eltörültetett,
dézsma, robot megszünt; ezzel Darkavárynak százezer forinttal rövidült
meg az évi jövedelme.
Ez még hagyján; de a nagy rendület, mely a birtokos osztályt érte, maga
után vont egy olyan intézkedést, mely csak negyedszázad előtt lehetett
megkisérthető hazánkban, mikor még a hitel csak költemény volt: a
moratoriumot. A törvényhozás haladékot adott az adósnak, várakozást
parancsolt a hitelezőnek. Ennek az lett a következése, hogy Darkaváry új
kölcsönt nem kapott többé sehol. Ez volt a főok, a mi Párisból
hazakergette.
Itthon egy egészen új világot talált; hajdani barátai, kortársai felelős
miniszterek voltak, az ország legfőbb hivatalait mind ismerősei
foglalták el, kiknél ő magát jobbnak tartotta. Büszkesége meg volt
sértve, az aristocratából lett szélső demagog. Nép embere, a ki megveti
a népet. Valahonnan megválasztatta magát képviselőnek s a pesti
országgyűlésen erős szónoklatokat tartott az «árulók» ellen. Nemzetőri
őrnagygyá is lett, s részt vett egy vérnélküli harczban, melynek
élményeiről aztán annyit tudott beszélni, mintha egy egész hadjáratot
végig harczolt volna.
Időközben a Bakonyberekben történtekről is tudott meg egyetmást Tarna
Elektől, ki szintén képviselő volt e megyéből. Ő maga visszatérte után
tájékára sem ment se megyéjének, se uradalmának, se családjának.
Megtudta azt, hogy Herendy meghalt (ezt neje leveleiből is megtudhatta
volna, ha valaha felbontott volna egyet közülök.) A gyönge egészségű
öreg ember megrontotta magát ama veszélyes üldözés alkalmával a
Balatonon, átázva, fázva, megbetegedett, s hosszas szenvedés után,
melynek nehezebb része a leánya miatti szívfájdalom volt, meghalt. Neje
is nem sokára utána ment. Öreg házastársak, kik egymást nagyon szeretik,
nem igen messze maradnak el egymástól.
Ilon szülei vagyonát örökölte, s az, ha nem volt is gazdagság, de
tisztességes birtok, a miből meg lehetett élni. De épen ez a pont volt
az, a miért Tarna Elek Darkaváryval az otthon történtek felől beszélni
kényszerült. – Ilon pazarolni kezd, mióta saját vagyonához jutott.
– Áh, és mire tud pazarolni az én kicsi feleségem?
– Hát bizony arra, hogy mikor odajönnek hozzá a kastélyba mindenféle
özvegy asszonyok, kiknek férjei neked pénzt kölcsönöztek,
egyház-községek, a mik alapítványaikat nálad tették le, kétségbeesett
emberek, a kik öngyilkossággal fenyegetőznek, ha kölcsön adott pénzüket
meg nem kapják, s a kiket directorod e rideg szóval utasít el:
«moratorium!» hát akkor nőd nem állhatja a kétségbeesett emberek
jajveszékelését s kifizeti saját vagyonából a tartozásodat. Így aztán
rövid időn mindenét el fogja pazarolni.
– Te Elek! szólt Darkaváry, a főtárgyat kikerülve, te nagyon érdeklődől
Ilon iránt. Mit adnál nekem, ha én most kálvinistává lennék, lemennék
Erdélybe s hat hét alatt elválasztatnám magamat a consistorium által?
Megteszem, ha ráállasz, a mint mondok. Hagyd ott a pecsovicsokat s állj
át a mi pártunkhoz, akkor elválok s tiéd lesz Ilon.
Tarna Elek képviselő is volt s minthogy a kormánypárt mindig
«pecsovics», még ha a legnépszerűbb hazafiak vannak is a kormányon,
annálfogva Tarna Elek most szemközt találta magával egykor siami
ikertársát, a ki szélsőbal volt.
