Nincs szomorúbb gyászoló fél, mint egy bukott pártvezér.
A mely perczben kivehető lesz az ellene forduló szavazattöbbség:
mindazok, a kik egy órával előbb még jó hirekkel törték magukat
szobájába, a kik arczát látni óhajtották, a kik hosszu életeért áldomást
ittak, a kik nyakába borulva csókolták, a kik vállaikon utczahosszat
hordozták, egyszerre eltünnek mellőle: azon veszi magát észre, hogy
egyedül maradt, s aztán egy véghetetlen óráig hasztalan vár új hirnökre,
míg egyszer a félrevert harangok tudatják vele, hogy tűz van; az utczán
szaladók kiabálják: a fehér tollasok tanyája ég! ebből sejtheti a
fordulatot, a miről végre meggyőzi egy végigtántorgó vörös tollas
kortes, a ki utczahosszant káromkodva döngeti a kapukat; de már nem
kiált «éljent»-t a jelöltje előtt, hanem elmondja, hogy mi véleménye van
a szentekről, kacskaringós kifejezésekben, s hozzáteszi, hogy «árulás
volt».
Természetesen minden ütközetet árulással szoktak elveszteni.
Erre aztán nem vár több hirmondást a nagyság, hanem letépi jelvényét a
kalapja mellől; befogva készen álló kocsijába veti magát s azt mondja:
«haza Darkavárra!»
Az útja saját kortestanyája mellett visz el. Ott most nagy baj van: de
nem «éljen» kiabálás. A kortes uraknak valami nagy bajuk van a zsidó
Jehovájával, mert azt emlegetik nagyon. Pedig annak a Jehova nem oka,
hogy Sámson a bukás hirére olyan rossz vinkót adott fel a vert tábornak,
a mely már csakugyan nem nemes torokba való. Be is verték kétszáz akónak
a fenekét s a lőrét kieresztették az utczára; a bukott jelöltet a saját
kiöntött borából támadó patak szépen elkiséri az út mentében a
legközelebbi hidig, a hol beleszakad az árokba.
S aztán egyes-egyedül érkezik haza.
Nem kiséri már banderium. Nem lobognak már a zászlói sehol. Nem fogadják
orátiókkal. Éjfél után érkezik haza. Ott is csak boszuságra. Egész
cselédnépe mámoros. Az asszonyság, (kit nem szokott magával hordani)
bezárkózott már szobájába. Senki sem várja.
Lefekszik; de aludni nem tud. A zsibongó tömeg ott tánczol behunyt szeme
előtt, ott ujjong a füleiben s a keserű boszú lázzá mérgesül minden csep
vérében. Megveretni ily csúfosan, annyi erőfeszítés, hizelgés,
csókolódás, pénzpazarlás, gyülölethintés után! Meghalni élő testtel!
S a szegény halottnak még nem elég meghalni; hanem végig kell hallgatni
a halotti prédikáczióját is és meg kell fizetni a temetési költségeit.
Azt pedig csak akkor tudja meg a szegény halott ember, mikor már
eltemették, hogy milyen sokba kerül az ilyen tisztességtétel.
Egyik kocsmáros a másik után jön a dupla kontóval. Egy hadjáratot ki
lehetett volna vele tartani, a mennyibe ez a tisztújítás került! Még a
kést, villát is mind megették s a bort hordóstól együtt itták meg. A
halott úr nem léphet ki sehová a szobájából, hogy egy gyanus alak el ne
fogja egy új árjegyzékkel. S ez mind becsületbeli adósság. Nem lehet
megtagadni, nem lehet pörre ereszteni. Leköpnék azt az embert, a ki egy
ilyen követelés ellen kifogást tenne; a főúrnak egyik kezében a
tárczáját kell tartani, másikkal a nyugtákat elszedni.
Igaz, hogy pártja is volt; felét a költségnek az irta alá. Soha se lát ő
azok közül a küszöbén belépni egyet is többet s ha véletlenül
összetalálkozik velük valahol s előhozza, hogy az illetményeiket
megfizethetnék, a szeme közé nevetnek; ha pedig a püspököt, kanonokot
látogatja meg, az igért subsidium megnyerése végett, azok elkezdenek
neki a mennyei kárpótlásokról beszélni; végül megáldják; – de pénzt nem
adnak.
Hetedhét országból nyakára csődül a világ rongyos embere: az mind
sopánkodik, hogy az ő kortese volt; kit úgy megvertek, hogy megfeküdt
bele; kinek a ruháját tépték össze, kinek meg az ablakát verték be; az
mind ő tőle várja sebeinek orvoslását.
