– Addig könyörögtem a rablóknak, míg megszántak és szabadon bocsátottak.
Nem bántottak, atyám. Nézd: itt vagyok; ne sirj.
Herendy sirt, gyermekét ölelve.
– Ne hazudjék ön! kiálta közbe kiméletlenül a férj. Nem ön volt az, a
kit elraboltak. Vége a komédiának! Ön otthon ült a kastélyban. Minek
jött ide most? Miért nem lármázta fel cselédeimet, ha utánam leskelődött
a távcsővel s látta, hogy mi történik itt? Miért nem akadályozta meg a
rablást? Most menjen a kastélyba vissza rögtön!
Ilon szivére szorítá mindkét kezét, majd megszakadt az fájdalmában.
– De hát kit raboltak el akkor innen? kérdé ámultan Herendy.
– Kit? Hát Susannet…!
Herendy az első perczben e szó után a kezében tartott fegyvert Darkaváry
mellének szegzé. De a nő sikoltva omlott karjába s lenyomta a fegyvert.
– Az Istenért! atyám! ő férjem!
– Igazad van. Nem érdemli ő ezt. Oh én bolond! hogy ezt csak most tudom
meg! Ez hát Susannenak a háza… s én vagyok meghíva, hogy őt beiktassam!
Meglesz, uram! Én visszahozom a nőt önnek, a kit elraboltak. Héj
pandurok! Szekérre gyorsan! Élesre tölteni a fegyvert. Rablót üldözni
megyünk. Szolgabiró úr velem jön. Ha tetszik, uram, Darkaváry úr,
követhet bennünket s meggyőződhetik felőle, hogyan teljesíti
kötelességét Bakonyberek-megye tisztikara. Te pedig Ilon: vedd karodra
gyermekedet, itt vár rád hintóm; menj anyád házához haza.
Ilon megcsókolá atyja kezét és szólt alázatos szilárdsággal:
– Édes atyám, én férjemnek hűséget esküdtem, hogy őt semmi bajában el
nem hagyom. Férjem nekem azt parancsolá, hogy menjek a házába vissza: én
oda megyek. Megölhet, széttéphet, de őt el nem hagyom.
Herendy leánya fejére tette kezét, mintha áldásával akarná elvenni
mérgét a töviskorona sebzésének. Hisz ő tette fel neki ezt a
menyasszony-koszorút.
– Tehát maradj ott, asszonyi kötelességed. Én megyek, hová az én
kötelességem küld. Ön uram, mulasson tovább. Önnek nincsenek
kötelességei…
Ilon még egyszer megcsókolá atyja kezét: hiszen talán utólszor látja őt
most. Tovább nem volt szabad őt tartóztatnia; a szekér készen állt, a
pandurok fegyvere töltve. Sietni kellett. Herendy vágtatott
negyedmagával a rablók után.
S csak akkor, mikor már jó messze elhaladt, támadt fel a pinczéből
kiszabadított társaságban a hősi szellem, szinte utána indulni a
rablóknak; s mentek aztán roppant sokasággal, csőszt, jágert, lovászt
magukhoz véve, szekéren, lóháton, nagy lármát és nagy port verve.
Darkaváry két puskát is vitt magával. Hanem az alispán szekere mindenütt
legelől járt.
Ilon pedig egyedül maradt a villában, s annak egyik oszlopához
támaszkodva, sokáig elmerengett a távozók után.
Senki sem zavarta merengésében. Mindenki szétfutott a villából; a
fehércselédség ijedtében, a férfi haragjában, maga maradt ott egyedül.
Egyszer aztán úgy rémlék előtte, mintha gyermeksírás nyöszörgne a
kastély valamelyik szobájában.
Felment a lépcsőkön; egy zárt ajtón át még jobban hangzott a sirás; azt
felnyitá és belépett rajta.
Susanne két kis fia volt ott, egy ágyban elbujva. A rablók zárták őket
oda, kegyetlenül megijesztve.
A nagyobbik fiú, az, ki azt kérdezte anyjától: «ki ez az idegen asszony
itt?» nyafogva, remegve sirá: «hol a mama?»
Ilon oda lépett a két gyermekhez s nyájas, szelid tekintettel nézett
arczaikba. És azután jó szivtől édes hangon mondá nekik:
– A mama elment. Majd visszajön. Ne sirjatok. Addig majd én leszek a ti
anyátok.
S megsimogatá fejeiket, megcsókolgatá homlokaikat, letörülgeté a
könyeket arczaikról, hogy tudják, milyen jó anyjuk fog nekik lenni.
Kivüle bizony senkinek sem jutott eszébe, hogy mi lesz ebből a két
gyermekből, a kik a villában egyedül vannak bezárva?
Aztán kézen fogta őket, hogy a kastélyba vigye magával.
A vitéz üldözők még Ilon lovát is elvitték zsiványt kergetni.
Ilon tehát gyalog sétált a kastélyig a két fiuval; a kisebbik elfáradt,
nem birta a járást, azt az ölében kellett vinnie fele úton.