Tarna Elek hátat fordított és odább ment; Darkaváry pedig nagyot
kaczagott utána. Hisz nem az ő ügye volt ez, hanem Tarna Eleké: azé a
töprengés dolga.
Még egy sajátságos jellemvonást tudott meg Darkaváry megholt
ellenfeléről, Herendyről. Az alispán csakugyan megtette azt, a mire
kiküldetett: hogy a szőlőhegyet és a villát Susannera és annak a
gyermekeire saját hivatalos elnöklete alatt átkebelezteté. Ejnye, bizony
azt a lelkiismeretes nagylelkűséget el is engedte volna neki Darkaváry.
Bele van abba ölve fél millió, kótyavetyén is megér kétszázezeret; – s
most már nem bánta volna Darkaváry, ha ezt nem ajándékozta volna
Susannenak és fiainak. Ezekről mindössze annyit tudott, hogy otthon
vannak Ilonnál, a ki anyailag vesződik velük. «Szép mulatsága lehet; nem
irigylem tőle!»
Egyszer aztán úgy fordultak az idők, hogy el kellett menni Debreczenbe.
«Kellett!» Darkaváry sem igen örömest ment, de menesztették: mert nagyon
sok volt nála a saraglyába felrakva s Windischgrätzczel nem lehet
tréfálni.
Debreczen pedig bizonyára nem Páris. Minden mulatsága egy rozzant
szinház, egy kopott truppal, mely «Busul a lengyel»-t énekel opera
helyett; asszony, leány nagyon erényes, s férj és apa őrzi keményen a
kilincset, s a mi fődolog, pénzt nem lehet kapni semmi úton módon.
Később február felé már pezsgőt, külföldi bort sem kapni: a világ el van
zárva a császári hadaktól, ide s tova kávé sem kapható már a városban.
Darkaváry kezdett megismerkedni azzal a kényelmetlen helyzettel, a midőn
az embernek az utolsó ötvenes bankjegy sír magányosan a tárczájában s
bár száz helyről biztatják pénzzel, de sehonnan sem örvendeztetik meg
vele.
Ekkor a véletlen segélyére jött. Egyébiránt következetes véletlenség.
Egy napon a magyar hadügyminiszter bizalmasan közlé vele, hogy Eszék
várában nagy veszedelem van. Védelmére ott van egy jókora honvédsereg, a
minek csak az az egy hibája van, hogy valami három ezernek közülök nincs
puskája. Egy schweiczi fegyvergyár ugyan vállalkozott három ezer darab
szuronyos fegyver elszállítására a steyer határszélig; arról is van
gondoskodva, hogy a magyar kormánynak egy szabad csapat vezére, a merész
Kádár őrnagy e fegyvereket átvegye és Eszékre becsempészsze; csak a
minden hadviselés veleje, a pénz hiányzik még. Azt kellene valahogy
kézbesíteni a schweiczi fegyvergyárosnak, a ki pénz nélkül nem adja a
puskát. Darkaváry, mint afféle sokat utazott ember, a ki olyan
hatalmasan ki tudja játszani a határőröket, vállalkozhatnék arra, hogy a
pénzt megvigye a fegyvergyárosnak; a többi azután majd Kádár őrnagy
dolga lesz.
Lőrincznek nem lehetett visszautasítani a megbizást; de kedve is volt
hozzá. A hadügyminiszter szerzett számára külföldre szóló útlevelet
álnév alatt s kezébe adta a fegyverekért járó tizenkétezer darab
aranyat, az útlevéllel együtt, mely szerint Galiczián, Bécsen keresztül
kellett lekerülnie Steyerbe, körüljárva az egész csatatért, hogy semmit
se koczkáztasson.
Darkaváry erősen fogadta, hogy három nap alatt Steyerben lesz.
Hanem azért, mielőtt útra kelt volna, még az utolsó éjszakán
fellátogatott a «Fürdőbe»; itt volt egy jó kis csendes kártyabarlang, s
ott reggelig a rábizott összeget az utolsó ezer aranyig elveszté. Az
utolsó ezeret mégis csak megtartá útiköltségnek.
