A tisztujítás előtti estén már felgyülekezett a nemesség a megye
fővárosába; zeneszóval, lobogókkal járták végig a főutczákat,
lelkesülten éltetve jelölteiket. Mikor két ellenséges csoport
összetalálkozott szemközt, szépen elhaladtak egymás mellett minden
tettlegesség nélkül: csupán odavetett élczekkel boszantották egymást.
– A ti alispántok csak iskolamester!
– A tiétek meg csak ministrans!
Aztán rákiáltották tömegesen:
– Nem kell nekünk rektor! Nem kell nekünk a-be-ab A-b-ab, vas kalap! nem
vagyunk mink sexták.
A másik félről megint:
– Nem kell nekünk a ministrans diák! Jezsuita, Karmelita, Patientia:
barát-táncz! Nem vagyunk mink pullusok!
Amaz a kálvinista, ez a pápista kis diákok gúnyneve volt.
A veres tollasok azt a gúnyt találták ki, hogy a nagy ábéczés fali
táblákat elhozták a falusi iskolákból, azokat szegezték fel rudakra s
azzal csufolták a fehér tollasokat, hogy ez az ő zászlójuk.
A fehér tollasok meg azt a tromfot vágták vissza, hogy nagy csengetyüket
szereztek, a minőkkel mise alatt szoktak a ministransok csengetni, s a
hol összetalálkoztak az ellenpárt tömegével, ezzel a gúnyos csengetéssel
üdvözölték.
A vezéreknek gondjuk volt rá, hogy a két tábort a város két végén
berendezett két külön tanyára elhelyezzék, a hol azután egész éjjel
folyt a munka.
Mind a két táborban voltak báránybőrbe öltözött farkasok: az ellenpárt
kémei, ügynökei, toborzói, kik nyiltan, leghangosabban magasztalák az ő
tolluk jelöltjeit, alattomban pedig ismerőseiket áttérésre csábították.
A Darkaváry pártnak pénze is volt: annak az emissariusai nyomatékos
indokokkal is dolgoztak. A hol aztán rajtakaptak egy ilyen titkos
toborzót, arról bizony letörülgették a keresztvizet itt is ott is s nem
egy előkelő úr, ki az ellenfél tanyájára gyanus szándékkal lépett be,
szerzé meg azt a tapasztalatot, hogy háború idején a magas czím meg nem
véd az ütlegektől.
Spongyia Marczin is betölt ezuttal a fátum. Csakugyan rossz omen volt rá
nézve az a pof. Ez csak kezdete volt az éjszaka kapott nyakleves
osztaléknak, a melyet oly mennyiségben szolgáltattak ki a számára egy
fehér tollas kortes-tanyán, a hová capacitálni elvetődött, hogy másnap
reggel akkora feldagadt fejjel jelent meg a saját táborában, hogy senki
sem akart ráismerni.
Másnap reggel aztán mind a két pártnak az volt a legnehezebb feladata,
hogy a szavazatait mind összegyüjtse a megyeház udvarán, mert addig, a
míg csak kiabálásból áll a feladat, jöhet mehet mindenki minden kapun ki
és be; de a mint egyszer ez a szó ki lesz irva a fekete táblára: «Vox»,
akkor bezárnak minden kaput s csak egy kis ajtó marad az egyenként
kijövetelre, bemenni többé nem lehet, azért a szavazó urakat ugyancsak
elő kell keresni minden házból, a hogy elszéledeztek, némelyiknél
nehezen is megy a fölébresztés s nehánynak a járása világos tanuságot
tesz arról, hogy mai nap nagy földindulás van.
A megyeház udvarán egy nagy rögtönzött emelvény van fölállítva az
elnökség részére, melynek a folyosóról van a belső termekkel
összeköttetése. Ide csoportosulnak a hivatalosok, míg az udvarra néző
ablakokból kiváncsi hölgysereg bámulja az alkotmányos látványt.
S az eleinte megható tekintet: a mint különböző feliratú, de mind piros,
fehér, zöld zászlóikkal egyenként jőnek fel a csoportok, két átellenes
kapun keresztül s az állvány két oldalán egymással szemközt elfoglalják
a tért. Közöttük a rendtartó vezérek, díszruhában, kardosan. Egyéb
fegyvert nem szabad behozni, csak a díszkardot. Fokos és ólmos bot
odahaza marad. Az udvarról is el van távolítva minden hajigálásra
szolgálható tárgy, még a legapróbb kavics is.
Később aztán, a mint új tömegek nyomulnak be a kapun, az érkezők
hangosan kiáltják el a jelszót; utána zúdítják azt ittlevő pártfeleik;
mire aztán az ellentábor még egyszer oly haragos riadással emeli fel
jelöltje nevét, hogy amazokét túlkiáltsa. E közben a zászlókat
lobogtatják, kalapjaikat rázzák a légben, a rokonszenvező hölgyek
virágokat szórnak le rájuk az ablakokból, azokat kalapjaik mellé tűzik s
még jobban éljeneznek.
