Csodálatos hatalom az a politika!
Testvéreket úgy össze tud veszíteni, hogy egymáshoz soha sem szólnak,
vagy ha szólnak: egymást csak «előttem szólott úr»-nak czímezgetik,
akkor is jól megrakják; azután meg nagy ellenségeket, vetélytársakat úgy
egymáshoz kötöz, hogy Orestes és Pylades lesz belőlük.
Legfényesebb példa volt erre a bakonyberek megyei követpár. Mindenki
tudta, hogy Darkaváry Lőrincz Tarna Elek imádottját vette nőül; tehát
arra, hogy valami nagyon jó barátok legyenek, egyiknek a kettő közül oka
nincsen, azért mégis elválhatlanok voltak ők. Összeköté őket az elv! Ha
Darkaváryt támadta meg valamely pecsovics celebritás az ülésben, rögtön
sietett magát feliratni következő szónoknak Tarna Elek s visszatorolta a
követtársa ellen intézett támadást; ha pedig Tarna Eleket tromfolta le
valami klerikális szónok: egyszerre ugrott fel «malleus»-nak Darkaváry s
visszadöngette háromszorosan a csapásokat.
E példás hűségük a közös elvhez abban találta e földön jutalmát, hogy a
lelkes országgyülési fiatalság a két kitünő szónokot, (mint egykor
Wesselényit Balogh Jánossal) egy kőre rajzoltatta s úgy jelentek meg
arczképeik karöltve; a mi bizony meggondolandó dolog: az embernek örök
időkre odakötve lenni egy másik emberhez, a kiről még nem tudhatja, hogy
hogyan intézi a maga dolgai végét, s a kitől már most semmi válóper és
sebészi műtét soha el nem választja többé.
Hanem ez a siami iker-lét csak az országházban tartott. Künn egészen
eltértek a nagy férfiak utai. Tarna Elek publicistának készült, egész
nap Benthamot, Tocquevillet, Montesquieut tanulmányozta; – Darkaváry
pedig – valami egyébbel foglalkozott. Az tudós volt, ez nagy úr;
életmódjuk, élvezeteik egészen különböző utakon jártak.
Hogy családi ügyeikről soha sem beszélgettek, az megint igen
természetes. Az országgyülés harmadik évét járta már, midőn egy reggel
Tarna Elek megpillantá a hallgatóság karzatán Herendy tisztes, ősz
arczát. Az alispán feljött megnézni, hogy mit csinálnak a megye követei?
Nem kell-e nekik új utasítás?
Darkaváry egy összehajtott papirszeletkére ezt irta Tarna Eleknek:
«Ülés után jőjj el hozzám ebédre.»
Eleknek nagyot dobbant a szive!
Ő hozzá elmenni! Ilont meglátni ujra! Ejh, hisz veszedelem nélkül teheti
már. A seb rég behegedt. Annyit tudott Ilonról, hogy ő már boldog anya;
fia van, mintegy másfél éves már. Ilyenkor legboldogabb a nő; ilyenkor
csak egy férfi létezik számára, a kit észrevesz, a kit szeret, a kit
szemeivel kisér, ölel, csókol: az a kicsi kis férfi, a ki most tanul
szaladni, két kezével kapaszkodva a még mellette álló őrangyal láthatlan
két kezébe s tanul szavakat gagyogni, a miket megérteni a legkedvesebb
tanulmány. Ő hozzá most veszély nélkül ellátogathat. Azt a
legtermészetesebbnek találta, hogy midőn az öreg Herendy megérkezett,
ennek a tiszteletére ád ma lakomát a veje, a mire őt is meghivja, mint
követtársát, megyéje elnökével együtt.
Alig is várhatta, hogy az ülésnek vége legyen; sietett haza látogatáshoz
átöltözni, fehér keztyűt huzni s mikor már a bérkocsiba ült, csak akkor
jutott eszébe, hogy hiszen ő nem is tudja, hogy hol van Darkavárynak a
szállása? még soha sem volt nála. Elébb tehát a főlovászmesteri
hivatalba kellett hajtatnia, ott nagy mesterségbe került, míg valakit
megfoghatott, a ki előkeresse neki a lajstromból, hol van Darkaváry
úrnak a szállása? Az megint messze kinn volt a külvárosban. Tudjuk, hogy
milyen sérelmes pont volt ez a természetben kiszolgáltatott
országgyülési szállások dolga a hajdani pozsonyi dietákon; Klauzál
Gábornak egy drasticus philippikája megörökitette e panaszt valamelyik
országgyülési naplóban. Bizony az a szállás sem volt valami úrnak való,
a mi Darkavárynak jutott, s mikor Elek a szűk bejárat folyosóján végig
ment, mind azon töprenkedett, hogyan mehet itt keresztül Darkaváry
fogata hintóstól együtt? Lehet, hogy a fogatát más háznál tartja.
