Kádár László, a mint megtámadóját élettelenül összeesni látta, eldobta
kezéből az ütőeszközt s a néptömegen keresztül törve, menekült.
Kiabáltak-e utána, hogy «üssétek!» Ütötték-e agyba-főbe, a hol érték?
Kergették-e még sokáig? azt ő mind nem hallotta, nem érezte. Futott.
Csak az összerogyó ellenfél ijedelmes képe állt előtte, kimeredő
szemével, a halálgörcstől nevetésre ferdült iszonyu arczczal – az elől
futott.
A vésztűz messze világított utána; a tűzfényben saját árnyékát látta
maga előtt futni, azt kergette, azt nem birta elhagyni, a harangok
vészkongása hangzott fülébe, azok is azt mondták: «üsd! fogd!»
Kijutott a mezőre: nem kereste az országutat. A merre szabad tér volt,
arra szaladt; kerülte a tanyákat, azok is olyan vörösre voltak mind
festve a tűzfénytől; a tanyák kutyái egymásnak felelgettek üvöltve, azok
is egy gyilkos közeledtét érzik.
Nem messze volt az erdő. Ott elhagyta a tűzvilág, ott elmaradt az
árnyék, ott elveszett a fák zúgásában a távol harangkongás. És a mint az
erdő sötétjében egy pillanatra megállt pihenni a menekülő – ott, az
eddig üldöző rémek helyett elővette az, a kit nem hagyhat el magától: a
lélekmardosás.
«Megöltél egy embert! Két embert öltél meg vele. Abból halottat
csináltál, magadból gyilkost. Rosszabb vagy a halottnál. – Hová futsz? –
Mit kezdesz most? – Kiestél a világból. – Belejutottál az erdőbe. – Nagy
az erdő! – Soha sem jutsz ki belőle többet!»
A ki egyszer az erdőt felkereste, az az erdőt el nem hagyhatja többé.
Az erdő mélyében patakot talált; a patak partján ösvény volt: ez
elvezette egy malomig. Ismerős hely volt az ránézve. Sokszor hordott oda
őrletni gabonát, a molnár, a jó Czibák János, kedves embere volt. Aztán
meg Czibák János nem is nemes ember, őtet nem ragadta magával a fehér
toll és vörös toll közötti harcz dühe: az ő malma semleges tér. Oda
betért.
A jó Czibák János vajmi nagyon megörült Kádár Laczinak, mikor meglátta,
ámbár nem hagyhatta szó nélkül, hogy milyen zavart tekintete van az
öcsémnek, s hogy hát a kalapját hol hagyta el?
Kádár Laczi aztán elmondott mindent igazán, a hogy megtörtént, jámbor
házi gazdájának: hogy a Rácz Miskát aligha agyon nem ütötte.
– Jól tetted, úgy kellett neki! mondá rá Czibák gazda; hát ő hány embert
megpiszkolt? Agyonütésért volt három esztendőre elitélve a vármegyétől,
egyet elengedtek neki belőle. Neked sem lesz nagyobb bajod. Annyi sem
lesz: két esztendőt sem kapsz; csak a Zabfy prókátorra bizd a dolgodat,
az úgy kimos, mint a ma született gyermeket. Aztán tisztújítás közben
történt a dolog. Ezt is beszámítják. Rácz Miska kezdte a verekedést; te
csak védelmezted magadat. Ittatok is egész nap: részeg fővel tetted.
– Dehogy tettem, bátyám, inkább még ma egy harapás kenyeret sem ettem,
de még vizet sem ihattam reggeltől fogva.
– Hát mért nem ezen kezded? No majd mindjárt megmondom a konyhában az
asszonyoknak, hogy csináljanak a számodra jó vacsorát; addig is pedig
itt egy kis kolláczio: mulasd vele magadat.
Azzal Czibák gazda kivett a fali szekrényből egy fél kenyeret,
szalonnát, egy palaczk bort, a nagy paprikás döbözt is mellé tette az
asztalra s biztatta Laczit, hogy csak üljön le és falatozzék addig, míg
a vacsorát elkészítik az asszonyok.