Már ez nagy baleset volt az akkori pénzszűk világban. Arról szó sincs,
hogy azt a pénzt rögtön helyre kell pótolni; ez nem csak becsületbeli,
sőt főbenjáró adósság. – A legnagyobb baj az, hogy most már fel van
tartóztatva az útjában, időt veszít. Bécsben kénytelen felkeresni
bankárját, Haslingert, a kinek már eddig is másfél millióval tartozik s
annak őszintén elmondani, hogy mi járatban van, mi történt vele; hogy
fegyverekre kapott pénzt a magyar kormánytól, azt elvesztette, azt
helyre kell pótolnia, akármi áron!
Haslinger okos ember volt, s az őszinte vallomásra ő is őszinte
válaszszal felelt.
– Lássa ön uram, ön már nekem eddig is másfél millióval tartozik. Igaz,
hogy be van táblázva jószágaira. Azonban ön most olyan vállalatba
fogott, a melyen könnyen rajta veszthet. A legszelidebb kimenetel
szerint is el fogják önnek kobozni jószágait; s hogy az ilyen elkobzott
birtokokra betáblázott követelések hogyan fognak kielégíttetni, az iránt
vannak sejtelmeim és tanulmányaim. S most ön még újabb hatvan-hetven
ezer forintot akar tőlem felvenni. Mondok én ennél önnek egy sokkal
egyszerűbb expedienst. Menjen el ön az osztrák hadügyminiszterhez, adja
fel a fegyverszállítmányt; az majd lefoglaltatja azt, ön quittolt a
fegyverek árával és egyúttal bűnbocsánatot nyert az eddigi
magatartásaért. Kettős haszon.
Darkaváry a legnagyobb méltatlankodással utasítá el magától e tanácsot.
Hatvanezer forintért árulónak lenni! még ennyire nem érzé magát
alásülyedve.
– No jó, mondá neki Haslinger; hát jőjjön el ön hozzám ma délben, akkor
többet fogok önnek e tárgyról mondhatni.
Délben ismét megjelent Darkaváry Haslingernél.
– A mióta önnel beszéltem, szólt a bankár, tapogatóztam a kérdéses
ügyben: természetesen a legnagyobb óvatosság mellett. Önnek, mint mondá,
bizonyos Kádár őrnagy szabad csapat-vezér kezébe kellene átszolgáltatnia
a kifizetendő fegyvereket. Tud ön valamit erről a Kádár őrnagyról?
– Annyit tudok róla, hogy egyike a legvitézebb szabadcsapat-vezetőknek;
vakmerő hadi kalandjairól híres.
– No hát én többet tudok róla. Ez a Kádár egy feledékenységbe ment, de a
mult években nagyon hirhedett rablóbanda vezére volt, ki a háború
kitörésekor a kormánytól amnestiát kért magának és czinkostársainak,
azon föltétel alatt, hogy egy szabadcsapatot fog alakítani a kormány
szolgálatára. A bűnbocsánatot megnyerte, kapott felhatalmazást a
szabadcsapat alakítására; azóta több ütközetben kitüntette magát,
nyilvános elismerést, őrnagyi rangot kapott. Egy sajátságos vonást
beszélnek róla: azt, hogy a mi zsákmányt hadi portyázásai közben
elfoglalt, azt kárpótlásul osztogatta ki azoknak, kiket néha napján
kirabolt. Ön talán jobban tudhatja, hogy igaz-e ez? mert hisz önt is
megrabolta egyszer. Rabló korában Villám Bandi volt a neve.
Erre a névre a kis körme hegyéig szökött a vér Darkavárynak. Ijedtség és
harag lepte meg egyszerre.
– Igazán sajátságos fordulata a sorsnak, folytatá a bankár, hogy most
épen önnek kell ezt a Kádár őrnagyot felkeresni, hogy neki pénzt vigyen,
vele szövetséges összeesküvésre lépjen, s ha együtt elfogják, vele
együtt felakasztassa magát.