Ez így megy délelőtti tíz óráig. A főispán még nem jött elő belső
szobáiból. – Még a nagylapáti nemesség hátra van; az pedig százhúsz
bizonyos szavazat Darkaváry részére. Egyik nyargoncz a másik után vágtat
Nagylapát felé, hogy siettesse őket. Bizonyosan elmaradtak a Betekints
csárdánál. Végre megérkeznek a nagylapátiak is. Maga Rácz Miksa, a hires
verekedő hozza előttük a zászlót. Csakugyan kieresztették a vármegye
tömlöczéből, a hol még egy esztendeje lett volna kiülni való, valami
agyonütési tréfáért; kegyelmet kapott s most azt leszolgálja. Köpczös,
vállas legény, szúró, kihivó tekintettel, mely elárulja benne a
vadállatot. A nagylapáti sereg, mint legutól jött, a félkör közepét
tölté ki: a fehér tollasok aggodalmasan huzódoznak el mellőle.
Most aztán megjelenik a főispán úr. Viselője ugyan egy ősnemesi névnek,
de épen nem mintaképe egy ősnemesnek. Arcza kiborotválva, fején fehér
bodrozott paróka; egy kisértet XV. Lajos udvarából; kiejtése, modora
szintén franczia, hadart, elmosott, sűrű «hein?» közbeszurásokkal.
Bécsben és Párisban lakik: vármegyéjét csak minden három évben egyszer
látja, a mikor tisztujításra lejön. Olyankor aztán elolvassa az eléje
tett papirról a titkárja által készített beszédet s kimondja a
megyegyülés határozatait, miket a főjegyző ir le számára – latinul.
Hanem most ez a terhes hivatal még egy új feladattal lett megnehezítve.
Az ország rendei Pozsonyban azt a törvényt hozták, hogy ezentul
Magyarországon ne a latin, hanem a magyar nyelv legyen a hivatalos. Már
most a főispán úrnak is magyar beszédet kell felolvasni és magyar
határozatokat kimondani. Hiszen érti ő a nyelvet egy kicsit, de furcsául
ejti ki nagyon. Aztán még egy másik baj is származott az újításból.
– Nézze ön, szól a főispán úr ő excellentiája, kinek melle úgy meg van
rakva érdemkeresztekkel, mintha minden uralkodó rajta igyekezett volna
heraldikai gyüjteményét bemutatni. Nézze ön, szól a hozzá közel ülő
főjegyzőhöz, kinek félfüllel az ő beszédét, másik féllel a tanácskozás
folyamát kell kisérni.
S a tanácskozás nagyon zajos. A főispánnak szemére lobbantják, hogy a
tisztújítás határidejét nem tartotta meg: ez megsértése a megye
jogainak, az alkotmánynak.
– Nézze ön, szól a főispán úr a főjegyzőhöz, a kezében levő veres
plajbászszal betüket rajzolva az előtte fekvő papirra; a míg diákul ment
az izé, hein? addig így irtam a nevemet: «Comes Emericus de Szivárvány»,
az y szárát így körülkanyarítottam s abba belefoglaltam a manu propriát.
Hein? De már most, hogy minden izé magyarul megy, ezt a (comment
s’appelle?) izét nem csinálhatom így, mert a magyarban a izé, c’est a
dire, a titulus «főispán» nem a név előtt jön, hanem utána; a keresztnév
jön a végin; így: Gróf Szivárvány Imre, hein? De ennek az «e» betünek a
szárát nem ránthatom lefelé, azt már most felfelé kell rántanom, s így
foglalni bele az egész izét. Hein?
A főjegyző ráhagyta, hogy biz az nagyon jó lesz így, és sietett hirtelen
valami törvényczikket felolvasni a karok és rendeknek, a mivel a hevessé
vált vitát rendes kerékvágásba terelje.
Odakinn az udvaron pedig már ordítani kezdett a választó sereg
torkaszakadtából, szavazást követelve.
A főispán úr nem látta még jónak e közóhajtást tekintetbe venni.
Szükséges volt az időt valahogy eltarisznyázni délig. A veres tollas
párt szónokai gondoskodtak hosszú vitákat előidéző intermezzókról. És
mindennek az volt a czélja hogy dél felé a fehér tollas párt majd
széledezni fog, az éhségnek, szomjuságnak sokan nem győznek ellenállani,
míg a veres tollas párt egy szomszéd kert falához támaszkodva, a falon
át harapni valóval könnyen elláttathatik, a megyeház egyetlen kutja is
az ő táborának jutott, tehát szomjan sem vész el.
