Az országgyűlés végére járt. Az új váltótörvénynek, melyet ez ülésszak
létre hozott, senki sem vette annyi hasznát, mint Darkaváry. Az
ügyvédjei nem győztek helyette megjelenni a sok váltótörvényszéki
idézésre.
Egyszer aztán átlátta, hogy rendbe kell szednie az ügyeit. Azt hinné az
ember, hogy semmi sem könnyebb, mint egy kis-királynak, a ki öt milliót
érő vagyonnal bir, s hozzá egy millió adóssággal, rendbeszedni magát.
Elad egy milliót érő fekvő birtokot, kifizeti az adósságát mind, s marad
neki még négy milliója, s abból is csak el lehet még éldegélni.
De nem úgy van ám az.
Mikor a kis-király eladja a legszebb buzatermő birtokát a Tisza mellett,
a melyen csak repczéből, dohányból százezer forintot szokott bevenni,
eladja egy millióért: akkor nem szabad felőle azt hinni a világnak, hogy
ez nála a decadance jelensége. Ugyanekkor a Dunán túl a mostani birtoka
szomszédságában kell vennie egy másik birtokot két millióért, melynek
nagy része erdő és kizsarolt föld; de terjedelme háromszor akkora, mint
az eladotté. Tehát még acquirált! A vett birtokot kölcsön pénzen
szerezte, a mitől a bécsi bankárnak hatos kamatot fizet, a szerzemény
pedig három százalékot jövedelmez. Hanem az igaz, hogy pompás vadászni
való erdők vannak rajta, tele rőt vaddal, a mi nagy előny. Az eladott
birtokár egy millióját pedig nem szükség most mind egyszerre adósságba
fizetni; vannak hitelezők, a kik örülnek rajta, ha tőkéjük ily biztos
kezekben van. Még pénzfölösleg is marad.
Hogy aztán föl ne vesse az embert a pénz, gondol ki valamit, hogyan
lehetne azt valami fényes sikerrel beruházni valami maradandó becsű
vállalatba.
Például itt van egy szőlőhegy épen a Darkaváry kastélylyal szemben, az
egész Lőrincz úr birtoka, hires bor terem rajta. Eddig is volt a
szőlőhegy oldalán egy tágas kolna, derék pinczével; de mennyivel jobban
fog annak a tetejébe illeni egy pompás olasz modorú villa, mely az
építész költségvetése szerint csak kétszázezer forintba kerül, s e
szerint valószínüleg nem jön többe, négyszázezernél. Milyen dicső
látvány lesz ott a magaslaton e fényes úri lak, melyet két vármegyéből
meglát minden ember, a ki csak az országúton halad, s minden ember, a ki
csak meglátja, azt fogja kérdeni, kié az a gyönyörű villa oda fenn? És
arra azt a feleletet fogja kapni: ezt a szép úri lakot Darkaváry úr
építteté, választott hölgye: – a szép Susanne részére.
Darkaváry oda építtette a feltünő úri lakot a saját kastélyával szembe,
s abba hozta le Susannet. És Ilon valahányszor ablakából kitekintett,
mindig ez új kastélyt látta maga előtt a szőlődomb tetején.
És Ilon türelmes volt, mint egy martyr.
Gyakran, mikor a kastély parkjában sétált, kis gyermekét vezetve kezén,
szemközt találkozott a tekervényes úton Susanneal, kinek elég
érczhomloka volt szinte e parkot választani sétálóhelyül, néha
gyermekeivel együtt. Olyankor Ilon tért ki előle a mellékútra. Egyszer
hallotta, a mint Susanne fia azt kérdezte anyjától: «mama! ki az az
idegen asszony ott azzal a kis gyerekkel?» És hallá válaszul Susanne
alig titkolt nevetését.
És Ilon még csak nem is sirt soha senki előtt. Rettegett attól a
gondolattól, hogy atyja megtalálja azt tudni. Herendynek még senki sem
árulta el e botrányt. Míg új volt, kimélték vele, mikor pedig már
köztudomású lett, akkor minden ember azt hitte, hogy úgy is tudja, s az
ilyen tárgyat nem örömest hozza senki elő.