Nagy volt a düh, az elkeseredés Darkaváry szivében e felfedezésnél; de
még mindig nagyobb volt az önérzet.
Volt egy hang lelkében, mely azt sugta: hogy az a főúr, ki elvesztegette
a kormánya által rábizott pénzt, s azután, hogy magát megmentse,
elárulta azt a hajdani gonosztevőt, ki most bűnei helyrehozásául a
csatamezőn hullatja vérét: pokolmélyen sülyed alá e rablóval szemközt.
Azt nem fogja tenni! Sőt ellenkezőleg: ha Kádár őrnagy személye azonos
Villám Bandiéval, egygyel több oka van rá, hogy azt a helyet fölkeresse,
a hol vele találkozhatik; aztán leszámlálja elé a küldött aranyokat:
«nesze a pénz!» és aztán lerója a mivel ő tartozik neki: «nesze a pof!»
– s aztán «válaszszunk egy párt ezekből az új fegyverekből, s lássuk,
hogyan találnak czélba harmincz lépésről?»
– Az nem változtat a dolgon, uram; felelt a bankárnak. Nem az a kérdés,
hogy kinek küldik a pénzt? hanem hogy ki küldi? és ki által küldik? Azt
a magyar kormány küldi; egy Darkaváry által küldi, s Darkaváry át fogja
azt adni az ördögnek is, ha annak van küldve.
– Jó, uram, hát akkor jőjjön el ön hozzám ma estére. Vacsoráljunk együtt
s a közben elvégezzük az ügyünket.
Darkaváry este megjelent a bankár házánál; az bevezette őt családja
körébe. A bankárnak volt egy szoborszépségű leánya, Klotild. Abba
Darkaváry az első találkozásakor halálosan beleszeretett. Egészen izlése
szerinti hölgy volt: termet, arcz ideálszép, ötletdús társalgás, hódító
kedély, párosulva behizelgő agaceriával, mely a férfival azt hiteti el,
hogy ő az isten.
– Nos, hogy tetszik önnek a leányom? kérdezé vendégétől, midőn a
férfiszobába átmentek.
Darkaváry nagyot sóhajtott.
– Szeretnék megválni az eszemtől, ha rágondolok.
– Nem szükség önnek az eszétől megválni, csak a feleségétől. Úgy sem
laknak már együtt évek óta. A válás igen könnyű. Ha ön kálvinistává
lesz, Erdélyben hat hét alatt elválasztják. Ott ugyan most háború van,
de az odamenetel még sem nehéz. Egy passe-partout az osztrák hadvezértől
a legegyenesebb úton elvezeti önt Kolozsvárra: ott most Urbán tábornok
parancsnokol. A consistorium előtt hamar vége van az ügynek. Én hozzá
adom önhöz a leányomat. Egy millió a hozománya s azonkívül nyugodni
hagyom önt a jószágaira kölcsönzött másfél millió miatt. – Nos uram, hát
mi tetszik önnek? Hatvanezer forint Villám Bandi számára, vagy a leányom
keze harmadfél millióval.
Darkaváry elesett. Egész jellemével végig esett a sárban. A mit
könnyelműségből, boszúból, rosszaságból meg nem tett volna: megtette
őrült szenvedélyből. S van abban földfeletti varázs, hogy egy hölgy, a
ki maga megér milliót, még egy másik milliót adjon egy férfinak – azért,
hogy az szeresse őt.
Lőrincz keze reszketett, midőn azt a bankárnak nyujtá. Hanem hát ezek
rendkívüli idők voltak: az embernek meg kellett szoknia, hogy reggel
félistennek kiáltsák, este pedig sárral dobálják meg, s mikor felült a
szekérre, nem tudhatta, hogy diadalútra megy-e, vagy akasztani viszik?