– De már most nézze ön, mondá a főjegyzőnek. Engemet ő felsége
legközelebb belső titkos tanácsosának is kinevezett, már most ennek a
czímnek is oda kell jönni az aláirásomba, az pedig ezen az izén kívül
nem maradhat.
A főjegyző azt a tanácsot adta ő excellentiájának, hogy csináljon a neve
után egy olyan kacskaringót, hogy ez a czím is beleférjen.
Odalenn pedig már tombolt a nép a szavazás után s kezdte a
deszka-állványt bontogatni dühében.
A főispán úr a névaláirását gyakorolta a veres plajbászszal s azután a
kék plajbászszal szépen kiárnyékolta a caligraphiált vonásokat.
Végre megkondult a déli harangszó.
Erre a főispán úr ájtatosan összetette a kezeit és imádkozott: keresztet
vetett magára s aztán fölhatalmazá a főjegyzőt, hogy már most
kijelentheti, hogy szavazásra megy a dolog, s a kapuk bezáratnak.
E kijelentés egyszerre lelohasztá a magasan járó hullámokat. A
gyülésterem kiürült, az udvaron megszünt a zajos haragos lárma,
felváltotta az általános éljenriadal, midőn a főjegyző megjelent a
fekete tábla előtt s arra felirta e szót «Vox». Rájárt még a keze a
latinra; de észrevette; letörülte e szót hirtelen a kucsmájával, s
helyébe irta magyarul: «szavazás»; a mi aztán odalenn ismét kétezer
embernyi kaczajt idézett elő. De hisz a kik nevetnek, jó emberek.
Most azután a főispán úr a gyülésteremből kivonult a szabad ég alatt
álló emelvényre s az ad hoc tisztikarral együtt helyet foglalt a zöld
asztal mellett.
Következett részéről a kijelölés. Az első alispáni helyre három nevet
kellett kitüznie. A főispán első helyre Darkaváry nevét diktálta s utána
Herendyét.
Ez ismét óriási vihart gerjesztett. Az egyik tömeg odalenn ordított a
düh miatt, a másik ujjongott és hahotázott; a teremből protestatiók
hangzottak elő: «ez illetlenség, ez megsértése az alkotmányos szokásnak,
ez részrehajlás!»
A főispán úr azt mondá a főjegyzőnek:
– Én mégis azt tartom, hogy sokkal jobb lenne, ha én a nevem után két
ilyen izét kanyarítanék, az egyikbe jönne a nevem és a főispán, a
másikba az «és belső titkos tanácsos».
A főjegyző ráhagyta; sőt ha két nagy s közepett egy kicsiny kacskaringó
jönne egymás alá, a kicsibe iratnék az «és», akkor az minden alkotmányos
igénynek teljesen megfelelne.
A közönség végre is megunta a kiabálást hiába s beletörődött a
kijelölési rendbe, s azzal megkezdődött a szavazatszedés.
Itt nyilt meg aztán csak a tér a korteskedésnek virtuositássá elfajulni.
Az egyes szavazóknak egy hosszú tekervényes folyosón át kellett a
szavazatszedő bizottság elé járulni. E folyosónak minden zugában,
fülkéjében, még a kályhalyukakban is vörös tollas kortesek voltak
elbujva, a kik a végig haladó fehér tollast hirtelen megragadták,
capacitálni, rábeszélni, pénzzel megvásárolni igyekeztek. A
tapasztaltabb nemesek közül pedig nehányan odaálltak a szavazatszedő
bizottság mögé s vigyáztak az egyenként jövőkre, nehogy a hiveik szája
más névre járjon el. Spongyia Marczi ott kapczáskodott, dubitátus
nemeseket válogatva az ellenfél szavazói közül, míg pandurokkal ki nem
vezettették. Hogy mily sikere volt e működésnek, azt bizonyítá a
szavazatok sorozata. Délután hét órakor a vörös toll már határozott
többségben van. Mindenki szavazott már. A fehér tollnak alig van még
huszonöt szavazata a székvárosi notabilitásokból, míg a vörös tollnak
egy egész községe van hátra: a nagylapáti nemesek, százhúszan egy
tömegben.
Azok is hozzákezdenek a szavazáshoz. Rácz Miska kezdi meg nagy hetykén,
utána jön egymásután husz nemes úr: mind Darkaváryra szavaznak. Most
következik egy magas, délczeg, izmos férfi; mintegy harmincz éves lehet.
Komoly, mélázó arcz, sűrű szemöldökkel, sárgás arczszinnel, keskeny
összeszorított ajkakkal, miken gyér bajusz burjánzik. Magas homlokát
kétfelé szeli a gond redője s félig takarja a lecsüngő üstök.
(«Ez az a Kádár Laczi!» súg oda a szavazatszedő bizottság jegyzője a
bizottság elnökének.)