Két hétig nem olvashat hirlapot, mert az mind tele van az ő bukásának
részleteivel; a pasquill miatt kap három kihivást párbajra: nem
verekedik, nincs kedve hozzá; megirja a satisfactiót levélben. Mások meg
nem párbajra hivják, hanem becsületsértési pert akasztanak a nyakába.
Kastélyának a kapuján egy reggel hat idéző levelet lobogtat a szél, a
mit a juratus tabulæ regiæ notarius, be nem bocsáttatván, odaszegezett.
Végül még egy bűnvádi pört is kap ajándékba. Megidézik a fehér tollasok
tanyájának felgyujtatásáért. A tetten kapott gyujtogatók mind azt
vallják, hogy Darkaváry úr biztatta őket élő szóval, hogy pörköljék fel
a «sextá»-kat. Készek meg is esküdni rá. Ebből csunya per fog kerekedni.
Mikor a szegény meghalt emberre így omlik mindenünnen az elsiroló hant
az egész külvilágról, olyan jól esik aztán, ha van a saját kis világában
egy varázskör, melyben megpihenhet s örömét, vigaszát találja: a
biztató, együtt szenvedő asszony s az ártatlan csevegő gyermekek.
Darkaváry nem volt az az ember, a ki vigasztalást szokott keresni; ő a
boszuállást kereste.
Hozzá is kezdett.
Igaz, hogy nem is nagy öröm az embernek, mikor tele epével, méreggel,
megérkezik haza, aztán még a folyosón hallja, hogy a kedves nő milyen jó
kedvvel dalol ott fenn szobájában, közben kaczag is vidáman s aztán a
mint belép hozzá, már akkor se nem dalol, se nem nevet, hanem elkezd
panaszkodni, hogy milyen fejfájása van, hogy egész éjjel nem tudott
aludni, hogy a cselédek agyon boszantják, hogy a ruháját úgy elrontotta
a divatárusnő, hogy lehetetlen fölvenni; hogy a kis fiuknak nem jó ez a
levegő, golyvát kapnak tőle, hogy a parasztokkal mennyi baj van, ha az
úr nincs itthon.
– Hát tudja mit, édesem? mondá Lőrincz úr a szép Susannenak, jobb lesz
magának, ha olyan beteges, elmenni a gyerekekkel együtt Vihnyére.
Pakoljon össze s holnap indujon útra.
A delnőnek nem volt ez ellen kifogása s volt azután nem egy, de három
napi pakolás az útra; s mikor Darkaváry úr Susannet és gyermekeit
hintójába felpakolta, utánuk még egy társzekeret küldött, tele
podgyászszal és kalap-katulyákkal.
A mint Susanne elment Darkavárról: Lőrincz úr is befogatott, inasának
(ki leveté már a vármegye-hajdu egyenruháját) azt mondá, hogy díszruháit
rakja a bőröndbe s aztán mennek át Szelevényre – – Herendy alispánhoz.
A megsértett ellenpártiak mindegyike megtámadta Darkaváryt a pasquill
miatt vagy perrel, vagy kihivással: egyedül Herendy nem. Az ellenfelek
nem resteltek kimenni Lipcsébe, utána járni a nyomtatvány
megrendelőjének. Jól van. Az nem Darkaváry volt. De a ki végre mégis
csak maga fizette ki a nyomtatás árát, az bizony csak Darkaváry volt. És
így ő maradt a csávában.
Mikor a szelevényi úri lakba Darkaváry úr behajtott, készen volt rá,
hogy nagyon meg fogják bámulni, sőt a lovainak az orrát is meg fogják
vizsgálni, hogy nem hoztak-e magukkal valami «ló-grippé»-t? Ellenkezőleg
történt. Volt ellenfele, az alispán, egész az udvarra kijött eléje s
szivélyesen megszorítá vendége kezét; aztán karonfogva vezeté be saját
szobájába.
Herendy szép öreg ember volt, fehér haja, nyilt tekintete, nagy kék
szemei; őszinte, első tekintetre keresztül látható lélek.
– Békét kötni jöttem: ez volt első szava Darkavárynak.
– Részemről készen áll a béke mindig.
– Igaz. Te nem jöttél rám boszut állani a megbántásokért.
– Mert nem voltam megbántva. Régi ember vagyok. Tudom jól az alkotmányos
praxist; választás, tisztujítás idején minden szabad, mint a rómaiaknál
a Saturnaliák alatt; s ha vége a választásnak, vége az
ellenségeskedésnek. A gúnyvers pedig nem bántott engem: azt mondta, hogy
szegény voltam, becsületes voltam, eszem után lettem az, a mi vagyok.