Darkaváry gondoskodott felőle, hogy egyszer végre egész csatánynyal
jusson ez Herendynek tudomására.
Eljött a szüret ideje. Az a darkavári szőlőhegyen egész világra szóló
mulatság szokott lenni. Az idén különösen az lesz. Az új kastély
felszentelése jár együtt az ünnepélylyel. Ide most már Herendy is eljön.
Nem szokása ugyan semmifajta dinom-dánomra eljárni, de ezuttal hivatalos
ürügy is kényszeríti, hogy leányát férje lakában meglátogassa, ki van
küldve a megyétől, hogy az új tulajdonost beiktassa az új kastélyba.
Darkaváry mindenkinek azt beszélte, hogy azt a kastélyt az «asszony»
számára építteté; neki ajándékozta, az ő nevére iratja azt az egész
szőlőhegygyel együtt. Elhitték neki. Azt gondolták még azok is, a kik
Susanneról tudtak, hogy Lőrincz gavallér ember: szerelmét elvonta
nejétől; de a veszteségért férji bőkezüséggel akarja kárpótolni:
ajándékoz neki birtokot, palotát, fényt, kényelmet, hogy elfeledtesse
vele bánatát.
Pedig nem az volt a szándoka. Tervszerű kiszámítással küldeté ki a
beiktatásra magát Herendyt, mint alispánt, hogy azután az ő hivatalos
pecsétjével legyen majd megerősítve az okmány, melyben Darkaváry az új
kastélyt Susannenak adományozza. Ez csak elég lesz aztán Herendynek erre
az életre!
A szüret vígan folyt, a vendégsereg jól mulatta magát; megbámulták az új
kastély műkincseit, pompás butorait, varázsszóra előteremtett virágos
kertjét s a szép asszony szemeit. S a kik aztán az új palota erkélyéről
letekintettek a régi kastélyra, gondolták magukban: az igazi asszony, a
hitves ott egyedül van most kis gyermekével, és tanul a gyermektől
nevetni: hogy ki ne legyen sirva a szeme, mikor az atyja megjön.
Most már nem volt aztán titok, hogy a villa Susannenak van szánva, s az
asztalnál az ő borát iszszák. Bánta is azt a sok kortyondi fráter, csak
jó legyen a bor. Mindegy a bornak, akárki egészségére iszszák meg.
A szüreti ebéd késő délutánig tartott. Az eredmény pompás volt. Ezer
akón felül eresztett már a sajtó, s Susanne úgy beszélt már róla: «az én
borom.»
Ebéd után egy kis friss makaó következett; a vendégség künn a veranda
alatt folyt, ott lehetett kártyázni is: a pezsgő-palaczkok nem előgettek
a kártyának; lehet inni és játszani egyszerre. Susanne bankot adott;
arcza égett a bor és a játék hevétől. Elragadó szép volt. Nevetve tudott
veszteni s kigunyolta azt, a kinek a pénzét elnyerte. Halmazzal állt a
tálczáján a bankjegy és arany.
Valamelyik vendég azt találta mondani: «hej jó fogást csinálhatna most
itt Villám Bandi, ha egyszerre csak itt teremne közöttünk!»
«Majd elbánnánk vele!» hetvenkedék Darkaváry; «itt a sok fegyver
töltve!»
Az előszobában tizenkét lőfegyver volt felaggatva, Darkaváry és vadászai
számára; az éjjel lesre akart menni az egész társaság a szőlőhegyen túl
elterülő nagy erdőségbe szarvasra.
Künn a szőlőben már végére járt a szedők munkája, minden gerezd be volt
már takarítva a kádakba; a puttonyos víg rikoltozása hangzott az
asszonyi zsivajból.
A vidám szedő-nép a szüreti bachus-menethez készült. Leányokat,
legényeket szőlőlevéllel, komló-füzérrel fölkoszorúznak, csepüből,
bundából álszakállt, bajuszt ragasztanak, férfit leánynak, leányt
férfinak öltöztetnek; egy pár járja a szilaj bachans tánczot a többiek
előtt, csattogójával ütögetve a közelértek hátát; egy banda czigány
hegedül, trombitál mögöttük «eb fújja – kutya járja» nótát s aztán
középett két markos legény emel vállravetett rudakon egy
szőlőgerezdekből összerakott, őszi rózsával, alkekengivel megkoszoruzott
harangot. Ezzel a szőlősgazdának tesznek tiszteletet.