(Aha! Az a bizonyos legény, a kitől vőlegény korában elszöktette
Darkaváry a menyasszonyát, a szép Susannet?)
(«Vajjon ez is rá fog-e szavazni Darkaváryra?»)
(«Hogyne? propter bonum pacis: a béke javáért.»)
(«No meg tíz jó forintért…»)
A komor, halavány legény pedig ezalatt a szavazatszedő bizottság
asztalához ért, s ott arra a kérdésre, hogy kire szavaz? így felelt:
«Én, nemes Kádár László és az utánam következő nagylapáti nemesek,
számszerint százan, ezennel átadjuk a tekintetes szavazatszedő
bizottságnak azon ötszáz forintot, mely számunkra, szavazataink
megvétele végett Darkaváry úr által küldetett és általunk elfogadtatott;
mi pedig átadjuk azt a helybeli kórház javára és fogunk szavazni a mi
meggyőződésünk szerint. Éljen Herendy alispán!»
És azzal letevé az ötszáz forintot a bizottság asztalára és tovább ment.
Az utána jövő kilenczvenkilencz mind Herendyre adta szavazatát. És ezzel
lett a nap sorsa eldöntve.
Herendy a nagylapáti szavazatok ily nem reménylett megoszlása által
valami tizenhat szavazattöbbséggel győztes maradt. Darkaváry mint első
alispán megbukott, s azzal vele együtt bukott az egész vörös tollas
párt, annak minden jelöltje: azokból még csak egy bábaasszony sem kerül
be az új tisztikarba. (Ez utóbbi is restauráltatik.)
Borzasztó lett az elkeseredés a vörös tollnál, melyet e nem várt áttérés
okozott; annál nagyobb az öröm és elragadtatás a fehér tollas pártnál. A
megyeház kis ajtaján kilépő nagylapátiakat elől csókolták, hátul
püfölték; de senki annyira dühös nem volt rájuk, mint az a húsz
nagylapáti, a ki Darkaváryra szavazott; mert azok most már a másik öt
forinttól végképen elestek. A fehér tollasok, baráti hódolatuk
kifejezéseül, rögtön siettek legszebb zászlójukat odaajándékozni a
nagylapátiaknak.
– Azt szeretném látni! ordítá Rácz Miska, hogy kinek lesz disznószive
közületek azt a zászlót kezébe venni?
– Hát majd nekem! szólt csendesen Kádár Laczi s öklébe szorítá a zászló
nyelét.
Viszonzásul Rácz Miska egy csomó sarat vágott az arczához.
Kádár Laczi letörülte a sarat az arczáról hidegvérrel.
– Eldobod azt a zászlót mindjárt! ordíta rá a hires verekedő, s a mint
az nem tette meg hirtelen, a mit kérdett tőle, úgy vágta ököllel arczul,
hogy orrát-száját elborította a vér.
Kádár Laczi letörülte arczáról a vért is s azt mondta, hogy:
– Jól van, öcsém, majd máskor beszéljünk erről.
Ekkor Rácz Miska megkapta kezével a zászló nyelét, egyet csavarintott
rajta, lerántotta azt a földre, rágázolt a lábával s a hogy a zászló
nyele kettétörött, a sárban maradt lobogóra taposott.
Most aztán Kádár Laczi az eltört zászlónyéllel egy olyat ütött Rácz
Miska fejére, hogy az rögtön ki volt fizetve minden eddig elkövetett
bűneiért: meghalt az, ott abban a nyomban.
Erre egy kis friss általános verekedés kezdődött el, melynek
lecsillapítására nem voltak képesek a megyei pandurok, melyből könnyen
véres csata lehetett volna, ha hirtelen meg nem kondulnak a
vészharangok. «Tűz van!» kiáltják a tömeg közt, s arra a verekedő
tömegek szétválnak. Igazán tűz van. Spongyia Marcziék, mikor látták,
hogy veszt a vörös toll, hogy félbeszakítsák a választást, felgyujtották
a fehér tollasok tanyáját; az a deszkaépület aztán minden benne levő
tarisznyával együtt leégett.
A nagy vészlárma közepett aztán senkinek sem jutott eszébe, hogy Rácz
Miska gyilkosát üldözőbe vegye. Kádár Laczi menekülhetett a városból.
Az egész zürzavar, mely a megyeházon kívül támadt, egy hajszálnyira sem
zavarta meg az alkotmányos tény lefolyását a házon belül. A többség
kimondatott s a főispán aláirta a szavazat eredményét constatáló
jegyzőkönyvben a nevét, ügyelve csakugyan a hármas kacskaringóra, hogy
el ne téveszsze. Tökéletesen sikerült neki.
A tizenharmadik tisztújítás volt ez már, melyen ő excellentiája
Bakonyberek megyében elnökölt, s egyik sem külömbözött a másiktól.