Laczi éhes volt, mohón evett, ivott; mire a molnár visszajött, már
elverte az éhét, s csak játszott a kezébe adott késsel.
Czibák gazda helyet foglalt mellette a lóczán.
– No hát édes öcsém, csak te el ne búsuld magadat valahogy. A Rácz Miska
kutyacsont volt. Ne terheld vele a lelkedet: a vármegye sem esz meg, ne
félj. Hanem egy jó tanácsot mégis végy be tőlem. Egy kis időre jó lesz,
ha elteszed magadat az útból. A vörös tollasok, nem a Rácz Miskáért,
hanem azért, hogy a nagylapátiakat a fehér tollas pártra átvitted, majd
hozzálátnak ám a kergetésedhez. Aztán gondold meg, hogy statárium van s
ha megcsipnek, három nap alatt fel is akasztanak. Hát csak járj, kelj
addig, a mig rendes világ nem lesz. A mely helyen beesteledik rád, azon
a helyen meg ne virradj. Eltedd magad, a míg azt nem látod, hogy a falu
végén levették a hirdetést a statárium-fáról. Nagyon sajnálnám az ifju
életedet.
Kádár Laczi megköszönte a jó tanácsot s azt mondta, hogy még az éjjel el
fog menni a malomból s tovább az erdőnek.
– Nem oda, öcsém! kiálta erre egy rikácsoló hang, s a berúgott ajtón
keresztül egy fegyveres alak toppant be a szobába.
Az uradalmi vadász volt az, kit a molnár azalatt, míg szinből vacsorát
megrendelni künn járt, értesített hirtelen a nála levő szökevényről.
A vadász Kádár Laczi fejének szegezte a dupla puskáját, mind a két
sárkány fel volt huzva, és ugyanakkor Czibák gazda meg két kézzel kapta
meg Laczi jobb kezét, a melyikben a kés volt.
– Jó helyre jöttél, «fehér tollas» kutya! Megfizetsz most a bőröddel.
Czibák gazda nem volt nemes ember, de molnár volt, az uraság molnárja s
a kortes-düh őt is elragadta; a vadász pedig csak cseléd volt, de az is
bolondult a vörös tollért, pedig semmi köze sem volt hozzá.
– Meg ne moczczanj! rivalt rá a vadász, fegyverét folyvást fejének
szegezve.
Laczi nem is mozdult, meg volt merevedve.
– A kést letedd a kezedből.
Laczi nyugodtan engedte Czibák gazda által kezéből az evőkést
kicsavartatni.
– Kötözze hátra a kezét, Czibák gazda! Aztán jösz velünk a vármegye
házához. Ott kapsz kvártélyt éjszakára.
Czibák gazdánál készen volt a keblébe dugott kötél; előrántotta azt nagy
hirtelen.
Laczi szétnézett és nem látott semmi oltalmat, még csak egy bot sem volt
a közelében, s a puska csöve majd a homlokát érinté.
De egyszer csak meglátott valami fegyvert.
Gonosz fegyver az, hirtelen kézben valóságos pokolgép – a paprikás
döböz.
Mint a villám, oly gyors volt a mozdulat, melylyel azt felkapta s
tartalmát a vadász szeme közé szórta.
Annak egyszerre elveszett a szeme világa, kiejté a puskát a kezéből,
mind a két kezével a szemeihez kapott, s aztán elkezdett pokolbeli
ordításnak, tánczolásnak menni végére, verve magát falhoz, ágyhoz.
Laczi pedig ezalatt megkapta a molnárt két karjánál fogva, s
letaszította a malomlépcsőn, azután felkapta a vadásztól elejtett
puskát, felrántotta az ablakot s a két öles magas emeletből kiugrott a
szabadba.
Most azután már volt egy gyilkosság a lelkén, egy statárium a feje
fölött, egy puska a kezében, – s előtte a Bakony-erdő.
Attól fogva Kádár Lacziról soha sem hallott senki többet.
Hanem annál többet hallottak Villám Bandiról, a ki réme lett három
vármegye földesurának, s a kit három vármegye pandurja sem birt kifogni
az erdőből.