Egy szűk, bűzös, sötét lépcsőn felhaladva, valamerre a konyhaillatról
rátalált egy alacsony ajtóra, oda benyitott, talált egy szakácsnét, a ki
épen palacsintát sütött; attól megkérdezte, hogy jó helyen jár-e? mert ő
ebédre van híva Darkaváry úrhoz; a főajtón nem mehetett, azért került a
konyhára. A szakácsné megvigasztalta, hogy egészen jó helyen jár; de
csak siessen szaporán, mert a tekintetes úr és tekintetes asszony már
asztalnál ülnek s elkezdték az ebédet; de még szerencsére csak a
levesnél vannak.
Ejnye, akkor ugyan elkéshettem, menté magát Elek, s aztán nem hogy ő
neheztelt volna érte, hogy meg nem várták, hanem inkább azon
gondolkozott, hogyan hárítsa el magáról a megérdemlett haragot az
elkésésért a főlovászmesterre; s aztán hagyta magát egy szűk
cselédszobán, egy picziny gyermekszobán keresztül vezettetni a szakácsné
által, egy nyikorgó padlatú salonba, a honnan azután egy ajtót mutattak
meg neki, mely az ebédlőbe nyilik. A szakácsné azzal visszaszaladt a
palacsintához, s Elek sem várt hajdura, komornyikra, a ki a felső
kabátját levegye a hátáról, hanem hirtelen frakra vetkőzött, s ment
koczogtatni a megjelölt ajtóhoz.
Mondták neki, hogy tessék.
Mikor aztán benyitott, bámulat tárgya volt ő is, és az is a mit ő
látott.
Egy kis asztalka mellett ültek hárman. Ilon volt az egyik, kis fia az
ölében a másik, – a harmadik pedig – a tekintetes úr: – az volt Herendy
alispán, Ilon atyja. Többre nem volt terítve.
Elek az első pillanatban oly zavarba jött, hogy visszavonulásra gondolt;
szerencséjére a nőnek gyors esze van ilyenkor és példátlan
lélekjelenléte.
Ilon egész otthonias örömmel állt föl helyéről, kis fiát a dajka ölébe
téve át és sietett Eleket elfogadni.
– Ah, tudtam, hogy ön rögtön hozzánk fog sietni, a mint atyámat meglátja
a karzaton: bizonyos voltam felőle. Üljön le ide közénk. Azt mondanám,
hogy tartson velünk, de tudom, hogy ön ma egy ünnepélyes követi
bankettre van foglalkozva: tehát csak nézze végig a mi ebédünket. Férjem
is ott lesz, s én őt azután ma nem is látom, mert az osztályülések
éjfélig szoktak tartani.
Elek ugyan jól tudta, hogy ma semmi követi díszlakoma nincsen; azt még
inkább tudta, hogy az osztály ülések éjfélig nem tartanak soha; aztán
csak le hagyta magát ültetni Ilon és atyja közé, de valóban úgy érezte,
mintha azt a széket fűtenék.
Az öreg Herendy nagyon örült e látogatásnak, egészen el volt
érzékenyülve, hogy Eleket itt láthatja; aztán átment a beszéd az
országgyülésre, a pártvitákra, a gyönyörű beszédekre egyfelől, a
hallatlan sérelmekre másfelől s e közben Eleknek folyvást az járt a
fejében, mintha ő még sem egészen jó helyen volna itt mostan.
A mint körülnézett a szobában, annak minden butorzatát igen szegényesnek
találta: a bérbeadó háziúré volt az, és sok dietát kiszolgálhatott már.
Csak egy képráma látszott újnak lenni: abban volt a két «Dioscur»-nak
karöltve lerajzolt arczképe. Ez Ilon szerzeménye lehetett már.
Azután komolyabb tárgyra tért át a társalgás; az a tiszteletreméltó
honfitárs, a ki most tanul beszélni, beleszólt a tárgyba s világosan
kifejezé az iránti meggyőződését, hogy mikor az ember nagyon szereti a
palacsintát, akkor mind a két kezébe kell egyet kapni s úgy harapni azt
felváltva: mely indítványhoz nem csak joga van, de foga is; «kérem, már
tizennégy foga van!»
És miket tud már mondani! Beszél! szónokol! ékesen szól! – Ki az a
bácsi? «E.» – «Elek bácsi!» Hallja ön? Ismeri arról a képről. Hát az
ott? «Ö.» «Öreg apa.» Mit csinál az öreg apa? «Phú!» Hahá, pipázik, úgy
fújja a füstöt. Hogy hivják a kis fiút? «Ba» Ahán, «Bandikának» hivják.