Nem bántalom ez.
– De bántotta az asszonyokat is! szólt a méltatlankodás gerjedelmével
Lőrincz.
E szóra némi pir futotta el Herendy arczát; de azért nyugodtan mondá:
– A ki asszonyokat bántott, csak magát bántotta meg.
– Én e bántalmat helyrehozni jöttem ide. S ennek egyetlen egy módja van.
Én nőül kérem Ilont.
Herendy meg volt lepve e szótól; nehéz is lett volna arra rögtön választ
adni.
– Ne felelj rá most semmit, bajtárs; mondá Lőrincz. A válasz
meggondolandó. Most egyelőre csak maradjunk a kérés stádiumában. Te
bevezetsz engem családodhoz; én ismétlem a megkérést, röviden, emberül.
Ti azt felelitek rá, hogy kértek határidőt a válaszra; én abban
megnyugszom. Ha a válasz «igen» lesz: tudod már, gyermek nem vagyok
többé, ábrándozás nem tulajdonom; de asszonyhoz jó tudok lenni.
Boldognak fogom magamat érezni. Ha pedig tagadó lesz a válasz, abban is
megnyugszom; a megbántás, mely miattam és ellenemre érte családodat, az
által, hogy lányod kezét megkértem, a világ előtt ki lesz engesztelve, s
leszünk jó barátok akkor. Ohajtom az elsőt.
Herendy a szemrehányás halk hangján mondá Darkavárynak:
– És Susanne? És gyermekeid?
Susannet már elküldtem a háztól s rá nézve mától fogva idegen vagyok. A
gyermekekről gondoskodom, mint lovagias ember és sorsuk biztosítva lesz.
– Nagyon szeretted őket. Ne áldozz föl három lényt, a kit szeretsz, egy
nem érzett bántalom elégtételéül.
– Ez már megtörtént. Ők el vannak távolítva körömből. Gondold meg jól a
dolgot. Még más is van ebben, mint elégtételadás egy megsértett
családnak. Ez összeköttetés, ha létrejöhet, megszünteti megyénkben az
átkos pártvillongást, helyreállítja a régi békét.
«A megye békéje». Ez volt az a lép, a melylyel Herendyt meg lehetett
fogni. A szelid, tisztalelkü ember mindig szive ellenére hagyta magát
egy olyan küzdelem élére állíttatni, mely honfit honfi ellen ingerel, s
melynek eszközeitől egész jelleme visszaborzadt. Az valami utópiai álom
volt rá nézve: egy vármegye, melyben a pártvillongás helyett
közegyetértés intézi a közügyeket. Meg volt hódítva a gondolattól.
Bevezette Darkaváryt családjához.
Neje beteges volt: rég visszavonult a világtól, csak falujában volt
látható, hol a szegények jóltevőjüket ismerték benne.
Ilon, az egyetlen leány, azon hölgyek közé tartozott még, a kiket úgy
neveltek, hogy soha se legyen saját akaratuk. Férjhez menetelükig azt
teszik, a mit szülőik akarnak, azután azt, a mit férjük akar. Ha a bölcs
szavaiként az a legerősebb ember, a ki önmagát le tudja győzni, úgy ezek
a legerősebb jellemek; valóban azok: kik védeni tudják azt, a ki őket
bántja, az egész világ ellen, és önmaguk ellen is, ha az az ő urok: apa,
vagy férj.
Arczának vonása lelkületének tükre; halványan mosolygó, szendeségében
szilárd; rokonszenves arcz. Nem ragyogó szépség, de csupa kellem. És
okos, mívelt: mintája azoknak a leányoknak, a kik anyjuktól tanultak
mindent, nem a gouvernantetól.
Lőrincz másnap reggelig ott maradt Herendy házánál. A hölgyek előtt nem
is ejtett el czélzatokat idejövetele oka iránt: elég volt azokat az
apának elmondani, attól megtudták azok azt, s úgy bántak vele, mint
kitüntetésre érdemes kérővel.
Két hét mulva tudtára adandják a választ.
Mikor eltávozott, mindenki kezet nyujtott neki, s meg volt engedve, hogy
Ilon kezét ajkával érintse, miként anyjáét.
Nagy gondot hagyott hátra maga után a Herendy házánál.
Az apa felkérte családi tanácsra neje fivérét, Szombathy főjegyzőt.