A festői népies menet felvonult a veranda elé; a Bachus igen jól viselte
magát, úgy tánczolt, majd kitörte a nyakát, ugrás közben a talpát
csókolta meg. Susanne féktelenül nevetett a bohóságain. Majd az uraságok
is leereszkedtek, hogy a csárdás víg hangjainál a csinos
parasztleányokat megforgassák; a két szőlőharang emelő legény felment a
verandára, a csepü-szakállas Bachussal együtt, hódolata jelvényét átadni
az uraságnak.
Susanne a szőlőhordóknak azt parancsolá, hogy vigyék a remeküket az
előszobába, a Bachust pedig oda inté magához s kegyelmesen tréfálni
méltóztatott vele, odanyujtva neki egy pohár pezsgőt, mit az a nagy
álszakálltól alig tudott meginni. Csupa figura volt, a hogy elvesződött
vele, míg a szájára talált a pohárral. Ez bizonyosan a falu bolondja.
– Hát te Bachus, hol hagytad az Ariadnédat? kérdé tőle Susanne. (Talán
nem is tudja a paraszt, mi az az Ariadne?)
Erre a kérdésre a falu bolondja letépte arczáról az álszakállt, hamis
szemöldököt, fejéről lerántá a csepű-parókát s aztán hirtelen megragadva
a szép hölgy kezét, azt mondá neki: «itt hagytam: érte jöttem!»
«Megvesztél ficzkó!» ordíta rá Darkaváry, ki az asztal tulsó végén ült s
e vakmerőségre haragosan ugrott fel helyéről.
A paraszt legény erre egy kétcsövű mordályt rántott elő ködmene
belsejéből s a vendégek felé szegezve, azt mondá:
«Nem Bachus van itt, urak, hanem Villám Bandi!»
Susanne sikoltva rogyott le székébe, mikor elhagyott vőlegényére ismert
s megtudta, hogy az Villám Bandi, a hirhedett rabló; a vendégek erre a
nyilt ablakon az udvarra akartak menekülni: de ott is el volt állva az
útjok. A puttonyosok háti kosarukból előkapták rejtett fegyvereiket.
Villám Bandi egész harámbandája jelen volt a víg szüreten s cseléd,
vendég el volt nyomva, mielőtt védelemre gondolhatott volna. Valamennyit
beterelték a rablók a pinczébe s rájuk zárták a lakatokat.
Csak Lőrincz küzdött a támadókkal egyedül. Kést kapott fel az asztalról,
azzal rohant közéjük; aztán leteperték, s kezeinél, lábainál fogva
hozzákötözték egy karszékhez.
Az egész rablótámadás a legóvatosabb terv szerint volt intézve; szüret
alkalmával minden idegen népet befogadnak szedőnek, puttonyosnak,
taposónak; a Bachus-tánczhoz férfiakat öltöztetnek nőruhába. Víg
ünnepély szine alatt a villa minden kijáratát el lehetett foglalni. Egy
rabló a lármaharangot őrizte. Senki sem adhatott jelt a szomszéd
kastélyba; a körülfekvő szőlőhegyeken is folyt a szüret, de ott sem
sejthettek a történtekről semmit; a rablók kinn az udvaron tánczoltak,
daloltak, ujjongtak, s még ha lövöldözésre kerül is a sor, azt fogják
hinni mindenütt, hogy ugyancsak vigan vannak az új kastélyban.
Mikor aztán Darkaváry le volt kötözve, Villám Bandi szép csendesen így
szólt Susannehoz:
– Zsuzsi. Ne aléldozz. Úrnőnek való az ájuldozás, nem parasztleánynak.