Mi kell a kedvesnek? «Ku» Czukor kell neki. No mondjon a bácsinak egy
szép pát. «Pá, pá!»
Az okos ember beszédjéből megértette azt Elek, hogy neki körülbelől jó
lesz odább menni. Fölkelt, kezet szorított Herendyvel s búcsúzott, arra
azután a nő is, Herendy is kikisérték az ajtóig; még a lépcsőig is
elkisérték. Kedves vendéggel így szokás. Elek ezt nem akarta megengedni.
Herendy meghűti a fejét, mert hajadon fővel van. Ilon megfeddé atyját,
hogy mért nem teszi föl a házi sipkáját; annak azért vissza kellett
menni a szobába, míg aztán sipkásan visszatért. Ilon hevesen ragadá meg
Elek kezét s e szókat sugá fülébe:
«Soha el ne mondja ön az atyámnak, hogy önt ma Darkaváry magához hivta
ebédre.»
Azzal egy közös agyiő után visszatért szobájába.
Herendy még kijött kezet szorítani Elekkel s azt mondá őszinte
elérzékenyüléssel: «úgy-e bár, Ilonka mégis csak boldog nő lett? tudom,
hogy ön is örül annak!» Ezzel megölelte Eleket.
Elek aztán ment le a lépcsőn.
Most kezdte aztán csak igazán nem érteni a dolgot.
Mit jelent ez? ki tévedt itt? mit titkolnak itten?
Tépelődve bandukolt hazafelé szállására. Fehér keztyüben, frakkosan nem
akart a vendéglőbe menni ebédelni. Mikor az ajtója előtt állt már, egy
szemközt jövő hintó zöreje riasztá fel. Felismerte a bakon Darkaváry
inasát. A hintó is megállt ő előtte s a kocsi ablakából Darkaváry hajolt
ki, vidáman kiáltva:
– Épen jókor jöttem érted. No ülj be hozzám, aztán menjünk együtt.
– Hová? kérdé Elek bámulva.
– Hát ebédelni. Már elfeledted? Ülj be frissen!
Elek beült a hintóba Darkaváry mellé s most már aztán igazán nem értette
a dolgot.
– De hisz én épen most jövök tőled, de nem találtalak honn. S ott már
meg is ebédeltek!
– Hol voltál te szerencsétlen? Tán csak nem az országgyűlési
szállásomon?
– Hát hol másutt?
– Na akkor szép bakot lőttél! hisz nem mondtam én, hogy gyere a
«feleségemhez» ebédelni; hanem azt, hogy gyere «hozzám».
Elek szörnyű nagyot nézett Darkaváryra e szónál. Eddig nem tudta, hogy
ez két különböző fogalom.
Nem sokára fel lett azután a különbségről világosítva tökéletesen. Az
úri fogat egyikébe Pozsony város legdíszesebb lakházainak gördült be,
hol medveprémbundás kapus fogadta az érkezőket s szőnyeggel bevont
lépcsők vezettek fel az emeletre; Darkaváry karonfogva, (a hogy a képen
vannak lerajzolva) vezeté fel követtársát az úri terembe, hol ezüst
vállzsinóros inas nyitá előttük az ajtót. A teremben díszes társaság
volt már együtt, melynek tagjait nagy részben látásból ismeré már Elek;
országgyűlési követek és felsőtáblai tagok, nehány magasabb rangú
katonatiszt, és egy pár simára borotvált arcz: bécsi bankárok; a kit még
nem ismert, azzal a kölcsönös bemutatáson rögtön átesett s el is felejté
a neveiket rögtön.
Díszes társaság volt: csupa férfiak.
«De kinél vagyunk mi itten? Ki itt a házigazda?» Azt is megtudta, nem
sokára. A pirosbársony bugyogós inas feltárta a mellékajtót s kilépett
rajta a vendégek közé – a háziasszony.
Öltözete legújabb divatszerű: pazar, feltünő; ékszer annyi rajta, a
mennyi csak ráfér; kezein finom jaquemar keztyűk.
Már most tudta Elek, hogy hol van.
Ez a herczegasszony nem volt más, mint Susanne.
Most még szebb, mint három év előtt; mert a parasztos modorról leszokott
s előkelő «pli» jellemzé minden mozdulatát. Úgy tudta magát bemutatni,
akár egy herczegasszony. Darkaváry bemutatta neki Eleket. Volt egymáshoz
szerencséjök régen. – Az ebédhez Elek karját ragadta meg Susanne vezető
támpont gyanánt s az asztalnál jobbról ülteté maga mellé és az egész
ebéd alatt folyvást udvarolt neki: Susanne Eleknek. Pompás ebéd volt,
osztrigával kezdődött; sárgadinnyét adtak leves helyett; franczia menu
volt: ittak Chateau Lafittet és Cliquot-t, s a mocca mellé tízéves
szivarra gyujtottak – a hölgy engedelmével ott az étteremben; – és Elek
gondolá magában: otthon pedig az asszony maga segít megfőzni a
szakácsnénak a takarékos kis ebédet, melyhez egyetlen vendégét, édes
atyját meghivta, s félreteszi a maradékot, hogy vacsorára is teljen
belőle.