Ez természetesen azt tanácslá, hogy kapva kell kapni az alkalmon, nem
hogy egy gazdag vőt, de hogy a pártok kibékülését meg lehessen nyerni.
«Soha ilyen olcsón nem vehetjük azt meg: egy leány keze árán».
Csak az anyának volt egy ellenvetése:
– Tudjátok jól, hogy Ilon szive már nem szabad. Tarna Eleket nem tudja
feledni. És méltán szerette őt meg. Ez az ifju odahagyta a Darkaváry
pártot, egyedül azért, mert nem tűrhette, hogy nőket sértenek meg. Akkor
idejött hozzánk. Egész önfeláldozással fáradt a te győzelmed kivivásában
s nagy része van abban. Az ő szivreható szónoklatai birták rá a
nemességet sok helyütt, hogy elutasítva a lélekvásárlókat, szabad
belátása szerint szavazzon. S tette azt önérdek nélkül, mert a mint a
Darkaváry pártnál kitörültette magát a jelöltek sorából, emitt nem
engedé magát azok közé fölvétetni. Tarna Elek annyira szított hozzánk,
hogy Darkaváryt párbajra is kihivta miattunk. És én tudom, hogy Ilon
nagyon szereti őt. És az ifju megérdemli Ilont, s boldoggá fogja tenni.
Ez a felfedezés ingadozóvá tette az atya elhatározását.
Hanem hiszen azért volt ott a főjegyző sógor, hogy a hol ily bonyolult
kérdések akadnak, azokat bölcsen megoldani segítsen. Ő, a ki a főispánt
kisegíté a névaláirási nehézségek labyrinthjából, itt is fel tudta
találni a legczélszerűbb expedienst.
– Hallgassatok rám: egy okos szót mondok. Tarna Elek, igaz, hogy derék
fiatal ember, jó készültségű, jeles szónok. De hát a fiatal embernek
egyéb dolga is lehet a világon, mint idejekorán megházasodni. Most
következik nem sokára a követválasztás az országgyülésre. Ha a pártok
kiegyeznek, az által, hogy Darkaváry nőül veszi Ilont: akkor a megye két
követéül kikiáltjuk egyhangulag Darkaváry Lőrinczet és Tarna Eleket.
Ezzel szent lesz a béke a megyében. Darkaváry kudarcza a tisztujításban
fényesen ki lesz engesztelve a követválasztás által: ez az ő
ambitiójának nagy elégtétel, a fiatal ember pedig a szerelmi históriáért
kárpótolva lesz az előtte megnyitott publicistai pálya gyönyörüségei
által. Oh higyjétek el nekem, hogy egy ilyen fiatal embernek nagyobb
gyönyörüség az, ha ott a diaetán elmondhat egy fényes orátiót, a miért
megéljenezik, vagy plane lemennydörgik, mint ha otthon bölcsőt ringathat
s a feleség azt kérdi tőle reggel: mit főzzünk? Ha Tarna Elek Pozsonyban
a tekintetes karok és rendek előtt egy mennydörgős dikcziót tarthat a
papok ellen, a vegyes házasság kérdésében: azért ő a szent házasság
minden gyönyörüségeit elfelejti.
S ez indítvány ép oly helyes megoldása volt a kényes kérdésnek, mint a
főispán harmadfél kacskaringós manupropriája; s öt hét mulva Darkaváry
oltárhoz vezette Ilont, és a tekintetes karok és rendek kikiálták
országgyülési követeknek Darkaváryt és Tarnát; és Tarna Elek a
fáklyás-zenénél, melyet a lelkesült közönség megválasztott követei
tiszteletére adott, oly hatalmas és oly hosszú programmszónoklatot
tartott, hogy a fáklyavivőknek a körmükig égett le a csutak. Igérte,
hogy alkotmányos jogainkat követtársával karöltve fogja védelmezni az
országgyülésen.
Követtársa pedig, karöltve az ő egykori imádottjával, mint férj és
feleség tapsolt ennek a szép beszédnek.
És így a megyei követséggel szépen recompensálva lett az elvesztett
szerelem, s a feláldozott szerelem árán meg lett nyerve a politikai
pártfusio. Mégis csak ér hát valamit – mind a kettő.
… Ez hát mégis csak nemes boszu volt?
Nem! Aljas, utálatos, ördögi boszu ez. A férfi, ki magáévá tette legyőző
ellensége leányát, jól tudta azt, hogy most kezébe kapta az eszközt,
ellenségét a sírig kínozhatni.
És erre számított.