Kelj fel. Érted jöttem. Elviszlek. Soha se kérdezd, hová viszlek? Nekem
is van szép palotám. Oda jösz velem. Mátkám voltál. Most is az ujjamon a
gyűrűd. Megesküszünk. Voltál eddig nagy úr szeretője; lesz belőled
zsivány felesége. Nem bántalak, nem verlek meg soha. Nem vetem szemedre,
hogy eddig hol jártál? Bekötöm a fejedet; nem lesz belőled világ csúfja.
Nézd a kezem milyen fehér. Nem öltem embert, csak egyszer. Azt is e
miatt öltem meg, a kiért most földönfutó vagyok. Ha egy szóval azt
mondod, hogy nem jösz velem, hogy itt akarsz maradni; ha egy elejtett
könyhullatással megsiratod ittvoltodat: ez az ember lesz a második, a
kit megölök. Jösz-e velem?
Susanne reszketett, hogy a fogai vaczogtak bele és nem mert sirni.
– Jól van. Eljösz. Most vesd le ezt a selyemruhát, ezt itt hagyjuk. Ne
szégyeld magad. Fölvenned nagyobb szégyen volt. Hoztam neked másik
ruhát, zsivány asszonyának valót. Én loptam: ne utáld.
Azzal odainté egyik, asszonynak öltözött rablótársát, az leveté a
nőruhákat, miket férfiöltönye fölött viselt s átadta Villám Bandinak.
Susanne szótlanul engedelmeskedett: lerakta brabanti csipkés öltönyét,
felvette a babos karton rokolyát, felköté fejére a tulipiros kendőt, s
lerakta briliántos gyűrűit és karpereczeit s a függőket a füleiből, a
hogy Villám Bandi parancsolá.
– Gazemberek! ordíta rájuk tajtékzó dühvel Darkaváry. Ott van előttetek
a pénz, vigyétek azt el. Ha nem elég, kivánjatok tőlem akármit. Vegyétek
el pénzes szobám kulcsát; irni fogok nőmnek, hogy nyisson föl a
kastélyban előttetek minden kincs-szekrényt; válogassatok, vigyetek a
mennyit elbirtok. De ezt a nőt az Istennek sem adom oda.
– Csendesen, uram, szólt Villám Bandi: az Isten «nagy úr»; én csak
«szegény legény» vagyok, mégis elviszem tőled. A pénzed pedig nem kell
ma. Fiuk, megigértétek, hogy ma nem viszünk el a háztól semmit, csak a
mit én mondok. Egy parasztleányt paraszt ruhában. Majd máskor eljövünk;
de a nászajándékot most csak tartsd meg magadnak.
– Átkozott haramia! ordítá a lekötött úr. Ezért az akasztófán fogsz
száradni.
– Akkor is engem sirat meg Zsuzsi, nem téged. Jöszte Zsuzsi szivem.
– Züzzanne! kiálta Lőrincz, kötelékei közt vonagolva, ne menj el! Ne
félj! Nem mernek engem megölni e gazemberek! Ne menj innen. Üss lármát!
Kiálts segélyért! Te nem hagyhatsz itt engem. Te nem hagyhatod el két
gyermekedet. Te az enyim vagy!
Erre a szóra visszafordult Susanne s megdöbbenve állt meg.
A rablóból e szónál kitört a düh.
– Tied úgy-e? kiálta fogcsikorgatva. Megvetted? Pénzt adtál érte.
Leánynak vetted, asszonynak hittad, és dicsekszel vele, én előttem. No
hát edd meg azt, a mit érte adtál s fulladj meg tőle!
Azzal felmarkolta azt az egész halmaz bankjegyet, a mi Susanne tálczáján
feküdt, két rablóval felpeczkelteté az ordítozó főúr száját s teletömte
azt a bankjegy-csomóval, hogy nem kiálthatott aztán többet.
Susanneval keringett a világ, szédülni kezdett: a rabló megragadta kezét
s elhurczolta őt magával, a czinkos banda tánczolva, muzsikálva haladt a
nyomukban, a ki látta őket, azt hitte lakodalmas menet. Szekereik, a
miken idáig jöttek, az erdőszélen vártak rájuk.
Ez aztán paraszt boszú volt!