Vacsorára! Ah az is ott érte a díszes vendégsereget. Az kezdődött
fagylalttal, végződött puncscsal. A vacsorához már több hölgy is jelent
meg: a társaság többi tagjainak ismerősei és Susannenak barátnői.
Jókedvű, fesztelen társalgású hölgyek. Azonkívül a pezsgőnek is
ismerősei. Hölgyek, kik csiklandós tartalmú adomák felett jókat
kaczagnak, s a szivaraikat a szomszédjaik szivaránál gyujtják meg.
Különben igen respectábilis hölgyek. Különben – – Elek ott hagyta őket.
Átment a másik terembe, a hol kártyáztak.
Igen nagy pénzben kártyáztak.
Ez volt az a ragyogó barlang, a hol az országgyűlések alatt a követek
egy része kedélyesen tönkretette magát, s némely kis-király eljátszotta
maga alul a földet.
Elek elnézte, hogy repülnek az ezresek Darkaváry tárczájából a fáró
bankba. Erősen veszt. Egyszer-egyszer behúz egy nagyra megnőtt tételt s
a bankjegycsomagot mint egy üstökön ragadt vízbehalót markolja fel s
oldalzsebébe gyűri. Aztán ismét úgy összegyűrve kimarkolja s felteszi
egy lapra. Az is elröpül.
A mióta Elek nézi, többet elvesztett húszezer forintnál.
És Elek gondolja magában: ezalatt a szegény feleség az éji lámpa mellett
varrja kis gyermeke számára a zubbonyt, a mihez valamelyik leánykori
bál-ruháját szabta fel kelmének.
Egyszer aztán felkél a fáró-asztal mellől Darkaváry s odalép Elekhez:
– Nagyon gondolkozhatnak rólam az asszonyok! Borzasztóan ellenem fordult
a szerencse. Ugyan Elek, csábítsd el valamelyiket a kettő közűl; hadd
regresszirozzam magamat egy kicsit.
– Lőrincz barátom! felelt neki Elek: én nem csábítom el sem a
feleségedet, sem a szeretődet, hanem egyet mondok neked: Te három év
alatt először hivtál ide engemet magadhoz. Azt sem tudnám, hogy miért
hivtál ide ma, ha Herendy itt nem volna. Te azt gondoltad magadban: a
vén Herendyvel elhiteti a leánya, hogy ő boldog, s nem fáj neki az, a
mit nem tud. No majd elmond neki nagy sietve mindent Tarna Elek s akkor
aztán az öreg bújában elpusztul. No hát bajtárs, a mit erre a lapra
tettél, azt is elvesztetted. Én nem mondok el Herendynek semmit.
Elek nem sokára ott hagyta azt a házat.
Csak másnap az országházban találkozott Darkaváry az ipával. A jó öreg
úr arcza ragyogott az örömtől. Kebléhez szorongatá a vejét s szivélyesen
megcsókolá az arczát.
– Ugyan sok dolgotok van ezen a dietán! Az ember alig kaphat meg.
Ilonnak alig hittem volna el, de most Tarna Elek is beszéli, hogy az
éjjel a váltó-törvényjavaslatkészítő bizottságnál reggeli négy óráig
fenn dolgoztatok. Ez már túlfeszített munkásság.
Lőrincz boszusan harapott ajkába. Az igaz, hogy ő reggel négy órakor
irta alá életében a legelső váltót egy bécsi bankárnak. Ötvenezer
forintot vett fel, hogy kártya-adósságot fizessen vele.
S az öreg Herendy felmagasztalt arczczal beszélte minden ismerősének,
hogy az ő veje milyen erőfeszítő munkát visz véghez a dietán. Hisz mi is
így tettünk, míg fiatalok voltunk. És ismerősei, mintha mind össze
volnának esküdve, ráhagyták, hogy úgy van.
Darkaváry legboszusabb volt most Elekre. Hogy az olyan jól kitalálta az
ő czélját.
Ülés után elment Darkaváry ahhoz a műárúshoz, a ki az ő iker arczképüket
kiadta és árusította. Mondá neki, hogy a meglevő példányokat mind meg
akarja venni. Szándéka volt azokat a tűzbe dobni.
A műárús azt mondá neki, hogy az a másik úr ott a képen még az ülés
előtt megvette valamennyit a kőlappal együtt. – Hamu volt már az akkor
mind.