– És már most csak azt engedje ön meg, szólt a bankár örömét tökéletes
tettetéssel elpalástolva, hogy annak a helynek a nevét megtudjam, a hol
a fegyverszállítmány le van téve. Nem szükség azzal önnek fáradnia
valahová; a mi a dologban gyülöletes, azt elvégzem én magam. És mind a
mellett a jó szolgálat hasznát ön veendi; mert a felfedezésért múltjára
nézve teljes elnézést fog nyerni, s azontúl arra kell ügyelnie, hogy a
mozgalomtól távol tartsa magát; mert nem szeretném, ha a leányomat
özvegygyé tenné.
Darkaváry meg volt őrülve e szavaktól. Megmondá a bankárnak a veszélyes
titok helyét.
– Minden jól lesz. Már most maradjon ön még itt nehány napig; azalatt
erősítse családomnál azt a jó hatást, melyet első megjelenésével
kivivott. Azután menjen haza Darkavárra; Bakonyberek-megye az egész
Dunán-túllal a császári seregek kezében van; ott önt a kormánya nem
vonhatja kérdőre. És azután végezzen a nejével az elválás iránt. Mentől
korábban végződik, annál szivesebben fogjuk itt látni önt. A többit
bizza ön rám. És most rendelkezzék a pénztárammal.
A bankár két czélt ért el ez által. Először biztosította a veszendő
rebellis birtokára adott másfél millióját, kiragadva annak a gazdáját a
nemzeti harczosok táborából s családi összeköttetés által sequestrálva
annak a jószágait. A másik czél pedig az volt, hogy e felfedezés által
viszonszolgálatul megnyerte a hadügyminiszteriumtól az összes hadseregek
számára való bakancs-szállítást (concurrentia nélkül), – s ebből is csak
lóg ki egy millió.
Darkaváry három hetet töltött a bűbájos Klotild kedveért Bécsben s ez
idő alatt egészen belebolondult új szerelmébe. Nem törődött már se
hadjárattal, se politikával, se az új alkotmánypatenssel, se a hadi
bulletinekkel. Csak egy dolog sietteté haza Magyarországra: a
megkezdendő válópör. E miatt szánta rá magát, hogy Bakonyberek-megyébe
utazzék; most már gondtalanul és új élettervekkel agyában.
Egész úton azt főzte magában, mint fogja előadni a nem szeretett nőnek,
hogy válniok kell, hogy fog szembeállni annak könyeivel, martyr
arczával, hidegen, kiméletlenül.
Bakonyszegen innen, a mint az országúton végig robogott, egy másik
négylovas hintó jött vele szemközt, melynek egyenruhás hajdújáról
Darkaváry megismeré, hogy az a püspök hintója.
Volt oka nem keresni most a szóbaállást a római katholikus
egyház-nagygyal, a midőn abban a szándékban járt, hogy holnap bejelentse
azt a szándékát, hogy protestánssá akar lenni.
Hanem a püspök, a mint ráismert, megállíttatá fogatát, utána kiabált a
mellette elhaladó kocsinak; sietve leszállt hintójából: ekkor aztán
Darkaváry is kénytelen-kelletlen megállapodott s ő is leszállt az eléje
siető főpaphoz.
Oh milyen nagy volt a főpap öröme, hogy őt láthatja. (De ugyan minek
örül oly mód nélkül?) Kénytelen volt őt az útközepén megállítani, hogy
üdvözletét, gratulatióját átadhassa neki azon örvendetes esemény felett,
mely távolléte alatt családjában véghez ment!
(De miféle meggratulálni való esemény történhetett az ő távolléte alatt
a családban?)
Végre megmondá a püspök.
A nagyságos asszony a mult héten tért át az üdvözítő katholika hitre; a
püspök maga avatá fel őt.
Darkaváryt majd a guta ütötte meg. Ő maga abban jár, hogy protestánssá
legyen, az elválás végett, s az alatt a felesége katholizál!
Ez az asszony bizonyosan neszét vette annak, hogy ő válni és újra
házasodni szándékszik, s most azt akarja ez által lehetetlenné tenni.
Azt sem mondta a püspöknek, hogy «köszönöm», otthagyta az útfélen,
sietett a kocsijához vissza s aztán «vágtass!»