A mint a rablók az erdő felé eltávoztak, a Bakonyváralja felől vezető
úton egy hintó közelített, négyes előfogattal. A bakon megyei pandur
ült, benn a hintóban Herendy alispán a patvaristájával. Egy távolabb
hagyott kocsin jött utána még két megyei tisztviselő, egy másik
pandurral.
A mint a szőlőhegy alatt bekanyarodtak, feltünt Herendynek az a
megdöbbentő népehagyott kép. A villa ormáról lobog a zászló, a kapun
diadalívek virágkoszorúkkal, az úton az otthagyott szedő-edények,
puttonyok, rocskák, a présház előtt a taposó-kádak, a szemelő malom; a
mozsarak felállítva a dombon, még füstöl a tűzmaradvány s benne a
vasrud, melylyel a lőport fellobbantják; de sehol egy ember, a ki az
otthagyott tárgyakhoz tartoznék.
Herendy azt parancsolá a kocsisának, hogy hajtson fel a villába; bár
előbb a kastélyban szándékozott leszállni. Itt sem fogadta semmi nesz,
nem jött eléje senki üdvözlésére, hanem a kocsizörej hangjára elkezdték
a kolna pinczeajtaját döngetni belülről az oda bezártak, és segítségért
ordítani.
Itt bajnak kell lenni, mondá Herendy patvaristájának; siessen ön a
pandurral a kolnához s nézze meg, mi történik ott, én a villába sietek.
Azzal mind a három férfi a kezeügyében levő kétcsövű fegyvereket kézre
kapva, ugrált le a hintóból és sietett kettő a kolnához, egy maga az
alispán a villa felé.
A mint a veranda alá betoppant, az egy borzasztó talány volt, a mit maga
előtt látott.
A hosszú asztalon bankjegycsomók, aranyok elszórva, a földön sáros
lábakkal meggázolt női selyemruhák s egy karszékben a ház ura maga,
megkötözve s szája betömve.
Herendy sietett legelébb is Darkaváry száját megszabadítani az
alkalmatlan csomasztól, s bámulata nőtt, midőn a csomaszban is tízes és
százas bankjegyekre ismert. Darkaváry e perczben épen nem volt
szeretetreméltó alak; a csomasz eltávolítása után elővette a prüsszögés,
krákogás, ökrendezés, undor, köpködés, s midőn Herendy szétvagdalta
kezein, lábain a köteléket, legelőször is a falnak támaszkodott két
tenyerével és fejével.
Hanem aztán mikor kikrákogta magát, annál dühösebben fordult Herendynek,
rekedten rikácsolva:
– Ez aztán a dicső alispán! Derék tisztikar! Pfuj! Fényes nappal
megrohannak a rablók saját lakomban! Hol vannak most az ostoba biztosok?
hol az átkozott sok pandur? a portyázó hadnagyok? A fülén fekszik
valamennyi. Élhetetlen valamennyi, mint az alispánja! A vármegye
közepéig hatolhat Villám harámbandája és senki se veszi észre.
Megrohanhatja, kirabolhatja a megye első földesurát, és senki se jön
védelmére, senki sem üldözi a zsiványt. Pfuj! köpök az ilyen
tisztviselőkre!
S hogy annál nagyobbat köphessen, tele vette a száját vízzel.
Herendy e nem várt fogadtatáson még jobban elbámult s aztán igen
természetesen azt kérdezé Darkavárytól:
– De hát mit raboltak el azok a zsiványok? hisz itt pénzzel van terítve
az asztal. Mit vittek el hát? Miért jöttek?
Darkaváry elébb jól megforgatta szájában az öblögető vizet s aztán
kiköpte azt, utána kiáltva:
– Pfuj egész Bakonyberek vármegyére! A ház asszonyáért jöttek, azt
rabolták el.
Herendy arczát a halálos ijedelem sápasztá el e szóra.
– Leányomat! Ilonámat!
Azzal egyszerre puskáját ragadva, lekiálta kocsisának:
– Fordulj meg! Megyek utánok! Leányom! Ilonám!
Abban a perczben eléje jött Ilon a lugasfedte úton.
A nő lakosztályának erkélye a szőlőhegy felé nyilt. Ezen erkélyen volt
egy pompás távcső felállítva, mely mértföldnyi távolból oly közel hozta
az embereket, hogy arczaikról meg lehetett őket ismerni. A nő az
erkélyen játszott kis gyermekeivel.
A míg a dáridó folyt a villa körül, a nő nem nézett bele a távcsőbe. A
büszke, kristálytiszta léleknek tiltá a női méltóság férje után
leskelődni, midőn az tivornyát ül. A közelhozó üveglencsék mindent
lerajzoltak volna előtte; s ő nem akarta e képet látni.
Mikor a zene, az ujjongás, sikoltozás áthangzott hozzá a szőlőhegyről,
azt gondolá: vígan vannak ott s nem kérdezte meg a távcsőtől, hogyan
mulatnak.
Akkor már azok nagyon rosszul mulattak.
Hanem midőn a távolban az országúton meglátta a közeledő hintót, tudta,
hogy atyja jön ott s már akkor a távcsőhöz futott, hogy atyját meglássa.
Kiveheté jól a távcsövön: ő jön, utitársának vidáman magyaráz valamit, a
pompás villára mutatva. Milyen hamar vége lesz majd örömének, ha
megtudja, hogy kinek épült az? A távcsővel kisérte aztán atyját egész a
villáig: akkor aztán meglátta azt is, hogy ott férje megkötözve fekszik
egy karszékben.
A rémület hősnővé tette az asszonyt.
Kis gyermekét rögtön átadva a dajkának, maga berohant az istállóba s
felnyergelteté paripáját, nyergébe szökött, s egyedül, senkinek sem
szólva semmit, vágtatott a szőlőhegy felé.
Nem lármázta fel cselédeit; nem tudta, hogy férjének nem lesz-e az
«kelletlen», ha zajt üt s népséget visz a villára? Hisz azt sem tudta,
hogy mit gondoljon? Mi történhetett ott? Tán csak játék ez, a mit ő nem
ért?
– Leányom! kiálta Herendy örömmel, midőn Ilon eléje rohant, s oda ölelte
őt magához. Hát megszabadultál? Elbocsátották a rablók?
Ilon széttekintett. Egy villámpercz elég volt neki megmondani, hogy mi
történt?
… A pénzzel terített asztal,… az összegázolt selyemöltöny a földön,…
férjének dühös tekintete,… atyjának rémületből fakadó öröme:… mind ez
tudatá vele, hogy itt Susannet rabolták el, és atyja meg azt hiszi, hogy
ő volt az elrabolt nő.